A legutóbbi találkozásom Davies professzorral kellőképp produktívan hatott rám. Előtte el sem tudtam képzelni, vajon mitévő lehetnék, hogyan sikerülhetne mindent az irányításom alatt tartani anélkül, hogy se idegileg se lelkileg ne essek szét teljesen. A diákélet még a túl sok szerveznivaló nélkül is elég stresszes, elég csak az év végi vizsgára gondolni ahhoz, hogy a felforduljon a gyomrom. Abba bele se mertem gondolni, hogy fogom én majd azt a sok bepótolnivalót néhány éjszaka alatt elsajátítani, mert végeredményben arra jutnék, hogy nagy valószínűséggel sehogy. Vagy legalábbis eddig nagyon is úgy éreztem, hogy nincs kiút ebből a csapdából. Az órarendem adott, a csapatban is meg akarom tartani a helyem, és a szakkört sem óhajtom mellőzni. Ezek mellett pedig nem ártana hozni azt a tanulmányi szintet, amit eddig is tudtam teljesíteni. A problémám megoldása pedig nem más, mint Dung. Ennyire egyszerű, csak az tartott sokáig, hogy elhatározzam magam. Először is, tisztában vagyok azzal, hogy ez nem kis feladat. Másodszorra pedig azzal is, hogy nem lesz olcsó mulatság, de azt hiszem nem halok bele, ha az év további részében nem költöm a pénzem Bűvös Bizserére. A lista harmadik eleme az, ami a legproblémásabb: meg kell őt győznöm arról, hogy valóban komoly szándékú ügyfele lennék, elvégre példa értékű diákéveket zártam és ugyan lázadó természetem néha kibukik, de nem szokásom a tilosban járni. Ha lenne közös óránk, sokkal könnyebb lenne a közelébe férkőznöm mindenféle feltűnés nélkül, így viszont jobb ötlet híján névtelen üzenetet csempésztem a táskájába egy álcázóbűbáj segítségével. Már csak meg kell érkeznie, hogy felfedhessem előtte a kilétemet. De az igazság pillanata hamarabb utolér, mint gondoltam, elvégre pontosan felbukkan. Kivételesen én is pontos vagyok. Az udvar egy eldugott részén teszek úgy, mint aki épp nagyon belemélyed egy olvasmányba, de fél szemmel a közeledő alakját figyelem. - Engem keresel.. - jelentem ki egyszerűen, mikor elhalad mellettem, ezután pedig csak remélem, hogy nem vág hátraarcot azt feltételezve, hogy spicli vagyok és épp tönkre akarom tenni a jól menő bizniszét.
Nem mondhatnám, hogy volt egyáltalán egy hangyafingnyi időm feldolhozni az elmúlt hetek történéseit. Egyszerűen olyan baromi gyorsan történt minden, hogy még arra sem volt időm, hogy elmenjek vécére, vagy hogy lezuhanyozzak. Ez utóbbi érzik is rajtam rendesen. Napok óta koszos blúzomban, és gatyámban, mosdatlanul tértem vissza a klubhelyiségbe. Szemeim karikásak, és a hajam hiányzik foltokban. Itt-ott ugyanis nemes egyszerűséggel leégett. Akárcsak a fél szemöldököm vagy a bőröm egy-két része. Bizony, egyeseknek jól áll az anyaság, rám viszont határozottan előnytelen fényt vet. Nem vagyok elememben. Ezt látom azokból a lopott pillantásokból, amik a szobámba beérve véggkísérnek ahogy az ágyamig csoszogok. Nem kérdeznek semmit, már megszokták, hogy csak úgy eltűnök napokra, habár azért ritkán szoktam ennyi külsérelmi nyomot összeszedni a beszerzőkörútjaim során. Az volt a nagy terv, hogy ha már Davies elzavart lefeküdni, talán tényleg kialszom magamat és majd este visszamegyek a sárknybébihez. Egszerűen nem bízom abban a fickóban. Honnan tudhatnám, hogy nem riasztotta már a haverjait és adta el kilóra szaláminak az én bébimet? Na jó, kezdek kicsit üldözési mániás lenni, de hát ki nem lenne az a helyemben. Nem csak a napi étkezések nagyja maradt ki, hanem bizony a kis fioláim is kifogytak menet közben. Amitől szoktalanul ingerlékeny lettem. Egyszerűen nem szabadna most embereket közel engedni hozzám, mert félő, hogy leharapom valaki fejét. A gáz csak az, hogy ez a tetves boríték ott fogadott az ágyomon. Úgy fehérlett a piszkosszürke takarón, mint valami idegen égitest, egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Igaz, ami igaz, talán tényleg elhanyagoltam az üzletet az utóbbi időben, és ez hosszú távon nem vezet jóra, főleg, hogy most baromira kellene a pénz. Mondjuk, hogy a fiolákat utántölthessem, de sűrgősen. Tíz perccel később már az udvaron vágok át zsebre tett kézzel, verejtékező homlokkal, és érzem, hogy minjárt beüt valami durva halucináció az elvonstól. Egy pillanatig megtorpanok, kormos kézfejemmel kisimítom a nedves tincseket a homlokomról, majd mikor megbizonyosodok arról, hogy ezúttal a halu még várat magára, továbbindulok. Alig hallom meg, hogy hozzám beszél valaki, annyira kizárom a külvilágot, de aztán mégiscsak megtorpanok és a hang irányába fordulok. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne ismerjek szinte mindenkit ebben a nyomorék lepratanyán. Mindenki potencionális vásárló, csak még nem tudják. Ha éppen nem megy jól a törzsvásárlókkal, mindig tudni kell, hogyan vonzzak be újakat, mégpedig úgy, hogy a végén majd ők jöjjenek oda hozzám. Nem ismerek persze mindenkit névről, de nagyjából be vannak lőve a házak, a klikkek, a habitusok, a gyengepontok, és bizton állíthatom, hogy a velem szemben ülő csajjal nem akarok közelebbi kapcsolatot kialakítani, sőt, elég nagy az esély, hogy ő sem velem. Szinte egészen biztos, hogy csapda. De ha nem, akkor sem árt óvatosnak lenni. - Na persze. Jó vicc. Na csá! - fogom rövidre, és lényegretörően, mert amúgy sem szeretem a kacifántos barokk körmondatokat, főleg, ha két szóból is meg lehet érteni a másikkal, hogy nem kívánok vele tárgyalni. Egyébként sem vagyok jó passzban, nem kellenek még a nyakamra spiclik is. Azzal sarkonfordulok és elindulok abba az irányba, ahonnan jöttem.
Míg a könyvem felett ücsörgök, addig is vívódom magamban. Nehéz dűlőre jutnom, már most bűntudatom támad az ötletemtől, amit Fletcher valószínűleg meg is tud valósítani. Én magam nem vagyok egy enyves kezű és alap esetben eszembe se jutna még csak hasonló sem, de vagy az erkölcseimet adom fel, vagy a jelenemet, amiben jól érzem magam. Utóbbiból nem szívesen engedné, így hát meggyőzöm magam, hogy a romlás útján majd nem ragad magával a lejtő. Csak úgy kell felfognom az egészet, mintha Lilyvel adnánk a fejünket valami bolondságra. Abban semmi sem szokott hátráltatni. Valószínűleg egy kiadós alvás is jót fog tenni, és ha végre megengedhetem magamnak, akkor már egy cseppet sem fogom bánni, hogy milyen módszerrel értem el azt, amit akarok. Meg is érkezik, és látszólag úgy lépked el mellettem mintha észre sem venne. Összecsapom a könyvem és utána indulok, majdnem bele is ütközöm, merthogy mégis észrevett, de fáziskéséssel és az arcára ülő hitetlenkedést elnézve nem vagyok túl meggyőző. A lépteit máris megszaporázná a kastélyba visszafelé, én viszont nem vagyok hajlandó ennyivel elintézni. Naná, hogy nem bízik bennem, sose akartam eddig süllyedni, de a szükség törvényt bont, most épp a sajátjaimat szegem meg azzal, hogy egyáltalán szóba állok vele. A híre diákok körében jóval megelőzi őt, és ebből tudom, hogyha van is más, aki hasznomra lehetne, közel sem olyan sikeres, mint ő. Szembe kell néznem a tényekkel. Nekem nincs időm, lassan levegőhöz sem jutok, könyvek nélkül alig mászkálok valahova és valószínűleg mindenki strébernek tart, pedig a jegyeim épp, hogy elfogadhatóak. Az iskolai tevékenységem redukálódott a kviddicsben is romlott kissé a teljesítményem, de még nem annyira, hogy a csapat megsínylené, ami pedig a párbajozást illeti... A legutóbbi órán sikerült megmutatnom a legrosszabb formámat. Szóval vagy így, vagy úgy, de el kell érnem, hogy szóba álljon velem. - Hé, Fletcher! A felét előre fizetem... - lépek utána, és baromira elcseszem, mert szinte kiabálok. Egy pillanatra ugyanis azt hiszem, hogy ezennel elúszott ez a lehetőségem is. De nem vagyok én jártas az ilyesmiben, fogalmam sincs, hogy zajlanak az üzletei, csak kell valami, amire felkapja a fejét és végre komolyan vesz. Mi motiválhatja jobban, mint a pénz gondolata?
Én komolyan megdolgoztam a hírnévért. Ó, de még mennyire. Már elsős koromban is a felsőbb éves srácokkal lógtam, amúgy is koraérett voltam, és mindenki más végtelenül untatott, aki velem egykorú volt. Ezek a srácok már többnyire az ellenőrzésük alatt tartották az egész sulit. Egy jól megszerkesztett kis hálózatot alakítottak ki maguknak. És mindig gondoskodtak arról, hogy megfelelő utánpótlással lássák el a Roxfortot. Csakhogy valami félrecsúszott a számításaikban. Ahogy teltek az évek, úgy hígult meg az egész rendszer, és már képtelenek voltak megválogatni a tagjaikat. Spiclik, olcsó pénzből megvehető simlis alakok, akik egy idő után csak a saját hasznukat kezdtél el hajszolni. Én is ilyen voltam annak idején, s már negyedéven rájöttem, hogy sokkal jobban működik a dolog, ha egyedül csinálom. Nincs csendestárs, nincs szárnysegés vagy főnök, aki belepofázna a dolgaimba. És milyen jól ment. Rövid időn belül mindenkit kiszorítottam a ringből. Igaz, vannak még kispályások, de az ő jelenlétük annyira jelentéktelen, hogy szinte egyáltalán nem zavar. Egyszerűen annyi a rendelés, hogy jut bőven, nem szenvedek belőle hiányt. És minél őrültebb egy dolog, és minél több pénzt szakíthatok belőle, én annál lelkesebb vagyok. A kiscsajt elnézve azonban nem hinném, hogy bármiféle új kihívással szolgálhat. Nem hiszem, hogy ki kéne lépnünk a szokásos keretek közül. Az engem most meg rettenetesen untat. Az ilyesmi nem éri meg, főleg ha még le is bukhat az ember. Ezért is nem méltatom még annyira sem, hogy meghallgassam. Bármit is ajánl, egyszerűen nem érdekel. Unottan vágom zsebre a kezem, úgy folytatom az utamat vissza a kastélyba. De még a lépcsőt sem érem el, már hallom a nevemet. Kényszeredetten fordulok vissza, de éppen csak a fejemmel, a testem nem követi, jelezvén, hogy nem kívánok sokat időzni. A folytatás azonban elbizonytalanít. Nem hívnám magam különösképpen önérzetesnek, és soha nem is akartam leplezni, hogy jó pénzért ne lennék hajlandó bármire. Nyilván ez, most, hogy meg vagyok szorulva, határozottan igaz, és hát a kislány erre nagyon jól rá is érzett. A kis fiolák felcsillannak lelki szemeim előtt, ahogy sarkon fordulok, és egy lendülettel ottermek, ahonnan elindultam. - Jól van, kürtöld csak világgá. Mond neked egyáltalán az a szó valamit, hogy diszkréció? - förmedek rá dühösen, és kezemet a szája elé tapasztom. Óvatosan körbenézek, hátha meglát minket valaki, de amikor úgy látom, tiszta a terep. - Az attól függ, hogy miről van szó, nincs sok időm, kislány, úgyhogy térj rá a lényegre – adom ki az utasítást, és leveszem nyirkos tenyeremet a szája elől, úgy méregetem továbbra is gyanakodva.
Nem érdekelne annyira a tilosban járás gondolata, ha egész eddigi életemben nem az ellen küzdöttem volna, hogy bármiféle kétes dologgal egy mondatban említsék az én nevemet. Az idő előrehaladtával viszont most ez izgat legkevésbé. Jó lenne ugyanis legalább annyit elérnem, hogy az év végi vizsgákig eljutok, így viszont semmi sincs garantálva. Sok időbe telt, míg magam előtt is be tudtam ismerni, hogy segítségre van szükségem, ám senki mástól nem fogadnám el. Gyorsan és precízen találtam ki mindent, már csak arra van szükségem, hogy valaki megvalósítsa. Annak viszont nem örülök, hogy az egyetlen lehetőség épp hátat fordítva araszol vissza a kastélyba. Eszemben sincs ilyen könnyen lemondani róla, nem elégszem meg azzal, hogy én megpróbáltam szóba elegyedni vele, de nem sikerült. A kudarcot sose tűrtem jól, Fletcher ezt még nem tudja. Utólag ébredek csak rá arra, hogy az ordibálás nem jó taktika, de mégis beválik, hisz pillanatok alatt azt veszem észre, hogy előttem áll és még mielőtt megszólalhatnék a tenyerével a betapasztja a számat. Méltatlankodva fújtatok egyet, de az elképzelésével ellentétben úgy tűnik senki nem figyel fel a párosunkra. Az ő figyelmét viszont legalább kiköveteltem magamnak, habár elég kockázatos húzással, de amíg nem bukok le, addig csak a cél lebeg a szemeim előtt. - Szükségem van egy időnyerőre! Sürgősen. - bököm ki azonnal. Rövid vagyok, tömör és meglehetősen határozott, hogy nehogy képen találjon röhögni. Azzal tisztában vagyok, hogy Minisztériumi keretek között ellenőrzött időnyerők vannak, de nem is azt akarom, hogy vegyen egyet nekem. Az ő dolga annyiban merül ki, hogy talál nekem egyet a kastély falain belül. Ha a diákoknak nincs is, valamelyik tanárnak biztosan van... - Nem kamu, tényleg kell egy. Meg tudod szerezni? - halkítom le a hangom, miközben elhivatottan méregetem. Az érdeklődését talán sikerült felkeltenem, de a gyanúját az előéletemre tekintettel, nem olyan könny elaltatni.
Sok mindent mondhatnak rólam, de azt, hogy szeretem a könnyű eseteket, azt biztos nem. Persze nincs abban semmi rossz, ha két perc melóért egy tisztességesebb marék pénz üti a markomat, de azért ennek a munkának korántsem a kulimunka adja a pikantériáját. A hétköznapokban jobbára olyan dolgok után kajtatok, amiket szinte bárki könnyűszerrel be tudna szerezni, csak nincsen annyi töke hozzá, vagy egyszerűen szereti elherdálni a pénzt, amit otthonról küldtek neki. Nem érdekel igazából, amíg én jól járok, egy rossz szavam sem lehet. Nekem már egy-egy bejáratott csatornám olyan gördülékenyen csúszik már, hogy szempillantás alatt idepakolhattam volna neki minden csodafüvet, és port és bájitalt, amit csak akar, de nem, ez a csaj elhatározta, hogy nagyban tolja. Igazán nagyban. - Méltányolnám, ha nem nyálaznád össze a kezemet – húzom el dacosan és a nadrágomhoz törölöm a felületet, ami eddig a szájával érintkezett. Komolyan küzdök azzal, hogy az érzelmeim ne üljenek ki az arcomra. A fejemben lepereg szinte az egész nyomorult karrierem, a seftelések, a megalázkodásoktól kezdve egészen a csúcsok csúcsáig, de valahogy ez a rész mindig kimaradt. Senki sem mert tőlem korábban ilyesmit kérni. Pedig ott azért tényleg voltak kínos dolgok, és egyesek bizony nagyon hálásak lehetnek, hogy mindennél fontosabb számomra a diszkréció. - Van fogalmad arról, hogy minden nem Minisztérium által hivatalosan kibocsájtott időnyerő birtoklása vagy használata hatóságilag tilos? – hajolok fölé. Hangom az elején még kifejezéstelen, de a mondat végére belevegyül valami izgatottság. – És ha az Minisztériumtól akarnál igényelni – amit persze nem akarsz különben nem hozzám fordultál volna – akkor kurvára jó indokod kell legyen, és amíg minden papírmunkát és alkalmassági vizsgálatot elvégzel, addig megszületik a hetvenkettedik aranyos kismacska az öregotthonban bérelt szobádban – szándékosan húzom az agyát, morfondírozok, és olyan tények elé állítom,a melyeknek nyilvánvalóan a tudatában van, különben most nem lenne itt. - Mégis mit akarsz vele kezdeni? Eltörölni a R.A.V.A.Sz vizsgákat? Vagy leárazást a Madam Malkin talárszabászatában? – nézek rá pimasz vigyorral, és megnyalom a szám szélét. Valójában egyáltalán nem izgat, hogy mire kell. Tőlem megváltoztathatja a jelent, és kitörölhet engem is vagy ezt az egész kócerájt. Nem, az én szemem előtt most csak egyetlen szcenárió pereg le, hogy vajon hogy a francba fogom ezt megszerezni. Tudom, hogy a válaszomra vár, már a kezdetek óta, én mégsem adtam meg eddig azt, amire vágyik. - Te tisztára hibbant vagy – állapítom meg, és karomat a tarkóm felé lendítem, hogy megvakarjam a fülem tövét. – De remélem, hogy egy nagyon-nagyon gazdag hibbant – húzódik szélesre arcomon a vészjósló vigyor, és agyam már azon pörög, hogy vajon mennyit ne szégyelljek legombolni a csajról. Szerencsére nem vagyok az a szégyellős fajta.
Kezdőlap
