Hőség van. Kicsit fáj is a fejem, de a legkevésbé izgat ez most engem, amikor annyi látnivaló van. Kapkodom a fejemet minden egyes kirakat és mellettünk elhaló ember után. Tudom, hogy estére már annyira fáradt leszek, hogy csak bedőlök az ágyba és azt is tudom, hogy apa csak ezért hozott magával. Hogy kifáradjak, és ne rosszalkodjak még lefekvés után is. Ilyenkor ugyanis mindig vagy a nővéremet vagy a húgomat szoktam nyaggatni, hogy játszanak velem, de valahogy sosem vevők egy kis hajnali fogócskához.
Mindegyik üzlet egytől egyig izgalmas volt és varázslatos. Bementünk pergamenért és tintáért az egyik boltba, mert apa azt mondta ezzel javítja a dolgozatait a nagy gyerekeknek. Én sose akarok nagy gyerek lenni, mert egy rossz dolog. Nem lehet játszani, mert, elvárják tőled, hogy okos legyél, és sokat kell tanulni, és lefoglalom az apukámat a dolgozatokkal, pedig én azt akarom, hogy pihenjen, és ne legyen mindig fáradt és többen legyen velem és a testvéreimmel. Meg, hogy szép legyen, mert azok a nagy sötét karikák nem olyan szépek, mint ahogy anya szokott áradozni róla. Mindig azt mondja, hogy neki így is tökéletes és férfias. Na de mi az a férfias? Az, hogy hatalmas karikák vannak a szeme alatt, és fáradt mindig? Mert én akkor nem akarok magamnak férfias férjet.
- Gyere Megan, még beszaladunk pár növényért és mára végeztünk. – kezdett el rángatni az utca felé, még mielőtt megfogdoshattam volna egy igazán drágának tűnő tintatartót. Cüccögve sétáltam ki az ajtót, ami nagy csilingelések közepette záródott be mögöttünk. Egy helyre nem szerettem apával menni, és az a növényes bolt volt. Ott mindig eltöltött sok-sok percet én pedig unatkoztam, és a nénik meg a bácsik próbáltak szórakoztatni azzal, hogy pár virágot hoztak nekem, de ez engem egyáltalán nem kötött le. Rohangálni akartam, szaladni, amíg ki nem fulladok, de azt nem engedték meg, mert még leverek valamit és az apukámnak nagyon sok pénzbe fog kerülni. Így hát mindig csöndben ültem az egyik sarokba és vártam, hogy apa kiélje a rajongását. Ilyenkor venni szokott nekem mindig egy nyalókát vagy cukorkát, hogy jó kislány voltam, de már ez a tény se vigasztalt.
Lehajtott fejjel sétáltam apa mellett, durcázva, hogy megint unatkozni hozott el magával, amikor a nevemet hallottam egy roppant ismerős hangon. Rögtön felemeltem a fejemet és hallottam, hogy apu mormog valamit az orra alatt, de egyik fülemen be másikon ki, már rohanta is a hang forrásába.
- Sziaaa! – üdvözöltem, szinte fület süketítő hangon visítva, de tudtam, hogy barátnőmet ez csöppet sem zavarja. Már egészen pici korunk óta ismertük egymást mivel szomszédok voltunk. Az ő szülei olyan morcosak voltak mindig, és folyton ránk szóltak mindenért, így legtöbbször Cece jött át hozzánk, mert ott többnyire minden lehetett és anya nagyon finom kakaót csinált olyankor, így mindig vártam, hogy jöjjön hozzánk a barátnőm, már csak a kakaó miatt is.
Szorosan öleltem magamhoz én is apró kis karjaimmal, hogy aztán elengedhessem. Apa illemtudóan kezet fogott Cece apukájával, majd megsimogatta a lánya fejét is és a sor végére engem is oldalba bökött.
- Csókolom. – köszöntem én is a jelzés után barátnőm apukájának. Volt még mit tanulnom a köszönésről és az illemről.
Megbabonázott szemekkel meredtem a pár galleonra ami az apró kezekben pihent.  Apára néztem, aki összeszűkített szemekkel méregetett, hogy vajon megbízhat-e bennünk.
- Amíg megveszed, a növényeket elszaladunk fagyizni. Jóóóóó? – elő vettem a leg aranyosam kiskutya szemeket, amit csak elő tudtam adni, hogy a választ meg se várva kézen fogjam Cecet és kezdjek el szaladni az emberek lába között a fagyis pult felé.
- Itt a könyves bolt mellett láttam egyet. Azt mondják, hogy nagyon finom a csokibékás fagyijuk. – rángatom magam után a lányt, vissza se nézve, hogy követnek-e a szüleink. Igazából mindegy, apa mindig azt mondja, hogy itt mindig mindenki aranyos és kedves, és ha bajba kerülnék, vagy eltévednék kérjek segítséget egy nénitől vagy bácsitól. Hát a fagyisig meg vissza még talán csak eltalálunk.