Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Caspar & Jr. EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Caspar & Jr. EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Caspar & Jr. EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Caspar & Jr. EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Caspar & Jr. EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Caspar & Jr. EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Caspar & Jr. EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Caspar & Jr. EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Caspar & Jr. EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 525 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 525 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (669 fő) Hétf. 25 Nov. - 6:23-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Vas. 11 Szept. - 22:22
A roxfortos aurorkülönítmény érkezésével lényegében értelmét vesztették a krízishelyzetekben való prefektusi járőrözések, de a plecsni legalább így is biztosítja az ürügyet az éjszakai kószálásra – egy nagyon hosszú éjszakai kószálásra az alagsortól az ötödikig –, ha szembefutna egy ilyen frissen kiképzett buzgómócsinggal (bár van némi irónia abban, ha épp ő gondolja ezt valakiről). És végtére is, hol érdekli, ha mégis felelősségre vonnák bármiért is? Teljességgel abszurd itt lenni megint, az első hetek után se lett kevésbé abszurd a tanórák, prefektusi fontoskodások, kéttekercses házidolgozatok, Ravasz-előkészítők, kviddicscsapat-kapitányság, hálókörletek, ostoba diákfecsegések monoton ciklusa.
Az este nagy részében, miután minden házifeladattal elkészült, alibiből oda se figyelve olvassa a haladó bájitalkönyvet. Néha gépiesen lapoz. Hagyja, hogy a mondatok a háztársai beszélgetésfoszlányaival együtt keresztülperegjenek az agyán, és maradjon a napközben minden más alá leszorított fájdalom a bal oldalában, vállcsúcstól egész a fűrészizmok tapadásáig. Megfeszíti a hátát: éles fájdalom. Keresztülszivárog a bőr alatti vékony zsír- és kötőszövetrétegen, belenyal az izompólyákba, aztán oda is lecsorog, több ezer fokon izzó intenzitással mosódik bele az izomrostokba, aztán még lejjebb, csontig hatol, elfolyosódó agónia a velőűrökben. Először, két-három másodpercig olyan felszabadítóan elviselhetetlen majdnem teljesen szabadjára engedni a kínt, hogy minden szál szőr felborzolódik tőle a testén, és félárbocra eresztett szempillái alól csillagokat lát. De aztán az idegpályák visszatérnek a begyakorolt parancsokhoz, és jótékonyan (bassza meg) újra kikapcsolnak, és az éles fájdalom valami alig létező lüktetéssé csillapodik. Visszazáródik a fehérzajba. Semmi. Üresség. Tompaság. Semmi. Túl régóta játssza ezt. Túl magas dózis kellene ahhoz, hogy újra működjön. Vagy az idegrendszer fájdalomhuzalait kellene kikapcsolni. Ez, persze, érdekes felvetés. Megér egy kísérletet. Kikapcsolni a túledzett fájdalomtűrést… már a gondolat is felvillanyozó, mint egy áramütés. De nem most. És főleg: nem itt.
Mert akármennyire is sóvárog a roncsolt szövetekkel járó szenvedés (érzések, érezni valamit) üdítő elevensége után, holnap van az első edzésük. És a válogató az üres hajtóposztra. Ezzel a vállal seprűre ülni se fog tudni, nemhogy elkapni a kvaffot. Már ha egyáltalán eltalálják a jelentkezők a karikákat, de ahogy elnézte a névsort, erre nincs valami sok esély… De nem ő lenne, ha csak egy hajszállal is könnyebb gólhelyzetet adna a kurvanehéznél. A borostyánköves csap, egy óra a borókaillatú gyógyvízében, hogy levigye a gyulladást, amit szánt szándékkal hagyott elharapódzni, aztán holnap csal egy kicsit, átveri a sérült izmokat bájitallal, és utána visszatérhet a kísérlethez. Igen. Ezt fogja tenni. Újra lapoz.
Megvárja, hogy kiürüljön a klubhelyiség – még fiatal a szemeszter, a legszorgalmasabb stréberek is feladják a küzdelmet a házihegyekkel alig fél tizenkettő előtt –, aztán felkapja a táskáját. Késő van ahhoz, hogy épeszűek még fürdőzzenek. És talán még elég korán, hogy a kevésbé épeszűek oda menjenek dugni. Remélhetőleg. Mindenesetre megnyugtatóan csend van, amikor bejut a prefektusi fürdőbe. Megengedi a csapot, a borostyánköveset, hagyja, hogy tűzforró legyen a víz. Aztán leveszi a talárját, és egy pálcaintéssel lenyisszantja magáról a kötést, majd feloldja a több réteg kendőzőbűbáj közül is a legbutábbat (annyi takarás van rajta, hogy néha már azt hiszi, ő maga se találná meg a bal karján a Jegyet), hogy láthatóvá váljon a friss átoknyom. Járulékos veszteségként néhány korábbi kísérlet után maradt, kisebb, halványabb átokheg is előbújik a bőréből. Elfintorodik, miközben kitekert nyakkal a hátát figyeli a hatalmas tükörben. Gyönyörűségesen ocsmány.
Látványosnak mindenesetre látványos, ahogy pókhálószerűen, feketén kirajzolódnak és elődomborodnak a tövises, tekergőző rózsaindává átkozott kis- és hajszálerek a haragosvörösre gyulladt, lilásan oxigénhiányos bőre alatt. De ez az átok is ugyanolyannak bizonyult, mint a többi. Ránézésre impozáns, a tapasztalatai szerint nehezen gyógyítható – bár a javasasszony valószínűleg seperc elintézné, feketemágia ide vagy oda –, de felesleges szarakodni vele. Talán egy kicsit tovább terjedt. Talán ha elérné a nyaki artériáit, akkor érdekessé válna a dolog… életveszélyesen érdekessé. És a kulcscsontja alatt, a bőrfelszínhez közel futó, nagy artériához már egész közel van. Poros fóliánsokban olvasott átkokkal száraz rózsaindává változtatni a teljes bal karját ellátó verőeret, ez érdekes kísérlet lenne, de talán egy kicsit elhamarkodott. Amíg viszont egy jól körülhatárolt területen marad az átok hatása, és csak a kisebb felszínes ereket érinti – addig lófasz esti fénnyel. A fájdalom elhanyagolható. És már kigyönyörködte magát benne. Más meg úgysem nézegeti.
Most már csak rá kéne jönni, hogyan kapja vissza az eredeti véredényeit…
Vagy mégis nézegeti más, gondolja, miután nagyon lassan, az égetően forró víz minden cseppjét kiélvezve, félig kínlódó, félig élvezettel teli fojtott nyögéssel beleereszkedik a vízbe, és meghallja azt a kis zajt a vécék felől. A bal oldalát teljesen elmeríti a vízben, a medence szélére tett pálcát már csak rutinosan neurotikus mozdulattal szegezi előre.
- Foglalt a fürdő, akár el is húzhatsz, akárki vagy – mordul a szokásosnál is barátságtalanabbul. Aztán meglátja. Nem hisz a szemének. Nem mintha a hollóhátas prefektus puszta létezése vagy akár itt tartózkodása lenne ennyire megdöbbentő. Azon se akadt fenn, hogy olyan hisztivel rohant el a vacsoráról, hogy még a Mardekár asztalánál is feltűnt. Kit érdekelnek a nagyjelenetei? – Bradley? – Nem, nem a személye: elvégre azt is csak azért tudja, hogy hívják, mert prefektus. Az, a megdöbbentő, ahogy kinéz. És a megrökönyödés egy pillanatra elnyomja a gúnyos, kárörvendő röhögést a hangjában. Egy pillanatra.
Te be vagy baszva?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Hétf. 12 Szept. - 22:28

I want your bad romance.



Lelkemet maró kétségbeesés tartja fogva már attól a pillanattól kezdve, mikor reszkető lábakkal leléptem a Roxfortba tartó vonatról, ez pedig azóta sem hagyott alább, sőt; egyszerűen képtelennek bizonyulok arra, hogy elmémből kiűzzem a félelemet és azt a gondolatot, miszerint hamarosan valami nagyon rossz dolog fog történni; hiszen már el is kezdődött, pont az évzáró vacsorán. Hazudnék, ha azt mondanám, nem látom a félelmet tükröződni a diáktársaim íriszeiben is, ám a barátaim mintha egy különös buborékban élnének; mintha az a rémes éjszaka meg sem történt volna, mintha minden ugyanúgy tudna folytatódni, ugyanabban a mederben, ahogyan eddig is. De valami megváltozott… minden megváltozott. Igyekszem a betűk sokaságára összpontosítani, de a szavak egy nagy, homályos folttá mosódnak össze; ebből pedig semmi nem jut el a tudatomig, semmit nem vagyok képes felfogni a Rúnaismeret jegyzeteimből, amit a vacsora alatt próbálok meg bemagolni. Máskor, más körülmények között menne is, hiszen mindig ezt csináltam a hét év alatt, de most minden zavar; a társaim túlzott jókedve, a hangos viháncolás, az ételek szaga, de még az is, ahogyan Methode véletlenül vállával az enyémnek dől, miközben egy szaftos pletykát oszt meg a többiekkel. Széles mosolyok, túlzott jókedv… az egész annyira mű, annyira megkomponált, hogy a gyomrom is felfordul tőle.
Az egész olyan volt, mintha nem is én lennék, hanem egy teljesen másik ember; egy másik lény, aki átvette az irányítást a testem és a cselekedeteim fölött. Apró részletek villannak be csupán arról a kis incidensről, amit órákkal ezelőtt a Nagyteremben követtem el; hogy hisztis királylányokat megszégyenítő jelenettel viharzottam ki a helyiségből, azzal sem foglalkozva, hogy ki lehetett szem- és fültanúja mindennek. Öklömmel dörzsölöm szemeimet; még mindig csíp és éget, ahogyan a gyomromban lévő alkoholmennyiség is tűzlabdát varázsolt, s most már bánom, tényleg bánom, hogy egyetlen falatot sem tuszkoltam le a torkomon vacsora közben; akkor talán most nem lennék ennyire nevetségesen lealjasodva, hogy még a járással is problémáim adódnak. Ujjaimmal minden létező tárgyba belekapaszkodok, meglazítom a nyakkendőmet, ami ennek határása lóg, s kissé csálén áll a nyakamban; a tényen könnyedén túllendülök, miszerint ruházatom is hagy némi kivetnivalót maga után, a frizurámról ne is beszéljünk.
- Hogy én? Neeem… egyáltalán nem, ez csak… - keresem a megfelelő szavakat; próbálom összeilleszteni a hiányzó láncszemeket, de hiába, így aztán elég hamar fel is adom a keresgélést, s helyette feljebb tolom orrnyergemen a fekete keretes szemüveget; jobban szemügyre akarom venni az illetőt, aki megszólított. - Na jó… talán, egy egészen picit.
Hogyan is vallhatnám a nyilvánvalót, miszerint mocsok részeg vagyok? Hogy ennél lejjebb már nincsen számomra semmi, ami jóval kecsegtetne? Nyelek egy hatalmasat, ahogyan tekintetem a fiúra mar; ádámcsutkám lassan mozdul meg, ám a lábaim nem engedelmeskednek az akaratomnak, helyette pislogás nélkül és pofátlan módon mérem őt végig; be kell vallanom magamnak, legalább magamnak, hogy így a félhomályban, a víz tükröződő fényében egész csodálatos látványt nyújt, ezzel pedig a testem is egyetért; szívem rögtön dupla ritmusban kezd el dobogni, egy pillanat erejéig tényleg attól félek, hogy nemes egyszerűséggel kiugrik a mellkasomból, hogy jól beintve egyet, világgá sétáljon. Nem hibáztatnám érte, komolyan…
- És te öhm… mit is csinálsz itt? - szemöldököm kérdőn szökken magasba; egy tétova lépést teszek felé, kezemmel önkéntelenül a nyakkendőmhöz nyúlok, hogy lazítsak rajta egy kicsit, de mikor realizálom, hogy már így is bohócokat megszégyenítő módon lóg rajtam, elönti a pír az arcomat. - Mármint, persze, látom, hogy fürdesz, csak… nem hittem, hogy bárki is lesz itt és… gondoltam, egyedül lehetek. Nem akarlak elküldeni, vagy ilyesmi, csak… tudod… nincsen rajtad ruha és hát… nem is értem, hogy miért bonyolítom ezt a helyzetet még jobban. Az lenne a legjobb, ha fognám magam és elmennék, de félek, hogy a következő lépésnél hanyatt esnék. Rohadtul forog az egész világ és a fejem annyira nehéz… ez mindig ilyen érzés? Elég kellemetlen… nem is értem, hogy miért isznak annyit az emberek, amikor ez ennyire rossz érzés.
Ahelyett, hogy jó fiúhoz méltóan befognám azt a nagy pofámat, inkább csak úgy ontom magamból a sok hülyeséget, természetesen, szokásomhoz híven, végig se gondolva mindazt, amit megosztok a másikkal. Barty előtt már amúgy is sikerült párszor lejáratnom magamat, ez pedig semmiféleképpen nincsen építő jelleggel a kapcsolatunkra. De hogyan is lehetne, ha éppen meztelenül van előttem a fürdőben, én pedig azon gondolkozok, hogy vajon a buborékok mennyire takarják el őt? Éppen ezért nem merem megtenni a következő lépést, no meg azért, mert félek, hogy esetleg elveszíteném az egyensúlyomat és beleesnék a vízbe, az pedig roppant kínos lenne, mindkettőnk számára.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Hétf. 12 Szept. - 23:33
Még mindig nem hisz a szemének. De nem mulasztja el megtenni azt a szívességet a hollóhátas prefektusnak, hogy kikönyököl a vízből, és magasra tartott fejjel, összehúzott szemmel minden apró részletet alaposan szemügyre vesz az émelyítően kisfiús szétesettségéből. Nehogy ne tudatosuljon benne: igen, tényleg ennyire látványosan és varázslóhoz, prefektushoz, egyáltalán emberhez méltatlanul le van aljasodva, és igen, ő ezt valóban látja, és nem is fogja elfelejteni az elkövetkezendő egy évben. Sőt ha rajta múlik, lehet, hogy még azok sem, akik nem voltak a tanúi.
- Ez csak? – kérdezi türelmetlenül és bosszúsan, bár meg kell hagyni, az egyszemélyesnek szánt fürdőzése megszakításának kevésbé szórakoztató módját is el tudná képzelni. – Nem vagy részeg, hanem csak maradandó agykárosodást szenvedtél? Hm. Igazad van. Ahogy így elnézlek… ez tényleg valószínűbb.
A visszanézés viszont meglepi. Nem mintha ne nézték volna már meg, de hogy ennyire leplezetlenül? Hirtelen merő hálát érez a józan esze iránt, hogy soha nem jutott eszébe jelentős dózisban alkoholt fogyasztani a Roxfortban. Az persze nem lepi meg, hogy mások teljesen híján vannak az effajta józan észnek. De hogy épp egy hollóhátas?
- Meg fogsz döbbenni: fürdök.
Nagyon nehéz megállnia, hogy ne állapodjon meg a pillantása kérdően a zilált ruházat egy bizonyos nevezetes pontján. A nyakkendőigazgatás ideges mozdulata mindenesetre segít. Aztán meg… elvörösödik. Megáll az ész, baszki. Idejön, és még van pofája ehhez is. Viszketni kezdenek tőle az egész testén az óvatlanul feltárt, de még a feltáratlan sebhelyek is.
- Nem akarsz elküldeni. Te. Engem. – A szemöldöke a homloka felénél áll meg, mikor elérte az anatómiai szélsőhelyzetet. Még szinte gúnyolódni is elfelejt, de a begyakorolt reflexek hamar magukhoz térnek. – Bradley, a fürdőben vagyunk. Tudod, ahol fürödni szoktak. Ruha nélkül, általában. – Úgy tűnik, az alkohol nem kegyes a hollóhátas elmékkel sem. – ÉN fürdök. NEKED kell elhúznod. – Némi ingerült szánalommal figyeli a vöröslő orcákat a szemüvegkeret fekete kontrasztja mellett. Nem mintha annyira nehéz lett volna kitalálni róla, hogy buzibb, mint maga Dumbledore, de a hollóhátasok a könyvmoly sutaságukkal megtévesztőek ilyen szempontból, mindegyik csak nem lehet hercegnő. Majdnem elvigyorodik, bármennyire is irritálja Bradley jelenléte, de végül is uralja a vonásait, marad a megszokott, gúnyos somolygás.
Aztán csak lecsúszik a medence széléről, ahol eddig könyökölt féloldalasan, és hátradől a vízben, átlöki magát a medence túloldalára. A saját meztelensége a legkevésbé sem zavarja – öt év Roxfort, közös hálóterem, kviddicsöltöző, élet, bassza meg –, de a láthatóvá tett hegek a bőrén, bármilyen diszkrétek is (a jobban sikerültek a következő réteg kendőzőbűbáj alatt lapulnak), igenis zavarják. A borókás-kamillás, relaxáló gyógyvíz pedig nem az a kimondottan habos fajta… De ha most újra elkendőzi magát, azzal csak felhívja rájuk a figyelmét, és inkább a régi hegek, mint a friss rózsaindák a hátában. Arról tényleg nem akar most konzultálni. Pláne nem elveszíteni a soron kívüli engedélyét a zárolt részleg ínyenc átokgyűjteményeihez. Bradley meg csak szenvedjen akkor, ha ilyen balfasz, hogy zavarba jön egy fedetlen test látványától. Megtámaszkodik a túloldalon, háttal a medence szélének, és megpróbál úrrá lenni a rándulásán, ahogy a víztől alighogy lohadni kezdett átoknyom újra lüktetni kezd, ahogy a csempékhez ér.
- Nem láttál még varázslót ruha nélkül, vagy mi a fasz? – adja a hülyét könyörtelenül, az alkohollal kapcsolatos kéretlen élménybeszámolón meg csak fintorog. – Merlinre, ez kurva szánalmas. Az ilyesmit az ember tizenhárom éves koráig elintézi a nyári szünetekben… - Az alkoholt, a szexet, a bódító főzeteket meg az összes többi első tapasztalatot, amitől az ember kamaszkora olyan nyomorult és röhejes lesz a kívülállók szemében. – Ha nem bírod a piát, ne igyál. Ha szédülsz, akkor meg ülj le, baszd meg. Amint kimásztam innen, a házvezetődhöz akarlak vinni, hogy negyven házpont értékben büszke lehessen rád, nem a gyengélkedőre koponyatöréssel. És Bradley, ha belehánysz a fürdővízembe, megöllek – mordul undorodva a puszta gondolattól is.
Megkérdezhetné, hogy ugyan mi a fene eszi ennyire a béna kis lelkét (nem vették fel a RAVASZ-szintű mugliismeretre? szegéény), de van egy olyan érzése, hogy ebben a bájosan gyomorforgató, szófosásra késztető állapotban hamarosan úgyis csicseregni kezd magától is, úgyhogy nem rontja el a játékot. A háta tud ázni röhögés közben is. Leteszi a pálcáját a medence szélére, és óvatosan visszaengedi a bal oldalát a vízbe.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Kedd 13 Szept. - 23:51

I want your bad romance.



Valószínűleg mindenki ismeri azt a kínosan-fojtogató érzést; mikor a tekintetedet próbálod másra szegezni, bármire, mondjuk az illető íriszeibe, csak bizonyos testrészeket szeretnél elkerülni, ez pedig egy kellemetlen szituációt hoz eredményül. Hasonlóan érzem most magamat; akár egy éjszakai kukkoló, aki önszántán kívül kotnyeleskedett bele egy másik ember magánéletébe; egy olyan pillanatnak volt tanúja, ami csak és kizárólag rá tartozott volna, senki másra. Ám most, jelenleg, nem tudom uralni a gondolataimat és cselekedeteimet; a szélsőségek legmeglepőbb fordulatait élem át egyszerre, de hogy zavaromat valamelyest csillapítsam, ujjaimmal barna tincseimben szántok végig, s ha a pirulás nem lett volna már amúgy is egy hatalmas öngól, akkor a következő pillanatban még inkább a paradicsom színével kezd el vetekedni az egész arcom; valószínűleg még a füleim is teljesen belevörösödnek a szituáció kellemetlenségébe. Nem akarom bevallani az igazat; minden egyes porcikám le akarja tagadni a nagyon is nyilvánvaló tényt, de ebben az állapotban képtelen vagyok hazudni - na nem mintha amúgy esélyes lennék az év hazugja címre…
- Én, hát… tudod… ez egy elég hosszú történet. - sután sütöm le tekintetemet; a megkopott padlózatot fixírozva, ujjaimat tördelve magam előtt. - Mármint, természetesen láttam már varázslót meztelenül, hiszen ott vannak a szobatársiam, de… az azért mégsem ugyanaz és… testi kontaktusom még nem volt senkivel. Olyan igazi… szex. Szóval, lehet, hogy gáz, de nekem nem sikerült az ilyesmit tizenhárom éves korom előtt elintéznem. Életemben most vagyok először berúgva, úgyhogy… ne ítélj el ezért.
Gyanítom, hogy akár a falhoz is beszélhetnék; akár könyöröghetnék is, mindent megígérve a másiknak, akkor se hatná meg mindaz, amit magamból ontok, s valljuk be; jelenleg a szokásosnál is jobban kitárulkozok. Már éppen újra szóra nyitnám a számat, hogy ellenkezésbe kezdhessek a fiúval, mikor is ő magához ragadja a beszélgetés fonalát; szavai nyomán azonban rögtön eltűnik a pirosság arcomról, helyét a fehér sápadtság veszi át, kissé zöld színnel fűszerezve.
- Ne, kérlek, hogy ne! - nem is realizálom mindazt, amit teszek; még az elmémben vadul visító vészjelzéseket is könnyedén hárítom, így történhet meg mindaz, hogy vészesen közel kerülök a vízhez, kezeimet védekezően magam elé emelve. Ha nem tudnám, mennyire szerencsétlenül festek, akkor most már biztosra mehetnék, hogy ennél lejjebb nem bírok süllyedni, vagy a kétségbeesett, hatalmas, bociszem-effektus nem tudja meghatni a szőkeséget? - Komolyan, Barty, bármit megteszek, csak ne szólj a házvezetőnek. Így is vacakul érzem magam, nem kell, hogy pontot is levonjanak a Hollóháttól, holott még el sem kezdődött az év teljesen… Van egy olyan érzésem, hogy a holnapi nap amúgy is elég büntetés lesz számomra.
Mert aki ennyit iszik, az viselje el a következményeket; a másnapi fejfájást, a rosszullétet, a kiszáradást és a rosszindulatú pletykákat, amiknek általában a fele sem igaz. Mégis hogyan fogom ezt kimagyarázni Winnie és Methode előtt?! Az lenne a legjobb, ha most azonnal fognám magam és szépen kisétálnék a teremből, a testem mégsem engedelmeskedik az akaratomnak; tekintetemet fogságban tartja a vízben lubickoló test látványa; az ingerkedő, szőke tincsek és a szögletes, férfias vonások. Csak most, ebben a szekundumban tudatosul bennem, miszerint még soha, egyetlen egy alkalommal se tekintettem másképpen az ifjú Barty-ra, mindig csak egy felfuvalkodott hólyagot láttam a személyében, de talán csak időt és teret kellett volna adnom neki ahhoz, hogy jobban megismerjem, hogy valóban közel kerülhessünk egymáshoz és betekintést nyerhessek az álarca mögé, amit oly’ remekül viselt az évek folyamán.
- Szóval… - kezdek bele halkan, megköszörülve a torkomat, s újra feljebb tolva orrnyergemen a fekete keretes szemüveget, bár az egyáltalán nem csúszott le; az egész nem több, csupán időhúzás és berögzült mozdulatok sokasága. - Ha nem zavar, akkor maradnék még egy kicsit és ígérem, megpróbálok nem belehányni a fürdővízedbe, bár be kell vallanom, hogy egész csábító. Mit tettél bele, amitől ilyen jó illata van?
Újfent teszek egy tétova lépést a víz felé; nem bírom elszakítani tekintetemet a kis hab-pamacsokról, amik annyira puhának tűnnek, hogy szinte kedvem lenne úszkálni közöttük, de természetesen nem így, nem Barty társaságában, pláne nem meztelenül és részegen. Vagy igen? Úgy érzem, kellő folyékony bátorság leledzik a szervezetemben ahhoz, hogy bármit megtehessek most; akár még olyan dolgot is, amit holnap, vagy egy pár óra múlva egészen biztos, hogy megbánok.
- Bánnád, hogyha… izé… - csak nyögd ki, gyerünk, nem olyan nehéz ez, menni fog. - Csatlakoznék én is? Hátha egy kicsit jobban leszek tőle. Vagy nem is tudom, csak egy kósza ötlet volt, igazából…

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Pént. 16 Szept. - 15:40
A felvezetést még némi érdeklődéssel hallgatja, mert biztos benne, hogy ez valami roppantul mulatságos történet lesz, de aztán konkrétan fennakad a szeme. Tényleg nem hatódik meg.
- Aha. És ezt most el kellett mondanod nekem, mert… miért is? – Eddig csak bosszús volt, amiért megzavarták a relaxálásban, de most már kezd istenigazából dühös lenni. Semmi nem irritálja úgy, mint amikor valaki önszántából közszemlére teszi a gyengeségeit. – Szóval azért ittad le magad, mert nem akartak lefeküdni veled a szobatársaid, vagy mi?
Most már akkor sem tudná máshogy értelmezni a zavart tekintet botladozását a bőrén, ha akarná. Tényleg úgy nézi. Persze, hozzá kell tenni, hogy ez a figyelem minden valószínűség szerint kisebb részben szól az ő félisteni kvalitásainak, és nagyobb részben inkább Bradley véralkoholszintjének. Nem mintha olyan hihetetlen dolog lenne. Eddig is akadt már egy-két alsóbbéves kislány, aki ébredező szexualitása nedves útvesztőiben olyasféle romantikus ábrándra jut, hogy ő valami tragikus okokból sötét álarcot viselő jófiú, de ez tényleg több a soknál. Mindjárt beveri az orrát, tényleg. Vagy ráátkozza a fejére az alsógatyáját.
Kelletlen fintorral fordítja el a fejét, mintha hirtelen nagyon érdekes lenne a fürdőt díszítő hableány. Biztosan sokan élveznék a helyzetet. Mert Bradley alapvetően teljesen rendben van a maga suta, szégyenlős, de egyúttal groteszkül maszkulin könyvmoly kategóriájában, és a helyzet… az erősen megszólítja az ösztönöket. Még az ő egyáltalán nem normál áramkörökre kötött, alig pislákoló ösztöneit is. De továbbra is tartja, hogy aki épp a Roxfortban engedi el magát, az teljesen retardált.
És a helyzetet még lehet fokozni.
- Hát ezt átérzem. Mardekárosként abszolút elviselhetetlennek tartom a gondolatot, hogy a Hollóhát pontot veszítsen miattad.
Szenvtelenül figyeli a könyörgést, csak a neve hallatán rándul meg az arca, még mindig nem szereti ezt a nevet, és aki nem Crouchnak hívja, és nem akarja direkt felkúrni, tudja is ezt, de persze, Bradley honnan tudná. Távolról sincsenek abban a kapcsolatban. Tulajdonképpen nem is a bartyzás zavaró, hanem a bizalmasság bizarrsága.
Meg a kibaszott, barna bambiszemek. Azokat kimondottan gyűlöli.
- Bármit? – kérdez vissza hidegen, de azzal a szándékkal, hogy észrevetesse a másikkal, nagyon kiváló úton halad afelé, hogy valami kapitális szarságba keverje magát. Vagy legalább azt, hogy hogyan néz ki kívülről a dörgölőzése, mert annyira hányadék, hogy minden libidóját agresszióvá konvertálja. Csak vegye már észre, és húzzon el innen, mielőtt még beleesik a vízbe ruhástul, mert ahogy ott billeg a medence szélén, nem tűnik annyira légből kapottnak ez a lehetőség sem. De úgy tűnik, semmi esély arra, hogy Bradley esetleg még ma észhez térjen. – Borókaolaj és kamilla – int a borostyánköves csap felé, a válasza több, mint kelletlen és elutasító. Bele fog esni. Bele fog sétálni az ő medencéjébe, megcsúszik, beveri a fejét, aztán cipelheti a gyengélkedőre.
Lehunyja a szemét, és állig a vízbe merül. Kurva bociszemek. Bociszemek és alig burkolt szexuális ajánlattétel.
- Jótékonysági intézménynek tűnök? Igen, bánnám – mordul teljesen nyilvánvalóan ingerülten. Megérdemelné, hogy visszaéljen a hülyeségével, csak azért, mert megtehetné, csak azért, hogy tényleg szörnyű legyen a holnapja, rohadtul megérdemelné, mert pont most ide kellett jönnie és belemásznia a személyes terébe.
Kinyitja a szemét, és hirtelen lendülettel feláll, hogy kimásszon a vízből Bradley mellett, ahol a törölközőjét hagyta. – Tessék, a tiéd lehet az egész. Én mentem. – A törölközőt meg a hátára borítja, a meztelenségéből leginkább ez az a terület, amit a legkevésbé szeretne megosztani. – Majd kitalálom, mivel kárpótolhatsz a házpontokért cserébe – veti oda olyan megsemmisítő gúnnyal, amilyet csak ki tud hozni magából ádámkosztümben.
És valljuk be, ez nem olyan tényező, ami a legkisebb mértékben is hátráltatná abban, hogy önmaga legyen.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Csüt. 22 Szept. - 22:24

I want your bad romance.



Be kell, hogy valljam; egyáltalán nem így terveztem ezt a ma estét, de ugye, ha tudom, hogy a következő pillanatban el fogok esni, akkor mindenképpen megpróbálom megakadályozni azzal, hogy leülök. Ezt a folyamatot azonban már nem tudom csírájában elfojtani; a lehető legrosszabb is bekövetkezett, a következményekkel pedig együtt kell élnem. Naiv módon abba a hamis illúzióba ringattam magamat, miszerint; ennél rosszabb már úgysem lehet, ennél tovább nem fajulhat a szituáció; ennél több ostobaságot emberileg képtelenség lenne mondani, de mint mindig, erre most is rácáfolok; az értelmetlen szavak csak úgy dőlnek belőlem, hasznavehetetlenül és összeilleszthetetlenül teszem őket egymás mellé; talán értelmük sincsen már, csupán üres fecsegés mindaz, amit magamból ontok.
- Hogy mi?! - felháborodottsággal fűszerezett értetlenség szikrája tükröződik íriszeimben; szemöldököm kérdőn szökken magasba, közöttük mély árok keletkezik, s miután sikerül értelmeznem a kérdést, hevesen ingatni kezdem fejemet. - Nem, dehogyis. Nem akarok lefeküdni a szobatársaimmal, meg aztán… mindegy, nem fogok neked magyarázkodni.
Kellemesen fújom ki a tüdőmbe rekedt levegőt; miért is érzem úgy, hogy bármit meg kellene magyaráznom a Mardekáros fiúnak? Miért érzem úgy, hogy számomra fontos az ő elismerése és az, hogy ne nézzen egy apró görcsnek? Már éppen szóra nyitnám a számat, hogy jó éjszakát kívánva a Hollóhát klubhelyiségébe száműzzem magamat az idők végezetéig, mikor is Barty újra magához ragadja a beszélgetés fonalát; mire pedig kettőt pisloghatnék, addigra ádámkosztümben billeg előttem; csupán hátát takarja némi anyag, de máshol… nem hagy kivetnivalót maga után, s annyi bizonyos, hogy a fantáziámra se kell bíznom magamat. Sűrűn pislogok, hogy az esetleges álomból sikerüljön visszanyernem a realitás-érzékemet, de mivel ez elmarad, akaratlanul is hátrálok egy párat; csak ne jöjjön közelebb, csak maradjon ott és ne férkőzzön be az aurámba, be a személyes terembe.
- Ez most komoly?! - kislányokat megszégyenítő hangfrekvenciával nyögök egy aprót; fogaimmal élesen vájok bele alsó ajkam puha húsába, még az se érdekel, ha a vér esetlegesen kiserken; valamivel vissza kell fognom a bizsergető ingereket, amik a testemben életre keltek e csupaszság látványától; vissza kell nyomnom magamba az egyre erőteljesebb vágyat is. - Ti Mardekárosok miért hiszitek azt, hogy bárhol bármit megtehettek? Hogy egy kicsit sem kell odafigyelnetek másra, vagy esetlegesen arra, hogy ne okozzatok fájdalmat? Mármint… téged egyáltalán nem zavar, hogy mondjuk én most rosszul érzem magam? Hogy lehetsz ennyire… nem is tudom, mi a megfelelő szó erre, de jelenleg csak az jut eszembe, hogy meztelen. Tényleg nem akarsz felöltözni, vagy valami? Ez teljesen elvonja a figyelmemet arról, hogy éppen össze akartam veszni veled azért, mert tuskó vagy.
Legyünk őszinték és valljuk be, hogy Barty Crouch akár még versenyre is kelhetne a Görög Istenekkel; mármint, tényleg nincsen mit szégyellnie a testén, ezt pedig valószínűleg előszeretettel mutogatja, az én legnagyobb bánatomra és örömömre egyaránt. Félreértés ne essék, nagyon szívesen elnézegetném akár egész álló (khm) nap ezt a csodálatos férfit; azt, ahogyan a vízcseppek végiggördülnek mellkasán; nem próbálnám meg elhessegetni magamtól az illetlen gondolatok tömkelegét, s nem fantáziálnék arról, vajon milyen íze lehet a csókjának; vajon mennyire erőteljesen és durván szorítana magához, ha végre a kezei közé kaparinthatna. Talán a legutolsó előtti pillanatban csap fejbe a felismerés; nem akarom, hogy elmenjen, nem akarom, hogy részegen és megszégyenülve itt hagyjon a prefektusi fürdőben, hiszen nem akarok fürdeni, egyáltalán nem akarok itt lenni egyedül; csak rá és arra a mogorva-megnyugtató társaságára vágyom, semmi többre. Azt szeretném, ha a szavaival visszahúzna a realitás talajára; s bármennyire is fáj, az igazságot a szemembe köpné. Mielőtt még túlságosan késő lenne, vagy esetlegesen meggondolnám magamat; a fiú után lépek, hogy megállítsam az esetleges mozdulatában, de amilyen suta, szerencsétlen és részeg vagyok, még a saját lábaimban is képes vagyok megbotlani; vagy talán csak a cipőm orra akadt bele a kövekbe; ez a végeredményen akkor se változtat. Meglepetten pislogok fel a nálam jóval magasabb, szőke tincsekkel rendelkező fiúra; ujjaim erőteljesen mélyednek bele tejfehér karjának kemény izmaiba, s minden maradék erőfeszítésemre szükségem van ahhoz, hogy ne pillantsak le; hogy ne lássam meg a kettőnk között lévő csupasz területet.
- Ha azt mondom, hogy ez puszta véletlenség volt és nagyon sajnálom, akkor megkíméled az életem és nem fogsz bedobni a vízbe? - Gyerünk, a bociszemeknek most működniük kell.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Pént. 23 Szept. - 13:43
A felháborodottsága mindenesetre kicsikar belőle egy vérszegény, rosszindulatú mosolyt.
- Te mondtad, nem én – vonja meg a vállát, és szívesen idézné azokat a zavaros mondatdarabkákat, hogy megmutassa az ittas hollóhátasnak, hogy mennyire röhejesen félreérthetően hangzott, de késő van, és már nem tudja szó szerint felidézni. Az biztos, hogy a meztelenség, szobatársak, szex nagyon sajátos nyelvtani szerkezetben és ijesztő gyorsasággal következtek egymás után. Elhúzza a száját a toporzékolásra. – Óh, kérlek. Most teljesen összetörtem. Annnnnyira érdekelt a magyarázatod.
Pedig tényleg nem illegeti magát, csak kimászik, magára csapja a törölközőt, aztán már megy is, hogy felkapja a ruháit, amelyek kicsit távolabb vannak felakasztva a száz százalékos gyűrődésmentesség érdekében (amelynek ezúttal nincs valami sok értelme, hiszen innen már csak a hálókörletekbe megy, aztán át is öltözik pizsamába, de a megszokás nagy úr). Megy. Azaz: menne. De a vádló kifakadás hallatán kénytelen visszafordulni. Nem, nem kénytelen. Simán elengedhetné a füle mellett, felvehetné végre a rohadt ruháit, és elhúzhatna. Bradley nem tudja megakadályozni ebben. De valamiért mégis megtorpan, a bőréhez érinti a pálcát, magára húzza azt az átkozott kendőzőbűbájt, és visszafordul.
- Talán, mert így van? – vonja fel a szemöldökét arrogánsan, és elfintorodik. – Fogalmam sincs, mivel ríkattalak meg most, de akármi is a „fájdalmad”, ebbe a pofonba te gyalogoltál bele. Senki nem kérte, hogy ide gyere. És de, fel akarok öltözni, épp mennék, ha abbahagytad volna a hisztit. Mert talán, de csak talán – egy lendületes, ingerült mozdulattal lehúzza az immár bűbájfedte hátáról a törölközőt, és a dereka köré csavarja – lehetséges, hogy attól, hogy nem vörösödök el és sivítozok, mint egy kislány vagy mint te, nos, attól még nekem sem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, hogy rám törjenek fürdés közben, meztelenül, és kénytelen legyek mutogatni magam. És Bradley? Rohadtul idegesítő, ahogy bámulsz.
Úgy tűnik, tényleg kezd ellágyulni, mert bámulást mondott, és nem hipnotikus farokimádást, amire eredetileg gondolt. De felesleges lenne tovább oltania, ennek a hülyének tényleg nincs szüksége külső segítségre. Egyedül is simán porig tudja alázni magát. És még az se biztos, hogy egyáltalán észreveszi.
Most már tényleg itt hagyná, de mielőtt még teljesen hátat fordíthatna neki, az idióta még neki is jön. A nyaka jól láthatóan lúdbőrzik ki, ahogy Bradley belemar a karjába (vizes hajából újabb meg újabb vízcseppek szaladnak végig rajta, itt áll tök vizesen, és már teljesen kihűlt a bőre, a fiú tenyere lázasan forrónak érződik), de csak egy pillanatig tart, mielőtt vérszomjas tekintettel lesöpörné magáról a kezét, és durván megragadná ő, hogy talpra állítsa. De utána sem ereszti el, épp ellenkezőleg, olyan erővel szorongatja a felkarját két oldalt, mintha kimondottan az lenne a célja, hogy véraláfutásokat hagyjon maga után.
- Mi a fenét akarsz tőlem, mi? – sziszegi az arcába hajolva, egyenesen azokba a rohadt bociszemekbe meredve. – Hogy megverjelek? Megátkozzalak? Vagy megbasszalak? – Már ő is érzi, hogy lassan feszítővas kell majd, hogy lefejtsék az ujjait róla, kitapintani véli a csontot az izomréteg alatt. – Mért gondolod, hogy érdekelsz, hehh? Mért gondolod, hogy meleg vagyok? Mi? – Megrázza, aztán szinte lecsillapodva, teljes nyugalommal közli: - Nem vagyok, Bradley. Nem igazán. Értetted?
Elereszti. Néhány másodpercig mered rá, aztán mielőtt még odamenne a ruháihoz, és végre tényleg elkezdene öltözni, egyetlen határozott mozdulattal megtaszítja a mellkasánál, és egyenesen belelöki a vízbe.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Vas. 25 Szept. - 22:37

I want your bad romance.



Az egymás után bekövetkező rossz döntések és kínos-kellemetlen szituációk egyvelege, valamint a túlzott alkoholmennyiség elfogyasztása eredményezte ezt a teljesen elcseszett helyzetet, amiből, ha akarnék se tudnék már illedelmesen kimászni; de ha már nyakig benne vagy a szarban, akkor adj hálát, hogy legalább nem hullámzik. Ajkaimat szóra nyitom; a szavak csak úgy özönlenek elmém légüres teréből, mégsem vagyok képes egyetlen épkézláb mondattá összeilleszteni őket, ennek eredményeképpen úgy tátogok, mint egy partravetett aranyhal; kinek utolsó kívánsága az, hogy valami velős, esetleg mondvacsinált indokkal végleg elsüllyedhessen a mélyben. Vissza akarok vágni; olyat akarok mondani, ami áthatol azokon a bizonyos falakon és talán eljut Barty lelkéig, de amint ez az eshetőség realisztikus képe valóságként vetíti magát elém, rögtön elkap a lelkiismeret-furdalás, ami  úgy fúrja szúrja oldalamat, akár egy csírázó betegség. Nem tudok mit mondani; nem akarok mondani semmit sem, tehát maradok annál a nagyon is egyszerű reakciónál, amit gyerekkoromban oly’ sokszor bevetettem; kishörcsög módjára fújom fel arcomat, ajkaimat egy vékony vonallá préselem össze, szemeimet úgy szűkítve, hogy szinte alig látok ki.
- Én nem… én nem is… egyáltalán honnan a fenéből… és miért, és… - A felháborodottság legfelsőbb szintjét érem el; értelmetlen zagyvaságokat hebegek, s valójában abban sem vagyok teljesen biztos, mit is szeretnék közölni a fiúval, de annyi bizonyos, hogy egyáltalán nem nyerte el tetszésemet mindaz, amit ő kiejtett azokkal a szép ajkaival. Mármint, egyáltalán mit jelent az, hogy nem igazán meleg? Miféle kijelentés ez? A fene sem érti a Mardekáros közösség gondolatmenetét, s hazudnék, ha azt mondanám, egyetlen pillanat erejéig sem fordult meg fejemben annak a lehetősége, miszerint az a szép test az este folyamán az enyémhez préselődik. Ja, hogy mi? Kissé elkalandoztam…  Ha eddig az alkoholra fogtam túlbuzgó és naiv hozzállásomat, akkor most teljes lelki nyugalommal fogom rá az elveszettség és összezavarodottság érzését is; immár nem tudom, hogy mégis miért történik mindez, hogy mégis mi volt az a pont, ahol ennyire ellenségesen kivívtam a másik haragját, de pattanásig feszült idegeit jól érzékelem a karjaimon, amibe lassan beivódik Barty ujjának lenyomata is. Le akarom rázni magamról; azt akarom, hogy hátrébb lépjen, hiszen ez a rendkívüli közelség a legutolsó józan gondolatomat is úgy mossa el, ahogyan a víz nyaldossa a homokos tengerpartot.
- Eressz el… ez fáj. Hallod?! - Fogalmam sincs, hogy ezeket valóban kimondtam-e, vagy csupán gondolatban tettem ezt, de mire a józan eszem felsikolthatna, vagy esetlegesen kitéphetném magamat a férfi erős ujjainak fogságából, addigra egy csapóvágással a következő jelenet színteréhez ugrunk; a hatalmas, vízzel teli kádhoz. Kétségbeesetten csapkodok karjaimmal; madarakat megszégyenítő gyorsasággal és ügyetlenséggel, minek következtében a lehető legtöbb vizet nyelem le a tüdőmbe. Alapvető esetben nem lennék ennyire megrémülve; nem próbálnám meg az amúgy is elszomorító helyzetemet még tovább rontani azzal, hogy kislányokat megszégyenítő módon adom elő a haláltusámat, de most, részegen és ijedten, már a gondolattól is borsódzik a hátam, ezen pedig mit sem segít a tény, hogy a szemeimet sem bírom nyitva tartani három másodperc erejéig sem; a buborékos, boróka-kamilla egyveleg hihetetlenül csípi a szemeimet; a teljesen elázott talár és ruharéteg pedig egyre inkább a mély felé húzza testemet; mintha valaki direkt egy láncot szerelt volna rá a bokámra, súllyal a végén, ami elől esélyem sincsen elmenekülni.
- Uramisten… segíts… meghalok… - Elképzelhető, hogy ezen az estén túlságosan is drámai vagyok (na nem mintha amúgy könnyedén túllendülnék azon a tényen, miszerint valaki csak úgy a hecc kedvéért belelökött a vízbe, ráadásul nem beszámítható állapotomban, túlságosan is szédülve a Világ forgatagában), de a két választási lehetőség közül még mindig az a tetszetősebb, ahol az életem továbbra is a megszokott, unalmas kerékvágásban zajlik tovább; ahol falom magamba a könyveket és az a legnagyobb problémám, hogy a beadandó házidolgozat megint sokkal hosszabb és terjedelmesebb lett, mint ahogyan azt a professzor elvárná. Mármint, azért legyünk reálisak és valljuk be; Barty bizonyára nem fogja hagyni, hogy a szeme láttára fulladjak meg, lesz benne annyi emberség, hogyha már az ő keze is benne van a dologban, akkor legalább kihúz a “partra” és ott hagyja, hogy megfulladjak.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 27 Szept. - 16:35
Tátog, dadog, hebeg, bámul. Az álszentkedő kis geci. Már nem tudna olyat tenni, amitől ne csak pont a türelmetlensége és az ingerültsége lenne még több, még kontrollálhatatlanabb, a vergődése, a fájdalmas tiltakozása is csak még dühösebbé teszi. Pár éve, talán még tavaly is megölte volna a puszta feltételezésért, vagy legalábbis elintézi, hogy többet ne törje ilyesmin a fejét (hogy többé már semmin ne törje a fejét), de most már igazából ez is mindegy.
Minden mindegy. Már nem számít a mardekáros aranycsapat véleménye, már nem kell, hogy tiszteljék, tartsák valamire, még csak az sem kell, hogy féljenek tőle, az meg sosem kellett, hogy kedveljék, lehetne akár full homokos is, akár látványosan az, már csak egyetlen dolog számít, és az ott van a három vagy négy különbözőféle mágikus takarás alatt a bal karján. Akár meg is dughatná ezt a Bradleyt, ha már ennyire vágyik rá. Mi lenne? Semmi. Kibaszottul semmi. Úgysem érezne közben semmit. Soha nem érez közben semmit. Tökmindegy, kivel fekszik le. A testi kielégülés (kielégülés? ki a fene talál ebben kielégülést? ez puszta ürítkezés) valami nagyon távoli, nagyon tompa, nagyon semleges történés, ha egyáltalán megtörténik. Enyhe megkönnyebbülés. Vagy az sem.
És mégis képes felbaszni az agyát a félkegyelmű felkínálkozásával.
Már az alsónadrágját húzza, és nyúlna a talárjáért, amikor hallja a fiú vinnyogását, de nem szentel neki különösebb figyelmet, először meg se fordul, öltözik tovább a kényelmesnél valamivel sietősebben, és csak közben szól hátra válaszul.
- Bradley, ez a medence hat láb mély sincs, ne nevettess – mordul ingerülten, de mikor más hangot már nem hall, kénytelen hátrafordulni. Ez hihetetlen. Ez az idióta tényleg képes belefulladni egy fürdőmedencébe a prefektusi fürdőben, ahol már milliószor áztatta a seggét. Hihetetlen. Egy darabig csak nézi összehúzott szemmel, részvételnül, hátha attól majd ráébred, hogy nem fog meghatódni, és nem lesz vadregényes vízimentő-jelenet, de amikor Bradley nem hajlandó összeszedni magát, és ráállni a saját kibaszott talpára, és önerőből kimászni a kibaszott medencéből, bosszúsan felhorkant, és rászegezi a pálcáját: - Mobilicorpus!
Miután kilebegtette az ázott nyulat a medence szélére, nyújtott léptekkel megy oda hozzá, és térdel le mellé, pár gyors mozdulattal szétbontja a talárját, amíg a meztelen mellkasát nem érzi az ujja alatt, és az arcába hajol alattomos, de megbocsátónak félmosollyal, mintha szájon át lélegeztetésre készülne. Vagy csókra. Pedig nem, mert aztán amikor megtalálta a talárja alatt, amit keresett – a bordaívek találkozását, azt az édes kis háromszöghorpadást a kínlódva, fulladozva fel-le emelkedő mellkasa és a lapos, sima hasa határán –, hirtelen hátrahúzódik, és ököllel ráüt a gyomorszájára, hogy a tüdeje kipréselje magából a lenyelt vizet. Mellékhatásként öklendezés, hányás is előfordulhat, de hát ez Bradleyn csak segítene, úgyhogy nem fogta vissza a mozdulat erejét (persze, ha valóban elkezd okádni, akkor legalább oldalra fordítja, mielőtt újra fuldokolni kezd a saját hányadékában).
Ja, persze, tudja, hogy varázslattal sokkal kevésbé lett volna kellemetlen ezt elintézni. Hogyne tudná. De megérdemli ez a részeg plüssállat a könyörületét? Bárkiét? Na, ugye.
- Szívesen – közli kegyetlenül, és miután az öklendezésveszély elmúlt, gúnyos gyengédséggel megveregeti oldalt azt a kisfiúsan bájos arcát. Hihetetlen, hogy lehet még esendőbb látvány, de a víztől kivörösödött bőrével, a kicsípett bambiszemeivel, köhögve határozottan még nyuszibb. Mindjárt bevágja valaki egy ketrecbe, és elrakja húsvétra. – Ezzel már két tartozásod van felém. Ebből az egyik a szánalmas életed. Vagy mindkettő? - simítja végig tettetett merengéssel újra a járomcsontjai nagyon puha, de egyáltalán nem feminin ívét, mintha egy háziállatot cirógatna gépiesen, súlytalanul. -  Szóval figyelmeztetlek: még pár perc a részeg ostobaságodból, és életed végéig a privát házimanóm leszel. Vagy talán már most az vagy. Nem mintha sokra mennék veled.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Szomb. 1 Okt. - 21:33

I want your bad romance.



Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy egyáltalán nem így képzeltem el ezt a napomat; sőt, az egész évemet és életemet nem így terveztem, de ha tudnám, hogy a következő pillanatban elesek, akkor biztosan leülnék a formás popsimra; nehogy nagyobb bántódásom essen. Jelen esetben azonban kijelenthetjük, hogy a rossz döntések és a túlzott alkoholmennyiség kettős elegyének furcsa kombinációja van kibontakozóban, ez pedig egyáltalán nem tetszik; nem szeretnék megfulladni a prefektusi fürdőben, Barty szeme láttára. Egyetlen múló szívdobbanás erejéig tényleg elhiszem, hogy a Mardekáros fiú képes lenne végignézni a haláltusámat; egyetlen szó, vagy rezdülés nélkül. Ha képes lennék rá, akkor valószínűleg gondolatban már a búcsúlevelet fogalmaznám, de jelenleg túlságosan leköt az intenzív csapkodás és az a rengeteg víz, amit a számon keresztül nyelek le; mégis csak egészségesebb, mint az alkohol, de nagy mennyiségben egyik sem okoz kellemes következményeket. Ha lenne bennem némi józanság, vagy tisztánlátás; esetleg egy cseppnyi értelem, akkor nemes egyszerűséggel abbahagynám ezt a veszett kapálózást és letenném a lábaimat, hogy kiúszhassak a partra, mert igen; csodával határos módon még az úszásra is megtanítottak a szüleim, mikor még kicsi voltam. De ez… ez a kellemes zsibbadtság valahogyan nem tűnik ismerősnek; ez a sötét lyuk, amibe egyre csak zuhanok, megállíthatatlanul; már-már kezdeném jól érezni magam, átadva testemet a súlytalanság édes györtelmének, mikor is hangok jutnak el hozzám; mintha valaki egy üvegbúrán keresztül beszélne, messziről és túl halkan. A következő a fájdalom, minek hatására testem minden ízben összehúzódik, s a lenyelt vízmennyiség a padlózatra fröccsen; orcámat elönti a pirosság, barna íriszeim pedig kérdőn-tágan merednek a nagyvilágra, azon belül is a szőke fiúra, kinek jelenléte rögtön letaglóz; közel van, túlságosan is közel van hozzám. Tekintetem meztelen felsőtestem és a másik között ingázik; mintha nem tudnám eldönteni, hogy pontosan mi is történt mindaddig, míg mély álomba szenderültem a víz alatt, de tudatom rögtön kitisztul érintése és gúnyos éltől csöpögő szavai nyomán.
- Ha jól emlékszem, akkor te voltál az, aki belelökött a vízbe, tehát ne merd felróni ezt, mint tartozást. Meg is ölhettél volna! - igazi harcipocok módjára csattanok fel és mérges akarok lenni; valóban mérges, olyannyira mérges, hogy ellökhessem magamtól Barty kezét; hogy csúnyábbnál csúnyább dolgokat vághassak a fejéhez és durcásan kivonulhassak erről a helyről. Ehelyett azonban csak elrévedve tekintek bele azokba a gyönyörű, kék íriszekbe, amik a tengerre emlékeztetnek; olykor nyugodt és barátságos, de a következő pillanatban hihetetlenül veszélyes és háborgó lehet. - Nem leszek a házimanód sem… Hidd el, nem járnál jól velem, csak a katasztrófa követ, bármerre járok.
A légzésem nehéz; mellkasom ritmustalanul süllyed és emelkedik, a szívverésem is háromszorosát diktálja és legszívesebben elmenekülnék; tudom, hogy azt kellene tennem, mert ebben a szituációban és pláne így, nem vagyok teljesen beszámítható. Ez az, fogjunk mindent az alkoholra! (Valószínűleg azt is fogom tenni.) Vagy ezért, vagy pedig azért, mert titokban valóban a halálra vágyom; vagy csak egész egyszerűen elment az a maradék józan eszem is, de mire realizálhatnám, hogy mit is teszek, addigra már túl késő; bekövetkezett a legrosszabb, amitől tartottam. A legteljesebb nyugalommal hajolok közelebb a szőkeséghez; karjaimat lazán fonom át a nyakán, ujjbegyeim a kissé még nedves tincsekbe szántanak; a pillanat törtrészéig hezitálok csupán, s tudom, most még visszavonulót fújhatnék, de nem teszem; azt akarom, hogy megtörténjen, hogy ajkaim az övéire tapadjanak, s amíg engedi, addig ott is maradjanak. Soha nem voltam az a fiú, aki könnyedén kezdeményezett volna; sőt, még egyszer sem sikerült elmondanom a kiszemelt “áldozatnak”, hogy esetleg rajongok érte, vagy többet is el tudnék képzelni közöttünk, mint barátság; hogy szeretném átlépni azokat a bizonyos határokat. Nem, Methode a hosszú évek alatt sem tudta meg, hogy milyen érzéseket táplálok irányába, s ez talán így van jól; ha neki nem tűntek fel a nagyon is látható, szinte már kirívó jelek, akkor jobb nem bolygatni azt, ami megfelelően működik. Akkor minek is kellene elrontani azt a szép és mély barátságot némi botortalansággal; egy csupaszív kijelentéssel? Most azonban messzire űzöm magamtól ezeket a gondolatokat; csak és kizárólag a csókra és Bartyra összpontosítok; ahogyan lassan mozdulok testemmel még közelebb hozzá; immár nem érzem a víz hidegét, egy röpke pillanatra még abba a hiú ábrándba is ringatom magam, miszerint ez így jó; ennek így kell lennie… talán mindig is így kellett volna.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Barty Crouch Jr.

Barty Crouch Jr.

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
2
▽ Avatar :
Dominic Sherwood

»
» Kedd 11 Okt. - 23:15
- Te voltál az, aki kiprovokálta – von vállat könnyedén, és csak egy lesajnáló szemöldökrándulással hajlandó reagálni a hisztérikus felcsattanásra. – Ha képes vagy megfulladni egy gyerekmedencében, akkor ezt a Tajgetosz elkésett helyesbítésének kellene tekintenünk…
A házimanóság elleni tiltakozáson már kénytelen horkantva felröhögni, mielőtt képes lenne gúnyos megjegyzést tenni a teljesen magától értetődő igazság felesleges kinyilvánítására.
- Na, ne mondd. Nekem ez tök új… de igazából nem követ, Bradley. TE vagy az.
Látja előre, hogy mi fog történni, elvégre nem ostoba és nem vak. És vannak reflexei, a részeg hollóhátassal ellentétben, neki vannak, tehát megtehetné, hogy kicsusszan a helyzetből, és angolosan távozik, hogy lefejti magára a hajába mélyedő ujjakat, a tarkójára fonódó kart, hogy elfordítja a fejét, és hagyja, hogy feszengjen, csak előtte még szemberöhögi. Szóval megakadályozhatná, hogy Bradley hülyeséget csináljon. De nem teszi. Nedves, hideg ajkak a száján, de aztán már nem hidegek. Sima, puha, harapnivaló ajkak. Énje egy józan, nonstop gúnyos része egyáltalán nem biztos benne, hogy a fiú tudja, hogy mit csinál, vagy hogy egyáltalán smárolt-e már valaha, de úgy rendesen, nem ilyen álmatag királylánymódon, maszatolva, simogatva a szájával, hanem mondjuk így, aminek van is értelme, ami tövig nyomja a gombokat az idegvégződéseken, ami csak egy hajszálra van attól, hogy undorító legyen, amibe utána bele fog vörösödni, amikor eszébe jut.
Ami még az ő halott testét is átlangyosítja néhány másodpercre, ami képtelen a cirógatások és normális ingerek kellő erősítésére, és nem ért más szóból, csak vágásokból és átkokból és kőfalakon ripityára ütött kézközépcsontokból. Mert Bradley olyan sima és mozdulatlan, olyan biztonságosan és előzékenyen semmilyen, illetve bizonytalanul valamilyen, mint egy üres fehér lap, hogy most valószínűleg bármit megtehetne vele, ami eszébe jut, most teleírhatná saját magával, és saját maga igazán tényleg aberrált és mocskos és sötét és annyira iszonyú, hogy soha nem akarná leírni, ez csak egy kibaszott ösztön, ami nélkül simán lehet élni, az önmaga képére formálás ösztöne, és óh, behatóan ismeri azt az élményt, amellyel most a maga képére formálhatná, és hogy ezzel az idióta seggfej hülyével tényleg bármit meg lehetne tenni, és márpedig neki nem jutnak eszébe kedves dolgok, és miért is akarna kedves lenni ezzel a szánalmas, ittas gyökérrel, mért akarna bármit is adni neki, mikor csak idegesíti, és egyébként sem tud adni, de a legiszonyúbb abban, hogy elvenni sem, hogy Bradleyvel ellentétben ő nagyon is tisztában van azzal, hogyan működik a hús úgy funkcionálisan, élettanilag és anatómiailag, csak épp rohadtul nem érdekli a lehetőség, hogy megalázza, vagy kihasználja, hogy beletörölközzön a fájdalmasan ostobán odakínált húsába, mert a csóktól váratlanul és feldolgozhatatlanul és értelmetlenül és haszontalanul ölébe gyűlt vérnek nem ez a test kell, csak egy test kell, mert végre kell egy test, de az a test még csak nem is hasonlít arra a testre, ami alatta fekszik ennyire gyűlöletesen mindent adni készen.
És gyűlöletes itt minden. Fortyogóan, gyomorforgatóan, elemien gyűlöletes: a nyelve Bradley ajkai között, az íze az ő szájpadlásán, a húsa textúrája a fogai emlékeiben, a teste a padlón az övé alatt, az egész nyomorult létezése, ez a csók, ami percek óta tart, és amelyet ugyan Bradley kezdeményezett, de a részvétele, sőt irányítása immár letagadhatatlan benne. Ez a csók sokkal inkább olyan, amilyet ő akarna adni, mint olyan, amilyenért Bradley esedezett. És végül ő az, akit megaláz és nevetségessé tesz a saját teljesen érthető és természetesen fizikai reakciója, a saját röhejes sóvárgása. Nem Bradley.
Az, hogy a teste mégsem teljesen funkcióképtelen, jóval dühítőbb és tehetetlenebb élmény, mint a funkcióképtelenségének megnyugtató, biztos tudata volt megannyi lélektelen szexuális kísérlet után. És ez sem azt bizonyítja, hogy a férfiakra vágyna, azt sem, hogy a nőkre, egyáltalán semmit nem bizonyít azonkívül, hogy vágyik valakire, tehát képes vágyni, és ez az újszülött és épphogy csak nevet kapott vágy a lehető legostobább és legértelmetlenebb és legönkínzóbb minden lehetséges változat közül, és annyira nevetséges… És most nem tud mást gyűlölni ezért a tehetetlenségért, a saját szánalmasságáért, mint Bradleyt a puha, langyos, udvariasan ízetlen, lelkes szájával. Amitől most végre képes eltépni magát. Olyan erővel, mintha egyúttal arculvágás is lenne ez az eltávolodás. Ököllel. Pecsétgyűrűvel.
- Idióta kis pöcs – sziszegi csupa indulattal és megvetéssel, és undorodva kiköp a földre, a fiú arcától néhány centiméterre, aztán felpattan, felkapja a ruháit, és úgy, ahogy van, félig felöltözve kiviharzik a fürdőből.
Csak amikor már az utolsó zoknijáig is rendbe hozta magát egy üres tanteremben, és elindul végre a Mardekár klubhelyiség felé, akkor jut eszébe, hogy meg kellett volna átkoznia legalább.
Mert az átkokhoz ért. Azokhoz ért. Azokhoz.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Caspar & Jr.

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Theia & Caspar
» Dung & Caspar
» Caspar && Winnie
» Methode x Caspar
» Caspar Bradley

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-