Nem szokásom ilyesmire vetemedni, eddig még csak eszembe sem jutott soha, semmilyen körülmények között haladékot kérni, de most, hogy összecsaptak a hullámok a fejem felett, addig-addig osztottam és szoroztam, míg végül rávitt a lélek. A folyosón még mindig összesúgnak mögöttem az emberek, néha kuncogást hallom, máshonnan lesajnáló pillantások követik az utamat. Megint mások úgy tesznek, mintha levegő lennék, csak azért, mert közös ismeretségünk van, és ők inkább Zane társaságát élveznék továbbra is. Ez az egész annyira földhöz vágott, hogy akaratlanul is összébb húzom magam, de ezzel is csak alapot adok arra, hogy kikezdjenek. Már arra is nyomós indokot kell találnom, hogy egyáltalán a hálókörletemből kidugjam az orromat, azon kívül persze, ha órára kell mennem. De az is maga a pokol. Majd elül ez a pletyka is - biztatnak a barátaim. Na igen, de mégis mikor? Talán csak az a szerencsém, hogy nem akadtam még össze egyetlen mardekárossal sem, akik aztán mindig megadják a módját a lekezelésüknek. A folyosón szerencsémre most nincsenek túl sokan. Késő délután van, a vacsorához készülnek. Én meg csak remélem, hogy jó szokásához híven Davies professzort a földszinten találom és nem potyára teszek egy jó nagy kört a toronytól egészen idáig. Túlzottan rosszul viselem, hogy egy céltábla van a hátamon, és mindenki tudja, hogy találjon az elevenembe. A teremhez érve kissé félszegen emelem a kezem kopogtatásra, de a mozdulat közben mégis megállok. Kérhetek egyáltalán ilyet az egyik tanáromtól? Nem akarom, hogy kivételezzen velem, nem várok el különleges bánásmódot, de talán szemet hunyna, ha pár nap csúszással adnám csak le a házidolgozatomat. Elvégre az ő óráin rendszeresen részt vettem, még mostanában is, csak az aktivitásomban találhat némi kifogásolnivalót. A sellőkről végzett kutatómunkámmal pedig igazán felhívtam magamra a figyelmét. Veszíteni valóm tulajdonképpen nincs, egy próbát megér. Halkan kopogok be az ajtón, aztán belépek az irodába egy jó hangos üdvözléssel egyetemben, mivel nem egyelőre nem látom a tanáromat. Az is megfordul a fejemben, hogy minden aggodalmam hiábavaló volt, hisz nincs itt, tehetem meg ugyanezt az utat visszafelé is, jóval kevesebb lelkesedéssel, mikor is nagy robajjal érkezik a látóterembe a keresett férfi. - Professzor, most aztán jól megijesztett - kapok a szívemhez hirtelen. Az intenzív hanghatások amúgy sem a szívem csücskei mostanság, hát még ha hirtelen érkeznek.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Csüt. 28 Ápr. - 16:43
Ms. Desford & Davies
Ugyan nem volt hétvége, mégis hazaugrottam. Coreline valószínűleg már hozzászokott, hogy csak péntek délutántól hétfő reggelig, rosszabb esetben vasárnap estig lát, így amikor kicsit huzamosabb ideig el ki tudtam szabadulni az iskola falai közül, meg sem álltam Roxmortsig. A lányunkat nem hívtam, próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy minden lépéséről tudjak és kis távolságon belül tartsam magam mellett, nem beszélve arról, hogy ilyenkor legalább kettesben lehettem a feleségemmel. Mindössze arra volt hajlamos, hogy túlzottan elkényelmesedjek az otthoni légkörben, vagyis elcsússzak az idővel. Várt rám néhány kijavítandó dolgozat, amit a holnapi napra ígértem a diákjaimnak és amikor ez eszembe jutott már akkor is estefelé járt... hát még mire majd nekiülök a javításnak és végzek vele. A tanári munka legutáltabb és legunalmasabb része volt. A birtokon nemigen mászkáltak, inkább a kastélyban volt nagy a nyüzsgés, mint az ilyentájt megszokott volt. Nemsokára vacsoraidő, a diákok ilyenkor a klubhelyiségekben lebzseltek vagy a nagyteremben üldögéltek attól függően, kinek hogy esett jól, de legalább a folyosókon nem volt nagy tömeg. A mai közös vacsorán nem terveztem részt venni, a kihagyásával is időt spóroltam meg. Az ajtó előtt az irodám kulcsát keresgéltem és kezdtem felbosszantani magam, amiért úgy tűt, oda sem fogok egyszerűen bejutni. Aztán megláttam, hogy az ajtó résnyire nyitva volt és meglepetten ugyan, de átléptem a küszöböt. Megláttam a kulcsomat és meg kellett állapítanom: jellemző. Ledobtam a táskámat az egyik komód tetejére, ám arra nem számítottam, hogy az egyik éppen kifelé tartó diákommal fogom szembetalálni magam. Ő jobban meglepődött, mint én, szerencsétlen még a szívéhez is kapott. Egy röpke pillanatra összevontam a szemöldökeimet, vajon miért van itt, aztán csak halványan elmosolyodtam. Ms. Desford nem az a fajta, aki bajkeverésen törné a fejét. - Sok mindennel vádoltak már meg, de az eddig nem volt raja a listán, hogy ijesztő vagyok. - Magamban jót szórakoztam a lány arckifejezésén, mégis inkább megköszörültem a torkomat, miután ismét rá néztem. - Miben segíthetek, Ms. Desford? Nem vacsorához kellene készülődnie?
Kezdőlap
