||music:The Block|| words: 528 || note: -
▲▼

London. Átlagos emberek tömege, a látszat mi mögött a varázsló világ létezik. Már-már bosszantó, hogy mennyire könnyen eltudok vegyülni ebbe az undorító elegybe, hiszen elég hozzá egy kényelmetlen öltöny. London szürke egét, mily jól esett volna feketére festeni, milyen jól esett volna a tömegből kiríni, káoszt teremteni. Félelem, kín és agónia tökéletes harmóniáját elhozni számukra, milyen roppant egyszerű lett volna örök sötétségbe borítani az egész világot, ha néhány varázs ismerő nem imádná ezt a szürkeséget. Ha néhány varázslóban és boszorkányban annyi lenne a büszkeség, hogy ne akarjon rejtve maradni, hogy ne akarjon ezekhez az átlagos, sőt átlagon aluli lényekhez tartozni. Nincs ezekben semmi tartás? Nincs bennük semmi méltóság? Bár az is lehet, hogy belém neveltek túl sok ellenszenvet a gyengék iránt, hogy az elmémbe csepegtetett gőg miatt érzek heveny hányingert irántuk, holott semmi okom nem lett volna erre tekintve a származásomat. A megjátszott aranyvérűség tesz a legnagyobb képmutatóvá, ám ez a tény engem cseppet sem zavar, ennyi hiba még belém fér. Elviselem magamon, hisz vagyok ennyire nárcisztikus személyiség. Egy fiú rohan nekem és elesik. Ezek a mugli ivadékok állandóan rohannak, mintha soha semmire nem lenne elég idejük, s valóban nincs, ha azt vesszük életük mennyire törékeny és tünékeny, nem mintha az enyém nem lenne az, de az életem sokkal tartalmasabb, létem sokkal értelmesebb. Néztem az elesett fiút, aki az újságokat kezdte szaporán felszedni, miket nekem köszönhetően elejtett, bár ő ütközött nekem, amiért meglepően elnézést is kért, ám annyi nem volt benne, hogy rám pillantson, mikor ezt teszi. Nem mintha vágytam volna bocsánatkérésére, nem mintha megbocsátottam volna neki bárdolatlanságát. Lehajoltam egy újságért, felemelve, hogy megnézzem a szalagcímet. „Rejtélyes gázrobbanás …”. Ajkam szeglete felfelé görbült, hát így tusolták el művemet, hazugságba csomagolták, hogy továbbra is tökéletesen elvegyülhessenek a varázshasználók a varázstalanok világába. Mennyire szánalmas. Szemem tovább siklott az áldozatok számára, mintha nem tudnám szám szerint mennyien is voltak, akik apró kis ragacsos cafatként végezték. Leszakadt végtagok, vér és tűz. Az emlékek csak úgy ostromolták elmémet, jól eső borzongás futott végig a gerincem mentén, végig csiklandozva azt. – Szörnyű baleset igaz? – kérdezte a fiú, aki végzett a többi újság felkapkodásával. A tudatlanság számára könnyebbség, áldásos, ellenben számomra átkos. Baleset. Ez az egyetlen szó visszhangot vert gondolataim között, letörölte azt a láthatatlan, aprócska, elégedettségemben született mosoly kezdeményt, s az újság lapjai mögül a fiúra pillantottam, aki várakozón nézett rám. Türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, így adva finoman tudtomra, hogyha nem kérem a lapot, akkor adjam neki vissza és engedjem útjára. – Megdöbbentő mik vannak… - csóválom a fejem és előkotrom zsebem mélyéről az újság árát. Kedves kis emlék, hát megtartom a lapot, s nem ez az első, hogy nekem köszönhetik a muglik, hogy van miről írniuk, persze nem a valóságot. Még hadd éljenek egy kicsit ebben az álomvilágban, amiben élnek, még hadd higgyék, hogy mindez csak véletlenek, hogy nincs mitől félniük. És hadd takargassák a minisztériumi dolgozók a nyilvánvalót, amíg még megtehetik. Átadtam az összeget, kicsivel talán többet is, hadd szabaduljak csak meg a számomra értéktelen mugli pénz egy részétől. A fiú hálásan szaladt tovább én pedig megjegyeztem a vonásait, ha később összeakadunk, talán már nem hála fogja uralni a vonásait. Ettől újra jó kedvem kerekedet, hónom alá csaptam az újságot és befordultam a következő sarkon, ahol szembe találtam magam egy kocsmával. Bizonyosan a sors is úgy akarja, hogy megünnepeljem a címlapra került teljesítményemet és az ital mellett elolvashatom milyen további hazugságok szerepelnek a cikkben. Talán ez a kocsma lesz a következő, aminek nagy hírverést csinálok, de egyelőre beérem az itallal. Belépve rögtön a pulthoz sétáltam, mit érdekelnek engem a muglik, akik öltönyömet méregetik. Mit érdekel csodálkozásuk, ha sokáig meresztgetik a szemüket nem sokáig tehetik, majd azt garantálhatom, de egyenlőre sokkal nagyobb az elégedettség, amit érzek, mint a bosszúság. A pultnál a kocsmáros is végigmér, aki üdvözlésképpen biccent. Hol van az a híres angol jó modor? Nos, ha ő így akkor én sem fárasztom magamat szépen csomagolt szavakkal, a pultra teszem az újságot, míg helyet foglalok. Oldalra sandítok a másik italozóra, s rögtön elhúzódik a szám. Kissé ingerült leszek névtelen társam könnyelműsége végett. Rendben, hogy azzal áltatja magát, hogy a mugli világban van és pusztán muglik veszik körbe, de létezik olyan halálfaló, aki ezt el is hiszi? Nos, igen és itt ül mellettem az egész világ előtt mutogatva a Sötét Jegyet. Hát tényleg minden együgyűt betoborzunk? Mondjuk ágyútölteléknek, hogy úgy fogalmazzak, még jók lehetnek. – Dupla whisky, jég nélkül… -nagyot sóhajtva forgatom meg a szememet és ingerültebben sikerül a csapostól is rendelnem, mint azt terveztem, ezért gyorsan előveszem megnyerő mosolyomat. – kérem. – teszem hozzá. Szemem sarkából azonban visszapillantottam a férfira, aki annyira botor, vagy éppen merész, hogy itt bámulja meg a jól kivehető, számomra ismerős billogot. Szó nélkül kellene hagynom, ám fatális marhaságnak tartottam óvatlanságát, így önkéntelenül csúsztak ki a szavak a számon. - Talán nem kellene mindenkinek felvágnia a tetoválással, hiszen ez magán ügy, vagy tévedek? - hideg szavak, az unott  pillantás mellé, majd visszafordulok, hogy átvegyem a magam poharát. Kellemetlen, hogy ez tönkre tette az én egyszemélyes kis diadal ünnepemet, a mámor kezdett alább hagyni. Fölöttébb bosszantó.

||music:Hypnotic|| words: 856 || note: -
▲▼

Elismeréssel kellett adózzak magamnak, amiért jó pár muglival megrövidítettem terjedelmes kis népességük listáját. Bár nem hazudhatok önmagamnak, hogy ez munka volt, sokkal inkább szórakozás, szinte már gyerek játék védtelen varázstalanokkal végezni. Emlékembe idéződött annak az éjjelnek minden mozzanata, s jól esően simogatták végig bensőmet a felidézett mozaik darabkák, mik helyükre kerülve a teljes történéséket egyetlen képbe keretezték. Ez a kép pedig visszaköszönt az általam szorongatott újság címlapján, bár a csonkolt testek látványát mellőzte, de hála tökéletes memóriámnak én azokat is megőriztem, méghozzá cenzúrázatlanul. Van valami a földön heverő hullákban, van valami az élettelen testek látványában, a vérben, ami már zavaróan megugrasztja pulzusomat és izgalommal tölti meg szívemet. Egyesek szerint nincs szebb hang, mint a gyermeki nevetés... Nos, szerintem a sikolyok szebbek, de a legszebb a halálos átok kimondása után hallatszik - már ha sikerül elkapnod füleddel ezt az apró kis neszt - az áldozat utolsó szabadon eresztett, távozó lélegzete, ami felszakad tüdejéből. Számomra az a legszebb muzsika, ami visszhangot verhet fülemben és ott ragad. Ohh, meg kell állapítanom magamról, hogy nem vagyok teljesen normális. Pedig én a halálfalók között még normálisnak vallottam magam, de ezek szerint kénytelen vagyok beismerni tévedésemet. Gyorsan félre söpörtem ezt a gondolatot, ugyan, vannak nálam sokkal betegebb elmék díszes és sokszínű társaságunkban, én pusztán igyekszem némileg kiélvezni, amit a világ számomra nyújt magából. Ez így nézve önmagában még nem bűn. Végül betértem az ivóba, hogy elolvashassam az újság részleteit, a hazugságot, a szennyet melyet összeharácsoltak benne, hisz addig is újra és újra felidézhetem a dolgot. Megborzongtam, ahogy belöktem az ajtót, várakozással vegyes vágyakozás feszítette izmaimat és vezetett monoton léptekkel a pulthoz. Tekintetem megakad a balgán. Milyen naiv gondolat vezérli, hogy itt bámulja a bőrére égetett Jegyet? Hát nem tudja máshol szemre vételezni? Ennyire új neki? Vajon mi járhat egy ilyen elme fejében? Megannyi kérdés születik bennem, de az érdeklődés képtelen elnyomni az ő érdektelensége miatt gyúlt bosszúságot. Bámulatos, hogy egyesek mennyire nem rendelkeznek a túléléshez szükséges józan ész csekélyke szikrájával sem, bár az is lehet, hogy szándékosan teszi, ebben az esetben pedig az öngyilkos hajlamain kell ámuldoznom. A túlzott önbizalom csodálatos, ahogyan a merészsége is értékelendő, ám a legtöbbször az önbizalom és a merészség megsínyli az ostobaságot. Elvettem a csapostól rendelt italt és nem állt szándékomban megjegyezni, ami kikívánkozott, de a szavak önkéntelenül hagyták el a számat. Ha kételkedni akar abban, hogy jó dolog-e viselni ezt a billogot, akkor meg sem érdemli. Megvetem a mugli imádókat, utálom azokat, akik képtelenek oldalt választani és a semlegesség kényelmes mocsarában dagonyáznak, de amit a legjobban utálok az kétkedés, az aggodalom. Bennem sosem fordult meg, hogy szemléljem a jelet, ami a hovatartozásomat határozta meg, hogy elmélkedjek jó döntés volt magamra venni, beleégetni szöveteimbe. Nos ezért nem tartom túlságosan biztonságosnak, hogy egyre többen vagyunk, néha magunk közé erőszakolunk másokat, hagyjuk, hogy valamiféle félelemből csatlakozzanak. Figyeltem, ahogy ajka mosolyra húzódik, mikor semmi nem indokolta, de türtőztettem indulataimat és nem hagytam semmit kiülni immár az arcomra, az előbbi kiborulás is szörnyű színben tüntetett fel és leginkább magam előtt. Ingatta a fejét, ivott, s csak ezután emelte rám lélektükreit, amibe belebámultam. Milyen szemtelen, hogy várakoztat, s a szavai is pontosan olyan arcátlanok voltak, mint személye. Hogy merészeli? Ujjaim görcsösen fonódtak a kezemben tartott pohárra, s lassan kifehéredtek a szorítástól, ám ajkam kedélyes mosolyra húzódott.
- Ohh igazán kedves, de nem kell így elárasztani a személyemet bókokkal a Mr. Tabolt is bőven megteszi, használja nyugodtan. Ezzel talán nem hoz teljesen zavarba. - válaszoltam negédesen, míg én is kortyoltam az italomból, míg meghallgattam mondandóját. Nos, nem igazán kedvelem a társaimat és most már olybá tűnik, hogy eggyel többet nem kedvelek, bár nyilván ez az érzés kölcsönös.
- Egyesek? - néztem zavart mímelve, szándékosan nem értve kis célzását. - Pontosan kikre gondol? Ohh értem, tehát pusztán feltűnési viszketegségben szenved. Ez esetben elérte a célját, hiszen felkeltette vele figyelmemet és, ha jól emlékszem az imént tettem szóvá, hogy nem nézem túlságosan jó szemmel ezt az.. izét...- böktem poharammal a levegőben a Sötét Jegy felé. Megdöbbentő mennyire jól játszom a muglit, szinte már undorodom saját magamtól. Bámulatos nem de? - Áldozatok hmm... - néztem elgondolkodva magam elé, míg meglötyögtettem a kezemben tartott poharat, hogy tartalma apró hullámokban csapódjon üvegből készült börtönének.
- Az én meglátásom szerint maga túlságosan érzékeny, hiszen kis megjegyzésemet is egyből zokon vette, amikor figyelmen kívül is hagyhatta volna. Az érzékenyek pedig önmaguk áldozatai. - pillantok vissza rá, miközben szabad kezemmel meglazítom nyakkendőmet, és zakóm egyetlen gombját is kigombolom, hogy teljes kényelembe helyezkedésem tegye számára nyilvánvalóvá, hogy fenyegetése rám hatástalan. Bár igazán mulattató a maga nemében. Vajon hol lehet a pálcája? Tekintetem önkéntelenül siklott végig rajta, mindenhol elidézve, hátha megpillantom, amit annyira keresek, amit áhítok kiszúrni. Az enyém a zakómban volt, ha esetleg beszélgető partnerem elveszíti a türelmét itt van kéznél. Hiszen a Halálfalók nem a türelmükről híresek, bár akadnak kivételek, mint példának okáért jó magam is. Vészjósló pillantása bár nem jelent számomra valódi veszély forrást mégis némi izgalom került testembe, feszítve a bőrt, az izmokat és csontokat. Felkuncogok viccelődésén, minden jókedv híján, de annál hidegebben.
- Igazán mulattató személyiséggel áldotta meg a sors. Be kell ismernem tévedtem, azt hiszem a tetoválása ellenére Ön nem éppen rossz fiú, hiszen olyan, mint egy láncra vert kutya. Morog és acsarkodik, de nem harap...  Egy tanácsot azonban mégis adnék, ne mutogassa azt a borzadományt a karján, még egyesek kihívásnak veszik és belekötnek magába.- nyúltam az újságért és szépen olvasni kezdtem bár félszememet mégis rajta tartottam. A legtöbben nem szeretik az éles kritikát, ahogyan jó magam sem. És egy ilyen szemtelenséget magam sem hagynék megtorlatlanul.

||music:Centuries|| words: 960 || note: -
▲▼

Az ismeretlen társam elméjébe kívánkozom. A koponya alatt dolgozó agyába, hogy mily gondolatok születhetnek ott, míg a Jegyet vizsgálgatja. Bár én lennék ezen szerve, mi addig telítődik ideákkal és teóriákkal míg fájdalmasan feszülve simul koponyájának csontfalába. Nem empátiából kívántam megérteni, sokkal inkább az előny miatt, amit eme megértés rejtett magában. Ha ismered mások észjárását befolyásolhatod is, legalábbis úgy tartják. Jobban megfontolva azonban nem biztos, hogy abban az elmében értelmes dolgot találnék, olyasmit, amiért érdemes odakívánkozni. Olyan görcsösen szorítom saját poharamat, hogy már én magam is attól tartok, hogy az üveg töredelmesen enged akaratomnak és megreped, így enyhítek fogásomon, ne egy tárgy szenvedjen károkat és kínokat, amikor az semmiről sem tehet. Negédes válaszomra azonnal érkezik a válasz. Felkuncogok, mert bár modortalansága irritálóan, viszkető érzésként szalad fel bőröm, de pont ennyire zavaró egy szúnyog csípés is.
- Ohh kérem, nem tartom annyira nagyra, hogy érdekeljen a tisztelete, hiszen nem vagyok rászorulva. Az alapvető illem hiánya az, ami egy csöppet nem tetszésemre van, ám ez ellen már nem tehetünk. - rántottam meg a vállamat. A jó modor manapság kiveszőben van, oda a régi szép idők, amikor még ellenlábasunkkal is tudtuk milyen hangnemet kell megütni. Kissé hiányoznak azok az idők, de úgy tűnik, csak én ragaszkodom ilyesmihez. Arról meg, hogy társam képtelen megfelelni az elvárásaimnak, nem igen tehet, hiszen elég magas nálam a mérce. Nem hittem volna, hogy kényszerűség szülte beszélgető partneremnek sikerült meglepnie, ám úgy tűnik még én is tévedhetek. Elismerően pillantottam rá egy fél percig, hogy hamar átlátott kis álcámon. Mily sajnálatos, így oda a móka java. Pedig általában nagyon körültekintően igyekszem rejteni kilétemet, de hát ezek szerint nekem is lehet rossz napom. - Igazán bosszantó éles látása...- jegyzem meg, de azt már nem teszem hozzá, hogy az éles szemek hogyan is végzik egy általam képzelt idilli világban. Nevetéssel tarkított megjegyzését figyelmen kívül hagyom, hiszen ha jól emlékszem én nem illetem a szánalmas jelzővel – legalábbis szóban semmiképp – így úgy vélem, hogy saját magát is ebbe a kategóriába sorolta. Mivel sem egyet nem érthetek saját megítélésével és se nem cáfolhatom, így a legbölcsebb, hogy egy apró mosollyal ajkaimon inkább újabb kortyot iszok, mintegy üdvözölve a megjegyzést. Ha szánalmasnak tartja személyemet, hát lelke rajta. Véleménye mindenkinek lehet, de hát tudjuk mit szoktak mondani a véleményről. Mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra, bár ezt egy elég alpári hasonlattal szokták alátámasztani. Nézem, ahogy az asztalra csap, a hangos puffanástól a csapos összerezzen, végtére is elég koros már, hogy kibillentse egy ilyen hang a megszokott, monoton rutinból. Én azonban unottan szám elé emelem kezemet, hogy visszafojtsak vele egy lassan kikívánkozó ásítást ezzel is kinyilvánítva véleményemet. - Aggódó volnék? - kérdezek vissza, mint aki roppant jól szórakozik a feltételezésen. Sőt! Tényleg jót szórakoztam rajta. Hát mégis miféle jótét léleknek tűnik, hiszen teszek a testi épségére, ha így akar saját magában kárt tenni, hát lelke rajta, bár elég ostoba módja ez az önpusztításnak. Én pusztán bátorkodtam megjegyezni, hogy nem tartom túl bölcsnek úton-útfélen ezzel kiríni a tömegből, hiszen nem éppen egy életbiztosítás nem is beszélve arról, hogy kis szervezkedéseinknek sokkal jobbat tesz, ha az aurorok nem tudnak személyeket párosítani a a Halálfalók kilétéhez. De lehet ez csak az én véleményem? Nos, olybá tűnik. Figyelem, ahogy bizalmasan hajol közelebb, eddig töretlen mosolyom sokkal inkább emiatt lohad le és nem a szavak miatt. Jól megnézem az arcát. Még sosem láttam ez előtt, de jó lesz megjegyezni, hát addig pásztázta vonásait tekintetem míg bármikor fel tudom majd idézni, bár nem lett volna hátrány egy nevet is az archoz párosítani, de ne legyünk telhetetlenek. Megint a magas elvárásaim. Az illem úgy kívánta, hogy amint én bemutatkozom ő is azt tegye, de mint már mondtam csak az én eszményi forgatókönyvem mozzanataiban zajlottak volna így a dolgok. Hát én is közelebb hajoltam még kisebbre redukálva a köztünk fennmaradt távolságot. Az én számomra nem volt ez kellemetlen, a legtöbb ember azonban inkább meghátrálva tér ki ettől a közelségtől.
- Igazán kár lenne érte, hiszen akkor mibe csimpaszkodnak azok, akik éppen élvezettől rebegik a nevemet? - kérdeztem költőien, még kacsintottam is hozzá pajkosan, s csak azután húzódom vissza újra kényelembe helyezve magamat, amikor már visszavonulót fújt. Elszakadok látványától, hogy pár percig a pultnak szenteljem figyelmemet, ami igazán pazarlás a részemről, de hát néha el kell pazarolni pillanatokat ilyesmire is. Komoly szavai csalják vissza tekintetemet személyére, talán komolysága miatt rendeződnek az én vonásaim is hasonlatossá. Nem érte meg ez a cselekedett a befektetett energiát, tekintve az iróniát, melytől minden szava terhes, szinte tapintható.
- Ugyan, én érzem magam megtisztelve, hogy tanáccsal szolgálhatok. Még inkább örömömre szolgál, hogy segíthettem az önismerete kiteljesedését, s azt, hogy honnan a tapasztalat inkább nem kötöm az orrára, hiszen hova lesz véletlen beszélgetésünkből a titokzatosság, ha mindenre választ kap? - felelek az iróniára kedélyesen. Hallgatom sóhaját, ami már-már keserűséggel van teli, de talán csak megjátszás. Ismeretségünk nem tart olyan rég, hogy meg tudjuk teljes pontossággal ítélni a másikat. Kifakadását csak hallgatom, nem szúrok közbe semmit, hadd dagadjanak a szavak teljes monológgá. Gondolatok cikáznak az elmémben. Az ilyenek, mint ő a legveszélyesebb tényezők. Személye valóban szánalmas, most tűnik csak igazán szánalmasnak, ahogy a monológ után feláll a székről. Mennyire undorító, s értelmetlen egész lénye, de legalább ezzel ő is tisztában van. Megváltás lenne neki a halál. Miért nem végzi be sorsát saját kezűleg? Arra vár, hogy az aurorok tegyék meg? Szerencsétlenségére engem nem mozgatott, hogy egy ilyen szánni való személlyel végezzek, ohh nem, semmi élvezet nem lenne benne. Egy ideig az újságnak szenteltem a figyelmemet, hagyva hadd csengjen le elmémben minden mondta, hadd feszüljön közöttünk a csend, melyet csak a hely alap nesze tör meg. Elmosolyodtam, a gondolat, hogy szenved szülte bensőmbe a jó kedvet és az izgatottságot. Izgalmas lesz szemmel tartani ezúttal, figyelni a saját maga által kreált kelepcében rekedt bezártság kínjait. Mint egy állat. Nézni, hogy a megváltás nem fog eljönni érte, hiszen saját maga képtelen végezni személyével, nekem pedig mostantól szent célom lesz, hogy minél tovább ragadjon az önsajnálat ingoványaiban. Érdekes, igazán érdekes játékszer.
- Sajnálatosan nem vagyok empatikus személyiség, hogy megértsem, bár tudnia illene, hogy az a Jegy pontosan annyit jelent, amennyit maga lát benne. Másokat hibáztatni biztosan sokkalta könnyebb, mint belátni a saját gyöngeségét, hogy képtelen kezébe venni a saját életét. Ha nem tetszik közöttünk elárulhat minket, igazából az elhatározás hiányzik magából, pedig lassan ideje dönteni, még azelőtt, hogy késő lesz. A családja védelmében van itt? A bukott hősök is hősök nem? Túlságosan is abban ragadt meg, hogy mit tesz, amikor talán az sokkal lényegesebb, hogy miért is teszi, hiszen van valami, amivel magára tudtunk hatni nem igaz? Nem a saját érzéseit kellene előre helyezni, hiszen az elég önző dolog. Az önzés pedig nem illik egy jó fiúhoz...- iszom ki italomat, miközben a hátát figyelem, majd, ahogy lehúzza az ingét, én pedig rendelek egy újabb kört a jó kedvemre.