- Már mondtam, hogy mindjárt megyek! Ne siettess már!- kissé talán túl ingerülten szólok a kopogó szobatársra, akiről azt sem tudom, hogy most éppen melyikük lehet, azután visszafordulok a tükör felé. Valahogy nem vagyok elégedett továbbra sem, bármennyi időt töltöttem a hajammal tegnap este óta, és bármennyire látom objektíven nézve, hogy jól nézek ki. Tegnap este még tetszett a smink, amit azóta lemostam, kipróbáltam két másikat, újra lemostam, azután visszatettem az eredetit.
- Igen, Cora, negyvenöt perce. Siess már kicsit, mi is használnánk a fürdőszobát! Biztos minden rendben lesz.- hallom a távolodó lépteket, és ahogy visszafordulok a tükör felé, és megnézem magam, rájövök, hogy semmit nem haladtam, hiába keltem fel direkt másfél órával előbb emiatt. Még mindig melltartóban állok a tükör előtt, háromszor öltöztem át, még a fehérneműmet is átvettem egyszer, pedig az aztán egészen biztos, hogy nem fontos most. Ideges vagyok, hogy valahogy hülyét csinálok magamból.
Veszek egy mély levegőt, és mivel közeledik az időpont, úgy döntök, hogy nem várok Felveszem a fehér inget, a sötét szoknyát, ami mellett már napokkal ezelőtt döntöttem, eligazgatok mindent magamon, és végre-valahára átadom a fürdőszobát az utánam várakozóknak. Kicsit segít az a talán őszinte, talán kedves megjegyzés az egyik barátnőmtől a külsőmre, miközben felhúzom a téli fekete télikabátot, felveszem a barett sapkát, és magamhoz veszem a szövettáskát, amibe a mára szükséges dolgokat pakoltam (köztük több bájitalt mindenféle idegességre felmerülő rosszullétre, két kézitükröt, és egy teljes smink palettát). A cipőgyűjteményem előtt azután álldogálok kicsit, de végül amellett a műbőr csizma mellett döntök, amit már korábban kitaláltam. Ha lenne még időm, most egészen biztos újra levetkőznék, leszedném a sminkem, legalább még egyszer hajat mosnék, és elnapolnám az egészet.
Ahogy elindulok, érzem a lámpalázat, mintha most rögtön az arcomba nyomnák az RBF vizsgáimat, vagy mintha most kellene újra a kviddics válogatón teljesítenem. Azt hittem, hogy az lesz az egész legnehezebb része, hogy odasétálok Regulushoz, és megkérdezem, hogy szeretne-e velem elmenni meginni valamit a Roxmortsi hétvégén. Ijesztő volt, majdnem két hetet szántam arra, hogy felkészüljek rá, többször is átbeszéltem az egészet, majdnem meg is kértem a nővéremet vagy Rosamundit, hogy mondja meg Regulusnak, hogy szeretnék vele elmenni, de végül úgy döntöttem, hogy én hívom el. Az összességében jól sikerült, csak annyit kérdeztem tőle, hogy szeretne-e meginni valamit, bár abból, hogy Pudifootot is felvetettem a Három Seprű mellett, mint lehetséges helyszínt, azt hiszem, hogy sikerült jeleznem neki, hogy randira hívtam. Az alapján, hogy milyen simán igent mondott, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg sikerült ezt közölnöm vele.
Az alapján, ahogy a negyedéves fiúk, sőt, néhány felsős is rám néz, valószínű nem nézek ki rosszul azzal a halványvörös rúzzsal és enyhe szemfestékkel, amit most először próbáltam ki, de így sem igazán bízok magamban. Regulus Black talán a legnépszerűbb fiú az egész évfolyamunkon, a kviddics csapatunk tagja, nagyon intelligens, és persze, elképesztően jóképű. Bármelyik lányt elhívhatná bármikor, és kétlem, hogy nemet mondanának neki, és nem értem, hogy miért pont engem választana, ha bárkivel randizhat. Az egyetlen érdekes, különleges dolog belőlem még mindig csak Rosamundi számára ismert, a többiek legfeljebb annyiról emlékeznek rám, hogy nyáron meghaltak a szüleim, összeszólalkozok azokkal, akik húst esznek, és néha indokolatlanul elájulok. Behunyom a szemem egy pillanatra, hagyom, hogy a szempilláim az arcomra simuljanak, és ha létezik bármi felsőbb hatalom, némán fohászkodom hozzá, hogy ma ne törjön rám semmilyen látomás. Főleg ne azzal a lénnyel kapcsolatban, azok mindig sokkal hosszabbak.
Veszek egy mély levegőt, és igyekszem elűzni a kétségeimet, ahogy meglátom a fiút. Jól nézek ki, én is népszerű vagyok (még ha sokan nem is kedvelnek az ebédlős veszekedések miatt), és ami a legfontosabb, igent mondott. Ez az egész csak egy randi, és most nem Dougoullal randizok, hanem valakivel, akivel tényleg megéri időt tölteni.
- Szia!- fogalmam sincs, hogy hogyan lenne illendő köszönni. Az utolsó pillanatban a táskám pántját igazgatom meg, nem nyújtom előre a kezemet, mintha valami buta regényben lennénk, és kézcsókot várnék- azt hiszem, azzal végleg kinyírnám az összes esélyemet. Más viszont nem jut eszembe, mint köszönési forma, úgyhogy csak állok, és mosolygok rá. Tényleg kár idegesnek lenni, úgy döntött, hogy velem tölti ezt a napot, legalább egy részét legalábbis, a barátai helyett. - Hová szeretnél menni? Pudifoot?
Ahogy elindulunk felfelé, a tömeg részeként, hogy azután lassan, az épületen kívül lehetőségünk legyen majd kicsit külön válni, gyorsan pörgetem fejben a lehetséges témákat. Biztos, hogy rengeteg közös érdeklődési pontunk van, és ahogy még mindig a többi diák sűrűjében a birtok felé haladunk, gyorsan bedobom az egyik legegyértelműbb témát.
- Szerinted megveritek a Griffendélt jövő héten?- majdnem amellett a forma mellett döntöttem, hogy mi verjük meg őket, de úgy érzem, hogy nem tetszene neki. Még ha technikailag része is vagyok a csapatnak, játszani nem fogok jövő héten, hacsak Emerson le nem zuhan a lépcsőn véletlenül.