Mindenki ismeri azt a kínos érzést a mikor a családjáról kérdezik, és nem tudja eldönteni, hogy hazudjon, vagy az igazat mondja. Nem is, azért mert szégyelli őket, csak szimplán értelmetlen miért a családról és a származásról akarnak megítélni valakit. Nos, a varázsvilágban ez a kérdés annyival jobb, hogy általában a családod híre megelőzi a kérdést. Nálunk is ez a helyzet áll fenn. Egy kristály tiszta aranyvérű család már önmagában lenyűgöző a varázslók számára. De az igazi kellemetlen helyzet a bemutatkozás után jön. Ekkor előveszik a méricskélő tekintetüket, majd egy felvont szemöldök kíséretében bátortalan hangon megkérdezik, hogy az a „Felwood”? Mire egy szemforgatás után némán bólintok az esetek többségében. Ilyenkor az illető izgalomba jön, és már nem is érdekli mit is akarok igazán tőle.
Nem tudom, miért gondolják az egyszerű varázslók és boszorkányok, hogy a neves varázsló családok, mint a miénk is annyira különlegesek. Igen édesapám magas beosztásban van a mágiaügyi minisztériumban épp úgy, mint édesanyám. A nagyszüleim rengeteg pénzt fordítottak a világunk védelemére és sokat köszönhet a minisztérium nekik, elvégre nagyrészt miattuk tart ott ahol.  De persze a pénz nem minden, a tudás is épp oly fontos a családunk számára. Az, hogy a Roxfort elvégzése után Auror képzőbe kell mennie a család sarjainak olyan természetes, mint másnak a nappal és az éjszaka váltakozása. Magabiztos erős emberi példák állnak minden felcseperedő gyermek előtt, és épp ezért gondolom jó magam is, hogy minden erőmmel azon kell lennem a jövőben is, hogy igazán méltó módon képviselhessem a családomat.
Bár Voldemort keze messzire elér, és a neves családokat nem kíméli, szerencsére a mi családunk kimarad tervéből. Nem zárkózik el ugyan, de nem is segédkezik a terveiben, amolyan semleges hajóként szeli a hullámokat a zavaros tengeren.
A családomból leginkább a nagyszüleimhez álltam igazán közel. Ezért is érintett oly rosszul mikor egy tébolyodott varázsló, meggyilkolta drága szeretett Ophelia nagymamám. Nyolc éves lehettem mikor elvesztettem, azóta is szörnyen megvisel a gondolat, hogy az az ember mindmáig szabad lábon van, és nem kapta meg méltó büntetését. Úgy érzem ahhoz, hogy igazán nagy tetteket vihessek véghez nem a családom híre, hanem az én igazi erőm kell. Szeretném, ha a varázsló társadalom, nem a családom miatt, hanem magam miatt ítélne meg pozitívan vagy éppen negatívan, valamint emiatt válhassak a legnagyobb boszorkányok egyikévé, nem pedig családom híre és pénze végett, bár ha más nincs egye fene ezzel is beérem egy ideig.

Reggel a csípős hideg érintésére ébredtem az arcomon. Szemem résnyire nyitottam majd tekintetem körbejárt a szobán. Az éles napsütés szinte vakította a szemem. Magamköré tekertem a hatalmas takarót, majd lábaim lassacskán a padlóra letettem. Zavartan néztem végig a szobán, valami olyan furcsa volt. Majd megpillantottam a csípős hideg okát. A fürdőszobában nyitva volt a nagy ablak. Ahogy lábammal a hideg kövön sétáltam, meg megborzongtam minél közelebb értem a nyitott ablakhoz. Egyszer csak hangos csapódással zárult be mögöttem a fürdőszobaajtó mire a vér is megfagyott az ereimben. Hirtelen fordultam hátra, de senki nem állt mögöttem sietősen bezártam az ablakot majd kiléptem a fürdőből. Nem mondanám, hogy paranoiás vagyok, vagy bármi egyéb, de azért egy picit, talán egy unikornis szőrszálnyit gyengék az idegeim. Vettem egy nagy levegőt majd szépen lassan kifújtam becsukott szemmel.
- Nyugodj meg Cass nincs itt semmi gond – nyugtattam meg magam, majd a szekrényemhez léptem.
Kinyitottam a szekrényt majd kikerekedett szemmel vettem észre hogy egy házi manó matat a ruháim között. Finoman megköszörültem a torkom mire ő remegő hangon megszólalt.
- Simon rossz volt, bocsánatot kér, ne haragudj Simonra – hebegte zavartan és nem nézett rám.
- Csak egyetlen kérdésem van, mit keresel itt, pontosan itt a ruháim között? – vontam fel kérdőn szemöldököm, majd csípőre tettem a kezem.
- Frederic úrfi mondta, hogy hozzak el neki valamit, Simon nem tudta, hogy ez rossz Simon csak segíteni akart – mondta remegve majd feje fölé tette védelmezőn kezeit.
- Szóval Frederic – mondtam egy fintorral az arcomon, majd sarkon fordultam és az ajtó felé viharzottam, majd hangosan becsaptam azt.
Leszaladtam a lépcsőn, majd egyenesen a hall felé vettem az irányt, ahol Frederic unokafivérem éppen gúnyos mosollyal az arcán reggelizett. Pökhendi arckifejezése annyira felmérgesített szívem szerint egyből egy rontást küldtem volna abba a beképzelt arcába.
- Frederic, ha legalább nincs jobb szórakozásod itt a nagy unalomba, mint hogy velem szórakozol, amíg egyébként apámék pénzén élősködsz, és bujdosol a hivatal elől, legalább az én utolsó napjaim ne tedd tönkre, mielőtt elutazom – mondtam neki nyomatékossá téve a mondta második felét. -  Remélem sikerül felfogni ezt az egyszerű dolgot. Bár abból kiindulva, hogy valakit még a Roxfortból is kicsaptak mert annyira ostoba nem várok sokat – néztem rá lesajnálóan.
- Elhiheted, hogy mennyire érdekel a vinnyogásod Cassie – bökte oda majd folytatta a reggelizést.
Gyilkos pillantást vetettem rá majd elindultam vissza a szobámba felöltözni. Frederic a családban olyan volt, mint egy kellemetlen fertőzés, időről időre felbukkant, és megkeserítette a velük együtt élők mindennapjait. Nem is értem miért fogadott be apám egy olyan varázslót, aki hobbi szinten unalmában embereket átkoz meg, majd utána menekül a végrehajtás elől, amit ráróttak a sok baklövéséért. Bár a baklövés lehet ide már kevésnek bizonyul… Nem tudom sajnálni igazából. Mindenki a maga sorsának kovácsa, és ha ő ezt az utat választotta viselje a következményeit. A szüleim sem értem igazán miért hagyják, hogy nálunk húzza meg magát, amíg tisztára nem mossa a családja Frederic nevét… De amekkora szerencsétlen volt mindig, úgy is megint elbaltázza, és újra itt köt ki gyermekmegőrzésre.
Mire összekészülődtem és ismét a hallba érve a kanapéban terpeszkedve találtam meg az említett jómadarat, lábait az asztalra feltéve lapozgatott valami könyvet. Pálcasuhintással húztam ki a lába alól a kis asztalt mire ő mérgesen felállt a székből majd pálcáját rám szegezte, mire én csak gúnyos mosollyal tudtam reagálni.
- Ugyan már, a saját házamban képes lennél rám támadni? Ne legyél már ilyen buta – nevettem el magam.
- Crucio – préselte ki fogai között mire éles fájdalom hasított át az egész testemen.
A fájdalomtól eltorzult arccal rogytam a földre, majd pálcám után kapva próbáltam elmormolni egy igét, több-kevesebb sikerrel. Közben Frederic arcán tébolyodott mosoly jelent meg, megrémített, a szemében vérszomj csillogott, mint aki kérdés nélkül képes lenne véget vetni az életemnek. Hirtelen képkockák villantak be az agyamban, majd egy pálcasuhintással hatástalanítottam és ájultan rogyott a földre. Lassan feltápászkodtam a padlóról, majd közelebb léptem hozzá. Fürkésző tekintettel vizslattam arcát, majd alkarján akadt meg a szemem. Magam sem tudom mi okból, de úgy éreztem valami oda vonzotta a szemem, kis hezitálás után suhintottam egyet pálcámmal, majd alkarján elkezdett kirajzolódni egy motívum, ami hatására még levegőhöz is alig jutottam. Ezután hirtelen felgyorsultak az események, a szüleim jelentek meg, akik szemrebbenés nélkül vitték el Frederic testét s mindössze annyit közöltek velem, hogy jobb, ha ebbe nem folyok bele.  Az eset után kínossá váltak a családommal töltött percek, ők hallgattak az esetről, én pedig nem kérdeztem. De legbelül valahol igazán mélyen rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem az életemmel, a családommal és a varázsvilággal kapcsolatban is olyan kérdések, amit senkinek nem tehettem fel…