Isabelle & Killian

If you felt hurt, it doesn’t always mean you suffered..

Éjfekete fátyol borította be a Roxforti tiltott rengeteget, s immáron a sötétség sem tarthat vissza, mint régebben, és mik tán egykoron szabályok voltak, nos rám már kicsit sem vonatkoznak. Emlékszem tisztán, hogy minként is szeretem kilógni az iskola épületének falai közül, s bár elhatároztam ezerszer is, hogy bevállalom a 'Tiltott Rengeteg' címszóval illetett környéket, de sosem léptem meg. Valahogy nem volt bennem annyi bátorság, hogy szembefussak netán egy kentaurral, avagy éppenséggel egy óriás pókkal. Nem haverkodom a különféle varázslényekkel, és nem tartok szoros kapcsolatot egyetlen emberi teremtménnyel sem - azóta. Eleve olyan típusú személy voltam, aki szabályokat hágott át mosolyogva, és aki minden félelem nélkül neki vágott egy-egy kalandnak, de ezt.. ezt sosem tudtam meglépni. Nem volt elég merszem, de talán igazából csak nem akartam magamat, nos kicsapatni az iskolából. Most pedig itt vagyok! Itt az erdő sűrűjében, és a vállamon cipelem Isabellet. Bár könnyű mód lenne elvenni tőle mindazt, ami az enyém, de számomra ez nem elég. Többet akarok, és még hozzá azt, hogy önszántából könyörögve adja át nekem, csak hogy megkíméljem -, avagy könyörüljek rajta.
Jelen helyzetben éppen az ájultságát éli meg, ugyanis még a Roxfortba beosonva sikerült leütnöm, majdan elcipelnem egészen idáig. Könnyedén rakom le végül a testét az egyik erős fa törzsének támasztva, és majdan könnyed mozdulatokkal kötözöm oda a csuklójánál fogva. Ezt követően lazán guggolok le mellé, és így nézek végig jelentősen rajta. Kiszúrom a nyakában a láncot, mely az én tulajdonomat kellene, hogy képezze, s nem éppen az övét. Határtalan méreg önt el, és legszívesebben addig fojtogatnám, amíg meg nem fullad. Megrázom a fejemet, majdan állóhelyzetbe kerülve, nos meglököm a cipőm orrával őt, azaz a lábammal. Mintha csak éppen a kutyámat ébresztgetném - mily idilli gondolat. Mély levegőt veszek, lezárom a szemeimet, és arra koncentrálok, hogy nem vagyok gonosz. Nem lehettek az! Azon este óta minden másabb. Amióta megöltem... megöltem azt a nőt. A kétség, és az élvezet űz velem kegyetlen játékot. Belsőm majd feladja a létét, de másrészről pedig élvezni szeretné azt, ami a sötét oldal előnyével jár. Azt akarom, hogy újra öljek. Azt akarom, hogy ez az egész hatalom - az élet, s halál kérdése -, nos ismételten a kezembe legyen.
-Hé, Csipkerózsika! Hasadra süt a Nap... vagyis akarom mondani a Hold.-Lököm meg még egyszer, hátha már reakciót is mutat ez alkalommal, és nemcsak olyan lesz, mint eddig - ájult állapotú. Fejemet oldalra döntöm lassan, ahogy könnyedén húzom elő a kedvenc kis késemet. A pengével játszani kezdek az ujjaim közt, miközben úgy forgatom, hogy a Hold fénye megcsillanjon tökéletesen az anyag felületén.-Míg, nos lassacskán halálra unom magamat melletted, és hidd már el eléggé későre jár. Vissza is kéne még érned a suliba, mármint, ha reggel nem akarsz késni. Bár az is megeshet, hogy nem is éled túl ezt a kis találkozót. Tudod minden csak is rajtad múlik!-Hajolok le mellé, ahogy a nyaka vékony kis bőrénél végig húzom az eszköz éles részét, ám még nem sebzem meg, sőt fel se sértem. Csak tudatni szeretném vele, hogy mire számíthat abban az esetben, ha nem kellőképpen együtt működő velem szemben.

Isabelle & Killian

If you felt hurt, it doesn’t always mean you suffered..

Fák sokasága vesz körül minket, ahogy a lombok szinte eltakarják az égboltot a szem elől, ám néhány nyílásrésen át, nos jelentős mértékben beszökik a Hold ékes fénye, így nyújtva némi fényforrást a láthatóság kedvezőségéért. Pillantásom a lányon nyugszik, miközben a sötétség éppen csak ugyanúgy fogja közre őt, mint engem. Ha a helyzet nem sodorna kétes helyzetbe, s én magam még nem őrlődnék mindig, akkor már régóta megöltem volna őt. Talán már éppen a hulláját hagynám itt az erdő kellős közepén, és boldogan térhetnék át a következő könnyed akciómra. De igazság szerint nem ujjongok ezen kis képzelgésemért, ahogy attól sem vagyok oda-vissza, hogy bármikor ölhettek. Nincs ínyemre koránt sem azon tény, hogy csatlakoztam a Halálfalókhoz, s bár, ha jelen körben valaki hallaná a merengésemet a társaim közül, akkor tuti biztosra vehetően, nos megvetne az ilyesfajta gondolataim miatt. Aláírom mindazt, hogy nem ellenkezhetek, s hogy teljesítenem kell mindent kötelességhez méltó hű elven, de ez nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel, és elégedett mosollyal állok is hozzá a helyzethez. Talán idővel tényleg elvesztem a lelkem, és könnyebben fogok kínozni, ölni, avagy harcolni, de jelen esetben.. főként eme újdonság hevében, nos biztos, hogy nem. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy elfogadjam ezt a maró fájdalmat, ezt a pokoli kínt, és ezt az égető bűntudatot. Nem bírom feldolgozni ezen erős impulzív reakciókat a mellkasomban. Úgy érzem az eszem lassacskán elhagy, s helyébe az őrület jellege lép majdan át. De nem hagyhatom... nem lehettek oly gyenge, hogy átengedem magamat a sötétségnek.
-Ssh!-Teszem ajkaira a mutatóujjamat, ahogy ezáltal próbálom megnyugtatni. Bár attól függ, hogy eme helyzetben lehet-e valaki nyugodt. Szerintem biztos, hogy nem, de ez most teljesen lényegtelen.-Tehát a következő a felállás, kedves, ha szépen önszántadból felajánlod nekem a láncot, akkor kegyes leszek hozzád, ha nem, nos akkor...-Könnyedén tartom a szemei elé a kést, hogy meggyőződhessen mindarról, hogy eredeti fegyver van nálam, és nemcsak holmi hallucinálást képzelhet be a maga számára.-...tudod mi következik.-Teszem hozzá sejtelmesen, ahogy kegyetlen mosolyra húzódnak ekkor az ajkaim.-Szóval mit is mondasz?-Teszem fel könnyedén a kérdést, ahogy elkezdek játszani az eszközzel az ujjaim között. S bár mélyen belül magamban őrlődök, de a kétely helyét olykor-olykor átveszi a sötét lelkem árnyalatának jellege.

Isabelle & Killian

If you felt hurt, it doesn’t always mean you suffered..

A kis próbálkozása, miszerint kiszabaduljon a fogságomból, nos teljesen felesleges, és mégis oly módon mit sem érő tett. A kötél szorítása nem fog alább hagyni, csak mert egy lány azt hiszi magáról, hogyha rángatózni kezd, akkor máris szabad utat nyert. Enyhén sajnálatos módon, nos számára az a vonat már elment, míg mostan vissza sem térhet. S, ha mindez nem lenne elég, akkor még sikerül is önmagának, egy rövid pillanat elejéig fájdalmat okoznia. Bevallom őszintén, miszerint nagyon is tetszik a hangja, s főleg akkor, amikor felszisszen, és ezt követően pedig rám tekint. Talán gondolatban épp most küld át a túlvilágra, de hát, édes mindegy mit elmélkedik a kis fejecskéjében, hiszen úgy sem válik szabaddá egyetlen varázsütésre. Látszik rajta - az arcára van írva -, miszerint mennyire értelmetlen neki ez a helyzet, és valahol mélyen megértem azt is, hogy kétségbeesettnek érzi magát, hiszen én, mint totál vadidegen, nos mit is akarhatok tőle? Idegen..? Milyen vicces ezen kis gondolat, amikor is ismernie kellene! Már napok óta járok szinte a nyakára úgymond, hogy hassak rá a kedves kis szavaimmal, de mintha minden kiejtett mondat, nos süket fülekre lelt volna vele szemben.
-Mond azt kérlek, hogy ez valami átverés..-Kezdek el nevetni tökéletes szórakozottsággal, ahogy megemelem eközben a kezeim.-..mert ez nem lehet igaz!-Teszem hozzá ugyanolyan nevetés keretein belül. Uh kérem, hát bármire számítottam, hogy komolyan beszéljek, csak erre az egyre nem. Hisz' nem elég az a tény, hogy nem ismer fel -, ami még hagyján -, de még, miszerint magázni is kezd. Oké, ez nálam vitte a fődíjat teljes mértékben!
-Alig vagyok tőled idősebb, és mégis magázol. Tudod megérteném, ha az egyik tanárod lennék, de így...-Rázom meg a fejemet mosolyogva.-..a másik meg az, hogy meg sem ismersz, és még, akkor nem is beszéltem arról, hogy mennyire értetlen is vagy.-Döntöm oldalra a fejemet, nos egy kíméletlen mosollyal az arcomon.-Nem a nyaklánc a lényeg, ha még nem esett volna le a számodra...-A kés pengéje ismét a nyaka vékony kis bőrfelületét súrolja könnyed óvatossággal.-...hanem te magad.-Teszem hozzá igencsak komolyan, miközben a szabad kezem ujjaival, nos erőteljesen megragadom a nyakánál. S míg önmagamat állóhelyzetbe kényszerítem, nos ezzel egyetemben őt is sikerül ugyanilyen műveletre késztetnem.
-Tudod, nem mindig szabad bízni azokban, akik tényleg idegenek.-Mondom egy sejtelmes kis mosolyba csempészve a szavaimat, ahogy a fához préselem eközben. Egyre inkább szorítom a nyakánál, így okozva neki kellemetlenséget, s bár az elmém legmélyén tudom azt, hogy eme tettem nem helyén minősülő, nos mégis a gondolataim őrülete uralkodik felettem e pillanat jellegében.