Doge professzor az íróasztalának dőlve figyelte, ahogy a tanterem padjai és székei lassan befejezik a rendezkedést, elfoglalják a helyüket a terem két szélén. Végigsimított a varázspálcáján, amit tizenegy évesen vett magához Ollivander boltjában, mosolygó szülei gondoskodó tekintete előtt, amit olyan vidáman forgatott meg gyerekként, és ami megannyi kalandot ígért neki roxfortos évei alatt. A pálca pontosan olyan volt azóta is: sima, enyhén ívelt, sötétbarna mogyorófa, szépen megmunkált markolattal, ami egy főnix tollát rejtette magában. Semmi nyoma nem volt rajta annak a rengeteg embernek, akit aurorként kellett megölnie.
A professzor kedvetlen, szinte dühös ábrázattal figyelte, ahogy a hatodik évfolyam megmaradt diákjai beszállingóztak a tanterembe, és izgatottan összesúgtak, ahogy látták, hogy ma bizony gyakorlati oktatást fognak kapni, ami ebben a tanévben ritkábbá vált. A Minisztérium rengeteg, sok esetben rendkívül felesleges elméleti anyag ismeretét is megkövetelte a sikeres RAVASZ vizsga elvégzéséhez, ami sok olyan varázslót eredményezett, akik nagyon eredményesen tudták volna felsorolni például a lycantrópia történelmi, társadalmi és biológiai hatásait, miközben egy vérfarkas leszaggatta a húst a csontjaikról. Doge biztos volt benne, hogy ha a tárgyát komolyabban vették volna, Voldemort nem tudott volna közel sem ilyen hatékonyan lesújtani újra és újra a Varázsvilág védtelen lakóira. Vett egy mély levegőt, amikor az óra kezdetét vette, és egy lendületes mozdulattal, pálcaintéssel becsapta az ajtót, amin a későn érkezők már csak kopogással léphetnek be. Ez egyelőre még csak házpontvesztéssel jár számukra.
- Ma a pajzsbűbáj gyakorlati használatát fogják gyakorolni. A Minisztérium felmérése szerint a felnőtt boszorkányok és varázslók többsége nem képes ennek az egyszerű, de rendkívül sokféle módon működő varázslatnak a létrehozására, ami ideális áldozattá teszi őket bárminek. Én ezt nem tartom elfogadhatónak, úgyhogy ezt fogjuk gyakorolni havonta egyszer. Akit a múlt hónapban történtek vagy a háború nem motiválnak arra, hogy ezt elsajátítsa, azoknak szeretném jelezni, hogy RAVASZ vizsgát ebből a tárgyból nem fognak tenni ennek az ismerete nélkül. Rendeződjenek párokba!
A férfi csendben figyelte, ahogy a diákok párokba rendeződnek, valószínűleg a legjobb barátaikkal, ami a legkevésbé sem optimális a feladat végrehajtásához, de mint majdnem felnőtteknek, megadta nekik a lehetőséget, hogy maguk válasszanak párt. Persze, úgyis átrendezi őket, ha nem megy valami.
Bízott benne, hogy a teremben lévők nagyobb része már ismeri ezt a bűbájt, legalább elméletben, mert nem akart nekiállni a pálcamozdulatok bemutatásának. Aki komolyan vette az önvédelmet, és valamiért folytatta az oktatást, mert ezzel akart foglalkozni, bízott benne, hogy legalább ilyen szinten követi az órai anyagot.
- A megfelelő mozdulattal, ami egy függőleges pálcaintés, egyáltalán nem nehéz létrehozni egy pajzsbűbájt. A varázsige, ahogy azt bizonyára mindenki tudja, Protego, bár a nonverbális használat preferált, mert gyorsabb, és kevesebb lehetőséget ad a támadónak a felkészülésre. A pajzs ereje persze a használótól függ, egy erős pajzsbűbáj akár vissza is verheti az átkokat az ellenségre, egy rosszul használt bűbájt viszont összetörne egy agresszívebb kolibri is. Egyetlen, nagyon egyszerű gondolatot kell fenntartani, amíg a pajzsbűbáj aktív: őszintén hinni kell benne, hogy bármi is ütközik a pajzsba, az ki fog tartani. A bizonytalanság és a pánik azonnal drasztikusan csökkentik a pajzs erejét. Párokban fognak dolgozni, felváltva- az egyik fél felhúzza a pajzsot, a másik pedig mindent megtesz érte, hogy átüsse azt. Nincs kedvem a Gyengélkedőre cipelni senkit, de egyébként minden eszköz megengedett. Kezdhetik!

------------------
IC Idő: 1976.december 6., 14:00-15:30; a nap utolsó órája
Határidő: 2021.06.11. 23:59
Helyszín: SVK tanterem, Harmadik emelet
Résztvevők: Bármelyik hatodéves diák
Körök száma: 3

Könnyen lehet, hogy előbb-utóbb vissza fogok térni a régi önmagamhoz, és ez a gondolat meglehetősen megijeszt. Undorral és megvetéssel tekintek arra a lányra, akit azt hittem, hogy sikerült hátrahagynom, aki anyám kicsinyített mása lett, körömvágó ollóval vágta a haját, káromkodások tengere ömlött a szájából, mindig mocskos, szakadt és buta volt, és minden problémát a pálcájával oldott meg. Nem akarok az a lány lenni újra, és tudom, hogy ez a szál cigaretta, amit most elszívtam ebben az elhagyott mosdóban, aminek a szűrőjét bepöckölöm a csészébe, nem fog változtatni semmin, de mégis úgy érzem, hogy nem tudom tovább fogni. Végül, talán sértettségből, talán gyávaságból, de nem adtam át azt a rózsát nagymamának, nem békültünk ki, és egyre inkább úgy érzem, hogy az erőfeszítéseim feleslegesek.
Megigazítom a ruhám, megnézem, hogy a sminkem nagyjából a helyén van-e, azután sietős léptekkel elindulok a tanterem felé a táskámmal a vállamon. Bizarr még mindig minden óra azok nélkül a hiányzó diákok nélkül, akiket eddig észre sem vettem, és akiknek most a helye üresen tátong, emlékeztetve minden nap minket arra, hogy itt sem ugyanaz már minden. A világ megváltozik körülöttünk, folyamatosan változik, és talán nekem is változnom kell. Jobban érzem magam most, mint egy hónapja ilyenkor, így, hogy egy kicsit elengedtem magam, és talán nem lennék boldog amúgy sem egy érdekházasságban.
Ahogy végignézek a fiúkon, akik ott állnak sorban az ajtó előtt, végiggondolom, hogy közülük ki az aranyvérű, ki lenne elfogadható, egészen negatív képet festek magam elé. Carrow vagy Potter... vagy akár Rosier, akit vonzónak találtam mindig, de nehezen tudom elképzelni, ahogy egy oltárhoz kísér, az ujjamra húz egy gyűrűt, és felkísér egy kúria lépcsőjén egy előkészített hálószobába. Nem mintha opcionális választás lenne bármelyikük, ezek a fiúk azokat az aranyvérű lányokat fogják elvenni, akik jól néznek ki, udvariasan viselkednek, nem lógnak ki a sorból. Nekem nem maradna más, csak egy apám korú ember, vagy valaki, aki amúgy sem kell senkinek. Lenézett, másodrangú vendég lehetek mindig az aranyvérű szalonokban, és nem tudom, hogy vágyok-e egy egész életen tartó megaláztatásra.
A tanterembe belépve kicsit javul a hangulatom, és valamennyire elengedem a jövőről szóló kétségeimet, amik egyre inkább egy másik út felé terelnek. Mindig szerettem ezt a tárgyat, izgalmasnak találtam, a gyakorlati részét pedig különösen szeretem, mert az írási és olvasási nehézségeim teljesen elveszítik a jelentőségüket. Csak azok a hosszú órák maradnak a kúriánk gyakorlótermében, a gyertyákkal megvilágított helyiségben, ahol anyámmal fáradhatatlanul gyakoroltuk a párbajozást, ahol egyre többet és többet adott át nyaranta a tudásából, amit az aurorként töltött évtizedei alatt megtanult, hogy én is könnyedén lépjek a nyomába. Ironikus, hogy bár elutasítom az utat, amit ő szánt nekem, még mindig egy párbaj közben érzem magam leginkább önmagamnak, és leszámítva az utolsó gyakorlásainkat júliusban, nem párbajoztam senkivel. Még csak ilyen szintű edzésem sem volt, amikor Theot megkértem a rögtönzött őszi szünetben, elutasított a sérülésére hivatkozva- tudom, hogy mennyire zavarja, hogy ügyetlenebb ebben nálam, de a Szellemszálláson történteknél jobb indokot nem tudok elképzelni ahhoz, hogy végre elkezdjen gyakorolni. Veszek egy levegőt, és odasétálok Alecto Carrowhoz.
- Leszünk párban?- nincs semmi problémám újabban a lánnyal, teljesen külön körökben mozgunk, utoljára akkor voltak összeütközéseink, amikor tizennégy évesek voltunk, és nem haragszom már rá egyáltalán. Azt hiszem, éppen ez teszi tökéletes partnerré- nem utálom őt, de nem is olyan, mintha Anathemát vagy Marlenet kérném meg, hogy gyakoroljon velem, és félnem kellene tőle, hogy esetleg megsebzem őket. Nem áll szándékomban megátkozni Alectot sem, de érzem, hogy nem lesz bennem semmiféle visszafogottság. - Ha neked is rendben van, kezdd te a támadást!
Elhelyezkedek a lánnyal szemben, és miközben felidézem anyám leckéit, felhúzom magam elé a pajzsbűbájt, némán, ahogy egy valódi párbajban teszi mindenki tizenöt fölött. Most is erős, ezüstfehér, ahogy lenni szokott, és nem okoz problémát a neutrális helyzetben történő fenntartása, mert tudom, hogy működnie kell. Tudom, hogy bizonyos átkok képesek átszakítani a legerősebb pajzsot is, de hagyom, hogy visszaszivárogjon a régi arroganciámból, nagyképűségemből valami, keresztül a pálcás kezemen, keresztül a sárkányszívizomhúron, keresztül a mágián, hagyom magam elbolondítani, hagyom meggyőzni magam, hogy az évfolyamtársaim közül senki nem tudná sehogyan áttörni a védelmemet. A varázslatok erejénél a megfélemlítő erejük sokkal jobban széttörik ezeket a pajzsokat, a túlzott önbizalom, amennyiben nem sikerül egy az egyben széttörni, tökéletes védelmet jelent. Enyhén oldalra fordulok, felveszem a Fianchetto párbajstílus egyik alapvető védelmi állását, a szabad kezem a hátam mögé téve, enyhén oldalra fordulva, így kisebb célpontot biztosítva, egyúttal tökéletes pozícióba helyezkedve hozzá, hogy ha a pajzs mégis áttörne, eltáncolhassak, és felhúzhassam újra. Persze, hinnem kell benne, hogy én vagyok a legjobb, és nem fog áttörni. Még mosolygok is, kicsit talán túl lenézőn.
Amikor átveszem a támadó pozíciót, szembefordulok Alectoval, és megvárom, hogy felhúzza a pajzsát. Két kézre fogom a pálcát, ezúttal a Tsung párbajstílus egyik alapállását felvéve, hogy megakadályozzam, hogy tudja, melyik kezemmel, melyik irányból fogom majd ráfogni a pálcát. Ellentétben sokakkal, akik csak az ujjaik közé fogják a pálcás kezüket a szabaddal, én tényleg úgy fogom a pálcát, hogy bármelyik kezemmel képes legyek azonnal átvenni felette a kontrollt. Ami a pajzsot illeti, több ötletem van, hogy hogyan törjem át- egy igazi párbajban valószínű megkerülni próbálnám, de persze, most nem ez a feladat. És nem is feltétlenül az, hogy megalázzam Carrowt, úgyhogy végül úgy döntök, hogy két gyors, balkezes kábítóátok után egy erős vízsugarat varázsolok elő a pálcámból, fokozatosan növelve a varázslat erejét, ahogy a lányra irányítom a pálcát. Ez az enyhén növelt erő amúgy sem rossz választás egy pajzsbűbáj ellen, még akkor sem, ha az áttörése nem okozna maradandó kárt- igaz, egy ilyen erejű vízsugár már hasonló sebeket ejt egy erősen meglendített fémcsőhöz.