Kisasszony, jöjjön vissza! Kérem, jöjjön vissza! Mutassa a jegyét! Kelletlenül, táskám pántját vonogatva battyogok vissza a kalauzhoz, majd az orra elé tolom a papírdarabot, amire az egyik mugli masina rengeteg számot nyomott, meg néhány ikont. Időbe telik, míg kisilabizálom, de gondosan eltettem a legutóbbi kirándulásom alkalmával. Nem látja, hogy ez nem érvényes? Két héttel ezelőtt lejárt. Meg kell kérnem, hogy szálljon le! Hirtelen émelygés kerít hatalmába. Micsoda?! És ha le is szállok, mi a fenéhez fogok kezdeni? Ujjaim kétségbeesetten kapaszkodnak az egyik üléspár fejtámlájába, mintha ugyan ezzel megakadályozhatnám, hogy leszállítsanak, mint valami közönséges bűnözőt.
- Mondja, nem hall jól? Azt kértem, szálljon le! - a kalauznő ingerülten vonogatja a szemöldökét. - Vagy mutasson egy másik jegyet, egy érvényeset! A szám felett máris gyöngyözni kezd az izzadtság, az arcom kipirul. Rossz szokás, stresszhelyzetben mégis ösztönösen reagál a szervezetem. Gyerekként megszoktam: ha valaki felemeli a hangját, ott hamarosan pofon fog csattanni. A muglik közt ez talán nem szokás. Ugye? Ugye?! Remélem, egy vadidegen nő a közlekedésügy kötelékéből nem fog arcon vágni...
- Nem - nem tudok - ismerem be halkan, és ha kívülről szemlélném a helyzetet, valószínűleg azt gondolnám, ez az eltévedt bambi biztosan nem épelméjű. Még azt sem tudja, hogy azok a kis papírdarabok lejárnak egy idő után, és nyolcvan évesen nem utazhat már ugyanazzal az ember, amit tizenhat évesen megvásárolt. Kis butus. Kis hülye. - De nem szállhatok le! Londonba kell mennem, estére -- - folytatnám, de a hölgy félbeszakít. Persze, mindenki ezt mondja! Utazhatsz egyedül egyáltalán? Hány éves vagy? Fel sem tűnik, mikor kezdett el tegezni. Nekem viszont ma este már a Foltozott Üst egyik kandallójából hopp-porral útra kell kelnem a kúriához közeli erdészlakba, ahonnan még fél órányi sétával érkezhet el az utazó a birtokra. Ha most leszállítanak, nem érek haza időben! Apa kerestetni fog. Azt mondtam, Alice Nottnál töltök néhány napot a nyárból - de ha az őseim felkeresik Nottékat, ki fog derülni, hogy már két napja eljöttem.
Rettegés. Tömény rettegés. Ezt érzem most. Felelőtlen szabadságvágyam eredményeként talán már ma este befalaznak a kúria hatalmas pincéjébe! Tanácstalanul körbenézek. Senki nem segít, csupán elfordítják a fejüket. Tipikus lázadótempó ez is. Majd kinövi a kislány. Na, persze. Jöjjön, le kell szállnia!
Utolsó pillanatban ugrottam fel a vonatra. Legalábbis én úgy gondoltam, mert már lassan idő lesz és természetesen legtöbbször lekésem ezt az átkozott járműt. Mert hogy egyszerű esetekben egy pillanatot sem késleltetik a szerelvényt, csak valami hülyeség miatt. Ma viszont semmiképp sem szerettem volna elkésni a melóból és a haveromnál voltam próbálni, úgyhogy egy üveg vizet is vettem a boltban, mert kicsit hidratálnom kell magamat mielőtt a főnököm elé állok. Nem számít, hogy kocsmában dolgozom, egyáltalán nem. Pedig már hányszor kívántam ezt! Legalább annyival jobb, hogy megengedi a főnök, hogy egy-két felest megigyak munkaidő alatt is, de amikor a vendégeket alig lehet lerázni, hogy ne fizessenek már nekem, akkor ott bajok szoktak lenni. Még szerencse, hogy mire eljutok oda, jön a váltás. Vagy a zárás. Ekkor hallom csak meg a tőlem nem messze vitatkozó nőt, azzal a csinos kis csajjal. Az embereken már meg sem lepődök, hogy senki nem képes segíteni, hiszen pontosan ilyen világot élünk, mindenki csak a saját érdekeit nézi. De én nem vagyok ilyen. Vagyis nem egészen. Úgyhogy most is tudtam, tennem kell valamit. Gyorsan léptem oda a nőhöz, megfogva annak vállát, hátrafordítva magamhoz és próbáltam egy kis szusszanást szimulálni, mintha futottam volna a másik kocsitól idáig. - Nézze, siessen! Valakik verekedésbe kezdtek és valami fegyverről is magyaráznak. A hölgyet majd én lekísérem! Csak menjen már!! - Hirtelen nyomatékosítottam a kijelentésemet, kicsit fel is emeltem a hangomat, de jó színész is lehetnék, mert működik a dolog, a nő már rohan is a másik kocsiba, és én pedig nem habozok, elkapom Andromeda kezét, magammal húzva a kocsi másik végében lévő, elég szűk kis mosdóba. Mikor magunkra csukjuk az ajtót, elnevetem magamat csendesen. - Hát ez buli volt! Láttad az arcát?
Kezdőlap
