Meg tudnám mondani, hogy miféle indokból állok ezen a küszöbön, de nem akarok róla beszélni. Nem kívánom magam előtt feltárni mindazon súlyos titkokat, melyeknek nem szabad illetéktelenek keze ügyébe kerülni, elméjébe pedig pláne nem. Itt vagyok, mert nem akarok itt lenni és itt vagyok, mert talán ő sem akarja, hogy itt legyek. A düh úgy fojtogat, mintha egy kígyó tekerednek a nyakamra, s nem a sálam lenne az, mely eltakar és lágyan simul körém, omlik vállaimra.
Elvesztettem. Nem a józan eszem, de majdnem azt. Falcon semmi több már, csak egy adat, nem érte meg azt sem, hogy varázsló legyen. És hiába minden, nem tudom elereszteni a rossz érzést, amely idehozott. Nem haza, de hozzá.
Pedig nem kellene, nagyon nem. Az éj éppen csak leszállt és én túl hangosan dörrentettem meg a nyílászárót. A szomszéd macskája éles nyervogással fejezte ki nemtetszését a zajártalom miatt és csak kevésen múlt, hogy átkot nem szórtam a lompos, perzsa farkának tövébe. Ej, pedig milyen szép patkány lett volna belőle! Vadászból préda, a sajátja. Valahogyan úgy, mint én magam.
Ökölszorításom elernyed, zsebembe süllyesztem kezeimet, mintha soha nem is kopogtam volna. Lusta unottságot mímelve fordítok hátat az ajtónak, majd leülök a legfelső lépcsőfokra és az előttem elsuhanó semmit figyelem. Szórakozottan forgatom kezemben a pálcám képét - elő nem veszem, de láthatatlanul is érzem súlyát, ismerem göcsörtjeit - ez megnyugtat, mert így olyan cselekvést mímelek, amiben jó vagyok. Pokolian jó.
Nem érzem hidegnek a feljáró kövét magam alatt, a viselt hosszú szoknya súlyos bársonya megvédene akkor is, ha hűvös lenne az éj. Hűvösebb, mint amilyen én magam vagyok. De minthogy az öltözékem mindig is kifejezte azt, ami a lényem legmélyén lakozik, így a vérszín anyag most sem másmilyen, mint én magam. Nemes, de egy régi kor visszamaradott példánya, divatjamúlt, s éppen ezért valamiféleképpen veszélyes, mert kiismerhetetlen. Hiszen minek venne fel ilyesmit manapság valaki? Hacsak nem flúgos (vén) boszorkány - a hajhagymáim alatt rejtező gondolataim kócosságától akár lehetnék is - vagy valaki, aki okkal tesz mindent, legyen az akármi is.
Csak akkor pattanok fel, ha hallom nyílni az ajtót, de akkor olyan gyorsan fordulok meg tengelyem körül, hogy azt a fény sebessége (szeretném én) is megirigyelné. Keményen és metszőn pillantok az elém keveredőre, de nem szólok, hagyom, hogy megtegye a döbbenet első lépéseit. Vágyom, szomjazom kérdő pillantását, esetleges kérdéseinek megrökönyödött szólamait.
Fájni akarok. Neki. Mert nekem van, ami fájjon, a szeretete mindenképpen az. Vajon hiányoztam annyira neki, mint amennyire ő nekem? Nem ma fog kiderülni. Egyszerűen csak dolgom van vele, semmi több. Minden más csak szirupos történelem.

Egy üres lakásnál szűkebb ketrec nem létezik. Néha szinte elveszek benne, ahogy a kongó szobákban járok, és nincs más társaságom, csak a saját lépteim nesze, az óra kattogása, és a bagoly finom kis szárnycsapásai, ahogy álmában helyezkedik, és persze a mugli világ beszűrődő zajai. Nagy ritkán a rádiót is bekapcsolom, ha itthon vagyok, csak hogy kikerüljek ebből a furcsa, süket állapotból. A csendnek köszönhető az is, hogy megtanultam szeretni az esőt. Keserűen fedeztem fel a cseppek zajának és a ritka viharok hangzavarának a szépségét. Megismertem a melankólia jelentését, ahogy először a húgomat ragadta magához, aztán a kedvesemet űzte el Voldemort és sötét eszméje.
Nem igazán szeretek "itthon" lenni. A házat egyből az után vettem a rám eső örökségből, hogy elballagtam a Roxfortból. Közel akartam maradni a varázsvilághoz, de már akkor is érdekelt a világ. Az egész, nem csak a miénk, és ebbe a muglik is beletartoztak. Pár évvel később, mikor eljegyeztem a menyasszonyom, majdnem megváltam a helytől a kedvéért. Benne erősebb volt a "sajátjaihoz" való kötődés, ő nem a varázstalan emberek buta szerencsétlenkedését akarta minden reggel látni az ablakból. Ma már örülök, hogy nem tettem, így legalább a magányom nem egy teljesen idegen, más által választott helyen telepszik rám, ahányszor csak hazajövök.
Haza... Hát persze.
Csoda, ha szívesebben kóborlok az utcán, mint egy nyugtalan állat, mint aki elvesztette a térképet egy helyhez, amit nem is ismer, mint hogy naphosszat itt üldögéljek? A kártyák a polcon, a gyógynövényes üvegek a hangulatos kis konyhában, az ógörögül írt könyvek, minden csak arra emlékeztet úgyis, milyen kötelességeim lennének önmagammal kapcsolatban, de mindezt egyedül megtenni... Nem tudom rávenni magam. Hiszen már az anyaméhen is osztoztam valakivel. Nem arra születtem, hogy egyedül nézzek szembe a világgal. Vagy önmagammal.
Néha mégis megpróbálom. Leülök a fából készült kis asztalhoz, főzök egy teát, bájitalt cseppentek a színes gyertya folyós viaszába, kiterítem a kártyákat, és olvasom őket, vagy a teafűben próbálok meglátni olyasmit, amiről talán senki más nem tud, csak én. Néha sikerül, néha nem. Néha még csak le sem kell ülnöm ehhez. Mostanában az álmaim azok, amik szelíd erőszakkal próbálnak nekem mesélni az eljövendőről, de nem mindig hagyom. Egyszerűen nem akarom tudni a jövőt, ha nem tehetek ellene semmit. Természetes ellenállás ez egy olyan ember részéről, aki mindig is értékelte a spontaneitás szépségét, és nem akart hinni a sorsban. De csak mert nem hiszünk valamiben, attól az még nem fog megszűnni létezni...
Ezzel a gondolattal készülök fel az alvásra. Mielőtt azonban nekikezdenék az esti rituálénak - annak ellenére, hogy legszívesebben ruhástul dőlnék el az ágyon, mit sem törődve a konvenciókkal - kinyitom az ablakot, hogy a bagoly elindulhasson a londoni éjszakába, és legalább ő élvezhesse egy kicsit azt az életet, amire a természet szánta. Figyelem puha röptét, amint beleveszik az éjszakába, ahová igazán tartozik. Vajon van olyan bagoly, ami a napfénybe vágyik? Ami fél a sötéttől?
Sóhajtva fordulnék el az ablaktól, de akkor megpillantok egy alakot az utcán. Nem tudom megmagyarázni magamnak az érzést, ami elfog. A nyugtalanság és az aggodalom elegyedik valamiféle kellemes izgalommal. Az ajándékbontáshoz hasonló, de nem tudom, mit rejt a régen várt doboz. Várakozva figyelem az idegent, és egészen addig nem tudom eldönteni, hogy csak a képzeletem játszik velem, és ennyire fáradt vagyok, vagy a hatodik érzékem az, ami kéretlenül megint bekapcsolt. Aztán amint meghallom a dörrenő hangokat az ajtómon, beigazolódik a félelmem.
Olyan lassú lépésekkel megyek le a rövid lépcsőn, mintha halálsoron volnék, és az ajtó másik oldalán maga a Kaszás várna rám. Lehet, hogy úgy is van - fut át a gondolat a fejemen, de közben tudom, hogy ez nem igaz, ahogy azt is, hogy ha eljön az időm, a halál nem fog felkészületlenül érni. Egy Látónak nem adatik meg a hirtelen és váratlan halál kényelme.
Kinyitom az ajtót.
Egy pillanat, amíg az ülő idegenből rég nem látott ismerős válik.
Az érzelmeknek azt a tömegét, ami azonnal átvágtat rajtam, mint egy szökőár, óriási gátként fogja vissza és töri meg az arc és a tekintet, amibe ütközöm.
A mellkasomban fájdalmak egész serege ver tanyát; a viszontlátás öröme, a csalódottság, a félelem, a harag, a vágyódás, a döbbenet mind egyszerre követel ki magának egy darabot a szívemből, apró cafatokra tépve a bensőm. Nem tudom, mennyi ideig bámulok az arcra, amit évek óta nem láttam, és bár a lelkem számára még mindig egy fiatal, zsenge, vad lány az, aki előttem áll, a szemem mást mond. Idősebb, keményebb. Csupaszabb, mint valaha. Egyetlen szót sem szól, míg én önkéntelenül is lépek felé párat, és csak egyetlen dolgot tudok kinyögni.
- Amarantha.
Köszöntés, felelősségre vonás, végtelen öröm, fájdalmas kiáltás, hisztérikus sikoly, egy akasztott utolsó, elfúló szava ez egyszerre.
Megölelném, ha nem tudnám kitapintani a levegőből azt, amitől rettegtem, és ami a húgomat végül valóban azzá az érinthetetlen lénnyé tette, aminek rémálmaimban láttam. Mégsem tudom megállni, hogy halkan hozzá ne tegyem, mélységes bánattal a hangomban:
- Örülök, hogy látlak.
És rádöbbenek, hogy a három szó, amit már annyiszor szerettem volna kimondani, most már csak egy rövid, kegyetlen hazugság, ami ebben a pillanatban nyerte el az értelmét.

A kopogáskor talán még nem tudtam, hogy mire is vállalkozom. Telve voltam határozott és elszánt akarattal, mellkasomat fűtötte az önhittség, mely azt suttogta, fogom tudni kezelni, meg tudom majd tartani a falaimat. Aztán az ajtó nyílásakor, fordultamban surranó bársony hangjának aláfestőzenéjére rányitottam a szemeimet saját, másik nemhez tartozó tükörképemre és tudtam, hogy tévedtem, hibáztam, megint. Megint miatta és ez olyan mértékben tolt keserű epét a torkomba, majd szaladt le mindez az érzés mellkasomba és ült meg ott, hogy attól levegőt venni is alig bírtam.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy semmit nem vett észre ebből a nevem kiejtése és az arcomba köpött, tán kedvesnek szánt, de nagyon is mellécélzott mondatocska között. Szikrák pattognak felé szemeimből, az őszinte, nyers, mezítelen vád az, mely átformálja arcvonásaim attól, amit hallok és attól, ami történt.
- Látsz. - Csak egy rövid szó, ismétlése mindannak, ami férfihangon, mély szomorúsággal az imént szárnyra kélt, de mégis új távlatokat nyit ebben a beszélgetésben.
A zöld szemű szörnyeteg röhög a vállamon, miközben életre formázom ezt a pár betűt, mellyel messze nem megerősíteni szeretném azt, hogy itt vagyok, épp csak kikérem magamnak, hogy megint ezzel jön. Hogy ő lát, én pedig nem. Hogy több, mint amennyi én valaha is leszek.
A kígyó szinte életre kel karomon.
- Mi mást láttál még rólam, Calix? - Nem becézem, nem ölelem és nem moccanok a küszöbéről. Nem érdekel a visszatért perzsa sem, már nem viszket rá az ujjam, hogy Crutiot mondjak a szerencsétlenre. Csak egy mugli szőrös szörnyetege és fontosabb dolgom is akad annál, semmint magam ellen hívjam ki a varázsvilágot. Bár engem már nem érdekel. Nem riaszt az Azkaban sem, Falcon nélkül úgyis olyan mindegy, gondoltam én. De itt állva azelőtt, akit - rossz anya mintapéldájaként - szívem minden szeretetével szeretek - és gyűlölök is egyszerre - és mindenki elé helyeztem egész életemben, még van valami, amit tudok. Érte, miatta nem akarom elrontani. Mert tudom, hogy mi várna rá, hogyha hagynám magam az arctlana szörnyetegek közé csukatni, mert feladom önként vállalt tévhitem.

Vártam erre a pillanatra, vágytam ezt a percet, annyiszor, de annyiszor elképzeltem már, hogy mit fogok tenni, mit fogok mondani, de minden egyes alkalommal voltam olyan naiv, ostoba és önhitt, hogy azt gondoltam, olyan helyzetben kerül sor erre a találkozásra, amit én választok. Azt hittem, hogy ha majd elmém tágnak hitt határain belül is maradok, akkor mindenre fel leszek készülve. Bármilyen szituációt irányításom alatt tartok majd pusztán tapasztalataimra és tanulmányaimra támaszkodva. De kiderült, hogy azok a határok nagyon is szűkös teret foglalnak közre, és nem mások, mint arany kerítésnek látott rozoga deszkák. Semmi több.
Hogy lehettem ilyen balga?! Hiszen egyszer már elkövettem ezt a hibát, aminek aztán az lett a következménye, hogy elvesztettem a testvérem. A szerénység, az alázat olyasmi, aminek a hiányát az ember hajlamos nem észrevenni, amíg valami vagy valaki rá nem mutat. Tessék. Én most másodszor is kaptam egy leckét abból, mennyivel többre is értékelem magam és a képességeim annál, amik.
Tehetetlenül állok a tulajdon küszöbömön. A szeretet, ami mindig hozzá hajtott, és ami ugyanakkor vissza is húzott, most riadtan rebben el valahová, ahogy Amarantha tekintete szinte felnyársal. Ellenséges, dühös. Vádló, de hiába ültet a vádlottak padjára, nem ismerem a bűnöm, így bánatomba értetlenség fonódik, és lassan, cseppenként szivárog be a két érzés közt tátongó résekbe a harag. Mintha a tükörképem, az ikrem saját képére tudna formálni pusztán azzal, hogy ismét itt van, tőlem alig egy karnyújtásnyira. Mintha ő lenne az erősebb.
Halovány, undorhoz hasonló érzés jár át a gondolatra, hogy ez egyáltalán eszembe jut; rivalizálni a húgommal, itt és most és így. És mégis... A fájdalom és az önmagamban való csalódás menthetetlenül sodor a vád, a düh viszonzása felé. Úgy húz, vonz a harag, akár élettelen tetemet a visszahúzódó apály a tenger végtelenbe vesző horizontja felé. Elég erős vagyok vajon, hogy legalább ezt megakadályozzam? Felül tudok kerekedni?
Igen, látlak. Mivel nem vagyok vak.
Akaratlanul is, teljesen mélyről és kontrollálhatatlanul tör elő belőlem a civódó testvér, mintha soha el sem váltunk volna, és ez is csak egy lenne azokból a röpke vitákból, amik néha egészen veszekedésig fajultak, máskor úgy csillapodtak el, ahogy jöttek - hirtelen, ok és következmény nélkül. Szerencsére azonban legfeljebb a szememben láthatja a méltatlankodást, mert hang nem hagyja el a számat. Torkom egy pillanatra válik csak érdessé ettől, tekintetemben az értetlenség indulata villan, de az épp elég, hogy hamis képet fessen arról, amit igazán érzek, közel sem tükrözve eléggé a bennem rejlő szomorúságot. A meglepettség miatt azonban eleve nem tudom, mit kéne tennem. Amit szeretnék, arra nem vagyok képes. Így nem, hogy félő, ha még egy lépést teszek, a saját húgom lyukat átkoz a mellkasomba.
Az újabb szavak sem hoznak enyhülést, és csak tovább fokozzák a "mégis mi ütött beléd?!" érzést. Hát mit tettem, vagy mit nem, hogy így nekem támad? Éppen csak megrázom a fejem, jelezve, hogy nem teljesen értem, miről beszél, szemöldököm összeszalad, és fáradt kis sóhaj szökik ki belőlem.
- Amikor számított volna, semmit - vallom be azt, amit már ezerszer elismertem önmagamnak. Sejtem végre, mire céloz, és így az iménti, egyetlen éles szava is valamelyest érthetővé válik bizonyos szempontból. Másrészt viszont oly' idegen ez az ellenséges, már-már irigy és féltékeny hangsúly, amit felfedezek, hogy az már szinte őrjítő. Hát ennyit változhat az ember néhány év alatt?
Mi lett veled, húgom? Miféle méreg emészt, ami ide, az ajtóm elé űzött? Miért akarod belém mélyeszteni a frissen növesztett méregfogaid?
Sosem volt veszélytelen Amaranthával barátkozni, olyan utakra vitte az embert, amire nem volt felkészülve, de azelőtt soha, soha nem éreztem azt, hogy én veszélyben lennék. Közvetlenül miatta soha. Egészen mostanáig.
És mégis kísértem a sorsot. Nem akarom elhinni, még feltételezni sem, hogy bántana. Hátrébb lépek hát, engesztelő, kedves, udvarias gesztussal. Kérlelés szavak nélkül, amit azért verbálisan is megerősítek.
- Itt akarod ezt megbeszélni? Nem jönnél be inkább?

Felpofoznám, ahogyan ő is teszi a szavaival. Orcájába sikoltanám mennyire nem igazságos a haragja, hiszen itt nem neki vannak sérelmei. Ő az, aki kivételes, ő az, aki tenni tudott volna minden ellen és mégsem csinált mást, csak mellkasa előtt keresztbe fonta a karjait és olyan rémesen unalmas, annyira magasan hordott orrú, elérhetetlen maradt. Pedig én üvöltöttem segítségért, voltak olyan pillanatok, mikor a sötétet még felválthatta volna a fény. Ő ismert igazán, tudnia kellett volna, s akkor mind nem tartanánk itt, ahol.
Nem, mintha bánnám. A Nagyurat szolgálni kiváltság, de nem úgy, ahogy azt hirdetik. Mert nincs ezen mit hirdetni, egyszerűen bélyeg, titok, mint a tetoválás, s nem is emiatt vagyok itt.
- Mikor számítottam utoljára neked?
Marok, mert vele ellentétben én nem nyelem magamba a testvéri civódást. Ez már nem a gyerekek szócsatája, nem párnadobálás fogja követni, hanem talán valami sokkal végzetesebb, kérdés, hogy melyikünk számára.
Gondolatok kergetik egymást koponyám falai között, mondanék még valamit, de megakaszt az, ahogy visszakérdez.
Émelyít az udvariassága, mert fáj, mert nem hagyja ezzel a gesztussal, hogy beléje harapjak még nagyobbat. Mert hozzá kell nyúljak, amint ellépek mellette, hogy esetleg közelebb legyek lakása belsejéhez, s a pillanat pár törtrészének erejére ujjai közé csúsztatom sajátjaimat. Észre sem veszem magam, s amikor meg mégis, akkor már késő, akkor már villámcsapásként élem meg közelségét. Elrántanám kezem, de azzal elárulnám gyengeségemet, így maradok hát, méltóságteljesen engedem el és nem magyarázok tovább. Nem vallok színt, nem kérek bocsánatot, csak reagálok szárazon - milyen nehéz is minden érzelmet mellőznöm hangomból - mindarra, ami elhangzik itt.
- Semmiképp sem idekint. Nyilvánvalóan sejted--
Nem, édesem, fogalmad sincs róla.
- hogy miért.

Vajon ha az emberek visszaforgathatnák az idő kerekét, hányan tennék meg?
Itt állva az éjszakában, farkasszemet nézve azzal, akiben egykor a bizalmam gyökerezett, mélyebben, mint a szüleinkben, és akinek a helyén most mégsem látok mást, mint egy rémisztő idegent, én is gondolkozás nélkül visszamennék, és helyrehoznám, amit nem tettem. Akkor is, ha az én dolgom a jövővel van, akkor is, ha csak ábránd, ha eddig csak ámítottam magam azzal, hogy minden rendbe jöhet. De a varázsütés ezúttal nem működik. A csoda várat magára.
Makacsul ragaszkodom a reményhez, mint utolsó szalmaszálhoz, mert bármilyen meglepetésszerű is Amarantha megjelenése, mégis egyértelmű, hogy a remény, a hit itt nem elég, és optimizmus gúnyos kis viccnek hat ebben a helyzetben. Gúny, igen, fájdalmas kis rúgás a gyomorszájba, savanyú íz a szám szélén. Erre a pillanatra készültem, és mégis tanácstalan vagyok, tanácstalanságomat azonnal kihasználja az emberi gyarlóság, mint egy éhező dögkeselyű, ami a legjobbakban is ott bujkál. A sértettségre sértettséggel, a fájdalomra fájdalommal válaszolok.
- És én neked? - kérdezek vissza azonnal, választ nem igazán várva.
Mégis mit képzel? Komolyan azt hiszi, hogy nem törődtem vele? Még ha nem is érdekel a válasza a kérdésemre, akkor is tudni akarom, mégis milyen téboly fertőzte meg az elméjét, mikor burjánzott el benne, ami ilyen téveszmékkel gyötri. Hogy gondolhatja, hogy nem törődtem vele? És ő? Hát nem ő indult el egyedül, önfejűen, ahogy mindig? Miért én vagyok a felelős az ő hibájáért? - kérdezem magamtól, holott egészen eddig én is magamat okoltam. De hát én nem vagyok az ő testvére? Én talán nem éreztem a hiányát?
Egyszerre szeretném magamhoz rántani és megölelni, és kitaszítani az éjszakába, hogy többet ne is lássam. Uralkodom magamon, egyiket sem teszem, holott jól esne. Ettől függetlenül sem bízom el magam, mert érzem, hogy közel állok az önkontroll elvesztéséhez, márpedig az végzetes hiba volna, erre magamtól is rájöttem, még a haraggal való küszködésem közepette is. Magamra erőltetem a higgadtságot, a békességet. Jól begyakorolt, belém ivódott udvariassággal tessékelem beljebb, némi megkönnyebbültséggel látva, hogy elindul felém. Szavai persze tovább kavarják bennem az évek alatt kényelmesen leülepedett indulatokat. Eltart pár pillanatig, amíg burkolt célzására képes vagyok reagálni.
- Igen - válaszolom olyan halkan, hogy talán nem is hallja. - Sejtem.
Mert tudni nem tudhatom. Sosem mondta, sosem közölte nyíltan. Amint ellép mellettem, mintha vibrálna. Rosszul hangolt hangszer; hamisan szól, mint amit túlhajszoltak, elhasználtak. A dühöm szánalomba fordul, de érintése villámcsapásként ér, és kizökkent az együttérzésből. Nem azért, mert meglep vele, hanem azért, mert hidegnek érzem. Egyenesen jegesnek.
Nem nyúlok utána, még csak nem is nézek rá, amíg becsukom az ajtót mögötte. A lakás üres, de békés némaságát fojtogató csend váltja fel, a sötét sarkok többé nem egy alvó otthon jól ismert, pulzáló szervei, hanem szörnyetegeknek otthont adó árnyékok. Csapda zárult körém és köré, összezártuk magunkat jól tudván és érezvén, milyen háborgó a másik lelke. Mit remél, mi lesz ennek a vége?
- Miért jöttél?
Olyan kegyetlennek, olyan ridegnek érzem a tulajdon kérdésem, hogy az engem is megdöbbent. Kívülről látom magunkat - a hisztis kislány és a durcás bátyja, akik meglehet, civilizált élet-halál harcot vívnak, és még csak nem is tudnak róla. Lassú léptekkel sétálok el mellette, egyszerre könnyedén és fáradtan. Büszkeségem és fájdalmam egyelőre nem engedi, hogy ennél többet tegyek. - Minek köszönhetem a személyes látogatást? - szúrok oda még egy aprót, utalván a szökőévente érkező, semmitmondó kis leveleire, majd a konyhába megyek, és automatikusan előveszek két poharat. Halkan összekoccannak, ahogy leemelem őket.
Remeg a kezem.

Én nem akarom visszaforgatni az idő kerekét. Sokkal inkább el akarom törölni bizonyos szeleteit a múltunknak, de nem úgy, hogy fiatalabb legyek. A tapasztalataimhoz legalább annyira ragaszkodom, mint az előttem állóhoz, akinek a teste más, a neme más, de a lelke mégis az enyémnek egy darabja, s akitől olyan messze vagyok, amilyen közel állunk a térben most. Elrontotta, de én is hibáztam. Épp csak nem fogom bevallani, ugyanis a csorbát nehéz kiküszöbölni, márpedig ha én ejtem a saját méltóságomon, akkor mi marad nekem?
Ragaszkodom sok mindenhez, igyekszem erősen és ridegen állni előtte, de közben kerülgetem a saját darabjaimat, tipródom rajtuk, szétszabdalják lélektalpamat a szilánkjaim. Véremben fürdök, fuldoklom a döntéseimben és a sorsban, amin osztozunk. Mégsem vagyok képes odalépni hozzá egy egyszerűen csak megölelni. Skorpióvá váltam, olyanná, aki mar, mert ez a természete. Ha kell, ha nem.
- Én kérdeztem előbb! - Mutatok példát gyerekességből, mert eddig is támadtam, nem fogom hagyni magam. És egyébként is, olyan nehéz - és gyengeséget árasztó - lenne most erre azt válaszolni, hogy mindennap számított, minden levegővételemben benne volt és sose szűntem meg hiányolni őt, még a legelvakultabb pillanataimban sem. De választottam. És most viselem a következményeit, ahogy viseltetem vele is.
Szinte megfulladok a közelében és ez nem javul akkor sem, amikor már odabent találom magam a lakásában. Körbe se kellene néznem, de nem bírom ki, tekintetem a félhomályban rebben végig mindazon, ami pillantásom horizontját üli meg, s rám szakad a kényes igazság. Nem ismerem. Már nem tudok mindent róla, ahogy ő se rólam és ez a szakadék nem akad sekélyebb lenni.
Én ástam. Ő ásta. Egyszerre nem tudok mindkettőnkre haragudni, haragszom hát rá, s gyűlölöm magam. Egyelőre ennyivel vagyok képes megbirkózni, azt hiszem.
- Igazságért. - Közlök egyetlen szót, mintha szűkszavúságom oka az lenne, hogy gyűlölöm, pedig igazság szerint az forrasztja szavaimat ajkaimra, hogy fogalmam sincs miképpen mondjam meg az igazat. Egy pillanatra elönt az őszinteség utáni vágy hulláma, de ruhaujjam alatt tekergőző kígyó a karomon eszembe juttatja, hogy nem lehetek őszinte vele, ha élve akarom őt. Mert legyek bármennyire dühös rá amiatt, mert lát, s mert én vak vagyok, sose kívánnám a halálát. Ha vesznie kell, csakis az én kezem által, s csakis velem együtt. De nincs még itt az ideje.
Egy szék karfájába kapaszkodom bele a késztetést, hogy hátulról átöleljem, hogy nyakába fúrjam államat és közelségébe vonulva akarjam megvigasztalni, begyógyítani a közös sebeinket. Egy kósza pillanat erejéig mindegynek tetszik melyikünk is okozta őket, csak javítani vágyom rajtuk, de nem moccanok. Révetegen figyelem, ahogy a poharakkal szöszöl, s közben bármennyire is próbálok a kultúra útján megmaradni, előbbi hidegséggel ömlenek elő belőlem a mondatok.
- Láttad, hogy meg fog halni és nem szóltál. Miért? - Egyértelmű gyanúsítás a személy kilétének elárulása nélkül. Ennyit mondanom is nehéz. Elvesztettem a fiam. Bennem sikolt a gyászoló anya és az elveszett testvér egyszerre, de ajkaimra mégsem tolulnak érzelemdús, a szánnivalóság látszatát keltő szavak. Csak a vád. Ha nem érdemli meg, akkor is.

Gyerekes, és gyerekessége provokálja bennem is az éretlen, megzabolázásra esélytelen, irracionális énem, amit azt hittem, már rég magam mögött hagytam... Nagy nehezen, összeszoruló állkapoccsal, görcsbe ránduló idegekkel, de megállom, hogy visszavágjak. Hűvös nyugalmat sugároznék. Ha tudnék, de nem tudok. Odabenn is folytatódik részemről az átlátszó színjáték. Hangom talán nyugodt, talán reszket, magam sem tudom, de abban biztos vagyok benne, hogy a vállam megfeszül, ahogy a szekrényben kotorászom.
- Szeretnéd, hogy most több perces monológot előadjak neked arról, hányféle arca van az igazságnak? - teszem fel a költői kérdést, ahogy a poharak a kezem ügyébe kerülnek végre. Keserű lesz a szavaktól a szám, a nyelvem, a levegő a torkomban, az egész lényem. - Nem tudom, hogy mire gondolsz. Nem látok a fejedbe, mondd ki, hogy miért jöttél.
Vagy menj el.
Kiszolgáltatottnak érzem magam a tulajdon lakásomban; ott, amit otthonnak kéne neveznem, és mindezt azért, mert beengedtem a tulajdon testvérem az ajtón. Mégsem fordulok meg, tüntetően felkínálom a hátam, egyszerre várva, hogy csalódást okozzon valamilyen támadással, és jelezve érzékeny bizalmam irányába.
De az egyik pohár csörömpölve hullik ki a kezemből egy-két hüvelyk magasságból, egyenesen a pultra. Úgy töri ripityára a csendet a pattogása, ahogy az üvegnek kellene eltörnie az eséstől, de csodával határos módon a pohárnak nem esik semmi baja, és reflexből időben elkapom, mielőtt szörnyethalna a padlón. Én magam azonban majdnem a földön kötök ki a képtelen szavakat hallva.
Megfordulok. Nem is fordulok, egyenesen perdülök. Értetlenül, dühösen a butaságtól, ami elhagyja a száját - és rettegve attól, hogy amit mond, talán igaz -, két szeme közé nézek.
- Mégis kicsoda? Mit láttam volna? Amarantha, mit képzelsz, mégis mit csináltam én az elmúlt években?
Ugyan nagyon is érdekel, kiről beszél, kinek a haláláról maradtam le, egyszerűen túl sok a kérdés, hogy elhallgassak. Túlfeszítette a viselkedésével a húrt, alig egy-két perc alatt. A két üres pohár alja csattan, ahogy keményen leteszem őket, és folytatom a feszült hangú számonkérését anélkül, hogy időt hagynék neki válaszolni. - Szerinted kristálygömb fölött görnyedtem, és kutakodtam utánad a nap minden percében? De igazán! Tudhatnád, hogy a Látás nem így működik, és egyébként is, próbáltam élni az életemet anélkül, hogy feltűnjön a hiányod. Eszemben sem volt kínozni magam azzal, hogy szottyadt tealevelekből vagy felhők formáiból próbálom megtudni, mi van veled. Tőled akartam volna hallani!
Persze most itt van. Hallhatom, és azt hiszem, hallani is fogom, még többet is, mint amire fel vagyok készülve, mert igazság szerint nem vagyok felkészülve. Semmire.
Egyáltalán nem így képzeltem el a viszontlátást, eszembe sem jutott, hogy ilyen indulatokat fog kiváltani belőlem, és bármennyire is igyekszik a józan eszem figyelmeztetni rá, hogy ez a beszélgetés nem olyan irányba megy, mint kellene, mégsem tudom tovább türtőztetni magam. Elvégre ő még csak meg sem próbálja! Itt dühöng csendesen, sziszeg, vádol, és nekem fogalmam sincs, miért. A legrosszabb az egészben mégis az, hogy tudom, hogy amit mond, azzal rávilágít a lényegre, és pontosan ezért kezdek én is egyre dühösebb lenni. Semmi joga rámutatni az én hibáimra, amíg a sajátjáért sem képes felelősséget vállalni.
Ha régen több időt és energiát fordítottam volna a képességeim fejlesztésére, akkor talán, és tényleg csak talán, de tudnám, miről beszél. Tudtam volna, milyen tragédiák közelednek, és megakadályozhattam volna, vagy legalább felkészülhettünk volna rá. Együtt. Én azonban hagytam, hogy a saját kis elképzelésem az életemről háttérbe szorítsa a kötelességet, amivel az örökségem járt. Az én dolgom lett volna felfedezni. Csiszolni és használni. Azzal ámítottam magam az elmúlt egy-két évben, amikor már tényleg belevetettem magam a dologba, hogy nem késő. Még hasznos lehetek.
Aztán ideállít a rég nem látott húgom, támad, valakinek a halálával vádol, és igazságot követel.
Tényleg csak az én hibám, hogy nem tudom, miről beszél?

- Az igazságnak nincsenek verziói és arcai.
Hűtöm le, elejét véve annak, hogy hosszas fejtegetésbe merüljön valami olyasmit illetőn, amiből csak egyféle létezik az én olvasatomban. Nem hagyom - nem hagynám - magam meggyőzni az ellenkezőjéről. az igazság csak egyféle, legfeljebb az előadásmódja lehet többverziós. És egyébként mindegy is, nem itt akarok leragadni, nem a beszélgetésnek ezen pontján kívánok rostokolni még akkor sem, hogyha nagyon is tetszik a mérge, szívesen fürdöm benne, mert addig sem a magam keserűsége mosdat mocskosra a pillanatban.
A csörömpölés mennyei zene füleimnek, hagyom a zajára magamat is összetörni, az üveg hangjában hallom saját lelkem darabjait és anélkül könnyebbülök meg, hogy különösen gyengének mutatkoztam volna. Nem én voltam gyenge, csak egy pohár halt majdnem szörnyet, mégis beleélhettem magam abba, hogy én is mily könnyen zuhanhatnék a mélybe, ha...
Franc egye meg! Elkapja, megmenti és ezzel akaratlanul is eszembe juttatja, hogy engem nem mentett meg, velem nem volt ily' kegyes. Nem is lehetett volna, hisz semmiről sem tudott, ám erről nagyvonalúan elfeledkezem, tekintettel arra, hogy újabb haragos kérdés fullasztja a józan észt ajkaimra.
- Honnan kellene tudnom, hogyan működik? Sose volt alkalmam kipróbálni, világosan kiderült, hogy te vagy a kis tökéletes, aki örökölted a családi adományt hát hadd ne magamtól várjam már a válaszokat! Neked kellene tudni, miért nem vagy elég jó ahhoz, hogy észrevedd azt, amilyen pokolnak tornáca felé táncolnak a rokonaid.
Ikrek vagyunk, mindig éreznünk kellett volna egymás bajait, s éreztük is, de most abban az idegállapotban vagyok, amely elsodorja az összes múlbéli szépséget, s nem hagy semmit maga után, csak koszlott, fájdalmas mocsarat, a testvéri szeretet után sikoltó sziréneket, akik mégis megfojtanák azt, akit ölelni vágynak, aki nélkül nem létezhetnek.
- Nem kerestél soha.
Vádolom azzal, amit vica versa én sem tettem meg vele soha. Bár tény, hogy nekem nem kellett őt keressem, pontosan tudtam hol találhatnám, ha akarnám, de nem mentem utána, mert a saját fejem által kinézett nyomvonal kényelmesebb volt. Aztán amikor már nem éreztem annak, amikor előle rejtőztem a kamrában, hogy meg ne találjon, hogy több átkot ne tudjon szórni rám és ne kelljen pálcát fogva védekezzem ellene, akkor azért nem kerestem, mert nem akartam, hogy helyettem oldja meg azt, amit nekem kellene. Az eltűnésemnek csak félig volt köze a hűségemhez és az oldalhoz, amit választottam. Vajon tudja-e? Ugyan! Honnan tudná? Csalódottságomban fuldokolva semmi jót nem feltételezek róla.
- Pedig akkor talán megismerhetted volna az unokaöcséd.
Bumm. Jégpáncélomon végigszaladó rianás sikoltja telibe az igazságot. Leülök a székre, melynek támlájába eddig kapaszkodtam. Leülök, mert le kell ülnöm, nem akarok a kimondott, elfogadni nem tudott igazság súlya alatt egyensúlyt veszteni a konyhájában. Van erőm. Mindenki előtt van. De ő az ikrem, mindig több volt, mindig más. Éppen ezért tudjuk egymást ennyire véresre marni félszavakkal is.

Hol szikrázó tekintettel, hol fáradtan hallgatom a vádakat. Nem akarom elhinni, hogy ilyeneket mond, hogy az irigység ilyen erővel szorongatja a nyakát, hogy efféle dolgokat mond. Nem akarom elhinni, hogy igaza van, ezért amint befejezem a kioktatást és számonkérést, hagyom, hogy ő is ezt tegye. Meg akarok mártózni az igazságtalanságában, hogy aztán páncélként használjam ellene, de...
Már nem pislogok. Kinyílik a szám, hogy hitetlen sóhaj hagyja el, akár a régmúlt áporodott kísértete. Romlott levegő. Füstös, maró kipárolgás. Aztán elillan, a szám pedig becsukódik, mert amit elárul, arra nincs mit mondanom. Jéggé fagy a bensőm, fizikai rosszullét környékez, de ahogy látom összeomlani, még időben arcon csapom önmagam, mielőtt sopánkodni kezdenék, mielőtt akár csak vékony könnyréteg kúszhatna a szememre, vagy további reszketés a végtagjaimba.
Semmi jogom nekem is összeroskadni. Hiszen még csak nem is rázott meg annyira, mint hiszem; inkább a döbbenet, és a fájdalom hiányának vákuumszerű ürege a mellkasomban, az zavarja össze a gondolataim és az érzéseim.
Unokaöcsém.
Elvesztettem valakit, akinek még a létezéséről sem tudtam. Pedig tudhattam volna, ó, igen, most már értem, mit hisz rólam. Már értem, miért gondolja, amit gondol, legalábbis rólam.
De téved, és nekem a leghalványabb esélyem sincs meggyőzni erről.
Néha van egy olyan érzésem, hogy hiába dolgozom most gyerekekkel és ifjoncokkal, hiába van az a szokásom, hogy nálam fiatalabbakkal veszem körbe magam, hiába voltam valaha kifejezetten társasági ember, nekem sosem lesz gyerekem. Nevezhetjük megérzésnek, vagy inkább balsejtelemnek, de az aztán egészen biztos, hogy nem leszek anya. Sosem fogok életet adni, és mégis, valamiképp, talán a Látás képessége, talán más elfuserált tulajdonság miatt, de egy pillanatra, ahogy állok a rideg konyhában, nekidőlve a pultnak, belesüppedve a mérgezett sötétségbe, átérzem a vesztesége fájdalmát.
Belemar a szívembe, nem, belevágódik inkább, mint egy villám. Végigcikázik rajtam, és mintha ennek a villámnak a fényénél most észrevenném, ami eddig rejtve volt előttem.
Elvesztette a fiát. Az én unokaöcsémet. Az anyánk és apánk unokáját, egy reménységet, egy életet, telistele lehetőségekkel, amik ki tudja, minek a következményét vonták volna maga után, vagy épp mibe kergették bele.
Aztán az érzés elmúlik, és bennem nem marad más, csak mardosó szégyen és az önmagunkban való csalódás forró érzése a bőröm minden kis négyzetcentiméterén. Felfordul a gyomrom, ezért visszafordulok inkább a poharakhoz. Elfordulok tőle, mert sem a látványát nem tudom elviselni, sem a gondolatát annak, hogy azt lássa, én is szenvedek. Nem akarok több olajat spriccelni a tűzre, habár nem tudom, hogy őrületbe vesző fájdalmát tetézném vele, a kárörömöt, amit érezne, vagy annak a nőnek a lelkét sebezném vele tovább, aki valaha együttérzett velem, ha valami bántott. Egyik lehetőség sem tetszik.
Vizet töltök a poharakba. Némán mondom ki az igézést, ami kristályos, tökéletesen tiszta vizet varázsol, de aztán hirtelen meggondolom magam, és egyszerre fásultan és ingerülten kiöntöm belőle, aztán a szekrényből konyakot veszek elő. Ennél erősebb nincs itthon. Nem sajnálom, a vizespoharak félig telnek vele, az üveget nem rakom el. Szó nélkül az asztalhoz megyek, és leteszem elé a másikat.
Egészen jól el szoktam találni, mikor mit kell mondani. Meg tudom törni a kínos csendet, le tudok csillapítani egy osztálynyi tinédzsert, képes voltam idegen országok idegen emberei elé kiállni, és magamra vonni a figyelmet, de most... Csak állok felette, kezemben a konyakkal, ő meg magába roskadva, csüggedten, csaknem két kezébe temetkezve. Jól mutatnánk egy festményen, fut át a fejemen az elképesztő gondolat, ami kis híján mosolyt csal az arcomra.
Azt hiszem, én is kezdem elveszteni az eszem.
- Sajnálom - nyögöm ki végül a legostobább, legüresebb, legkönyörtelenebb szót, amit csak ebben a helyzetben lehetséges kiejteni a számon, de nincs más, amit mondhatnék. Nem láttam. Persze, hogy nem láttam, és tényleg sajnálom. Sok mindent sajnálok, nem csak ezt, ami vele történt, de sem időm, sem erőm nincs gyónásba kezdeni, de mást sem mondhatok. Még nincs itt az ideje, vagy az is lehet, hogy már lecsúsztam róla, hogy biztassam, évekkel ezelőtt, de ha valaki, akkor én tudom, hogy nincs más út, csak előre. A jövő mindig előttünk jár egy lépéssel, nekünk pedig kötelességünk követni, és csak azt dönthetjük el, vakon botladozunk-e utána, vagy keresünk valakit, aki vezetni tud, mert... lát.
Mint én.
Ebben a percben, a sötét konyhában, a húgom látványa és veszteségének dühe, a komor szalagcímek az újságon, a csendben szipogó mugliszármazású diákok a Roxfort folyosóin, az egyre több auror az utcákon, a nyomasztó álmok és a vágy, hogy mindezt ne nekem kelljen átélnem - mindez új, könyörtelen elszántsággá formálódik. Úgy érzem, mintha hirtelen más lénnyé válnék itt, a londoni utca eldugott mélyén. Mintha eddig töltögettek volna belém valami képlékeny, jellegtelen anyagot, ami most acéllá szilárdulna.
Három korty kell, hogy eltüntessem az italom.
- És mit szándékozol tenni?
Gyakorlatias, nyers kérdés, de őszinte. Még mindig nem tudom, miért jött. Bárhogy is, most újra itt van, és az biztos, hogy nem hagyom, hogy csak úgy elsétáljon megint. Leülök vele szemben az asztalhoz, de nem érek hozzá. Megállom azt, amire ő az ajtóban képtelen volt, és ez szörnyen bizarr, egyszersmind sorsszerű. Pár éve még elé térdeltem volna, talán megfogom a kezét, biztatom. Biztosítottam volna, hogy most már jó helyen van, otthon van. Hogy visszatért közénk, meg fognak neki bocsájtani, hogy minden rendbe jön. És még el is hittem volna, ám ahogy ő, én is megváltoztam, észrevétlenül és visszafordíthatatlanul. Az ő karján a Jel, az enyémen a makulátlanság pecsétje ragyog, jelezve, hogy mit meg nem tettünk azért, amiben hinni akartunk.
De a bőr csak bőr. Még lehet szennyes. Még lehet tiszta.