A Mulciber család nagyon régi gyökerekkel rendelkezik, a legvadabb elképzelések szerint egy, az ókori Rómában ezen a néven istenként tisztelt varázslótól származtatják magukat, akik először Itáliában, azután a Szent Római Birodalomban éltek, mielőtt egy águk az Egyesült Királyságba költözött a tizenhetedik században. A Mulciber család fő ága kihalt a Grindelwald elleni háborúban, a család tagjai mindkét oldalon képviseltették magukat, az utolsó élő tagjai megölték egymást a végső összecsapásban a Numengardnál.
Hivatalos források szerint a család vagyona a régi örökösöktől származik, amit ügyes kamatoztatással, külföldi kereskedelemmel tartanak fenn, bár a rossz nyelvek szerint a vagyonuk jelentős része tiltott varázstárgyak készítéséből, beszerzéséből és kereskedelméből származik- ezek ugyanakkor nem elég megalapozottak hozzá, hogy komoly vádak legyenek belőlük, a hét éve házkutatást végző aurorok pedig nem találtak semmit.
A család feje a hetvenes éveiben járó Varius Mulciber, aki Angliától keletre, egy muglik elől elrejtett kis szigetre épült kúriából, Thunder's End-ből irányítja a családja ügyeit. Varius megbecsült minisztériumi tisztviselő a Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályán, tíz éve a Wizengamot tagja, ahová szinte egyszerre került be felesége, fia és sógornője tragikus halálával, amit a Sárkányhimlő afrikai variánsa okozott. Marcus, Varius idősebb fia halála előtt szintén a Minisztérium alkalmazásában állt, fiatalabb fia, Iunius pedig az aurori kollégium kötelékét erősíti, bár egy súlyos sérülés miatt irodai munkát végez csak. Varius harmadszülöttje, Gloria, huszonhárom éve feleségül ment az írországi Nottok jelenlegi családfőjéhez.
Varius a tíz éve történt tragédia óta egyedül neveli Marcus négy árván maradt gyerekét, Liviust, Cassandrát, Aetiust és Dionet. A négy gyerek közül egyikük sem kelt feltűnést vagy emelkedik ki látszólag semmivel a kortársak közül, mindannyian jó tanulók, a frissen végzett Livius gyakornokként dolgozik a Mágiaügyi Minisztériumban. A fiatalabb fiú, Aetius, enyhe viselkedési problémáktól szenved, legalábbis az aranyvérű társadalom szerint nem elfogadható a viselkedése a társadalmi státuszához képest, gyakran kerül büntetésbe, és kevés híján áldozattá vált a Szellemszálláson történt mészárláson. Mind a négy gyereket a Mardekárba osztották be.
A kis szigettől valamivel arrébb áll egy kis torony, amit csak egy, a viharos tenger fölött futó rozoga kőhíd köt össze a kúria többi részével- az átjárás veszélyes lenne, az ajtó azonban mindig zárva van. A ház lakói általában legyintenek rá, mint bővítési kísérletre nyolc generációval korábban, ami végül veszélyesnek, költségesnek, és végeredményben feleslegesnek mutatkozott, de aki már volt este látogató, és kinézett azoknak az ablakoknak az egyikén, ahonnan rá lehet látni a toronyra, előfordult, hogy fényt látott kiszűrődni a lefüggönyözött ablakok egyike mögül.
Aki meglátogatja a Brandenburgban álló német varázslókönyvtárat, találhat néhány meglehetősen aggasztó történetet a Mulciberekről Otto Tannburg aranyvérű családokról szóló Legendarium köteteiben. Több különböző, hiteltelennek tűnő, de egymástól független forrás is utal a Mucliberekkel kapcsolatban a Catenati kifejezésre, amit olyan családtagokra használtak, akik szembementek a családfő akaratával, és büntetésből vámpírrá változtatták őket. Ugyanakkor egyetlen ismert Mulciber sincs, akiről tudni lehet, hogy vámpírrá változtatták volna, látszólag ez a család is úgy intézte a belharcait a múltban, mint mindenki más: természetes halálnak álcázott gyilkosságokkal, korábban esetleg nyílt varázslópárbajokkal.

Cassandra szinte soha nem bosszantja fel magát semmin, legalábbis láthatóan. Mindig mosolygós, csípős stílusban ad választ másoknak, udvariasan, a káromkodást kerülve, sok esetben mélyen megsértve és megalázva az embereket, akikkel konfliktusba került, de látszólag semmilyen sértés nem képes a bőre alá jutni. Sokan megkérdőjelezik, hogy valaha kiabált-e valakivel, vagy igazán felbosszantotta-e magát bármikor.
Mindig szorgalmas, rengeteg időt szán olvasásra, azonban nem törekszik rá, hogy mindenben a legjobb legyen, az érdeklődési területe viszonylag szűk, a többi tárgyából látszólag megelégszik azzal, hogy elérje a szükséges jegyet. Sok időt szán bájitaltanra, átváltoztatástanra, bűbájtanra és sötét varázslatok kivédésére, a többi tárgyért viszont látszólag nem áldoz fel pihenést, megelégszik a legminimalistább megoldásokkal, és nem szokott lemondani a neki megfelelő szociális lehetőségekről. Kevesen tudják, hogy sokszor fennmarad az éjszaka jelentős részében, és fáradhatatlanul kutatja a zárolt részlegről szerzett könyveket.
Bár nem mondható el róla, hogy minden héten más partnert keres, a legtöbben tudják Cassandráról, hogy nem tartja az aranyvérű társadalom által preferált házasság előtti önmegtartóztatást. Nem keres igazán komoly kapcsolatokat, de a Roxfortban több egy éjszakás kalandja is volt különböző partnerekkel mindkét nemből, akik mind szívesen emlékeznek vissza az élményre. Volt közöttük, aki emlékszik rá, hogy valamilyen szívességet tett a lánynak, amit a másik viszonozott is, de a legtöbben úgy gondolják, hogy Cassandra egyszerűen csak azért feküdt le velük, mert imád szeretkezni. Egyikük sem sejti, hogy a hangos orgazmusok megjátszottak voltak, és Cassandra eddig kizárólag egyedül tudott elélvezni.
Talán szerencsés genetikának, talán valamilyen varázslatnak köszönheti, de Cassandra szinte egyáltalán nem fogékony a hízásra, amit ki is használ; az ebédlőben szinte mindenből szedni szokott, és mivel lassan eszik, és beszél is, az utolsók között szokott távozni az étkezőből. A szobájában mindig tart valami nassolni valót, édességet, és legalább néhány üveg alkohol is meg szokott bújni az ágya rejtekében. Senki nem tudja róla, hogy azért szokott nagyon sokat enni, mert ha kudarcot vallanak a próbálkozásai, legalább emlékezni akar az ételek és italok ízére, ameddig lehetősége van rá, és élvezni akarja az életnek ezt a múló részét.
Egyáltalán nem kell hozzá ismerni a lányt, hogy tudják róla, mennyire hiú, mennyire fontos neki a külseje, az, hogy mit gondolnak róla az emberek, hogy mindenhol olyan magasan tartsa a reputációját, ahogyan csak lehetséges. Minden nap minimum másfél órát tölt a külseje ápolásával, és egyáltalán nem szégyell levetkőzni a szobatársai előtt, akiknek néha hagyja is, hogy hosszú percekig nézzék őt meztelenül, mielőtt felöltözik. Ha tud valamit, szinte biztos, hogy jelentkezni fog, hogy elismerjék az intelligenciáját, és ha úgy gondolja, hogy meg tud nyerni valamilyen vetélkedést, szinte biztosan kapható rá. A legtöbben nem is tudják, hogy mennyire gőgös; biztos benne, hogy sikert fog aratni egy olyan összecsapásban, amiben a szülei kudarcot vallottak.
Cassandra imádja a földi javakat, és arra használja családja vagyonát, nagyapja pozitív megítélését, hogy ezeket a javakat megszerezze magának. Parfümök, ruhák, sminkek, könyvek, ékszerek, és leginkább ritka varázstárgyak keltik fel az érdeklődését, igyekszik mindent birtokolni, amire lehetősége nyílik. A legtöbbször kétszer annyi ládával érkezik, mint egy átlagos diáktársa, és hatalmas fülesbaglya sokszor év közben is szállít neki megrendeléseket hatalmas csomagokban.
Annak ellenére, hogy mindene megvan látszólag, Cassandra sokszor szeretne más lenni; sokszor szívesen aggódna azon csak, hogy mihez kezd a RAVASZ vizsgái után, milyen férfi fogja elvenni őt, hogyan mutassa magát szépnek, hogyan legyen jó abban, amire vágyik. Irigy azokra, akik képesek megnyílni, szeretne ő lenni az, aki sír valami ostobaság miatt mások vállán, akit olvasnak, mint egy könyvet, aki feltárja magát. Szeretne belebújni valaki más bőrébe, akinek nem árnyékolja be az egész életét egy küldetés, amin az élete múlik.

Cassandra kibújt a hálóköntösből, és elégedetten nézett a tükörbe. A szobája a gyertyák fényét leszámítva sötét volt, csak időnként világította meg jobban egy-egy villám fénye. A mennydörgéstől megremegtek az üvegablakok, a szél és a hullámok ereje pedig bentről is érezhető volt. Thunder's End kicsinek tűnt, amit Neptunus haragja úgy söpörhet el, hogy nyoma sem marad. Cassandra szerette ezt az érzést, érezni a vihart, ami majd jóval gyengébben éri el a partot.
A lány végigsimított meztelen combján, azután belelépett a két méter hosszú márványkádba, ami a szobája közepén állt, elnyúlt a forró vízben, és ujjai közé vette a vörösboros talpaspoharat. Tudta, hogy ez az élvezetes novemberi este a szobájában számtalan ember életébe került, de így is élvezte, hogy az évnek ebben a ritka időszakában itthon lehet, a saját házában, a saját birtokán. Hátradöntötte a szemét, becsukta a szemét, és elmosolyodott, ahogy újabb mennydörgés rázta meg a házat. Letette a poharat a márványkád oldalára, és oldalra pillantott a nőre, aki kifejezéstelen arccal, a kezében bontott borospalackot szorongatva nézte őt.
Shaba Zoheer egyszerű, fehér tunikát viselt, hasonlóan a Torony többi lakójához. Barna bőre kifakult, márványszerű volt a falakhoz hasonlóan, hosszú, fekete haja pedig copfba vonva lógott előre a jobb vállán. A harmincas éveiben járt, a látványa pedig mindig pozitív érzésekkel töltötte el Cassandrát, aki remélni merte, hogy az idő hasonlóan kegyes lesz hozzá is. Persze, nem ugyanannyira kegyes. Kerülte a nő szemeit, amelyek általában aranybarnák voltak, de a kevés fényben vörös fényben világítottak. Ugyanazon a hangon szólalt meg, mint régen, szinte lehetett hallani, ahogy az Amitról vagy a Karnaki szfinxről beszél, de túl hideg, túl keserű volt ez ahhoz, hogy elképzelhető legyen.
- Elég meleg a víz? Kér még valamit, úrnőm?- Cassandra elfintorodott a kifejezésre, és hogy ezt elrejtse, lehúzta a borospohár tartalmát. Szerette a kifejezést a többitől, például Artoriustól vagy a nagyképű Ledától, akik még mindig saját ostoba döntéseik felett keseregtek, szerette az apjától is, amíg a büszkesége ki nem vitte az erkélyre, hogy szétrepítse hamvait a szél. De utálta azt a keserű, vádló hangsúlyt. Letette a borospoharat, a szájába vett egy szem szőlőt, és lassan megrágta a hideg, édes gyümölcsszemet, mielőtt válaszolt.
- A vénember nincs itthon; gondolom, most beszéli meg a Nagyúrral és a többi hatalmassal a tegnap történteket. De lehet megkérdezi, hogy miért hagytad el a Tornyot, és akkor őszintén válaszolhatod neki, hogy engem szolgáltál. Tölts még bort, anyám! Kérlek!- Cassandra kinyújtotta a poharat, hogy a nő könnyebben újra tudja tölteni azt, és beleivott. Érezte, hogy az ital a fejébe száll, de biztonságban érezte magát, amennyire biztonságban lehet; a szobát lenémította, Livius dolgozott, Aetiust a nagyapjuk bezárta a lakosztályába, Dione pedig bizonyára a könyvtárba vetette magát. A többi Catenati engedély nélkül nem tudott átjönni, úgyhogy nem maradt senki, aki kémkedhetett volna utánuk.
- Miért, nem ez történik? Csináltam forróvizet, hoztam bort, gyümölcsöt és édességet, és készenlétben állok, hogy teljesítsek bármilyen óhajt.- Cassandra megforgatta a szemét, azután magához vett egy marcipános bonbont, és két harapással eltüntette. Érezte, hogy a másik nőnek csorog a nyála, de egyáltalán nem érezte rosszul magát miatta, hogy előtte eszik; az anyja nem az édességet irigyelte tőle, inkább őt falta volna fel, ha enged az ösztöneinek, és nincsenek varázslatok rajta, amik akadályozzák ebben. Ez ellen pedig nem igazán tudott tenni semmit, egyelőre.
- Találtam néhány lehetséges nyomot. Nem tudom, hogy mennyire igaz, de utána fogok olvasni ennek; találtam egy kötetet, amiben leírták, hogy egy japán varázsló sikeresen visszaváltoztatott egy élőhalottat élő emberré. Persze, könnyen lehet valami félrefordítás, sajnos japánul nem beszélek, lehet nála ez csak annyit jelent, hogy simán megölte. Viszont találtam valamit egy ősi Osiris főpaptól is, valamilyen speciális bájitalt használtak. A francia és az angol szöveg is nagyjából egybevág, és egymástól függetlenül dolgoztak, de ránézhetnél majd a hieroglifákra, te tanultál erről. Ez egy ígéretes nyomnak tűnik, összevág a tavaly talált...
- Cassandra, ne töltsd ezzel az idődet! Csak hagyd abba, és fogadd el! Ha Varius megtudja...
- Akkor melléd kerülök, anyám. Nem csak érted csinálom, hidd el; akarok egy menekülési útvonalat, egy kiutat arra az esetre, ha a vénember fel lenne készülve. Én nem vagyok apa, nem fogok feltenni mindent egy lapra. Nem fogok generációkon keresztül házimanót és őrvízköpőt játszani Livius leszármazottainak.- a villám a közelben hasított a tengerbe, erejétől az egész kúria megremegett. Cassandra kiitta a bor maradékát, és a nő szemébe nézett. A vörös szemek egy reményvesztett rabszolgához, egy éhező szörnyeteghez tartoztak, de a lány igyekezett azt a sötétbarna tekintetet látni, ami akkor nézett le rá, amikor még aranyba öltözött, és a ház leendő úrnőjeként ült az ágya szélén.
- Apád és én... meggondolatlanok voltunk. Varius sokkal erősebb volt nálunk, és előttünk járt két lépéssel. Mindig előttünk jár, igaza volt abban, hogy a Sötét Nagyúrba fektette a bizalmát. Nagyon hálás vagyok neked, és nagyon büszke vagyok rád, amiért ellenállsz, de hidd el nekem, Cassandra; bármit tartogat a jövőd, jobb ennél. Tíz éve halott vagyok, tíz éve alig vagyok több egy állatnál, folyamatosan éhezem. Most is arra vágyok, hogy beléd harapjak, hogy kiszívjam a véredet az utolsó cseppig! Minden nap egy újabb küzdelem, hogy ne sétáljak ki a napfényre, mint apád tette. Ha most azt mondanák nekem, hogy szabad lehetek újra, ha mind a négyen ide kerültök, nem tudnék nemet mondani az alkura, odaadnám az életeteket a sajátomért, vagy akár csak azért, hogy ebben az állapotban szabadon járhassak újra. Hogy újra láthassak bármit ezen az átkozott zátonyon kívül. Nem akarom, hogy ugyanez jusson neked, úgyhogy könyörgök neked, hogy ne adj okot rá a nagyapádnak, hogy ezt tegye veled!- Shaba térdre borult az utolsó mondatokhoz, miközben a könnyei helyett megeredő vércseppek vörös csíkokat festettek az arcára. Cassandra érezte, hogy közel jár hozzá, hogy kövesse anyja példáját, úgyhogy elfordította a fejét. Meg akarta ölelni, de irtózott a hidegtől, amit a vámpír teste hordozott.
Teljesen kiürítette a borospoharat, azután magához vette a körömvágó ollót, és határozottan a könyökhajlatába szúrta, túl magasan ahhoz, hogy bármelyik ruha megmutassa őt. Csendben figyelte, ahogy a vér megtölti a poharat, nem figyelt az anyja méltatlankodására vagy a fájdalomra, amit megszokott már. Nem ez volt az első alkalom, hogy enni adott az anyjának magából, szerepet cserélt vele. Átnyújtotta a poharat, de nem nézett rá, miközben a nő elvette azt, és mohón kiitta a tartalmát, csak letörölte a vért a sebről, azután kinyújtotta a kezét, és úgy tartotta, amíg meg nem érezte a kezében a véralvadásgátló súlyát. Elmosolyodott a pillanatnyi csípő érzésre, ami összezárta a sebet, csak egy apró, könnyen eltűnő foltot hagyva maga után.
- Elmagyaráztad, hogy hogyan zárjam el az elmémet, mielőtt nagyapa elkezdte a tanításomat. Éreztem a gondolatait, tudom, hogy mit látott, amikor tanított engem, és nem hagytam neki, hogy bármit találjon. Most már nem tudna betörni az elmémbe, és akkor is el tudnék rejteni minden lázadó gondolatot. Soha nem tudná kiolvasni a fejemből a gondolataimat, és a tiédből sem- amúgy sem fanyalodna rá, hogy belenézzen a fejedbe. Én nem tettem le Megszeghetetlen Esküt, mint a Catenati, úgyhogy nem tud rákényszeríteni, hogy hűséges legyek. Amíg azt teszem, amit mond, és hűségesnek mutatkozom, nem fog sejteni semmit. Meg fogom ölni őt, és meg foglak menteni téged, anyám. Nem fogom elfogadni, hogy ezt tette velem, nem fogok másik családba kerülni, nem érdekel az sem, ha gyenge és befolyásolható férjet szerez nekem, és engedi, hogy egy másik ház az enyém legyen. Ez az enyém. A Mulciber ház az én örökségem, többet tettem érte, mint Livius, többet tettem érte, mint nagyapa. Csak annyit kérek, anyám, hogy segíts nekem, és bízz bennem!