A családomat viszonylag elég hamar elveszítettem, egy autóbalesetben haltak meg és mivel még nem voltam nagykorú ezért nevelő szülőkhöz kerültem akik igyekeztek, hogy minél szebb és jobb gyerekkorom legyen azok után ami történt velem. Nem tagadom, hatalmas trauma volt számomra a szüleim elvesztése, főleg, mert egyke gyerek voltam így még testvérem sem volt akinek a vállán igazán kisírhattam volna magamat. Hamar ért engem ez a fájdalom és talán pont ezért lettem olyan amilyenné váltam. Neveletlen voltam, szemtelen, mindig vissza beszéltem a nevelő szüleimhez. Aztán amikor levelet kaptam, hogy felvettek a Roxfortba akkor habozás nélkül döntöttem úgy, hogy elmegyek a suliba és nem leszek itthon. Ezek az emberek nem tudnak rólam semmit és nem is fognak tudni, nem akarok hozzájuk tartozni.
Mondhatni az életem sosem volt habos torta, csatlakoztam a Halálfalókhoz, Voldemort seregéhez. Ennek két főbb oka volt: az egyik az, hogy tudom, hogy ha ellenszegülök akkor meghalok, meghalni pedig nem akarok, még nem álltam készen rá, a másik pedig, hogy nekem való szerep. Bevállalós vagyok, képes vagyok bárkin átgázolni a céljaim elérésének érdekében, és ha arra kerülne a sor és nem lenne más lehetőségem akkor ölni is képes vagyok. Nem hátrálok meg a rám szabott feladatból.

- Ugye tudod, hogy nagyon veszélyes az amibe most belevágtál? Ha elrontod, ha rosszul csinálsz valamit az akár az életedbe is kerülhet, Em. - a legjobb barátnőm szavait érzéstelen arccal fogadom be. Nem szoktam ám mindig így viselkedni vele, általában kedves vagyok és bő beszédű, csak most... Tudom, hogy teljes mértékben igaza van rólam pedig illik tudni, hogy nem nagyon szeretem vagy ismerem el, ha másnak igaza van. Szeretem, ha mindent én tudok jobban, ha nekem van igazam és egy-egy csatából vagy veszekedésből én jövök ki győztesként. Viszont Hayley-nek most igaza van abban, hogy azzal, hogy be szálltam a halálfalókhoz azzal az életemet kockáztatom. Sosem fogom tudni igazán, hogy Voldemort mit gondol, hogy mikor fog úgy dönteni, hogy elege van belőlem, vagy egy cselekedetemet nem fogja elfogadni vagy nem fog neki tetszeni, és úgy fog dönteni, hogy véget vet az életemnek. Ahh, a halál lenne a legjobb megoldás az ilyen esetekben, de ahogy a Nagyurat ismerem ő nem öl meg egyből akárkit, aki elárulja őt, vagy ellenszegül szavainak azt megkínozza, addig kínozza átkokkal az illetőt, amíg maga az adott személy nem könyörög már a saját haláláért. Lehet, hogy úgy látszik, hogy vagány vagyok, hogy nagy a szám és szívesen bevállalok bármit határok nélkül, de ez nem teljes mértékben igaz így. Öltem már az igaz, de kínozni még sosem kínoztam meg senkit, nézni sem bírtam azt ahogy az átokkal sújtom az illetőt. Eddig csak úgy voltam képes erre, ha elfordítottam a fejemet és úgy mondtam ki a varázsigét.
- Tudom, hogy mire vállalkoztam... Azt is tudom, hogy ezzel veszélybe sodorhatok nagyon sok személyt akit szeretek... - ejtem ki halkan eme szavaimat miközben a varázspálcámat vizslatom amit a kezemben tartok. Nem is tudom, hogy mit tennék, ha elveszíteném azokat a személyeket akiket szeretek. Itt van például Hayley, kiskorom óta őt tartom a legjobb barátnőmnek, ő mindig is egy biztos pont volt az életemben és legnagyobb örömömre ez most sem változott semmit, felnőttként is az egyik legfontosabb személy az életemben. A másik akit félek elveszíteni egy férfi akit túl közel engedtem a szívemhez. A Roxfortban tanít, ő az egyetlen aki tudja ott, hogy ki, mi vagyok és legnagyobb meglepetésemre ezzel együtt is képes velem lenni, nem lökött el magától, pedig pontosan jól tudja, hogy azzal, hogy velem van az életét kockáztatja. Egymásért kockáztatjuk az életünket. A barátaimért teszem ezt, így talán meg tudom védeni őket, tudok vigyázni rájuk.