i feel numb most of the time, the more i get the higher i'll climb, and i will wonder why i get dark only to shine, looking for the golden light, oh, it's a reasonable sacrifice
Becenév
rita
Kor
tizenhat év
Származás
félvér
Jellem
Rita Skeeter a név, ami tűzként és szélviharként terjed a Roxfort tágas folyosóin, minden alkalommal, amikor megjelenik a legújabb cikked az iskolaújságban, a neved az, ami egyes körökben imádott és másokban gyűlölt, viszont mindenhol egyezik, hogy rossz szájízzel vagy nem, azt mondják, hogy mindent tudsz és látsz, mintha te lennél a fal, vagy a lámpa. Senki sem tudja, hogy a rólad szóló legendáknak biztos alapja is van, hogy egy apró bogár formájában hallgatsz bele minden beszélgetésbe, biztossá teszed, hogy senki se sejtse ezt az igazságot, rontana a te — őszintén rozsdás, viszont te makacsul semmibe veszed, ahogyan mindenki mást is — hírneveden, a kotnyeles ribanc beceneveden, mindig ott vagy, ahol nem kéne, bocsánatot soha nem kérve vagy gerinctelen, belemászol az emberek fejébe, ravaszan, sunyin mosolyogsz rájuk, ahogyan minden viselt dolgaikat a tudtodra adják, később kihasználva ezt a bizalmat, nem tartasz semmit sem magadban, még ha neveket soha nem is említesz, abba a kézbe harapsz, ami etet téged, de az, aki szimpátiát vagy lelkifurdalást keres, rossz irányban támad. Nem tartasz a becstelenségtől, sőt, úgy tűnik, még élvezed is.
Rita Skeeter viszont nem mindig volt ilyen, nem mindig keltetted annak a látszatát, mintha egyedül mások szennyeinek kiteregetése iránt érdeklődnél, bármibe is kerüljön az, nem mindig voltál ennyire rideg, tapintatlan és számító, tiportál bárkit könnyedséggel porba, vékony cigerattával a szádból lógva. Volt egy idő, amikor...
Család
Lucille Skeeter tehetséges a történetek mesélésében, emlékszel, ahogyan szorosan magához, a testéhez szorított téged, a vállán pihentetted az álmos fejedet és néztétek, ahogyan a Nap a dombok alá süllyedett és aranyszínű hullámokként terült szét a hálószobájának falain. A párnákból épített vár alatt súgta őket a füledbe, a történeteket és meséket, amiket hihetően maga szőtt, varázslatról és csodákról, fantáziáról és szerelemről, kalandokról és elrejtett kincsekről, és te ragyogó, kíváncsi szemekkel hallgattad őt, ittad minden szavát, annak az Anyának a szavait, akinek a nevét a mostani napokkor ritkán mondod ki, úgy teszel, mintha elfelejtetted volna, mintha soha nem is létezett volna, csak a te emlékeidben, a nevét keserűnek, nehézkesnek érzed a nyelveiden, nem olyan könnyednek, ahogyan mondta, elmegyek venni egy csomag cigerattát, hamarosan visszajövök és ezúttal távozott is, egy újabb hazugsággal, titkokat maga után és varázslatot az ereidben, a véredben hagyva, téged is egyedül, magadra hagyva.
Ridley Skeeter viszont nem távozik, nem hagyja el az oldaladat, kitart melletted, mert Apa kedves és törődő és azt hiszed, az egyetlen ember, aki szeret téged, mert azt mondja, hogy a világban bárminél jobban, úgy is, ha szomorú, mert bármikor rád néz, az anyádat látja benned, a színes fantáziádban és a tőle örökölt szemeidben ismeri fel a nőt, aki elárulta és veled a nyakában faképnél hagyta. Apa viszont próbálkozik, bármiféle segítség vagy támogatás nélkül próbálkozik Apa felnevelni és a helyes útra téríteni téged, bármennyire is makacs vagy, próbálkozik, tényleg, minden tőle telhetőt megtesz, viszont hívja a kötelesség és a munka, ami az éjszaka közepétől nyúlik át a következő reggelig, minden egyes nap, viszont tudod, hogy számíthatsz rá a szabad óráiban, amiket tonhalas szendvicsek és állott, szénsavas üdítők felett töltötök, amíg el nem alszik vagy a sörös dobozért nem nyúl.
Lojalitás
semleges
Képesség
animágia
Csoport
hollóhát
Élettörténet
A meredek macskakövek remegnek a lábaid alatt, ahogyan csak futsz és futsz, megállás nélkül végigfutsz a régies, görbe és már-már omladozó város szegényesen, alig bevilágított járdáin keresztül, ami felett mindig sötét, borongós felhők lézengenek, ahol mindenki ismer mindent és mindenkit, titkok futnak le az esővel a házak tetejéről, le az utcába, egyenesen bele a városiak füleibe.
Makacsul rohansz és sietsz a neked a kihúzott, merev hátaikat mutató lányok felé, tökéletes, ritmikus egyhangban kap bele a szél a hosszú, oldal felfogott copfjaikban és vörös, díszes szalagjaikba, ahogyan rohannak a Nap felé, sehova sem tartva, csak lehetőleg a legmesszebb tőled, a kipirult és könnyektől áztatott arcodtól.
- Várjatok meg! - sírsz fel, könyörögsz, hogy fogadjanak be téged, közéjük, ahogyan a többiekkel az iskolában is teszik, hozzájuk szeretnél tartozni, az ő karukba kapaszkodva szeretnéd róni a folyosókat, az ő füleikbe szeretnéd suttogni, amit hallottál és velük szeretnéd tölteni az ebédszüneteket és nem egyedül, a magányodban fulladozva az ételeden.
- Hagyj békén minket, Rita!
Kiáltják, összefonják a karjukat, nevetnek, lehetőséget sem adva neked, a barátságotoknak és örökre kiközösítenek téged, mert nekik vannak anyáik, neked pedig nincs, mert az ő anyáik velük maradtak, a tied viszont nem, mert az ő anyáik szeretik őket, mert egy anya nélküli lánynak biztosan azt kell jelentenie, hogy valami nincsen rendben, nem?
Kezdőlap
