Lassan a végére ér a szombati ebédidő, amit a háttérzaj folyamatos csökkenéséből tudok megmondani- miután megettem, amit meg akartam enni, szinte fel sem néztem a mágiafilozófia könyvből, ma nem volt kedvem egyáltalán beszélgetni. Nincs kifejezetten rossz napom, egyszerűen csak túlzottan érdekes a könyv, ami teóriákkal próbál szolgálni a mágia eredetéről. Annyira nem figyelek semmi másra a könyv olvasása közben, hogy kevésen múlik csak, hogy nem borítom fel a poharamat a könyv sarkával.
A bál óta igyekszek jobban koncentrálni más dolgokra, hogy valamennyire kívülről nézzem a problémákat, és tényleg, komolyan értékeljem, hogy miről mondanék le. Az eleinte könnyűnek tűnő döntés, hogy eltűnök, elmegyek az országból, és feladok mindent, egyre komplikáltabbá és komplikáltabbá vált, ahogy belegondolok, hogy mennyi mindent elérhetnék. Ha megfelelő erőfeszítéseket teszek, húsz év múlva én lehetek az ország minisztere, én szabhatom meg, hogy milyen irányba haladjon a politikánk, és talán tényleg sikerül létrehozni Parseliát- ha nem is az igazit, azt, amelyik többre becsüli a mágiát. Dumbledore és a tanári kar sajnos úgy fél a mágiától, mint az állatok a tűztől, az ilyen emberek pedig nem teremthetik meg a jobb világot. Az ilyen emberek teremtik meg a tabukat is, amit távol tartana minket- apám talán engedne, a társadalom nem fogadná ezt el. Pedig amennyit olvastam erről, meg lehet kerülni az utódoknál a genetikai következményeket.
Kelletlenül beteszem a könyvjelzőt, felállok az asztaltól, és a hónom alatt a könyvemmel elindulok felfelé. Fejben teljesen máshol járok, azon gondolkozom, hogy hogyan kellene folytatnom az életemet, a kettészakadás pillanatában melyik felembe kellene áttranszferálnom a tudatomat, melyik lenne az út, amit elfogadok. Mindenképpen félember leszek a végén, mert nem lehetek azzal és úgy, akivel akarok, ha megszakadok sem. Még ha meg is próbálok valami köztes megoldást, ha szeretők is maradunk, miután megházasodik, akkor is csak lopott, titkos, bűnös dolog lenne az egész, egy-egy óra, amiért mindent kockáztatunk, és valakivel osztoznom kellene. Biztos vagyok benne, hogy ő sem akar osztozni.
A gondolataim elterelődnek a hangos szóváltás hatására, amit már a folyosóra kilépve hallok, azelőtt, hogy megpillantanám a résztvevőket. Ahogy meglátom a lányt, aki az évfolyamomra jár, az ismerősöm már hetedik éve, és most megint pontokat készül kidobni az ablakon, ahogy a pálcáját egy másik diák irányába készül emelni, meggyorsítom a lépteimet. Nem nyúlok a saját pálcámért, csak rámarkolok a lány csuklójára, lefelé húzom a karját, de nem próbálok fenyegető lenni. Semmi kedvem hozzá, hogy végül engem átkozzanak meg.
- Elég! Mit műveltek?- csak egy pillantást vetek a másik diák felé, azután Malumra nézek, aki teljesen kicserélődött, mióta kiderült az egész molesztálással kapcsolatos története. Rengetegen szórakoztatónak tartották ezt, élvezték, hogy gúnyolódhatnak rajta, ami teljesen megértem, hogy kiborítja őt, bár természetesen nem jó formát választ hozzá, hogy kifejezze ezt. Ezzel az egésszel nem ér el semmit, és valószínű már sok olyan ember is nehezteléssel néz rá a házunkból, aki felfogta, hogy ő áldozat ebben a történetben, de idegesíti, hogy folyamatosan kidobja a kemény munkánk eredményét. A mi házunk nagyjából mentes volt eddig az ilyen emberektől.
A másik diákra nézek egy pillanatra, aki nem a mi házunkba jár, és valószínű valami indokolatlan szemétséget mondott a lánynak erről az egészről. Érthetetlen számomra, hogy milyen előnye van ebből bárkinek, és hogy a múlt hónapban történt szörnyűségek után hogy lehet még mindig ez néhány diák prioritást élvező témája. Szívesen jelenteném az illetőt a saját prefektusának, vagy akár a házvezetőjének, de túl sok energia, ami végül nem vezetne sehová. Az ilyen diákokat nem érdeklik a tetteik következményei, amíg ki nem rúgják őket, mint azt a hugrabugos fiút.
- A következő ilyenért jelenteni foglak a házvezetődnek.- állom a fiú pillantását, aki végül néhány másodperc után szótlanul elviharzik, én pedig elengedem a lány kezét, amint eltűnik a sarkon. Biztos vagyok benne, hogy ő került volna ki ebből győztesen, még akkor is, ha a fiú időben előrántja a pálcáját, láttam Sötét Varázslatok Kivédésén, de a győzelme valószínű csak annyit eredményezett volna, hogy ő kapja a nagyobb büntetést.
Pár másodpercig gondolkozom, hogy őt is csak figyelmeztetem, de nem látom értelmét túlzottan, túl felszínes lenne, hogy bármi legyen az eredménye. Amúgy is prefektus vagyok, és ez valamilyen szinten az én felelősségem, úgyhogy végül úgy döntök, hogy megpróbálok segíteni neki. Pocsék vagyok a lelki dolgokban, nagyon rosszul értem az emberi működést, de úgy tűnik, hogy más még nem segített neki. Legalábbis azt illetően, hogy mit kezdjen azokkal, akik gúnyolják.
- Beszéljük ezt meg, jó?- az egyik üres tanterem felé pillantok, nem akarom, hogy mások is hallják, hogy miről társalgunk. Már elég megalázó az is, hogy a Próféta mindent kitálal az ilyen ügyekről, amin, ahogy olvasom a cikkeket, az sem segített sokat, hogy a halálfalók valószínű elrabolták és megölték az egyik főszerkesztőt ősszel.

Zaklatott tekintetem ide-oda cikázva próbál valami megnyugtatóra fókuszálni. Hasztalan... Az ódon kastély falaiban megbújó repedések, melyeket normál esetben lefogadom, senki nem venne észre, most némiképp kapaszkodót nyújtanak ugyan, de nem sokáig. Alig fordulok be a nagyteremhez vezető sarokra, amikor megpillantom pont azt a szempárt, ami elől egy hete menekülök már. Goyle méregzöld szemeiben kegyetlen kéj villan, mire azonmód sarkon fordulok, vissza, az ellenkező irányba. Hát sosem lesz nyugtom? Szenvedésem nem repülhet tovább könnyedén az éterben, akár egy apró porpihe a nyári napsütésben, melyet senki nem vesz észre, csak a még csodákra nyitott gyermektekintet?
Rettegés fog el, ahogy lábaim szaporán szedve menekülök Goyle elől... Talán nem ér utol... próbálok belekapaszkodni a remény csalfa érzetébe, de nem sikerül egészen.... Hogy is sikerülhetne? Hisz ismerem már jól az erőszakos, tohonya mardekárost, akit semmi nem szórakoztat olyan jól, mint a mugli származásúak és a számkivetettek kínzása... És bizony mióta kitudódott családom szégyene, én is ezutóbbi csoportba tartozom.
Nem telik bele három hosszú lélegzetbe, mire utolér, és én érzem, ahogy talárom a szoknyámmal együtt teljesen fellibben. Ösztönösen markol kezem az akácfa pálcára, ahogy egész testemben megremegek a gyűlölettől.
- Hmmm... Fekete... Ki hitte volna... - jegyzi meg élveteg hangon, mire gyilkos tekintettel fordulok meg.
- De ha jobban belegondolok, olyan egyértelmű... a szűzies fehér nem is állhatna tőle távolabb - röhög fel hangosan, hosszan, talpnyaló sleppjével együtt, a végén még undorítón bele is röfögve a nevetésbe.
- Mindjárt meglátod, mi mindenre vagyok képes... - sziszegem fenyegetőn, az akác pálcát felé irányítva. Csak egy másodperc választ el tőle, hogy megtegyem... Hogy kiátkozzam belőle nemcsak azt a gusztustalan röfögést, de még az életkedvet is...
- Most mit vagy úgy oda... mindenki tudja, hogy tizenhárom éves korod óta gyakran libben fel az a szoknya... és ha eddig nem zavart a dolog, ne most add elő az ártatlant! Különben meg felőlem nem kell aggódnod Malum... Bottal sem érnék hozzád, nemhogy megkúrjalak - táncol tovább az idegeimen Goyle, és e percben nem érdekel, ha olyat teszek, amiért kicsapnak... De... valaki közbelép. Kínzásra kész pálcás kezem határozottan ragadja meg, hogy lefelé húzva azt, megállítsa a folyamatot.
- Elég! Mit műveltek? - szólal meg egyszerre a józan hang mellettem, melyet a történtek hevében először fel sem ismerek. Ahogy kérdőn felé fordítom fejem, a retinámba Rosier felsőbbrendű, megvető arckifejezése ég bele. Carvin Rosier... Házam prefektusa, eminens, aranyvérű, beképzelt, gazdag, minden priviliégiumok birtokosa... Minden, ami én nem vagyok. Akaratlanul is felbugyog bennem a harag... vagyis nem... nem is harag ez egészen. Hanem az irigység és az igazságtalanság nászának keserű szájíze... hogy neki mily jogtalanul könnyű.... míg nekem mily méltatlanul átkozott eme falak között létezni.
Tudatomig e lelkiállapotban szinte el sem jutnak a szavak, melyekkel melegebb éghajlatra küldi el azt a férget.
- Beszéljük ezt meg, jó? - kérdezi tőlem aztán, egy üres tanterem felé biccentve, bár ez az ő szájából nem is kérésnek, inkább parancsnak tetszik. Persze meglehet, hogy ezt csak képzelem... Nem lepne meg, ha megtépázott idegrendszerem a bolondját járatná velem.
Ugyan rémálmom tárgya a közbelépés folytán valóban eltávozott, nem érzek hálát a prefektus iránt... az egyetlen, amit érzek, még mindig a keserű megvetés... de most már nem is ő, inkább Fortuna a megvetésem tárgya. Mégis milyen megfontolásból osztja ki a szerencse istenasszonya a lapokat egyik, vagy másik halandónak? Sorsfordító értékek fölött hideg számítással milyen eszmerendszer szerint határozhat vajon? E kérdés lángol a tengerkék íriszekben meg vádlón, ahogy Rosierre nézek.
- Mégis minek? - kérdezem oldalra biccentett fejjel, leplezetlen ellenségességgel, hisz minek akarnék bemenni vele egy üres tanterembe. Merő időpocsékolás lenne. Bár ha jobban belegondolok, addig sem kell a Goyle féléktől menekülnöm, amíg a társaságát élvezem... az eddiginél meg már úgysem kompromittálhatom magam jobban azzal, hogy egy néptelen teremben diskurálok vele. Erre gondolva indulok meg hát a terem felé. Ahogy belépek, megkönnyebbülten konstatálom, hogy valóban nincs bent senki. Ha Rosier bejön utánam, úgy lazán a tanári asztalnak dőlve sandítok fel rá.
- Ja várj, kitalálom... Most jön az a rész, hogy mi lesz így a hollóhát vérverejtékkel szerzett pontjaival... - fonom keresztbe a karom elutasítón.
- Azt hiszem, megspórolom neked a fáradtságot, és előre ugrok a válaszhoz... Talán meglep, de szavakkal le sem írható, milyen magasról teszek a drágalátos házkupára...