Vannak dolgok, amiken nem változtatnék, és van amin igen. Azt szokták mondani, hogy a családunkat nem választjuk, és sajnos ez sokkal jobban igaz, mint azt valaha is hittem volna. Persze büszke vagyok a származásomra, de ezt sosem hangoztatom, szeretném hinni, hogy mindenki az ami és nem múlik semmi sem azon, hogy milyen a családja. Az apám, Royal William Throckmorton egyáltalán nem így gondolja, szerintem elsőkként vette fel azt a szemléletet, miszerint mugli származásúaknak nincs helye köztünk. Eléggé vérmániás, tartok tőle, hogy nyáron majd kitalálja, hogy kihez is akar férjhez adni, de akkor én leszek az első aki visítva tiltakozik. Ő sem szereti az anyámat, legalábbis nekem egyáltalán nem úgy tűnik. Anya szerelmes, mindig is az volt, de egy kapcsolathoz nem elég, ha az egyik fél rajongásig szereti a másikat - ő viszont mélységesen megveti az illetőt. Azt hiszem, talán még rokonok is, de azért ebben nem vagyok biztos, az viszont tény, hogy már két évtizede mást se csinálnak, csak veszekednek, tépik egymás haját. Nagyjából azóta, hogy összeházasodtak, plusz-mínusz néhány nap. Anya más, ő jobban ért engem, bár hajlamos lenne beleegyezni, hogy apa felhasználjon engem (és potenciális majdani házasságomat) saját céljaira. Az öcsém szerencsére még elég fiatal ahhoz, hogy pár évig még ne piszkálják ilyesmivel.

Angelle, a nénikém adott nekem néhány régi könyvet, amikben képek vannak, régi ruhákról. A családom anyai ágán szokás, már évszázadok óta, hogy ilyen hatalmas könyvekbe lerajzolják a boszorkányok a kedvenc báli ruháikat, dísztalárokat, esküvői ruháikat. Szeretem ezeket a könyveket, mert régiek és porosak, és vigyázni is kell rájuk. De legfőképp azért, mert szépek. Magam is szeretnék egy nap ilyesmiket tervezni, meg hozzájuk illő kalapokat. Imádom a különböző fejdíszeket!
Sokan mondták már, hogy szépen rajzolok, már kislány koromban felfigyelt erre a különleges képességemre Angelle néni, amikor a nyarakat náluk töltöttem a birtokukon, Bretagne-ban. Lerajzoltam a tengert, fákat, mindent amit csak láttam. Aztán, az előtti nyáron, hogy elsős lettem volna a Roxfortban, le akartam rajzolni búcsúzóul a házimanót is. De nem ám csak úgy, rongyosan, az valahogy… szóval abban nem volt semmi izgalmas. Azt akartam, hogy csinos legyen. A mi manónkat is le akartam rajzolni, amint hazaérünk.
Nem értettem, hogy Erbin miért nézett rám olyan furcsán, amikor egy kendőt adtam rá, szépet és puhát, aztán mikor Angelle néni kalapját is a fejére helyeztem, elsírta magát. Kértem, hogy maradjon egy helyben, amíg lerajzolom, és ő úgy is maradt, de közben furcsán csillogtak a szemei. Nem akartam lerajzolni, hogy sír, azt hittem szomorú valami miatt és… hát, mikor kicsi voltam mindig hozott nekem éjjel kakaót így nem akartam megbántani azzal, hogy ezt is lerajzolom. Én se örülnék ha valaki megörökítené a szomorúságomat. Aztán mikor már majdnem kész lettem, kértem, hogy ne sírjon. Azt mondta, hogy örömében sír, és megkért, hogy rajzoljam le ezt is. Nem tudtam, hogy ők is kérhetnek tőlünk dolgokat, eddig azt hittem ilyesmit nem csinálhatnak, de mivel amikor elveszítettem a labdámat, ő visszahozta… hát lerajzoltam a könnyeit is.
Izgatottan szaladtam le a szalonba, és megfogtam Angelle néni kezét, meg apáét is, hogy nézzék meg milyen szépet rajzoltam. A pergament a szobában felejtettem, és ők feljöttek velem, hogy megnézhessék. Egyikük sem szólt egy szót sem, egy darabig. Aztán a nénikém kétségbeesetten jajveszékelt, mert elvesztette a házimanóját, apa meg nagyon-nagyon mérges lett rám. Nem tudtam, hogy rosszat csináltam. Mindketten kiabáltak velem, és azt mondták, hogy égessem el ezt a papírt mert szégyent hoztam rájuk. El is akartam égetni, de aztán a rajzom egyszer csak eltűnt, egy pillanatra mintha láttam volna Erbin alakját, de ebben nem vagyok biztos.

Akkor már tudtam, hogy én másképp gondolkodom mint a családom többi tagja. Apa mérhetetlenül csalódott volt, amiért én nem a Mardekár házba kerültem, de anya inkább örült, legalábbis azt hiszem. Azt hiszem Royal lemondott rólam aznap, amikor felszabadítottam Angelle néni házimanóját, és nem értettem ez miért rossz dolog. Nem mintha örülnék neki, ha magamnak kellene megcsinálnom a dolgokat. De ők mind olyan kövültek, képtelenek elfogadni, hogy másképp is lehetnek a dolgok nem csak úgy ahogy ők akarják. Nem csak az lehet varázsló aki aranyvérűnek született. Otthon nem hangoztatom ezeket a dolgokat, úgysem értené senki. Maximum anyám, de ő meg olyan betegesen szereti apát, hogy minden kis információmorzsával rohan hozzá, holott tudja, hogy nem kap érte semmi mást csak megvetést.
Vagy egy éve már, hogy az apám őrülete elburjánzott. Tudom, hogy köze van a mugli családból származó varázslók és családjaik elleni merényletekhez, tudom, de nem tehetek ellene semmit. Nem is merek. Nyilvánvaló, hogy már nem hallgat többé a józan észre. Én inkább csendben maradok, nem foglalok állást míg nem muszáj. Legalábbis nyilvánosan. Szívem mélyén tudom, hogy mi a helyes, és ha eljön az ideje, nem fogok habozni, és magam is harcolni fogok az ellen, hogy megkülönböztessék egymástól a varázslókat. Talán furcsa ezt hallani egy aranyvérűtől. Talán vannak, akik vérárulónak tartanak. Én viszont hiszem, hogy ez az egyetlen dolog amit tehetek, az egyetlen, hogy szabadon élhessek és mindenki más is.