Hidd el, nem éri meg rámpazarolnod a drága idődet, nem vagyok rá méltó.
Persze ha valami cucc kéne, akkor tudod, hol találsz.
Hogyhogy milyen cucc? Hát minden. Tőlem nem tudsz olyat kérni, amit ne tudék beszerezni. Egyszerűen ilyen vagyok, nem szeretem cserben hagyni a kuncsaftjaimat. Sőt, ha már itt tartunk, mást sem, mégis sikerül mindig csalódást okoznom. Ez a kibaszott genetika, vagy én nem tudom. Csak úgy belém kódolták. Olyan vagyok, mint az apám. Egy semmirekellő seggfej, aki csak magára tud gondolni, meg a piára. Csak hogy én nem a piára gondolok. Egy fokkal még mélyebbre csúsztam, ha szabad ezt így megjegyeznem. De nem érdekel. És téged sem kéne érdekeljen, hogy miből van pénzem egyáltalán drogra. Amíg nem vagy az öcsém, vagy valamelyik idióta, akit a barátomnak nevezek, addig nem is tartozom neked elszámolással.
Nem ártok egyébként a légynek sem, csak magmnak. Az önpusztítás már védjegyemmé vált. Anyám azt mondta, keressek valamit amiben jó vagyok, aztán vigyem a végletekig. Hát megtettem. Én ebben vagyok jó. Meg abban, hogy a frászt hozzam az embereke.
Mint például az anyámra, aki négy éve lelépett, és egy vak hangot sem hallottunk azóta róla. Apám szerint visszament Oroszországba a strcijéhez, még csak meg sem próbálta megkeresni. Az a rohadék csak megvonta a vállát, aztán visszatért a pohara fölé, mintha mi sem történt volna. De sohasem lett a régi. Mindig én voltam a kedvence, és én is imádtam őt, de azután a nap után már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. Annyira szeretett, hogy engem, a másodszülött fiát tett meg örököséül, de mire betöltöttem a tizenhetet, az egész családi vagyont elherdálta, amit anyám családjától kaptunk.
Amikor apám is eltűnt, a bátyám próbált a helyére lépni, de akkor már annyira elegem lett az egészből, hogy inkább leléptem otthonról. Az öcsénknek parancsolhat, de nekem biztos nem.  

-  Két galleon, és hatvan knút lesz – tartom a markom rezzenéstelen arccal, de a hangomat suttogóra fogom, nehogy felverjem vele Hóborcot, aki bármikor itt garázdálkodhat. Normális esetben nem bonyolítok le üzletet ilyen nyilvános helyen, de az idő szorít, nekem meg vissza kell még érnem a klubhelyiségbe, ahol a srácokkal találkozom, és nem, nem mondhatom le. A világon senki sem parancsolhat Mundungus Flatchernek, kivéve a legjobb barátját, aki egy öntlet gazdag kis hólyag, és azt hiszi, neki mindent szabad. Igen, ez ő, és mégis rábíznám az életemet, ahogyan ezzel a rossz szokásommal elég gyakran élek is.
– Ez rablás ember. A múltkor még csak kettő húsz volt.
Sejtettem, hogy lesz ebből még méltatlankodás. Ezért utálok csóró diákokkal üzletelni. A gazdag kölykök csak belenyúlnak a zsebükbe, hozzámvágják a pénzük, hogy még csak meg se kelljen érinteniük, aztán lelépnek. Szemforgatva lépek hozzá közelebb, és még mindg fojtott hangon, de annál fenyegetőbben hajolok fölé.
– Idefigyelj, te kis szarházi. Az a múltkor volt. Most már ennyi. Én szerzem az árut, én diáktálok. Ha valami nem tetszik, el lehet menni. Határozottan tartom magam, és ügyelek arra, hogy pillanatról pillanatra fenyegetőbbé válljak. Látom, ahogy a szempillái megrebbennek zavarában, ami már önmagában is elég kéne legyen, de nem, én még tovább fokozok. Mindent a végletekig, ugyebár? Megragadom a gallérjánál fogva, és a falhoz szegezem. Érzem a kétségbeesés szagát, de nem sajnálom egy percig sem.
– Hét, nagyfiú, elég legyen. Mit ártott neked az a szerencsétlen?
A hang hallatára egy pillanatra megremeg a kezem, és érzem ahogy kimegy a lábamból az erő. Nem kell megfordulnom ahhoz, hogy a gyanakvó szempárt magamelőtt lássam. Bármikor fel tudnám idézni, ahogy azt is, hogy milyen polót visel most éppen, és hogy melyik oldalára fésülte a haját, amikor ma reggel kilépett a hálókörletből.
Már ott van a nyelvem hegyén a szó, vissza akarok vágni valami gorombát, ahogy mindig is szoktam. Válogatás nélkül ontom a trágárságokat és a szitokszavakat, nem számít, ha tanár az illető vagy csak egy sima diák. Számomra mindenki ugyanolyan érdektelen.
Na jó, majdnem mindenki.
Érzem ahogy az ing lassan kicsúszik a szorításomból. Nem vigyázok arra, hogy óvatosan landoljon. Elveszem a kezéből a két galleont és a húsz knútot, majd kezébe nyomom a kis fiola felix feliciszt, aztán olyan csúnyán nézek rá, hogy egyből elkotródjon.
A szapora léptek zaja még sokáig visszhangzik a fülemben, tompa tam-tam zúg a fejemben, és érzem, hogy megtelt vérrel az egész fejem, ahogy megfordulok. Ez nem pusztán szégyen, hanem megalázottság, behódolás és egyszersmind düh, amiért így érzek.
– Miért nem a saját dolgoddal törődsz, Ogdean? – vetem oda olyan flegmán, ahogy csak telik. Igyekezve túlkiabálni a kalapáló szívemet. Legszívesebben fognék egy kalapácsot és szanaszét zúznám. Helyette csak állok sután lógó végtagokkal, és arra gondolok, hogy bizony tényleg úgy néz ki, mint az emlékeimben.
– Hidd el, nekem is van jobb dolgom, mint utánad kajtatni, Flecher, de Gil érted küldött. Azt mondta, hogy már vagy egy órája beígértél neki egy közös vacsorát, de aztán nem jelentél meg. Jön a cseppet sem erőltett válasz. Végül is Ogdean mindig is valahogy természetesebben tudott hazudni, mint bármelyikünk. Ide, bele a két szemembe. Csak azt nem tudja, hogy valaki figyeli minden lépését, és tudja, hogy miben sántikál. Vagy legalább is azt, hogy sántikál valamiben, de csak idő kérdése és kiderítem. Nem mintha olyan pocsék nyomozó lennék, sőt. A gáz inkább ott van, hogy egy barát után kémkedni alapból ezerszer rémisztőbb, mint bárki más után. És igen, félek, basszameg. Mundungus Fletcher fél, hogy mit talál, ha túl mélyre ás.
Farkasszemet nézünk egy végtelennek tűnő, hosszú pillanatig. Habár a légzésem helyreállt és már az arcom sem ég úgy, a szívem továbbra is hevesen kalapál, mint bármikor máskor, ha Ogdean csak szóba kerül, vagy a hat kilóméteres körzetembe kerül. Egyszerre szeretném megcsókolni, és beverni a képét. Szinte bizsereg minden porcikám, még inkább nem teszek semmit, csak elindulok feléje. A tallérokokat, amit a menekülő srác hagyott hátra, még mindig a markomban szorongatom. Elfehéredtett ujjaim nedvesen tapadnak rá a fémes anyagra.
– Tudom, csak volt egy kis dolgom, mint ...khm.. ahogy láthattad. De mára végeztem a melóval, és van véletlenül két fölös galleonom. Mit szólná, ha kárpótolnálak titeket, és meginnánk valamit a Három Seprűben?   Én állom.