- Hé, Cox! Nem hallod, állj meg te féreg! - a mögöttem lépkedő háztársaimra ügyet sem vetve lépek ki a teremből. Elegem van már a mai napból, elegem van a bájitaltanból, a bűbájtanból és az átváltoztatástanból is. Na nem azért, mert annyira rossz lennék, vagy rosszul tanulnék. Az eredményeimmel soha, semmi baj nem volt, minden tárgyamból K-t kaptam RBF-en, és így számtalan remek pálya nyílt meg előttem. Már csak választanom kéne, hogy mit is akarok magammal kezdeni. De a mai napon nekem tényleg ez a legkisebb problémám. A nagyobb az, hogy a háztársaim állandó szekírozását ma különösképpen el kellett viselnem, hiszen tegnap éles szóváltásba keveredtem Nott-tal, aki valószínűleg most is a nyomomban van.
Nem könnyű engem kihozni a sodromból, de ha megtörténik, én sem vagyok rest, és megvédem magam a SAJÁT háztársaimmal szemben. Az élet egy elég nagy citromot adott nekem. Alapvetően semmi bajom a Mardekárral, mert itt is akadnak normális(abb) emberek, de hála az én "kedves" háztársaimnak, már azok sem nagyon állnak velem szóba. Tényleg könnyebb lenne, ha mondjuk Hugrabugos lennék, akkor nyilvánvalóan kevesebb figyelem hárulna rám, de jelen pillanatban ez nem tud foglalkoztatni. Próbálom magamról lerázni a rajongótáboromat, de ebbe úgy néz ki, hogy a bicskám bele fog törni. Nagyot sóhajtva állok meg a folyosó kellős közepén, és megpördülök a tengelyem körül.
- Mondjad Nott, létezésemnek melyik része böki a csőröd? - szalad magasba a szemöldököm. Utálom, ha ok nélkül találnak be mindenféle baromsággal, pláne ha annak a vége az lesz, hogy a gyengélkedőn kötök ki. - Nem érek rá a baromságaitokra, hagyjatok engem békén! - válaszát meg sem várva illanok el onnan, mint a kámfor. Nagy szerencse, hogy értek ahhoz, hogyan szívódjak fel egy pillanat alatt mindenhonnan. Ha valamit, hát ezt megtanultam az évek során a Mardekárban. Azt nem sikerült, hogy hagyjam figyelmen kívül a sértéseket, mert az ilyet egyszerűen nem tudom tolerálni. Hiába telt már el hat év, hiába próbáltam mindenhogyan túllépni ezen; egész egyszerűen nem ment. Hat éve sem, öt éve sem, tavaly sem. Ha megtámadom őket - amire már nem egyszer volt példa - mindig én járok szarul, mert a gyengélkedőn kötök ki. De ki kell állnom magamért és a családomért. Muszáj.
A roxforti birtok annyira megnyugtató. Első óta ide menekülök, ha éppen olyan kedvük támad a többieknek, hogy engem bántsanak. És valljuk be, az itt eltöltött hat évem alatt ilyen elég sokszor előfordult. Szóval már minden egyes fűszálat ismerek, csukott szemmel is eltalálok bárhova, és számtalan olyan fa van, akár a birtokon, akár a tóparton, ahova nem jönnek oda, azért mert én sárvérű vagyok. Persze itt az iskolában rengeteg olyan diák tanul, akiket nem érdekel a származás, és köztük is akad egy-kettő akivel jóban vagyok. Pedig nem szoktam sokat beszélni, ellenkezőleg. Visszahúzódó vagyok, félénk, nem szeretek megnyílni senkinek... Egy tökéletes Mardekáros tökéletes ellentéte vagyok, még is vannak olyanok, akik már amiatt furán néznek rám, hogy ebbe a házba kerültem, pedig erről semmit nem tehettem. Mint a származásomról sem, és arról sem, hogy én vagyok az élő céltábla.
Leheveredek a tóparton egy fa tövébe, és a táskámból egy mugli autós-motoros magazint veszek elő, és egy szál cigarettát. Ennek a kettőnek a kombinációja mindig megnyugtat. Egy pogácsának a maradékát pedig a tóba dobálom, hogy egyen valamit a polip is. Ha az mesélni tudna, milyen dolgokat mondtam én el neki... De sajnos ő nem tud beszélni, én meg ezeket a dolgokat nem szoktam vele megosztani. Általában a figyelmem nem lankad, most mégis annyira belemerültem az olvasásba, és a polip etetésébe, hogy észre sem veszem, hogy legalább öt perce nem vagyok egyedül. Ha a háztársaim lennének azok, akkor már tudnám: ők nincsenek csendben soha. De ahogy odafordítom a fejem a társaságom felé, egy halvány mosoly jelenik meg a szám sarkában.
- Szia, Celestine! - összecsukom a magazint és visszasüllyesztem a táskámba, a cigaretta csikkjét pedig elnyomom a fűben. - Mi járatban erre? - gondolom ő is pihenni jött ide, ahogy én, de egészen más okból. Mindenkinek megvan a saját maga problémája, azonban ő kedves volt velem végig. Soha nem értettem miért, de az ő társaságában egy picivel többet szoktam beszélni, mint máskor. De tényleg csak egy picivel, hiszen senkiben nem bízom annyira, hogy teljesen megnyíljak előtte. Csak magamban bízom. Ezért írok naplót.
Remélem tetszik :3  ☼ outfit ☼ Kredit

Szeretem a birtokot. Talán egy kicsivel jobban is, mint az egész iskolát, hiszen ha igazán meg akarok nyugodni, mindig ide sodor az a rossz szél. Komolyan, jobb, mintha az általam hallgatott mugli zenekarok életrajzi könyveit olvasgatnám. Már amelyeknek van, ugye. Legtöbbször, ha tehetem, egy füzetbe írogatok szövegeket, vagy éppen a kedvenc együttesem zenéit hallgatom a Szükség Szobájában, egy olyan helyen, ahol a mugli dolgok is működnek. Általában ezt a szobát szoktam keresni, ha úgy érzem ,hogy el kell futnom a háztársaim elől; és ott legalább tényleg nyugton lehetek, a saját kis világomban. Ami nem a mugli világ, hiszen én sem tartom muglinak magam, és eszem ágában sem lenne újra varázslat nélkül élni, de ha van olyan, amit bármely mágiánál jobban szeretek, az a mugli zene, a motorok, és az autók
- Fújd csak ki magad. - turkálok a táskámban, és kettő kondéros kekszet veszek elő, az egyiket a szőkeség felé nyújtom. - Tessék, edd csak meg. Legalább nem egyedül kell ezt is megennem - szomorkás mosolyt eresztek meg, majd beleharapok a sajátomba. A lány kérdését meghallva, önkéntelenül is elkuncogom magam, aztán megvakarom az állam.
- Igazából annyira hozzászoktam már, hogy nem zavar. - vonok vállat, és előveszem a pálcámat, rábökök az egyik autóra, ami mozogni kezd. - De már tudom, hogy lehet őket mozgásra bírni. Bár ez embereknél sokkal... Furcsább. - mosolygok kedvesen, aztán ismét rábökök a mozgó autóra, mire az megáll. Azt hiszem, hogy nem mindenki bántó szándékkal közeledik felém, a reakciókból, gesztusokból, pillantásokból én ezeket mind látom, de eddig nem igazán sikerült senkit közel engednem magamhoz. Nem tudom, egyszer lehet, hogy el kéne kezdenem. Többet beszélni, nyíltabbnak lenni, kedvesebbnek. De mi a garancia arra, hogy nem fog valaki ismét a lelkembe tiporni? Vagy fogalmazhatnék úgy is, hogy újra és újra a lelkembe tiporni?! Nem tudom. Nem tudom, hogy mit várjak az emberektől, és főként magamtól. Egy rejtély vagyok, még saját magam számára is.
- Ez egy autó. - mosolyodok el. - Olyan, mint Nálunk a seprű, csak nem a levegőben közlekedik, hanem a négy kerekén gurul. - gondolkozom el egy pillanatra, hogy magyarázatom jól hangzott-e, de aztán megállapítom, hogy akkora hülyeséget csak nem mondhattam. - De például itt mellette, ez egy motor. - mutatok rá a kétkerekű motorra az autó mellett. - A mugliknál általában mindkettővel közlekednek, de aki egy kicsit "tökösebb" az motorozik is. - ha a mugli dolgokról van szó; vitathatatlan, hogy megered a nyelvem. Hisz annak, aki aranyvérű, és nem ítél el, nem sokat mondhatnak azok a dolgok, vagy az a világ, amiben én felnőttem. Nekik szeretek mesélni mindenféle mugli dologról, nincs ez másképpen Celestine esetében sem. Ráadásul a neki szóló magyarázatom egy picit különleges, hiszen ő már kelt a védelmemre a saját háztársaimmal szemben. Azt hiszem, hogy ez olyan, mint egy barátság...Féle, igaz?!
- Képzeld, ma azt mondta Slughorn, hogy büszke rám... Annak ellenére, hogy valamelyik kedves háztársam a fejemre borította a bájitalt, amit készítettem. - nevetem el magam halkan. Igazából ez egyszerre vicces, és szomorú, hogy még mindig ilyeneket engednek meg maguknak a háztársaim, de... Igazából ez annyira mindegy, mint amennyire lehetne: teljesen. - És abszolút fogalmam sincs, hogy ezt miért mondta, pont nekem. - csóválom a fejem somolyogva. Tényleg nagyon lebecsülöm magam.


Here I am :3 ☼ Öltözék ☼ Kredit

- Ugyan, igazán nincs mit. - mosolyodok el kedvesen, és eszegetem tovább az édességemet. Nem vagyok egy jó étkű gyerek, csont és bőr azért nem vagyok, de nem szívesen ütnék meg senkit, hiszen azonnal leütnének. A pálcámat ügyesen forgatom, de a háztársaim olyan átkokat, rontásokat tudnak, amire az ellenszert én nem tudom. Dupla, vagy inkább tripla hátrányban vagyok. Az eszemmel próbálok meg kitűnni, azzal legalább sikerül. Tény, nagyon sokáig irigy voltam azokra az emberekre a Roxfortból, akiknek megadatott az, hogy barátai legyenek, akik jóban-rosszban kiállnak mellette. Most már nem vagyok az. A kezdeti irigység elmúlt, a közöny szépen lassan bekúszott a helyére. Ha nincsenek barátaim, hát nincsenek. Minden okkal történik, ahogy egy méltán híres mugli mondás tartja. Nos ez talán tényleg így lehet.
- Ugyan, én soha. - Emelem fel két kezem mosolyogva. A beszélgetések - történjen az bárkivel is - még mindig furán hatnak rám. A napjaim legtöbbször azzal telnek, hogy csendben kuksolok egy-egy tankönyv felett, és ritkán beszélek bárkivel is. Ha mégis megtenném, akkor általában azokkal beszélek, akik állandóan baszogatnak, vagy ritkább esetekben pedig normális diskurzusokat folytatok a normális évfolyamtársaimmal, esetleg alsóbb évesekkel, de ezek sem tartoznak a mindennapi cselekvéseim közé. Én vagyok az a srác, aki csendesen üldögél mindenütt, és ha nem kérdezik, nem igazán szól. Önkéntelenül sem .
- Nekem nincsen. A szüleimnek van, úgy szoktunk ide-oda járkálni vele. - mosolyodok el kedvesen. - De vezettem már ilyet, teljesen más, mintha seprűn ülnél. - teszem még hozzá. Egy idő után azért megered a nyelvem, ha olyan a társaságom, és képes vagyok sokat csacsogni, lehetséges, hogy most is ez fog bekövetkezni. Főleg, mikor meghallom a következő kérdést.
- Ez attól függ. Vannak olyanok, amiket csak hétköznaponként használnak a muglik, de például ez itt... - egy másik, fura autóra bökök - ...ez van olyan gyors, mint egy seprű. Versenyezni szoktak velük, különböző helyeken a világban. Izgalmas, nyáron szoktam őket nézni, sőt még láttam is ilyeneket testközelből. - ahogy belelendülök a mesélésbe, úgy hallgatok is el. Zavarban vagyok,hiszen én nem igazán beszélek ennyit. Ideje lenne szocializálódnom, hiszen a házon belül is mindenki azt teszi, az iskolán belül is mindenkinek vannak barátai. Egyedül én vagyok úgy, hogy csak magamra számíthatok hiszen... De Celestine-t akár lehet a barátomnak is nevezni, már ha ennek a szónak van létjogosultsága az én eszköztáramban, hiszen... Beszélget velem, kedves, megvéd... Mi ez, ha nem barátság?!
- Tudod, a vér nekem nem számít. Mármint engem nem érdekelnek az ilyen dolgok, mint a vér tisztasága. Pont leszarom, minden emberben ugyanolyan vér csörgedezik. Ezzel szerintem senki nem lesz se több, se kevesebb. Ha pedig ők ezen problémáznak... Hát tegyék, csak nélkülem. - vonok vállat mosolyogva, majd a trágyagránát szóra vigyorra húzódik a szám - És, ki lenne az? Néhány Mardekáros igazán megérdemelné... Bár ezt furcsa egy Mardekáros szájából hallani, nem igaz? - nevetek fel boldogan. Hosszú idő óta először, igazán. Azt hiszem.
- Valószínűleg... Bár nem vagyok akkora ember, mint James Potter, vagy Sirius Black... Sőt! Csak próbálom megmutatni, hogy én is vagyok valaki annak ellenére, hogy lenéznek azért, amiről úgy... Igazán nem tehetek. - szinte már magam elé motyogva beszélek. Szégyellem azt, amiről igazán nem tehetek. Vagy legyek rá büszke?! Nem tudom.


Most lusta voltam annyit linkelgetni öltözéket :c ☼ Öltözék ☼ Kredit

Megvakarom a kobakomat, majd néhány percig csendben maradok, hogy normálisan tudjak válaszolni a kérdésen. Úgy normálisan, hogy Cel is megértse, mire szeretnék kilyukadni. Szeretek az olyan varázslóknak, boszorkáknak magyarázni, akik nem igazán ismerik a mugli világot, és érdeklődnek iránta. Olyankor érzem, hogy valamit én is számítok ebben az átkozott időszakban, amikor ki tudja, hogy mennyit élhetek majd. Hiszen nem lehet kicsi a hírem a Mardekárban, sárvérűként.
- Ó! De még mennyire, hogy azok. A muglik között ezek a versenyzők testesítik meg a hétköznapi hősöket. - vigyorogva fogok bele a mondanivalómba - Nagyon veszélyes sport, sokan haltak már meg az évek során, de ennek ellenére rengetegen versenyeznek. A muglik felnéznek rájuk, bálványozzák őket, mert úgy gondolják, hogy ők nem éreznek félelmet... Mondjuk szerintem ők tényleg olyanok, hogy nem éreznek félelmet. - nevetek fel halkan - Tudom, hogy elsőre ez nem hangzik túl érthetően, de ha szeretnél, akkor természetesen gyere! Én is élvezném, ha végre meg tudnám mutatni valakinek a régi életem egy részét. - kedvesen mosolygok rá. Egyáltalán nem érzem kellemetlennek, hogy ezt mondta, én örülnék is neki, ha tényleg eljönne. Azt hiszem jó úton haladunk, hogy legyen végre egy barátom a Roxfortban. Egy komoly barátom.
- Ilyen ne is jusson eszedbe! Mármint, én nagyon örülnék annak, ha eljönnél. Ha kíváncsi vagy rá, annál jobb. - a hajammal babrálok. Picit én is zavarban vagyok, hiszen hozzám nem sűrűn járnak az iskolatársaim. A mugli barátaimmal sem tartom már a kapcsolatot, szóval... Tényleg egyedül vagyok, mint az ujjam.
- Ha csak nem te loptad el a képregényeimet, ami teljességgel kizárt, akkor nem létezhet olyan dolog, amiért megharagudnék rád. - kedvesen elmosolyodom, és végigsimítok az arcán. Nem szeretem az embereket boldogtalannak, szomorúnak látni, bár a legtöbb helyzetben én magam is az vagyok, sőt! Pont én beszélek ilyenekről, én gondolkodok ilyenekről... Nos én tényleg egy elég furcsa szerzet lehetek.
Csendben ülünk, szinte óráknak tűnő percekig. Összeráncolt szemöldökkel próbálom kitalálni azt, hogy mi lehet a gond. A fejemben vadabbnál-vadabb gondolatok cikáznak. Nem csak a titokról, amit el akar nekem a szőkeség mondani. Újabban sokat gondolkodok a jövőről. A háborúról, aminek a szele már nem lágyan fúj, hanem egyenesen süvít mindenütt. Olyan, hogy szélcsend nem létezik. A Halálfalók és Voldemort egyre erősödnek, az eltűnések is egyre gyakoribbak, és nem titok, hogy kiktől szeretnék megtisztítani a társadalmunkat. Aggódom nagyon, nem csak azért, hogy velem mi lesz. Hogy mi lesz a fiatalabbakkal, a gyerekekkel, a nőkkel. Mindenkivel. Borzasztó dolgok történnek már most, hát később akkor mik fognak még?! És a probléma az, hogy ezt bizony senki nem tudja. Senki.
Arra, hogy eljegyezték, csak egy halk nyögés szalad ki belőlem. Egyáltalán nem meglepő a dolog, hiszen az aranyvérű családok között mindig születtek ilyen megoldások. Ilyen korban ezek általában kényszerből történnek, és nem igazán sül ki belőlük egy jó házasság.
- Nos, ha most azt mondanám, hogy meglepődtem: hazudnék. - sóhajtok fel én is - Mindazonáltal azt szeretném tudni, hogy kicsoda a vőlegényed. - babrálok a kezemmel Celestine körül, majd a vállára teszem. - Aranyvérű, igaz? - emelem meg a szemöldökömet - Ez sajnos az aranyvérű családoknál benne van a pakliban, és a legszomorúbb az, hogy beleszólásod sincs, ki lesz a jövendőbelid... Sajnálom. - sóhajtok fel, és megölelem. Nem tudom miért tettem, így gyorsan ki is bontakozok az ölelésből, és zavartan turkálom a füvet magam előtt.
- Ez kurva jó! Tényleg. Szereznem kell, legalább valamivel vissza tudok vágni neki... Hihetetlen. - mosolygok szélesen a gondolatra, hogy most el fogom látni a féreg háztársaimnak a baját. Csak aztán le ne bukjak. - Nos igen, ők valóban tényleg más ligában játszanak. - bólogatok. Ők ketten népszerűek, tehetségesek... Nos ezek közül én egyik sem vagyok, de cseppet sem irigylem emiatt őket, nekem ez adatott, míg ők ezt kapták a sorstól. Teljesen igazságos leosztás.


Megjöttem, bocsánat a késésért :3 ☼ Öltözék ☼ Kredit

- Abszolút szólok majd neked! - mosolyodom el. Igazából jó lesz egy kicsit kikapcsolódni, hiszen nem árt az, ha az ember fia-lánya egyszer szeret visszamenni abba a közösségbe, ahonnan a gyökerei erednek. Vannak olyan dolgok, amik még mindig a mugli világhoz kötnek. Ilyenek például az autók és a motorok. Ezen kívül már nagyon nem kötődöm a régi életemhez, a varázsvilág sokkal jobban lekötött, és sokkal több csodát mutatott nekem, mint azt eddig is képzeltem volna. És én pont jól érzem magamat így, azt kell hogy mondjam.
Az, hogy tulajdonképpen őt eladták, nem az én dolgom. Soha nem tetszettek az aranyvérű családok ilyen intézkedései, mert már rég nem abban az időben élünk, hogy ilyeneket kellene megtenniük. De vannak olyan dolgok, amelyekről nem én döntök, így nem áll módomban felülbírálni azt, hogy az aranyvérű családok miként döntenek a gyermekeik jövőjéről. Szerintem ez a legrosszabb dolog amit tehetnek, de ki vagyok én, hogy ilyen dolgokról döntsek? Pontosan, egy sárvérű senki.
- Igazából a neve nem mond semmit. De, szerintem ez nem normális dolog. Mármint, nekem nem lenne létszükséglet, hogy a nevemet tovább adjam. Még akkor sem, ha a családom halott lenne. Ami lássuk be: a jelen körülmények között bármelyik nap megtörténhet. Ahogy az is, hogy én is meghalok. És minden bizonnyal meg is fogok. De emellett továbbra is úgy gondolom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy minden olyan dolgot betartsak, amit egyébként be kéne. - sóhajtok egyet, összevonom a szemöldökömet. - És ez akkor sem változna, ha aranyvérű lennék... Azt hiszem. - elég ködösen fogalmaztam, ugyanakkor én is nyugtalan vagyok. A hangomból ez mind-mind kiderül. Nyugtalan vagyok, mert nem tudom, hogy mit várhatnék, és nem tudom hogy mit fog hozni a jövő. Vajon meddig élünk? Meddig lesz az a béke, ami már tulajdonképpen nincs is?! Ezek olyan gondolatok, amik általában csak bajt hoznak a fejemre, és ez sajnos most sem lesz másképp, úgy érzem.
- Igazad van, lehetne rosszabb is... Mindig van rosszabb, azt hiszem. - sóhajtok fel, majd az ölelés után hátradőlök én is. Az ég gyönyörű, az én gondolataim meg... Nos egyre borúsabbak, ahogy telnek a napok, a hetek, és a hónapok. Valami olyan felé sodródunk, amit bizony nem lehet megállítani. És aki meg akarja, előbb, vagy utóbb meg fog halni. Azt hiszem, ez nagyon rosszul van... Mindenhogyan.
- Mondd csak, Cel... Ha egyszer háború lesz, szerinted fájni fog? - a kérdés nem is lehetne értelmetlenebb, mindenesetre olyan, mint én magam vagyok most: összekuszált, zavarodott és kilátástalan. Tökéletesen illik hozzám.
itt vagyok :3  ☼ Kredit

Ugyan, a halál egy olyan dolog, ami minden emberrel megtörténik. Vagy előbb, vagy utóbb, de ha előbb akkor legyen gyors és fájdalommentes, ha pedig utóbb akkor is legyen olyan, mint előbb. Ezt mind el akarnám neki mondani, de nem tudom. Nem tudok ennyire normális szöveget mondani neki, amikor a helyzet már maga nem normális. Hiszen ki tudja, hogy milyen szörnyűségek fognak következni és ki fogja őket egyáltalán megállítani?!
- Az én terveim között sem szerepel, hogy feldobjam a cipőimet. - mosolyodok el - De a nyakamat tenném rá, hogy három év múlva, vagy esetleg öt; ott lesz a Sötét Jegy a házam fölött. - sóhajtok fel. Belegondolni is borzasztó, hogy a napjaink tényleg meg vannak számlálva, de ami legalább még hátra van esetleg, azt szeretném úgy élni, ahogy eddig is éltem. Vagy inkább még jobban.
- Azt hiszem, hogy... - harapom el a mondatot. Nem tudom már magam sem, hogy mit mondjak. A gondolataim egyre csak a közelgő rossz körül cikáznak, és megállíthatatlanul sötétedek vele el én is. Mint egy kibaszott gyorsvonat, olyan ütemben haladok egy olyan ember felé, aki én soha nem is voltam. És ezzel nem arra céloznék, hogy belőlem is Halálfaló lesz, mert a világ minden kincséért nem lennék az. De senki nem kerülheti el a sötétséget. Előbb-utóbb úgy is bevonzza, és akkor vagy a martaléka lesz, vagy kikeveredik belőle. Én nem tudom hányadán állok, hiszen az én gondolataim is egyre inkább a közelgő borzalomra készülnek, minduntalan körülötte forognak és megállíthatatlanul sodródom a nehéz beismerés felé. Beismerni önmagadnak azt, hogy nemsokára te leszel az üldözött, úgy fognak veled bánni mint egy utolsó kupac bűzölgő szarral, és még beléd is rúgnak ott; ahol tudnak...
Ezt beismerni nagyon nem volt könnyű, de amikor végre felfogtam, máshogy kezdtem látni a világunkat. A mostanit. Pedig eddig sem volt egy pozitív jövőképem, és most ami jót láttam benne, már azt is eléggé nehezen találom meg. Fogalmam sincs, hogy mit fogunk csinálni, ha innen elmegyünk. Mihez kezd majd mindenki? Mi lesz majd Cecével, velem, a többi mugliivadékkal, a gyengékkel, az erősekkel? Bárkivel, akibe egy kicsi jóság is szorult, a helyzete már talán reménytelen.
- Én azon gondolkodtam, hogy mi lesz velünk. Mert nem lesz többé az a varázslat, ami még itt van. Ha innen elmegyünk, szembe kell nézni azzal, amiben a legrosszabb rémálmainkban sem tudtunk szembenézni, és most mégis meg kell tenni. Most is fáj. Most viszont nem érzem, hogy élnék. - az összefont ujjakon meglepődöm, de egy picit megszorítom. Nem tudom most mit mondjak, hiszen Cece szavainál jobban én sem tudtam volna megfogalmazni ezt az egészet, és több, mint valószínű, hogy nem is fogom tudni.
- Amíg lélegzem, tudni fogod, hogy merre járok. Ezt megígérhetem. De soha nem fogom hagyni magam, senki ellen. Legyen az maga Voldemort vagy a csatlósai, vagy a Trollok, vagy a háztársaim, vagy akárki más. Egy jobb világot akarok magamnak. Magunknak. - fejezem be, aztán feltápászkodok.
- Azt hiszem most jobb... Ha én elmegyek. - mosolyodom el félénken. - Ha lesz hírem az autóversenyről, akkor mindenképpen írok neked egy baglyot. - hajolok oda az arcához, és adok rá egy puszit, a magazint pedig mellette hagyom, és már csak a távolodó sziluettemet láthatja a Tiltott Rengeteg felé.


szarabb lett mint az eddigi összes reagom együtt, de benne van a szar humorom így remélem tetszeni fog. :c ☼ Kredit