fury

TW: gyilkosság, kannibalizmus, erőszak, bántalmazás, esetleges vérfertőzés.

Alecto Megaera Tisiphone Carrow

breathe in deep and cleanse away our sins and we'll pray that there's no god to punish us and make a fuss

Becenév

alecto

Kor

tizenhat év

Származás

aranyvér

Jellem

Az ősi görög mitológia szerint Gaia, a Föld, végső elkeseredésében, a gyermekeinek Tartaroszba való elvesztése után, rávette a Titánokat, hogy támadják meg atyjukat, és segítségképpen egy gyémántból készült sarlót adott Kronosznak, ki egyhamar útra kelt és lemetszette atyjának, Uránusznak, az Égnek a férfiasságát, a tengerbe hajítva őket. A tengerbe zuhanó vércseppekből születtek meg a Fúriák, az Erinnüszök, kik később az elégtétel és méltó büntetés három istennői lettek, nevükön Alecto, végtelen harag, Megaera, irigy őrület és Tisiphone, bosszúszomjas pusztítás.

A sors fintora vagy csupán apád újabb büntetése, amiért nem a neki ígért fiúnak születtél meg, hogy mennyire tökéletesen ír le téged ez a három név, milyen hibátlanul illik hozzád az ő történetük, ez a mítosz, mintha már előre megírt lenne minden, őrült nevet kaptál, hát őrült lettél te is.

Alecto vagy, végtelen mennyiségű harag egy apró, törékeny porcelán testbe és rideg, kifejezéstelen tekintet mögé rejtve, magasan hordod az álladat és álarcot viselsz, szépen, gondoskodással faragott álarcot, évekbe tellett tökéletesre készítened, közömbösen tekintesz a külvilágra, minden lélegzetvételed előre kalkulált, minden válaszodat jeges éllel mondod ki, rejtélyes mosolyod mögött zárod el a rémálmaidat, az okokat az enyhe insomniádra, a befagyasztott szívedben rejted el a benned fortyogó érzelmeket. Azt hinné más halandó, hogy lehetetlen, hiszen ilyen szép, elegáns hölgyek nem viselkednek így, nem érezhetnek így és ilyen mélyen, nem törhetik be a tükröt, mikor belenéznek, nem találhat otthonra ily mennyiségű méreg bennük, nem remeghet úgy a válluk a bennük rejlő dühtől, mint neked, és te igyekszel ezt mind elrejteni, a szőnyeg alá söpörni, nem azért, mert akarod, hanem azért, mert muszáj, az érdekedben, a mások érdekében.

Megaera vagy, irigy őrület, bátyád felé nyúló ujjakat törsz el és őt méregető szemeket szúrsz ki tűvel álmodban, mérget keversz bárkinek az italába, aki egy milliméternyit is túl közel szándékozik férkőzni hozzá, fiúnak, lánynak egyaránt, nem válogat a te tébolyultságod, betegesen vigyázol Amycusra, ő az egyetlen, aki tudod, soha nem hagyna el téged és egészen tavalyig sosem mutattak rád bűnösként, folyton biztossá teszed, hogy semmit se sejtsenek rólad, megfoghatatlan és tapinthatatlan vagy, kétlábon járó talány a társadalomnak, kiszámíthatatlan, egy megfejthetetlen rejtvény, az, akiről portrékat festenek, az, akiről művészek álmodoznak múzsaként, az ember minél közelebb akar jutni hozzád és minél messzebb akar kerülni tőled, fojtogató minden veled és nélküled töltött pillanat.

Tisiphone vagy, bosszúszomjas pusztítás, egy időzített bomba, megállás nélkül ketyeg az óra és bármelyik pillanatban felrobbanhatsz, lényegtelen, bármennyire is igyekszel, hamar képes a gondosan felépített ártatlanság és álarc lehullani, egy rosszul időzített érintés a karodon vagy becsmérlő mondat is elég lehet arra, hogy mindent és mindenkit a közvetlen közeledben széttörj és megtörj. Egy fegyver vagy, bár igaz, még készületben levő, még az utolsó simításokat végzik rajtad, de Merlin a félője annak, hogy mi történik, ha rossz, türelmetlen kezekbe kerülsz később, viszont ez előre megírt már, a nevedben rejlik, vészjósló ómenek követik minden mozdulatodat, várva a pillanatra, amikor beteljesül a végzeted és lángokként leheled a pusztítást az ajkaidról és mindenkit meghajoltatsz a Fúria előtt.

Család

Egy fényes napon, amikor egy virágos réten önfeledten játszott nimfa társaival, a termés és a tavasz istennőjének, Perszephonének lágy tekintete egy földből virágzó, gyönyörű nárciszra esett és képtelenné vált arra, hogy többé másmerre nézzen anélkül, hogy oda nem táncoljon hozzá és gondosan ki nem húzza a földből. A talaj viszont hirtelen remegni kezdett körülötte, amint lehajolt, és egy tág lyuk keletkezett mellette, amiből nem vártan az alvilág ura és a halottak istene, Hádész szállt fel és elragadta őt, magával véve az otthonába, le, az alvilágba, feleségül vette, akarata ellenére, ravaszan, sunyin megetetve vele egy maréknyi gránátalma magot, így örökre oda, az oldalához láncolva az ártatlan Perszephonét.

Viszonylag te is így képzeled el apád, Antaeus Carrow és édesanyád, Persephone — aki akkor még a Parkinson utónevet viselte — találkozását és későbbi házasságát, lelki szemeid látod, ahogyan apád hirtelen tör ki a földből és ragadja derekon anyádat a kertben, a hálószobájában, az étkezőben, mindig máshol, a lényeg úgy is az, hogy édesanyád akarata ellenére ismerte meg apádat, a Mágikus Közlekedésügyi Főosztály osztályvezetőjét, akaratlanul adta oda a kezét és hajtotta a fejét házasságba vele. Minden bizonnyal a családja bíztatta és erőltette rá, máshogy nem vagy se képes, se hajlandó elképzelni, nem tudod mi mást láthatott anyád az apádban az aranyvérű státuszt és nagy múltat jelző, a mindent látó, nyitott szemnek sötétséget, rosszat árasztó családnevén és hatalmas vagyonán kívül, anyád, aki a nem létező emlékeidben mindig olyan kedves és lágy és szeretetteljes, soha nem ment volna hozzá saját akaratából, szerelemből egy olyan szörnyegeteghez, mint Hádész.

Egy dolgot viszont mindig elfelejtesz, egy dologban mindig tévedsz, mindig hibázol, és nem másban, mint abban, hogy a saját épséged és képzeletbeli történeteid megóvásának érdekében akaratosan ignorálod és semmibeveszed a tényt, hogy amíg, igaz, Perszephoné nem magától tette be a lábát az alvilágba, addig később ugyanúgy az alvilág királynőjévé koronázták és a halál istennőjévé vált és ökölbe szorított kézzel uralkodott ott, ahova bebörtönözték, mert ahogyan megkóstolta a gránátalmának a magjait és belekóstolt Hádész hatalmába és haragjába, úgy ő is Hádész részévé vált, őt is ellepte a vörös köd, úgy, ahogyan a te édesanyádat is, aki messze sem volt olyan szent, mint azt reméled, még ha a halál istennője helyett is pusztán halott lett.

Ennek ellenére is volt Perszephoné és anyád a teremtés istennője, és ahogyan neked is, úgy a másik felednek, az ikertestvérednek, a bátyádnak, Amycusnak is életet adott, az egyetlen társadnak, a levegőnek, amit veszel, a fénynek az életedben, hát mégis hogyan lehetne anyád érzéketlen, túlzottan büszke, haragos és gonosz, ha tőle származik olyasvalaki, mint a bátyád? Tudod, érzed, szentül hiszed és váltig állítod, hogy anyád valahol ott rejlik Amycusban, valahova belé szállt a lelke a halála után, mert Amycus jó és kedves és védelmező és Amycus nem lenne képes nélküled élni — majdnem annyira, mint te őnélküle.

Nem is lehetne nagyobb a különbség közted és az ikertestvéred közt, úgy érzed, neked kellett volna apád mellett ülnöd és tőle tanulnod és példát venned tőle, hogyan használja az ember a saját javára a hatalmat, és neki kellett volna szép, fodros ruhákban ülnie és apró csészékből szürcsölni a teát. Őt viszont apád illőn egy isten, Poszeidón gyermekéről nevezte el, és téged megbélyegzett a haraggal és őrülettel és pusztítással, akaratosan vagy akaratlanul, de apáddá válsz, előre megírt, hogy a te elmédre is vörös köd ülepedik és te a sötétségbe zuhanva próbálsz az egyetlen körülötted levő fénybe vehemensen kapaszkodni, ami Amycus.

Ameddig anyád és Amycus a ragyogóan fénylő Nap, addig apád és te vagytok a sötéten morajló Hold.

Lojalítás

amycus

Képesség

—

Csoport

mardekár

Élettörténet

A konstellációk formáiba elterülő, kifolyó, csillagokra emlékeztető vére a padlón meleg a kezeiden, de nem úgy, ahogyan azt régebben gondoltad volna, másféleképpen kúszik be alattomosan a körmöd alá, másféleképpen lesz lucskos a mellkasod tőle és másféleképpen festi be az ujjbegyeidet és a homlokodat, ahogyan letörlöd róla a verejtéket. Az egész tested izzik tőle, az ő forróságától, már-már égeti az ujjaidat, mégsem húzod vissza a kezeidet, mert nincs különbség a forró vér és a vörös köd közt, ami elvakítja az elmédet és elködösíti előtted a határokat, féktelenné válsz és így te is az őrületbe veszel, oda, ahova oly megannyi felmenőd is végül elhalványodott, te is követed őket, kézen-fogva, a vörös ködbe.

Régóta, nagy izgalommal és büszkeséggel, harsonákat zengetve várnak téged, mégis egy csalódás vagy.

Még a születésed előtt, még azelőtt, hogy minden kezdetét vette volna, a már hétköznapian sír, borongós és rideg apád mosollyal az arcán és szemében kel fel reggelente, mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni, elmesélve a büszkeségéről, az ő leendőbeli ikreiről, mintha ez a véletlen egybeesés bármiféle bizonylatot mutatna az ő férfi mivoltáról, hiszen mi lehetne jobb az ikreknél, mint két fiú iker. Két erős és egészséges fiú, akik a vérvonalat engedelmesen és kötelességtudóan tovább viszik, biztossá téve, hogy a hírhedt, tiszteletteljes Carrow utónév nem vész feledésbe, mindez csak bizonyíték arra, amit ő — egyedüli gyermek fiaként és egyedüli gyermekként — már évek óta állított, hogy az ő ereikben csörgedező vér erős, tiszta, egyszer sem gyenge. Anyád magasabban tartja a fejét és lenézőbben néz másokra, mint valaha az elmúlt években, szünet nélkül, fennhangon henceg a szerencséjéről, hat év próbálkozás és hat év veszteség után, két fiú gyermek, két fiú iker.

Viszont te megszületsz, egyenesen Amycus után, követve őt, már akkor az ő sarkába kapaszkodva, és hamar világossá válik, hogy tévedések történtek. Számos dolog játszódik le, rövid sorrendben:

Apád kiviharzik a szülőszobából, szilánkokra zúzott porcelán és ketté hasadó fa hangja hallatszik másodpercekkel később.
Az ikertestvéreddel egyetemben elvisznek téged, messze, el az anyátoktól, aki sápadtan és kihűlten fagyott a szülőágyába.
A gyógyítót, aki ezelőtt mindkettőtöket fiúnak titulált, a háza előtt felakasztva találják másnap reggel.

Apád nem tolerál bármiféle tévedést vagy hibát.

Nincs különbség közted és a vörös köd közt, benned is ugyanúgy otthonra talál a tébolyultság, benned is ugyanúgy csörgedezik a folyadék, ami benne is csörgedezett és most belőle folyik ki, körülötte, folyóban úszik, a saját vérében és egy pillanatra gyönyörűnek is nevezhetnéd az előtted elterülő látványt, ahogyan te is elterülsz rajta, mindketten lüktettek, nem vagytok semmi mások, csak szívdobogások, eggyé váltok, ahogyan a mellkasán pihentetve a fejedet vicsorogsz, mint a ragadozó, akinek végtére a csapdájába egyenesen besétált az ártatlan áldozata, úgy is csapsz le rá, beleharapsz a húsába, a fogaid között harapod el az izmait, megragadod, széttéped, darabokra szaggatod, szétmoncsírozod őt, az élete az arcodba fröccsen és te a szád nyalod meg jóízűen.

Közel egy hónapnyi időbe telik apádnak, hogy elnevezzen téged, és senki sem meri sietetni őt, mégha mindenki úgy gondolja, hogy ez is egy büntetés, neked, viszont a név, amit a végén választ, úgy tűnik, illik hozzád — Alecto, engesztelhetetlen, szüntelen. Egy fúria a saját, egyedi módodon, a neveidet mintha rád öntötték volna. Szüntelen, mint apád ingerültsége és haragja, engesztelhetetlen, mint anyád kínokkal teli gyötrődése a mérföldekkel is előre látott halála előtt. Apád a haragos természete mellett haragtartó is, egyedül ökölbe szorított kezekkel képes a négy méteres körödben lenni, társaságodnak nem hívnád, még az évek elmúltával sem tudta elfelejteni, hogy mekkora csalódást okoztál, soha sem volt és soha sem lesz képes megbocsátani neked, nem bír szemet hunyni a tévedés felett, ami a saját megszületésed volt: állandó emlékeztetőként szolgálsz rá, viszont ahogyan idősödsz, úgy tanulod meg az előnyödre használni ezt.

Amycus a fény a világban — ő a választott gyermek, az örökös, az elsőszülött, minden, ami te nem vagy, minden, ami te sosem voltál és minden, amire te lehetőséget sem kaptál, mégis a védelmeződdé, az oltalmazóddá válik az ikerbátyád, minek eredményeképpen a legkorábbi gyermekkori emléked óta sem tudod biztosan, hogy ő hol fejeződik és te hol kezdődsz, hogy te hol végződsz és ő hol veszi kezdetét, morbid, groteszk katyvasz vagytok, amitől az ember nehezen tud eltekinteni. Az ő kitartó akarata az, amitől engedélyezett neked, hogy megtanulj olvasni; a szétválasztásotok által okozott dühe és kirohanása az, amitől tovább maradtok egy hálószobában, sokkal hosszabb ideig, mint az illendő volna. Ahogyan te, úgy apád sem képes bármit is megtagadni Amycusnak, a testvérednek, a barátodnak, a megmentődnek.

Amycus az, aki minden lehető pillanatban biztossá teszi, hogy tudd, hogy az apró fejedbe vésd, hogy szeret téged, még ha túl korán is, de már akkor is pusztán ti vagytok ketten a világ ellen és nem hazudsz, mikor azt mondod, hogy az életedet áldoznád fel az övéért. A kezét szorítva szenderülsz álomra, az orrotok már-már súrolja a másikét az ágyban, amin együtt osztozkodtok, az ő karjai fonásában látod meg a reggeli fényt; ő a mosoly az arcodon, és te az ő fúriája.

A vére vörös és meleg az ujjaidon, az egész tested izzik tőle, forró, már-már égeti az ujjbegyeidet, ugyanúgy, mint a benned fellobbanó lángok, füst köhögsz fel, erdőtűzt gyújt a látványa a lelkedben, fel is emészti azt, mindent, elrabolja a gyermekkorodat és túlságosan hamar viszi magával ártatlan édesanyádat, semmi mást maga után hagyva, mint a végtelen, erőteljes, az életed végéig soha ki nem oltó lángnyi harag benned, apád iránt, aki mindent mindent porokig éget, ami másnak szent és te soha nem bírod kiverni a látványt, a vér befödte, a körmeid alatt feketére aszalódott folyadékot, ahogyan nem mozdult többé és levegőt vett, utoljára.

A sors egy újabb különös fintora, hogy szép gyermekké cseperedsz fel — karcsú, mogyoróbarna hajú és kék szemű, egy ártatlan angyal, még ha egyedül csak a látszatát kelted annak, miután az apád kollégáinak feleségei rád találnak a saját szobádba bezárva, bizonyítva, hogy nem csak a bátyád mesebeli, képzeletbeli húga vagy. Az asszonyok azonnal a hajadon keresztül kezdik húzni az ujjaikat, szebbnél szebb ruhákba öltöztetnek, összemosolyognak a szépségedtől, ódákat zengve róla, viszont semmivel sem képesek enyhíteni a temperamentumodon, a mélyedből eredendő, forró mérgen, ami minden porcikádat átjárja, amint magadra hagynak. Bocsánatot egyszer sem kérve téped le magadról a kellemetlen és kényelmetlen ruhákat, a méregdrága porcelán tea szett is egyhamar átrepül a szobán. Apád nem törődik veled eléggé, hogy észre vegye, csupán Amycus halk kuncogását hallod.

Tíz éves vagy, mikor életedben először és utoljára kelted fel apád érdeklődését és figyelmét, a vacsoraasztal halk, nyugodt, egyedül a kanalak koccanása a leveses tálakon és a házimanók gyors léptei hallatszanak, törik meg a csendet, miután apád befejezte az oktatásotokat a roxforti Mardekár házba való kerülés fontosságáról, a felvételi leveleitek az útjukon már.

- A Mardekár gyáváknak való. - a hangod vékony, mint a cérna, nesztelen, mégis rideg és önbizalommal teli és visszhangzik tőle a terem.

A csend elnyúlik, hosszan és feszülten, késsel lehetne vágni a levegőt, megfagy, ahogyan Amycus is, kanala félúton a szájához akad meg, és mindketten visszatartjátok a lélegzeteket és aztán —

Apád kezének első lendülése egyenesen átrepít az ebédlőn, a másodiktól elmosódik a látásod, a harmadik és minden elsötétül körülötted.

Mikor felébredsz, órákkal később, Amycus simogatja a hajadat, másik kezével vért töröl az orrodról, aggódva kérdezve, hogy miért tetted.

- Hogy lássam, mi lesz.

Nehezen szabadul az, aki ha egyszer is, de ízelítőt kapott a vörös ködből, és veled is így van ez, nem tesz veled kivételt, folyton visszahúz téged magához, újra és újra elmosódnak körülötted a határokat, az erkölcsösség és az emberiség korlátjai, bármiféle nehézség nélkül lépsz át rajtuk, lényegtelen, hogy a bátyád mennyiszer is próbál tisztára mosni a fehér zsebkendőjével, kegyelem nélkül, patyola tisztára szán törölni téged, mint egy újszülött, mintha bármikor is képes lenne arra, hogy letörölje a családotokat és a múltukat és a nevedet rólad, de ahogyan egyre jobban próbálkozik, úgy keni szét rajtad mindinkább minden apró bizonyítékot a vétkeidre és te zokogva kelsz fel esténként, sikítva, őrjöngve, mert úgy érzed, könyökig úszol a vérben, viszont Amycus keze tiszta, ártatlan, még akkor is, amikor a tiédet szorítja.

Eleinte hergeled a többi társadat a Mardekárban; túlságosan csendes, fura, magadnak való, később viszont túlságosan kegyetlen és gonosz vagy, az érthetetlen, sötét, szarkasztikus humorod minden beszélgetésedet beborúsítja. Amycus az, aki kisimítja előtted az utat, kitapossa neked, és végül, az ő segítségének hála, elfogadnak, befogadnak téged, mert ő vele is így tesznek. Megtanulod, hogyan legyél olyan karizmatikus és bájos, mint a bátyád, figyeled, hallgatod, tanulsz tőle, imitálod a mozdulatait és mondatait, mégha mindketten is tudjátok, hogy sosem leszel képes felérni az ő könnyebb modorához és mosolyához.

Ennek ellenére is vannak még pillanatok, mikor félnek és tartanak tőled, pillanatok, mikor nem sikerül teljesen elrejtened a tüzet a szemedben, a mérget a nyelveden, a haragot, ami a gyomrod sötétjeiben lakozik. Játék keletkezik ebből, nyeremény nélkül, büntetés, a te számodra, saját magadtól — vajon meddig bírod ki sikoltás nélkül? Meddig tart, míg a temperamentumod uralkodik feletted mesteredként?

Viszont az ismétlés a tudás atyja és te elsajátítod a dühön keresztül való mosolygást, a dühön, ami égve, szabadulásra vágyva kaparja a torkod hátulját, viszont te kihúzott háttal, felemelt fejjel mosolyogsz az implikációkon keresztül, miszerint valami nincsen rendben veled és Amycussal, miután ismét a másik ágyában találtok rátok — mosolyogsz az anyád rejtélyes haláláról szóló pletykákon keresztül és mosolyogsz a hátad mögötti suttogásokon keresztül is, úgy teszel, mintha nem hallanád a szóbeszédeket az apád szeretőiről, akik a kúriátokban laknak, míg szünetre haza nem mentek a bátyáddal.

Mosolyogsz, míg úgy nem érzed, hogy szétrepedsz.

Hallod őt az álmaidban, beszél hozzád, suttog a füledbe, titkokat, történeteket, emlékekről, amik soha nem történtek meg és tudod, hogy soha nem is fognak, mert egyszer sem kaptatok esélyt arra, hogy megvalósítsátok őket és így maradtok ismeretlenek a másik számára, és neked soha nem fog bebizonyulni, hogy tényleg selyemhez hasonlóan lágy-e a hangja, hogy valóban mézédes illata van-e, hogy igazából tőle kaptad-e a szemeid kék színét, hogy csakugyan úgy vette-e az utolsó lélegzetét; amikor már azt hiszed, hogy nem tudsz több ilyen képzeletbeli mesét szőni, mindig megleped magad, soha nem volt a tied, az álmaidban mégis ezerféleképpen veszíted el. Vérfarkasok támadnák rá, a tetőről zuhan le, a lépcsőről, kegyetlenül áthajtanak rajta, betörők esnik neki, megszurkálják, apád szurkálja meg, rá lő és te cserébe darabokra szaggatod őt.

Hangos sikoly hasítja a levegőt, egy szótlan, vérfagyasztó dühkiáltás, majd egy összetörő bájitalüveg hozzácsapódása a falnak.

- Alecto, hagyd ezt az egészet, nem ér annyit, hogy valamelyik faszfej megint meglengesse a mentális faszát és büntetésbe vágjon... - Amycus őszintén békéltet és próbál csitítani, a kezei, mint mindig, most is melegek a karjaidon, ahogyan megragad és visszahúz magához, egyenesen a mellkasába, próbálja beletemetni a fejed, halkulj csak már el, de te nem adod fel, kalapálsz a testén, egy hosszú pillanatig küzdesz vele, ki akarsz szabadulni a szorításából, a hátad mögötti, az asztalon pihenő pálcád iránt nyújtózol.

- Leszarom, akkor is megátkozom, megölöm, azt a mocskos sárvérűt, hogyan meri egyáltalán gondolni, hogy… - köpködsz, vicsorogsz, hiéna vagy a bátyád előtt és érzed, gyűlölöd, hogy ahogyan az idő telik, úgy egyre jobban az apádként hangzol, és te csupán még haragosabb leszel. - Nem alkalmas a csizmánkat nyalni sem, nemhogy még…

Amycus hirtelen fordít vissza téged magához, az arcodnál fogva kényszerít, hogy a szemeibe néz, fel, mert most már magasabb nálad — mikor lehetett, hogy ennyire megnőtt? Vonaglasz, gyötrődsz a szorításában, nem hagyod magad, míg meg nem ráz téged, ahogyan egy engedetlen, szófogadatlan állatot szokás — nehezen lélegzel, villámokat szóró szempárral nézel végleg fel rá.

- Jó, fejezd be, itt mindenki a sárvérűeket simogatja.

- Nem érdekel, csak add a kezembe a pálcámat, ígérem, móresre tanítom és…

- És azt akarod, hogy elvegyenek tőlem? Lehet, hogy fenyegetőznek azzal, hogy kicsapnak, de nem akarom kipróbálni, mennyire szeretik a kedvenceiket. Apánk egy fasz, nem tudlak megvédeni tőle, ha kettesben maradsz vele...

És, mint egy csettintésre, a szél kialszik a vitorláid alól, mert felmerült a lehetősége annak, hogy elszakítanak mellőle és tudod, hogy azt nem élnéd túl, bármennyire is haragos az apád, bármennyire is elvakítja őt a te vörös ködöd, testvéred hiánya a legnagyobb fájdalom. Morogsz, majd ellazulsz a keze alatt, csúszol, amíg a mellkasán nem pihenteted a fejedet, hallgatva a szívverését, egyenletes a tiéddel, a kitöréseid már rég nem képesek felhergelni őt, pusztán átkarol, bezárja kezeit körülötted és a fejed csúcsán pihenteti az állát.

Egyedül ilyenkor, két szem közt lehetsz ez a bestia, ez a bocsánatot soha nem kérő vadállat, akit csak a düh, a tébolyultság és az pusztítani való irányít, egyedül ilyenkor válhatsz a Fúriává, egyedül ilyenkor, Amycusszal lehetsz igazán Alecto.

Rang

—

Played by

grace hartzel

Karakter típusa

saját keresett canon

Gratulálunk, elfogadva!

üdvözlünk köreinkben

Kedves Ms. Carrow,

a fiatal boszorkányok élete jelenleg, hogy háborúban kell felnőniük, amúgy sem könnyű, és hihetetlenül nehéz lehet még ezen felül olyan gyermekként felnőni, akit nem akartak. Könnyen lehet, hogy bárki összeroppanna ez alatt a teher alatt, és örökre meghatározná a sorsát. Szerencsés mindenképpen abbóla szempontból viszont, hogy emellett a húzó erő mellett ott van a bátyja is, így Önnek megadatott a lehetőség, hogy másik irányba forduljon. Kíváncsian várom, hogy Nap, vagy Hold lesz-e inkább.