A vérem arany. Tiszta vagyok. Mentes a mugliszületésűek mitikus szégyenétől, de annál betegebb Malazár paradoxon hibátlanságától. Hatalmi csatát vívó aberráns szokások szennyezték be az évszázadok alatt az erekben akkurátus kitartással életért törekvő vérszín nedvet. De ez mit sem számít. A vérfertőzés átka nagyobb ajándék ebben a bensőséges körben, mint az egészség. Nem választottam. De a biológiai tényen kívül, hogy ezen embereknek egyenes ági leszármazottja vagyok, hogy családomnak neve ott szerepel az Aranyvérűek Jegyzékének huszonnyolca között, nem tölt el önérzetes fennköltséggel, nem dagasztja mellemet, de még politikai vagy szociális állásfoglalásra sem késztet. Egyszerűen csak viselem magamon a hazugság béklyóját, nap mint nap kihasználom és élek vele, de nem kapaszkodok belé publikus közegben, hogy általa erőt nyerve ítéljek élőket és holtakat. Mert nem ez jutott osztályrészemül. Morálvesztett vagyok, ambícióktól mentes, ami a varázslótársadalom közös célokon nyugvó előrejutását illeti. Replikáim, a hangosan kimondott imázs-formáló szavak azonban a sötét oldal pártolói. Mert ezt várják tőlem? Mert ezt a legkönnyebb eljátszani.
Lehetnék egy a ködös tekintetű, gyermeki konokságtól nyáladzó háztársaim közül. Lehetnék a gyűlölködő, lehetnék a mindent jobban tudó, a bosszúvágyra szomjazó, lehetnék a legkíméletlenebbül ítélő. A koronázatlan hercegnő, méregzöld palásttal, habituálisan megbillogozott a halálfalók jegyével. Lehetnék egy Mardekár Malazár méltó utódjai közül, ha nem kellene nap, mint nap azon gondolkoznom, hogy mi vár rám vagyon nélkül egy olyan világban, ahol csak nevem van, de ruháimnak zsebe mind kiszakadt, a családi ereklyék, ékszerek, festmények, de még az otthonomnak nevezett kastély is idegen kezeknek fennhatósága alá került. Lehetnék én. S talán akarnám is. Mert irigy vagyok, mert ravasz tekintetem pont olyan fenyegetőn csillan fel a sötét éjszakában, akár bármely más háztársamé. Mert semmivel nem lennék különb, ha nem kellett volna túl korán felkelnem ebből a mázas álomvilágból. Hajszolnám a családi elvárásoknak megvalósítását jelentő utat, betörném, fiziológiai fájdalmat nem sajnálva járnék rajta, megtagadnám mindazt, amit szívem óhajt, csak azért, hogy büszkeségtől domborodjon családom mellkasa. Képes lennék rá, ha lenne kiért, ha lenne minek.
Hiszen sérültek vagyunk mind, s sebeink súlyosabbját gyerekkorunktól magunkban hordozzuk. Később ezek a kín-hegek csak felszakadnak, ritkán keletkeznek újabbak. Az évek során jobb esetben megtanulunk védekezni, megtanuljuk, hogy toljuk ki fájdalmunk határvonalát, hogy lépjünk ki sérülés nélkül a komfortzóna centrumából.
Kénytelen voltam, miután először az édesapámat veszítettem el, majd az anyámat. Utóbbit ugyan nem ragadta magához az enyészet, mégsem jelent többet számomra, mint egy távoli, elbukott, elszegényedett személyt, akinek létezése csupán garancia arra, hogy ne kerüljek árvaházba.
Akik nem léteznek, azokról felesleges tehát beszélnem. Így az özvegyi fátylát elhagyó Ysobel Hargrave és egykori férje Priam Reinhardt már nem jelentenek számomra semmit. Mert bennük sem volt annyi, hogy engem kiemelve bizonyítsák, hogy bármit is jelentettem számukra. Hagyták volna, hogy belehaljak a hétköznapokba.

Az égen derengő telihold arcának élénk, pozsgás színét a köré koszorút képző felhő-köntös fakította csupán el, mit úgy igyekezett kerekded vállairól lefejteni, akár dacos gyermek csapzott hajába fésűt akasztó anyjának kezét vállának magasságából. Sziszegett, nyögött, duruzsolt a hűs lég az erdő göcsörtös törzsű tölgyei között. Mohón elvágyódó tekintettel követtem, miközben mozdulatlanul strázsáltam büszkeségem megtartásáért a kivilágított terasz peremén, átkívánkozva az ujjaim közé vesző, testem melegét kiszipolyozó kovácsoltvas korláton.

Törékeny volt a pillanat, míg karnyújtásnyinál szűkebbre fogta kettőnk közt a távolságot. Hanyag eleganciával előre biccentett állának jelentőségét vette mondandóért vergődő ajkainak bizonytalansága. Csupán csak megköszörülte torkát. Ennyit szánt rám. Most mégis minden bocsánatkérésnél nagyobbra értékeltem a csendes némaságot, amit rám hagyott.
Súlyos volt a teher, mit az estélyi ruhából fedetlenül tündöklő csontos szirtjére ültetett vállaim mérlegének az első találkozás, s a visszavonhatatlan felismerés.
Hogy tehettem?
Elmosódtak a határvonalak. Hiába hívtak aranyvérűnek, ha a megsérült kézfejemből vöröslött a nedű, mit pezsgőszín selyemruhám ránctalan valója felitatott. Hol volt az arany? Hol volt értéke? Hol volt megbecsülése?
Ez senkinek nem kellett már önmagáért, mert semmiben nem különbözött csekély árú, varázstalan családokétól. A nevem nem szépítette meg. Szégyenkezve tagadtam le már az első momentumban. Méltatlan volt. Hozzám. Hozzá. Megfizethetetlen árat kérhettem volna, ha nem vagyok képes lejjebb adni elkényeztetett elvárásaimból, a tisztavérűek aggályos dölyféből.

– Hány éves vagy?
– Milyen érdeklődővé vált, hirtelen – hitetlenkedve szakadt fel belőlem a nevetés. – Mennyit fizetett?
A néhány centi, mi kettőnk közé ékelődött a türelmetlenség hevéből fakadó sérülések miatt, szétmállott. Szégyenérzetét elhagyva merített hozzá pofátlan magabiztosságot, hogy uralma alá hajtsa, amiért fizetett. Engem. Engem abban a vékony anyagú ruhában, kiszolgáltatott helyzetemben. Bárhogyan koncentráltam a birtok határában húzódó erdő tölgyeinek sziluettjére, megrészegített az ijedelem, ahogy hozzámért. Gyengéd volt, finomságba burkolt buja hozzáértés vált le ujjbegyeiről, amint feslett estélyimnek vékony pántját visszaparancsolta a meztelen bőrre. Leheletével égette fel az utat maga előtt, ahogy egyre feljebb tört.
– Eleget ahhoz, hogy ne távolról kelljen csodáljalak.
– Az nem elég. Pontos összeget akarok hallani.
Viharos határozottsággal fordultam meg satuként rabságba taszító két karja között, hogy pillantásom összekapcsolódjon gyűlöletes smaragdjaival. Meg kellett állítanom. Tudtam jól, hogy mire vállalkoztam, s a pergamenre nem vésett munkaköri leírásba senki nem foglalta bele, hogy többnek kell lennem, mint a kísérőm karján megülő igazgyöngy.
– Nem tudtam, hogy a magadfajta boszorkánynak is van miért felszegnie az állát és dacolni az én jó akaratommal. Egy félvér boszorkányban nem kellene, hogy ennyi kitartás legyen. Gondolj arra, hogy meg kell élned valamiből. Hány gyereket tartasz el otthon abból a kevés pénzből, amit mocskos mágusok pengetnek ki neked, mi? Óradíjas vagy? Mennyi a tarifád, szépségem? Hánynak tettél már bérmentve kedvére? Miért keresel aggályokat, mikor messze a legápoltabb vagyok azok közül, akik ma megfordultak a Madame-nál? Mondd, mit ígérjek… mondd, hogy mitől hanyatlana le az összes fal körülötted, ami téged fogva, engem pedig távol tart? Mi kell, Ada?

Közelsége felzaklatott, hevesen kapkodtam a levegőt. Mondhatni nem erre készültem, mikor szobámnak bájos rejtekéből tudatlanul előléptem, hogy kövessem anyámat arra a helyre, ahonnan nívós családokhoz közvetítik ki, s ahonnan megannyi aranyló galleont hoz haza vörhenyesre dörzsölt, megtépázott markában. Hiszen sosem beszélt csillogó báli estélyekről, gazdag mágusokról és nagylelkű felajánlásokról. Neki a takarítás jutott azon konyhákban, hol hiánykeletkezett a manókból. Háta a mosástól fájt, a dagadt vizes ruháknak súlyától, s nem a feje sajgott a szemérmetlen szavaktól, kényes kérdéseknek armadájától.
Bárcsak eltérdelt térdemnek forrongó kínja lett volna a hosszas felmosás után egyetlen kifogásolnivalóm az első estén, mit pénzben mértek.

Nem hagyott időt, hogy válaszra ocsúdjak. Kizökkentett gondolataimból, s heves vérmérsékletéhez hűen, ajkai közé fogta ajkamat, hogy kétségbeesetten csókolja le róla a vágyott nőnek ízét. Kit látott bennem ez a férfi? Kit, aki nem én voltam.
– Tizenhat éves vagyok.
– Hazudsz.
Bár hazudtam volna, hogy legálisan, bűntudat nélkül élvezhessem a felnőtt férfi csókját, akinek rámenőssége míg először megijesztett, másodszorra már elégtétellel töltött el. Nőnek éreztem magam életemben először. Felnőttnek. Eltartónak, nem pedig eltartottnak.


Nem tartott sokáig a megfizetett kéjmámor. A végére Blaise Calvertnek pont annyi köszönni valóm volt, mint amennyivel ő tartozott nekem. A pénz jó kommunikációs eszköznek bizonyult kettőnk között, így nem vetettem meg a dísztalárjának belső zsebéből kiszóródó aranyos galleonokat. A rakoncátlan érmék szanaszéjjel szóródtak a széles erkély kőpadlózatán. Az utolsót, mi recés oldalára fordulva igyekezett megszökni ziháló testem mellől, Calvert cipőjének talpa alatt nyert megnyugvást. Kikerültem a férfi érdeklődésének köréből, az utolsó aranyat felém lökte, s még az előtt hátat fordított nekem, hogy a sötét szövetnadrágon helyére igazította volna a korcot tartó két gomb alatti zipzárt.
Ruhám itt-ott meggyűrődött, de magától visszahullott, hogy eltakarja meztelen combjaimnak tövét.
– Blaise.
– Mit akarsz? Szedd össze a pénzed, aztán mára ennyi volt. Ennyi csak elég lesz. Ha nem dorbézolsz a következő három hétben, már majdnem jól élhetsz. De nem hiszem, hogy addig kell várnod… tudod, az étvágyam. Majd kereslek.
– Blaise.
Nem volt mondanivalója. Csak másfél percig tartott, alig néhányszor vettem levegőt, de az elmúlt negyedórát ez tette meghitté. Talán csak ezért érte meg, ha nem a pénzért, mi még mindig arra várt, hogy összegyűjtsem, s megalázkodjak azért, hogy dolgoztam.
–  Hívni foglak. Nem hagylak éhen halni…
– Hogy lehetsz ekkora… annyit akartam mondani, hogy húzd fel a nyavalyás zipzárt a nadrágodon. A döglött disznóra illik rácsukni a kaput.
– Ó, hát húzd fel – vetette oda féloldalasan, élveteg mosolyát megtagadva. Kezemért kapott, mikor látta azt meglendülni, s ellenkezésemet megtagadva vonta ékességét takaró textilre kezemet. Megfagyott ereimben a vér, s csak a markomba fészkelő papírpénzre szorítottam rá reflexszerűen. Az volt, mi visszarántott a valóságba. Azt akartam mondani, hogy sorvadjon el minden végtagja, hogy vigye el Malazár. A mágus után azonban már csak a meglebbenő fekete talár maradt, s az a belülről mardosó érzés, mi megsemmisített.

Vigasztalhatatlan zokogásba kezdett az ég, ahogy térdre rogytam a csatakos földön. Az első csepp a fal mellé állított kőszobor arcán folyt le. Ijesztő volt. Mintha cseppről cseppre engem sajnált volna, ahogy szoknyámba gyűjtöttem jussomat. Legalább ő sírt értem, s sajnált, míg sebesre térdeltem térdemet az aranyvérű kúria balkonján.