Cel & Em

Pár évvel ezelőtt, hogy van egy rég elfeledett rokonom akinek a nénikéje lennék. Eléggé ledöbbentett ez az "aprócska" hír, hiszen egész életemben fogalmam sem volt arról, hogy valahol a nagy világban létezik egy olyan ember akit a rokonomnak tudhatok be. A szüleim sosem meséltek róla, bár, ha meséltek volna róla se értettem volna belőle sokat, hiszen még kicsi koromban haltak meg egy autóbalesetben. Nem hibáztatom őket azért, mert Celestine-ről nem tudtam, hiszem azt, hogy elakarták nekem mondani, csak még kicsi voltam hozzá. Aztán mikor már nagyobb voltam akkor... Akkor már nem volt alkalmuk velem beszélni erről. Hiszem azt, hogy ha lett volna alkalmuk akkor beavattak volna ebbe, de mivel nem volt, nos kár is rágódni a múlton, hiszen azon változtatni már az ég világon senki sem tud. Számomra a sors ezeket a lapokat osztotta, ezekből kell cselekednem, élnem.
Egy szombat délutánon úgy döntöttem, hogy felkeresem a drága kis unokahúgomat, hiszen van bőven megbeszélni valónk. Arra viszont nem gondoltam, hogy az apja is otthon lesz. Őt már több ideje ismerem, mivel hozzám hasonlóan ő is halálfaló, csak öhm, hogy is mondjam... Véleményem szerint ő bőven túl lépte azt a bizonyos határt. Akik kiderítették nekem, hogy hol találom Celestine-t azok meséltek kicsit a családi életéről is, az apja előszeretettel szokta bántalmazni, mint testileg és, mint lelkileg. Én magam sem vagyok túl jó, ezt a viselkedést még is megvetem.
Amíg várok a lányra a nappaliban ülök az apjával és szemet forgatok az unalmam közepette. Már a férfi stílusa is ellenszenvessé teszi számomra ezt a személyt. Nem túl sok témáról lehet beszélgetni vele, igazából csak Voldemort hadseregéről tud beszélni és az ehhez kapcsolatos dolgokról. Már unom, szóval megkönnyebbült sühaj hagyja el a számat mikor meglátom az unokahúgomat.
- Celestine. - mondom halkan miközben egy halovány mosoly terül szét az arcomon. Oh, drágám, el sem tudod képzelni, hogy miért kerestelek ma fel.  

✖ kövi jobb lesz ✖ music ✖ words

✖ K.P ✖

Alig telt el egy nap azóta, hogy megtudtam hamarosan feleség leszek. Nem tudok napirendre térni ezen hír fölött, pedig igazán szeretnék. Megnyugtathatna a tény, hogy a jövendőbelim legalább nem ragyás, és nem olyan ronda, mint egy varangy, de az igazság az, hogy ez még jobban felkavar. Nem ismerem még igazán, de azért szeretem tudni, hogy ami az enyém az az enyém. Néha kissé féltékeny típus vagyok, és nem igazán díjaznám, hogyha a férjem összefeküdne mindenféle jött-ment nővel. Nem várom el, hogy szeressen - bár titkon reménykedem benne, hogy valami csoda folytán belém szerelmesedik - de jólesne ha nem gyűlölne. A magam részéről én megpróbálom megszeretni. Megpróbálom vele tölteni a hétvégéimet, hogy jobban megismerjem, hogy az oltár előtt mégse idegenekként álljunk.

- Összecsomagoltam.. -
Lépek be a nappaliba ahol apám vár arra, hogy visszavigyen a Roxfortba. Vasárnap lévén vissza kell térnem a varázslóiskolába, hiszen tanköteles vagyok. Apám felé pillantok, arcomra pedig őszinte őszinte mosoly fekszik. Persze nem azért, mert apám olyan felvillanyozó jelenség lenne, hanem mert vele együtt egy nem várt rokon is engem vár. A nénikém. A családból ő az egyetlen akinek bármikor feltétel nélkül örülni tudok, akit ugyan nemrég óta ismerek, mégis a szívemhez kötöttem jó szorosan.
Szinte repülök felé, hozzáérve szorosan átölelem, habár tudom, hogy Ő nem igazán érzelgős fajta.
- Úgy örülök, hogy végre láthatlak néném! -
Két puszit nyomok az arcára, aztán elengedem ölelésemből, de kezét még az enyémben tartom. Apám felé pillantok. Hűvös pillantással méricskél minket.
- Gyere, menjünk föl a szobámba! -
Jobb mihamarabb eltűnni, mielőtt a Emeraude és az apám egymásnak eshetnének. Nincsenek igazán jóban. Apám részéről a viszony igazán barátságos - bár apám az utóbbi időben teljes mértékben átértékelte ezen szónak a fogalmát - de a néném nem igazán szívleli.
Sietős léptekkel haladok fölfelé, és remélem, hogy Ő követ. A szobámba rontok, és utána bezárom az ajtót. Feldob a látványa. Mindig is lehengerlőnek, és magabiztosnak tartottam, így nagyon jól tudom, hogy hasznos tanácsokkal tudna ellátni.
- Annyi mindent szeretnék neked mondani. Olyan sok minden történt velem mostanában.. olyan dolgok is amikbe jól elsüllyedtem, és igazán tanácstalan vagyok. -
Kibámulok az ablakon. Nem is tudom hol kezdjem.
- De mond inkább, hogy te hogy vagy! Hogyhogy erre jártál? -
Kíváncsian fordulok felé legyűrve saját gondjaimat. Néha hajlamos vagyok elfeledkezni másról, és csak a saját problémáimmal törődni. Ebbe a hibámba most nem szívesen esnék bele.

Cel & Em

Mikor az unokahúgom ölelésében találom magamat akkor szinte leplezni sem tudom azt, hogy mennyire meglepődtem. Nem igazán vall rám, hogy bárki felé is kimutatom az érzéseimet és ez Celestine-hoz való viszonyomra is igaz. Mióta kiderült, hogy rokonok vagyunk azóta nem is nagyon kerestem fel őt, csak párszor beszélgettünk. Ő minden alkalomnak örül amikor találkozunk, én viszont mindig ugyan úgy viselkedek vele: közömbösen. Nem érzek iránta semmit, és nem is szoktam túl sokszor itt lenni, mert ki nem állhatom az apját. Celestine-el ellentétben az apjával elég sokszor szoktam találkozni, már csak azért is, mert eléggé sokszor jár a Foltozott üstbe és ott szokott ülni mindig a pultnál nekem pedig ki kell őt szolgálnom. Amíg meg nem unja a piát addig bámulnom kell a képét, mert a főnököm nem igazán örülne szerintem annak, ha kirepíteném a bárból, mert akkor ő meg a munkámból hajítana ki.
- Én is örülök neked, Celestine. - mondom, majd hátrébb lépek. Csak rá kell nézni a lányra és már egyből tudhatja mindenki, hogy benne egy cseppnyi rossz sincsen, maga a megtestesült jóság. Teljes mértékben az apja ellentéte, de talán pont ezért kedvelem őt egy fokkal jobban. Nem tudom, fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy nehéz fába vágtam a fejszémet azzal, hogy eldöntöttem azt, hogy megpróbálom rávenni az unokahúgomat arra, hogy legyen ő is halálfaló.
Örülök annak az ajánlatnak amikor Celestine mondja, hogy menjünk fel a szobájába. Sietősen felmegyek utána, majd mikor felérünk és bezárja az ajtót körbe nézek a szobájában. Szöges ellentéte az enyémnek. Az én szobám letisztult, nincsenek kint plakátok. Mondjuk az is igaz, hogy nem túl sűrűn vagyok otthon, mondhatni csak aludni és pihenni járok haza, mert mindig van valami dolgom és napi 8-10 órában dolgozom.
Felvont szemöldökkel hallgatom a szóáradatot amit nekem szegez és kell pár pillanat, hogy megtudjak szólalni. Ez a csaj tud beszélni az egyszer már biztos.
- Van egy kis elintézni valóm, és mivel tudtam apádtól, hogy itt laksz ezért úgy döntöttem, hogy benézek. Úgy is ránk férne egy nagyobb beszélgetés. - mondom miközben nagy nehezen egy mosolyt erőltetek magamra.  

✖ kövi jobb lesz ✖ music ✖ words

✖ K.P ✖

- Csak most vagyok itt, holnap utazom vissza a Roxfortba.. -
Köszörülöm meg a torkomat. Szeretnék már visszamenni, és kicsit elfelejteni ezt a hétvégét. Kicsit vissza szeretnék szökni az iskoláslány szerepébe, akinek nem kell a tanuláson kívül mással foglalkoznia. Nem kell attól rettegnie, hogy a nyáron megházasodik és valószínűleg teherbe esik, hogy egy olyan férfinek adjon utódot, akit nem is igazán ismer. Mert nekem ezzel kell szembenéznem. Szeretnék nagyon vissza menni az iskolába. Tényleg. Ki akarom élvezni ezt az egy hónapot, szeretnék csak a RAVASZ-ra koncentrálni, a barátaimmal lenni. Szeretném megismerni a jövendőbelimet, szeretnék beleszeretni. Persze ezt nem én választom, nem ismerem, nem tudom milyen ember, nem tudom, hogy bele tudok-e szeretni. Azt sem tudom, hogy Ő képes lesz-e valaha engem szeretni majd.
- Igen, szerintem is lenne miről beszélnünk.. -
Elsétálok az ablaktól ahol eddig álltam, visszamegyek hozzá, leülök az ágyamra, és a cipőmet bámulom.
- El kell mondanom valamit.. -
Nagyot sóhajtok, mintha épp azt szeretném bevallani, hogy lelépek a Roxfortból, vagy hogy megbuktam ezért szégyenszemre még egy évet le kell húznom ott.
Kissé félve pillantok rá, pedig nincs mitől rettegnem.
- A nyáron lesz az esküvőm.. -
Gyér mosoly kúszik az arcomra. Valamilyen szinten várom. Szeretnék habos-babos ruhába öltözni, szeretném, hogy mindenki arról beszéljen milyen gyönyörű vagyok, szeretnék egy hatalmas tortát és egy csodás nászutat. Ezért mindent megadnék. De nem vagyok naiv. Tudom, hogy tényleg habos-babos ruha lesz rajtam, lesz egy hatalmas tortám és szép leszek, de valószínűleg a nászutam nem is lesz olyan csodás, lehet nem is megyek nászútra.
Az élet szar. Nekem meg lassan meg kellene már tanulnom elfogadni ezt.

Cel & Em

Amikor úgy döntöttem tegnap, hogy ma idejövök és meglátogatom az unokahúgomat és minden erőmmel azon leszek, hogy ő is hordja magán a Sötét Jegyet amivel kifejezheti Voldemort iránti hűségét, akkor még nem számítottam arra, hogy elő fog jönni az az énem, ami mindig is vágyott egy nagy, egész családra ahova örömmel tartozhat. Celestine-ban pont az a jó, hogy semmi gonoszság nincs benne, az egész lénye maga a kedvesség, szerethető egy személyiség és ez még jobban megnehezíti a dolgomat. Azt, hogy átcsábítsam a rosszak oldalára. Most viszont, hogy szembesültem ténylegesen azzal, hogy ő milyen is valójában, hogy ő még úgy is szeret engem, hogy Halálfaló vagyok és tettem pár rossz dolgot... Jól esik, hogy valaki a hibáimmal együtt szeret, úgy ahogy vagyok és eszébe sincs változtatni rajta. Nos, Celestine ilyen. Talán mondhatjuk rá azt, hogy naiv, mert mindig a jót látja az emberben, de ő pont ilyen, ő pont így jó és hozzá hasonlóan én sem szívesen változtatnék rajta, ezt be kellett látnom.
Körbe nézek a szobájában miközben hallgatom szavait, majd mikor mindent jól szemügyre vettem leülök az ágyára és onnan figyelem a rokonomat akiről ezidáig nem is igazán tudtam.
Mikor felém néz és meghallom komoly hangnemét hirtelen én is elkomolyodok. Előjött belőlem a védelmező Emeraude és egyből felszólalt a fejemben a vészjelző amikor látom, hogy Celestine valami komoly dologról akar velem beszélni. Egyrészről ez kedves tőle, hogy rövid ismeretségünk ellenére is megbízik bennem olyan szinten, hogy ezt megossza velem.
Mikor végül kinyögi, hogy miről is van szó, csak elkerekedik a szemem és leplezni sem tudnám azt, hogy mennyire meglepődtem.
- Wáow, ez aztán a... Meglepetés. - mondom még mindig őszinte meglepettséggel, tényleg nem számítottam erre. - Nem vagy hozzá még kicsit fiatal?  

✖ kövi jobb lesz ✖ music ✖ words

✖ K.P ✖

Hangosan felnevetek. Tádám! Na ez aztán tényleg meglepetés. Neki és nekem is. Neki talán jobban, mint nekem volt. Én már úgy ahogy belenyugodtam. Jó, ez azért túlzás, de természetesen megpróbálom majd belőle a legjobbat kihozni. Élj a mának! Bár abból, hogyha én nem gondolkozom, jó dolog nem sül ki.
Felsóhajtok. Magatehetetlenül, kissé belegyezően.
- Jobban belegondolva nem. Ismerek olyanokat akik még csak ötödévesek, és már el vannak jegyezve.. én kifejezetten "szerencsésnek" mondhatom magamat... -
Vonok vállat, mintha ez az egész házasságosdi teljesen természetes lenne. Pedig nem az. Kicsit sem az.
- Meg aztán.. tudod.. a jegyesem.. nem is olyan rossz parti. Mármint.. lehetett volna rosszabb is. Ezerszer rosszabb. Lehetett volna özvegy, vagy Azkabanból frissen szabadult negyvenes.. -
Nagyot nyelek miután sikeresen belegondolok abba, hogy mi lett volna akkor. Szerintem a csillagvizsgáló torony legtetejéről ugrottam volna ki gondolkodás nélkül.
- Sikeres, jóképű, és képzeld a Minisztériumban dolgozik! Nem tudom, hogy ismered-e, mennyit jársz arra fele.. Finnick Daugherty. Jó kiállású, bár szerintem kissé ijesztő!-
Igaz nem sok mindent tudok róla, csak annyit, hogy a minisztériumban dolgozik, huszonhét éves és meghaltak a szülei. Szeretném róla azt hinni, hogy apám sose fogja belerángatni az ügyeibe.
- De te még nem is mondtad, hogy miért jöttél.. -
Jut eszembe. Nem mondanám, hogy Em nem látogatna meg, csak hát biztosan oka volt annak, hogy ilyen időpontban keresett föl. Elvégre ha nem lenne fontos akkor megvárhatta volna az egyik roxsmortsi hétvégét, vagy a nyári szünetet, hiszen az is csak egy köpésre van.
Érdeklődő pillantással nézek föl újdonsült rokonomra. Annyira, de annyira nem hasonlítunk. Az Ő barna haja az én szőke tincseimnek szöges ellentéte, a vonásai is sokkal magabiztosabbak az enyémeknél, és van az a fajta kiállása, aminek én sohasem fogok a nyomába járni. Sohasem leszek olyan határozott, mint Ő, bármennyire is szeretnék. Szeretnék nem megtörni apám nyomasztása alatt, de ki tudja meddig bírom majd? A házasságom segít majd, vagy csak még jobban megtör?