Hét közben az időm véges. Még arra is kevés, amire mindenképp kéne szánnom belőle pár percet vagy órát. De lassanként a hétvége is utoléri és azt veszem észre magamon, hogy nincs megállás. A napok egybefolynak, összemosódnak az órák és már csak azért tudom, hogy mikor hol vagyok, mert a tanáraimat még félálomban is felismerném. Ha szól valaki hozzám, azt egyre gyakrabban elengedem a fülem mellett, mintha csak alkalmi süketté váltam volna, másszor meg olyan a hallásom, hogy a legkisebb pisszenést is észreveszem. A fáradtság teszi, bizonyára. Viszont semmi pénzért nem ismerném be, hogy kimerültem, túl sok minden van a vállamon és egyre jobban maga alá temet a sok elvárás, amit magammal szemben támasztok. Meg akarok felelni magamnak, a tanáraimnak, a szüleimnek, a barátaimnak, a csapatnak. Ez túl sok. Egyiket-másikat hajlamos vagyok a háttérbe szorítani, épp ezért is esik nehezemre felfogni, hogy a legjobb barátomat mennyire rég hallgattam már meg. Hiányzik az ökörködése, a csípős megjegyzései, még az életfelfogása is, ami mintha vele együtt vált volna köddé. Talán megelégelte volna, hogy egy ideje minden prioritást élvez nálam az ő rovására? Megérteném, de neki is meg kellene értenie, hisz egész végig azzal küzdött, hogy a neve irányba támasztott elvárásokat sorra vegye. De talán még nincs késő megbékíteni, érte még azt is vállalom, hogy rajta kaphatnak, ahogy kislisszolok a kastélyból egészen a tóig. Mivel a prefektusi fürdőben nem találtam, gondolom a másik kedvenc helyén lesz így vacsoraidő után.
- Black! - ejtem ki a nevét úgy, mintha valami szitokszó lenne. Mindig rosszkor van rossz helyen, elrontja a tervemet és különben is, mi a francot keres itt ilyenkor? Nemsokára takarodó. - Hogy mi? Mi nem készülünk sehová... - fintorodom el, mert még a feltételezés is rossz. Habár kétségem se fér hozzá, hogy önszántából nem is kerülne a kétméteres körzetembe, mégis jól esik kiforgatni a szavait. A családja túl ellenszenves, a nézetei pedig semmi jót nem ígérnek. Nekem is van fülem, még akkor is, ha mostanában nem igazán figyelek fel arra, mit pletykálnak, azért hozzám is eljutnak információk. Persze azért innentől kezdve kétszer is megfontolom, hogy kimerészkedek-e ma este, vagy egyáltalán hátat fordítok-e neki. Nem tudom, mennyire terjednek gyorsan a hírek az ő fajtája között, de ha tudomása van arról, hogy helyben hagytam Bulstrode-ot a napokban, aligha hagyna csak úgy elsétálni.. Nem véletlenül kúsznak ujjaim a pálcám irányába.

Nem hiszem el, hogy a tervemet csírájában tapossa el ez a rohadék. Elég savanyú ma a hangulatom, bár ha jobban belegondolok, akkor nem csak ma. Az esték a kritikus pontok a napban, mikor már csak ahhoz lenne kedvem, hogy bemásszak az ágyba, de belegondolva abba, mennyi mindent kellene még csinálnom, ezt mindig jó néhány órával későbbre tolom. Vagy reggel kelek a kelleténél korábban, de egyik sem túl szerencsés. A bűntudattól viszont aludni amúgy sem tudnék túl sokat, elkendőzni ugyanis nem igazán tudom. Az valami olyan művészet, amihez nem csak hogy most nem értek, de soha nem is fogok.
- Ne csinálj úgy, mintha lenne hozzá bármi közöd, Black! - húzom fel magam azon a gúnyos vigyoron, amit nem tud letörölni a képéről. Igazából kettőnk közöl neki lenne félnivalója, hisz ha lebukunk, akkor tekintettel arra, hogy én "jókislány" vagyok, megúsznám egy ejnye-bejnyével. Kétlem, hogy ő is ilyen mázlista lenne.
- És most mit fogsz csinálni? Beárulsz valakinek, mert kint láttál? Ne legyél már gyerekes... - állom a tekintetét kitartóan. Aligha kell tartanom tőle, de a legutóbbi szakkörön kiderült, hogy nem okos húzás lebecsülni az ellenfelet, hiába fiatalabb nálam. Nem sokon múlik, hogy nem szegezem a torkának a pálcámat, de tartom magam az értékrendemhez. Ha elfajulnak a dolgok, legalább azt nem tudják rám kenni, hogy én kezdeményeztem.