Ahogy a fejem először a kőpadlóra csattan, megmoccan bennem az érzés, hogy talán ezúttal kicsit messzirementek. A szemem nyitva, a fejem zúg, és abból, amit most a negyedik emeleti lányvécé padlójából látok, minden megduplázódott. Azon gondolkozok, hogy egyáltalán, hogy kerültem ide. Talán a támadóim megunták, hogy minden egyes szánalmas kis átkuk elől félreugrottam, vagy hárítottam. Nem vagyok egy párbajzseni, csak a túlélés a célom, ezért a védekező bűbájokból úgy ahogy, de felvérteztem magam. Nyilván csak az ilyen szánalmas ribancok, mint Bulstrode ellen hatásosak, ha egy hetedéves halálfalóval összekerülnék, otthagynám a fogam, az tuti. Az első reakcióm az, hogy próbálom megtalálni a pálcámat, mert anélkül az én kis vékony testem aligha tud ellenálni az igencsak testes csajnak, főleg, ha azok ketten vannak. Némi hunyorgás után észre is veszem. Valószínűleg az esés közben kiesett a kezemből, mert jó messze hever tőlem. Próbálom nyújtani az ujjaimat, hátha elérem, de esélyem sincs. Hallom a reccsenést, de egy pillanatig nem fogom fel, hogy a saját csuklóm volt az. Csak amikor érzem az éles fájdalmat, ami végighasít a testemen. Ez százszor rosszabb, mint amikor egyszer csontnélkül maradt az egész karom. Vagy csak azért érzem így, mert friss az élmény? A franc sem érti. Akaratlanul is legördül egy könnycsepp az arcomon, amit egy következő követ. De nem érdekel, ami Bulestrode nem látja, nem gáz. – Hoppá, most már nincs akkora szád, te kis áruló fattyú? Heee? Nem hallom, mit mondtál. Éles, Szinte visító nevetést hallat, amitől kiráz a hideg, de rendesen. Kiköpöm a vizet a számból, összeszorítom a fogaimat, de egyszerűen nem vagyok képes reagálni bármi értemeset is. Egyszerűen elhagy az erőm. Igaza van. Már nincs akkora szám. Hát hogy is lehetne? – Lássam, hogy mész árulkodni mégegyszer ahhoz a vén bolondhoz. Habár moccanni még mindig nem tudok, legalább világossá váik, hogy miért is vagyok itt. Nyilván Bulstrode rajtakapott, hogy Dumbledore irodájába járkálok, nem is olyan kevésszer, és azt hiszi, hogy kémkedek neki a mardekárosokról.
Trouble on my left, Trouble on my right, I've been facing trouble almost all my life.
Mostanában gyakrabban kényszerülök könyvtárba járni, mint órára. Kis túlzással. A hirtelen jött beadandórengeteg nem tett túl jót a szociális kapcsolataimnak. A barátnőimet leggyakrabban csak akkor láttam a napokban, mikor futtában betévedtem a nagyterembe ebédelni vagy vacsorázni, máskülönben mire a hálókörletembe értem, ők már rég aludtak, reggel pedig én voltam az utolsó, aki felébredt. Míg én szombaton a könyvtárban dekkoltam két halom könyv felett, addig ők valószínűleg élvezik a napsütést és vígan cseverésznek. Ők ilyenek, tökéletesen megelégszenek az elfogadható vizsgáikkal és egyáltalán nem feszélyezik magukat, amiért igen messze állnak még attól a szinttől, aminél a RAVASZ kezdődik. Én viszont az ellentettjük voltam, mindent egyszerre nem lehet, ezért már azt a kevés szabadidőmet is tanulással töltöttem, ami még akadt az edzések előtt, után vagy közben. Evés közben, néha még beszélgetés közben is, bár ez igen csak a luxus kategóriát súrolja. Három óránál többet nem bírtam elviselni a régi könyvek és a könyvtárosnő vizslató tekintete mellett, ezért nagy sóhajjal és kevés lelkesedéssel becsaptam az enciklopédiát. A por kavargott egy ideig, amit néhány pálcaintéssel el is takarítottam, majd jutalmul gyilkos pillantásokat kapva elindultam vissza a klubhelyiségbe. Táskámba csak beleszórtam a tankönyveimet és a félig megírt házidolgozatot, és épp a pennámat igazgattam, hogy a tinta még véletlenül se tegye tönkre a munkámat, mikor a lányvécé mellett elhaladva hangos dörrenés ütötte meg a fülemet. A fejemet felemeltem, majd hátráltam néhány lépést, de átfutott az agyamon, hogy talán valaki bájitalt kotyvaszt és épp nem túl jól sült el. Csak pár pillanatig hezitáltam, majd léptem kettőt az ajtóig és hangtalanul kinyitottam. Ami a szemem elé tárult, felért egy sokk élménnyel. Nem szeretem az erőfitogtatást, ha az idősebb fölényesen használja a képességeit vagy ha nem adnak lehetőséget a fair play-re. Nos, itt azt hiszem mindhárom esetnek szemtanúja lehetek. Ráadásul mindhárom mardekáros, Bulstrode-hoz már nekem is volt szerencsém, így nem teketóriáztam pálcát emelni és a hátának szegezni. - Te mindig gardedámmal jársz ügyet intézni, Bulstrode? - kérdezem tőle fennhangon, majd a kíséretéhez fordulva mindenféle előjel nélkül felkiáltok: - Stupor! Ezzel elérem, hogy a falnak csapódjon és ájulásának köszönhetően ártalmatlanná válik egy időre. Csak látásból ismerem. Bulstrode viszont ezidő alatt nekem ront. Ő az a fajta, aki nem riad meg attól, hogy fizikai erőt használjon a másik ellen. Nekem azért több eszem van ennél, és ugyan elhajolni nem tudok és én is kapok egy ütést, de a pálcámtól nem tud megfosztani, aminek következtében magamban elmormolt átkom sikerrel működik rajta. A nonverbális varázslás nem mindig megy első nekifutásra, viszont semmi kétség, mivel a bokájánál fogva lóg lefelé, bizonyos, hogy ezúttal megugrottam a lécet. Tekintetem csak azután vándorol a földön fekvő felé, miután megbizonyosodtam arról, hogy Bulstrode pálcája nincs nála, pontosan alatta hever a földön, így nem zavartatva magam, hogy sárvérű szidalmakat vagdos a fejemhez, a fájdalomtól eltorzult arcú sebesülthöz lépek. - Rendben vagy? - intézek hozzá egy rövid kérdést, de a válaszát a folyamatos óbégatástól nem hallom. - Ó, fogd már be és nyeld le, hogy én, a sárvérű könnyedén lefegyvereztelek. - dörrenek rá. Nem mintha meghatná, nem az a fajta. Én pedig már rég nem veszem fel a sértéseket. Történetesen büszkeség tölt el minden pillanatban, mikor valaki azt hiszi, hogy szidalmat zúdít rám azzal, hogy sárvérűnek nevez, mintha rangon aluli lennék. Ez viszont csak a saját szegénységi bizonyítványa arról, hogy fél a hozzám hasonlótól.
† Note:
I solemnly swear
I am up to no good
Pandora Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ella Purnell
»
»Csüt. 28 Ápr. - 1:08
Olivia & Panda
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
Nem mondom, hogy nem dühít, hogy folyamatos céltábla és boxzsák vagyok egyszerre, de ez már annyira a mindennapjaim részévé vát, hogy már belefásultam. Egyszerűen itt fekszem a földbe döngölve, számban a mocskos lével és egy törött csuklóval, megalázva, és mégsem vagyok átkozottul dühös. Nem érzek semmit sem. Csak azt akarom, hogy vége legyen már, túljussunk rajta, aztán mehessen mindenki a dolgára. Holnap meg aztán valaki más állít majd falnak, és így megy ez majd örökké. Mit számít, ha egyszer nem harapok fűbe? Lehunyom a szemem, hogy felkészüljek a következő csuklóreccsenésre, de az nem érkezik. Csak arra eszmélek, hogy a súly, ami eddig a hátamra nehezedett, most már eltűnt. Aztán zajok kísérik a jelenséget. Nincs elég erőm ahhoz, hogy felálljak, vagy akár a fejemet hátrafordítsam, de nagynehezen ki tudom szűrni, hogy mi folyik a hátam mögött. Most komolyan megmentett valaki? Alig hiszek a fülemnek, és mégis, minden jel és hangfoszlány arra utal, hogy nem tévedek. De vajon ki a fene lehet az? Nem sűrűn járkál nyomomban a Scooby Doo banda, hogy elbánjon a démonaimmal. Persze meg vagyok róla győződve, hogy nem a személyem megmentéséért indult a párbaj, csupán valamelyik unatkozó griffendéles tévedt be a lányvécébe. Tapasztalataim szerint, ők nem bírják, ha valamiben nem szólhatnak bele. Volt már szerencsém párukhoz. Az egyikük nagylelkűségének köszönhetem például, hogy eltűnt az összes csont a karomból. Na, ilyen béna segjtség nem kell, köszönöm. Hogy megmutassam, mennyire összeszedett vagyok, még ép kezemmel feltápászkodok a földről, és ülő helyzetben nézek fel, mi is történik körülöttem. Kikerekedett szemekkel bámulom Bulestrode-ot, aki fejjel lefele lóg a levegőben. A kis segítője meg csak áll bambán, meg sem mer moccanni. Jellemző. Van valaki a mosdóban azonban, aki nagyon is elemében van. Csak ahogy közelebb jön, és meglátom a vörös-arany nyakkendőt, bizonyosoom meg arról, hogy igazam volt. Habár legalább megkérdezi, hogy hogy vagyok, megvagyok győződve, hogy ez csak a protokoll része. Már éppen válaszolni akarok, amikor odafentről Bulstrode beleszól a mondókámba. - Tudtam, hogy lepaktáltál velük, te koszos kis áruló, és most már bizonyítékom is van rá. Nem úszod meg, majd kicsinállak. Rikácsoló hangjától újfent elfintorodok. Hát kellett nekem ez? Kellett az, hogy most már végérvényesen Griffendél-kegyencnek tartsanak? - Most örülsz? Minek kellett egyáltalán beleszólni? Kibírnátok csak egyszer az életben, ti griffendélesek, hogy ne kotnyeleskedjetek be valamibe? - mordulok fel barátságtalanul. Nem érdekel, hogy a saját felfogása szerint megmentett, mert valójában csak mégnagyobb lekvárba kevert, és bocs, ha nem vagyok hálás. Fájdalmasan felszisszenek, ahogy feltápászkodom teljesen a földről, és sebesült csuklómat az ép ujjaim között nyugtatva indulok meg szélsebesen az ajtó felé.
Trouble on my left, Trouble on my right, I've been facing trouble almost all my life.
Sokmindent lehet mondani rám, de azt nem, hogy figyelmetlen vagyok. A mostani helyzetemet is épp annyira felmértem, mintha én kerültem volna hasonló szituációba. És döntöttem, méghozzá gyorsan. Nem csak azért, mert Bulstrode amúgy is a bögyömben volt, hanem mert önmagamat tagadnám meg, ha nem tennék meg minden tőlem telhetőt, ha azt látom, hogy valaki bajban van. De még mindig nem tartunk ott, hogy eszeveszett hősködésbe kezdjek. Egyszerűen tudtam, hogy nem számítanak rám, így a meglepetés erejével az enyém az előny és kihasználtam a lehetőséget. Érezhetném magam szarul, amiért megfosztottam őket az esélytől, hogy visszavágjanak, de ugyan már. Láttam, hogy a mardekáros úgy tör előre, mint egy faltörőkos. Nem vagyok saját magam ellensége. Az időm ugyan kevés, és a napok is összefolynak már kissé, de az agyam még nem zápult bele teljesen a tanulásba. Simán fel tudom fogni a körülöttem folyó eseményeket, és még egy trollnak is egyértelmű lenne, hogy ami itt zajlik az nem baráti kupaktanács. Minden esetre a pár pillanatra felmerült lehetőséget, hogy beárul valakinek, amiért pálcát fogtam rá, és megtámadtam, azonnal el is hessegetem a gondolataimból. Van ő annyira gőgös, hogy szégyellje beismerni egy iskolányi mágus előtt, hogy egy griffendéles küldte a padlóra. Vagyis a plafonra, de ez csak részletkérdés. - Igen, tök logikus.. Mert arról ismernek minket, hogy befogadunk magunk közé kirekesztett mardekárosokat, mint valami cuki kölyökkutyát.. - forgatom meg a szemeimet Bulstrode szavaira. Eddig sem az eszéről volt ismeretes, és nem is most fog majd rácáfolni, de annyi baj legyen. - Óh, ne haragudj.. Nem teljesen úgy vettem ki a sikításodból, hogy a helyzet magaslatán vagy. - reagálok a ripakodására. Téves feltételezés, hogy minden griffendéles a kotnyeleskedéséről híres, ezért hátra is hőkölök. Azt nem tagadom, hogy megvan bennem is a késztetés a rivalizálásra, de ez óhatatlanul is hozzá tartozik az iskolai élethez. - Máskor majd akassz a nyakadba valami táblát, hogy hobbiból hagyod eltörni a csuklód és megveretni magad, nehogy valaki azt higgye, hogy segítségre lenne szükséged... - szólok utána még, amint látom, hogy kifelé igyekszik az a helyiségből és egyedül akar hagyni a másik kettővel. Utána indulok. Hadd lógjon Bulstrode ott, míg nem vetődik erre valaki, aki tudja az ellenátkot. Mikor utolérem a sérültet intek a pálcámmal és azon nyomban egy csinos kis pólyában pihen a keze. - Legközelebb megteszi valami köszönömféle is. Azért javaslok egy látogatást a javasasszonynál, a csontforrasztás nagymestere.. - sétálok el mellette. Azt ugyanis első kézből tudom, hogy milyen kellemetlen éjszaka vár rá. A csontforrasztás se kellemes, a kviddicsnek köszönhetően tapasztaltam. Azt is megszokhattam volna, hogy a fajtájának fizikai fájdalom, ha valakinek hálát kellene tanúsítania. Kellene, merthogy képtelen rá. Ő se más, mint a többi, és ez most ki is ütközött rajta.
† Note:
I solemnly swear
I am up to no good
Pandora Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Ella Purnell
»
»Pént. 6 Május - 19:36
Olivia & Panda
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
Túlságosan is régóta élek ebben a kastélyban és túlságosan régóta vagyok hozászoktatva, hogy az élet bizony nem habostorta és hogy az erősebb, és a szemétládább diktálja mindig a tempót. Már olyan jól ismerem a forgatókönyvet, hogy egy percig sem kell azon gondolkoznom, hogy vajon hova menjek és mit csnáljak ezután. A gyengélkedőt például el kell kerülnöm messziről, mert a javasasszony bizony olyakor kérdez, én meg már nem mondhatom megint, hogy rámesett a polc, mert egyszerűen érzem, ahogy rámnéz és a vesémbelát és megalázó, na. Azt persze, hogy a mardekárosok agyaltak el, szóba sem jöhet. Van egy íratlan szabály mifelénk, de szerintem másoknál is. Hogy tartjuk a szánkat, hacsak nem akarunk még nagyobb bajba kerülni vagy éppen hivatalosan is árulókká válni. A kérdés csak az, hogy ha már kikiáltottak hivatalos árulónak, akkor mi a következő szint? Van ennél rosszabb? Van ennél lejjebb? Kiviharzok az ajtón és be sem csukom magam előtt, elndulok a pince irányába. Ott majd ha egyedül leszek a szobába valami béna bűbájjal megpróbálom rendbehozni. A gáz csak az, hogy én iszonyatosan béna vagyok bűbájtanból. Gyógynövénytanból meg bájitaltanból is, azaz mindenféle alapvető tantárgyból, ami ilyenkor azért a hasznomra válna. Ha mázlim van, akkor nem változtatom kocsonyává a karomat, és akkor már sima ügy minden. Senki sem mondta, hogy könnyű egyedül. De nem szokásom pisis kislányként nyavalyogni vadidegeneknek. Barátok meg hát, akárhogy is számolom, most egy stockholm-szindrómás terráriumi kígyó és egy srác, aki eddig csak nyilvánosan került, de most már titokban sem hajlandó találkozni velem. Furcsamód nem csapódik be mögöttem az ajtó, és hamar rá is jövök, hogy miért. Szememet forgatom, és csak most reagálok a bent elhangzottakra, amikre nem voltam hajlandó eddig válaszolni. - Most mi van? Képzeld ide azt a táblát, még nem volt időm ügyködni rajta – húzom el a számat. Bizony akaszthatnám a nyakamba, de ha mázlim van, akkor több ilyen eset nem lesz. Bár miért ne lenne? Talán mert ezután megszüntetem a kapcsolatot a vén Dumbledorral? Komolyan, nem éri meg az a heti egy óra, amit nála töltök. Még akkor is, ha vele olyan dolgokról beszélhetek, amiket soha senki nem értene meg. Összeszorítom a fogam, és felszisszenek, mert egy pillanatra azt hittem, hogy a griffendéles meg akar ütni. Amikor kinyitom a szememe, helyette egy ügyes kis kötés van a csuklómon. Őszintén megrökönyödök egy pillanatra. Talán ha járnék én is rendesen órákra, nekem is menne, vagy ahhoz nem kellett volna már alapból balcsillagzat alatt születni? Ledermedeg egy pillanatra, ő viszont megy tovább, még egy utolsó tanáccsal én meg egy pillanatig komolyan habozok. Nem akarok cuki kis kölyökkutya lenni, de talán ha egyszer az életben kérek egy apró szivességet, még nem jelenti azt, hogy itt az apokalipszis. - Hé … - hallom a saját hangom, és még én is meglepődök. De igyekszem erőt venni magamon, de látszik, hogy nehezemre esik. - Tudnál esetleg szerezni a javasasszonytól olyan csontforrasztó löttyöt? - lehajatom a fejem, mint aki éppen a teljes megaláztatást éli át, pedig hát azért voltak már ennél megalázóbb helyeteim is. Úgy kb. napi öt átlagban. - Kérlek – teszem hozzá, de olyan halkan, hogy még én is alig hallom meg. - Kérhetsz tőlem bármit. Van egy kis félretett pénzem.
Trouble on my left, Trouble on my right, I've been facing trouble almost all my life.