Kislányként titkon mindig abban reménykedtem, hogy az én életem majd más lesz, hogy egy szőke herceg jön értem fehér lovon, és megment. Azt hittem, hogy azért, mert lány vagyok és az egyetlen gyermek a családban, az én sorsom majd más lesz. Abban reménykedtem, hogy   a szüleim nem erőltetik majd rám ezt az egész aranyvármániás dolgot. Hát írtó nagyot tévedtem.
Apám Titus Wilkes a Mágiaügyi Minisztérium egyik megbecsült tagja mint Amneziátor parancsnok. Még nincsen negyven éves. Fiatal, ízig-vérig   elkötelezett. Gyermekként abban a hitben éltem, hogy az én hősöm Ő. Hatalmas tenyerével, és meleg ölelésével. Olyan szeretetet kaptam tőle, amit sohasem fogok elfelejteni. Játékos volt, és meglepően jókedvű. Felnéztem rá, és tiszteltem mindenért amit tett. Aztán belépett Tudjukki seregébe, örökre megbélyegezve ezzel magát, és minket. Megváltozott. Ádázabb lett, haragosabb, mániákusabb. Követelőző, és felsőbbrendű. Nem az a férfi aki gyerekkoromban a hátán hordozott, és lovagolni tanított. Valkai más lett. Eltorzult alakja az emlékemben élő boldog embernek.
Édesanyám Robine Wilkes sohasem dolgozott. Még csak tovább sem tanult a Roxfort után. Tizenhat évesen házasságot kötött apámmal, és két évre rá megszült engem. Mindig magassarkúban jár, sohasem hord nadrágot. Tekintélyt parancsoló, szigorú asszony. Már-már kellemetlen a társasága. A haja mindig olyan szoros kontyba van fogva, hogy el kell gondolkoznom rajta, nem-e fájnak a hajhagymái. Mindig is hűséges nő volt. Fejet hajtott apám minden mondata előtt. Ha anyám megkorholt illetlen viselkedésem miatt, de apám azt mondta dicsérjen, negédes mosollyal simogatta meg a fejemet. Mindenben támogatja, hű társa évek óta. Szerinte a házasság majd jót fog tenni nekem. Megzaboláz majd. Szerintem nem.
Nem akarok én is olyan lenni, mint Ők. Nem akarok a férjem előtt hajlongani, mert Ő azt kívánja. Még csak azt sem szeretném, hogy a férjem  tegye. Kiegyenlített küzdelmet szeretnék, de már rég eldőlt ki van erőfölényben.    

Olyan forrón süt a Nap, hogy amikor megnyalom vékonyka felső ajkamat, sós ízt érzek. Kiráz a hideg a Nap égető sugaraitól. Szokatlan ez a nagy meleg, főleg ilyen kora tavasszal. A mugli játszótér egyik rozoga hintáján ülök, mezítelen lábamat a puha, hűvös homokba fúrom, és éppen csak himbálózásnak nevezhető, légyszárnyi sebességgel hajtom magamat. A hinta így is megnyikordul minden egyes alkalommal, fület élesen sértő zajt hallatva. Őket bámulom. Ők meg engem, miközben a fa hűvösében ücsörögnek, és mugli édességet szopogatnak.
- Miért nem jössz onnan be Celestine? Napszúrást fogsz kapni.. -
A lány hangja meglepően óvatos, mintha rám akarna parancsolni, de egy belső hang miatt inkább mégsem teszi. Megrázom a fejemet, mire a nyakamhoz tapadt szőke hajtincsek elszakadnak bőrömtől, és kellemes szellőt keltenek. Összehúzza a szemöldökét, mélykék szemei értetlenségtől csillognak. Elveszek abban a szempárban. Olyan gyönyörű. Úgy érzem magam miatta, mintha a mélységbe zuhannék, a mély feneketlen óceánba.. Göndör fekete haja csapzottan lóg a vállára, szemöldöke meg túl bozontos, össze is ér. Nagyon furcsa lány. Térdnadrágot hord, a zoknijához pedig szandált húzott.
- Akkor legalább gyere el hozzánk, szomjasak vagyunk.. -
A fiú hangja sokkal érdesebb, mint a nővéré. Szemei valamivel világosabb kékek, orra turcsi, haja ugyan olyan göndör és fekete, mint a testvéré. Szemüvege már majdnem az orra hegyéig csúszott le, még sem zavarja. Csak szopogatja, nyalogatja azt a mugli hideg édességet, amitől aztán olyan ragacsossá válik a keze, hogy a nadrágjába kell törölnie.
Napok óta ezt csináljuk. Idejövünk, és én beülök a hintába, Ők meg megtartva a két lépés távolságot a fa tövébe ülnek. Kérdezgetnek, beszélgetni próbálnak, de én nem igazán hajlok afelé.
Megint megrázom a fejemet.
- Nem akarok.. -
A Fiú csalódottan csettint a nyelvével, kelletlenül és kissé mogorván bámul rám. Nem ért. Én sem értem Őt.
- Az apukád miatt ugye? Azt mondtad, hogy..Ő nem szeret minket. -
Megint a Lány szól. Óvatosan. Felé kapom a fejemet, és megpróbálok olyan fogást keresni rajta ami miatt én is azt a gyűlöletet érezhetném iránta, mint az apám. Nem találok semmi különös okot ezen érzelmek miatt. Kellemes a társasága, már-már szórakoztató az a butaság, ahogy Ők ketten a világot látják. Zárt buborékból nézik, és nem látnak a másik oldalra. Nem tapasztaltak olyan csodákat, mit én, mégis kifejezetten boldogok. Nem akarnak bántani, sohasem akartak. Apám mégis minden egyes nap rám  förmedt, kiabált, mikor megtudta, hogy itt töltöm a tavaszi szünet kellemetlen délutánjait. Eltiltott a csatangolástól, engem pedig annál jobban vonzott, hogy bepillantást nyerhessek a körülöttünk élő muglik világába.
Bólintok, és az erdő felé pillantok. Későre jár, túl későre már. Felállok, felveszem a cipőmet, és búcsúzóul intek nekik. Köszönnek, de különösképpen nem kérdezgetnek. Hagyják, hogy a gondolataimba merülve induljak el az Ő városukkal ellentétes irányba, a kis erdő felé.


Fél órával később belépek a hűs kastélyba, jól esik a kinti forróság után. Nem bírom a nagy meleget, nekem már a huszonhat fok is kifejezetten kánikula. Apám vár vérben forgó szemekkel. Megtorpanok. Riadtan pillantok a háta mögé, ahol az egyik házimanó lesüti a szemét, és bekötött kezeit bámulja. Megtiltottam neki, hogy bármit is elmondjon a kis utamról apámnak. De mégiscsak apa az Ő gazdája.
Édesapám nem szól semmit, csak közelebb ránt a karomnál fogva. Dühösen, elszántan pillantok bele határozott, szintén dühös barna szemeibe. Résnyire szűkülnek az ajkai. Nem szól semmit. Felpofoz. Olyan határozott és erős mozdulattal, hogy felszakad a szám, és vér serken ki belőle. Könny gyűlik a szemembe, de nem sírok. Nem adom meg neki azt az örömet.