A családom mondhatni tökéletes, s hűen követi az aranyvérűek normáit, igyekszik Voldemortot támogatni mindenben.
Anyám, Isidore Crowley-Calvert egy bájos, gyönyörű nő, aki mindig tudja, hogyan viselkedjen a társaságban, s kellően tájékozott ahhoz, hogy bármely témához hozzá tudjon fűzni néhány gondolatot. Kissé visszafogott, nem túl gyakran mosolyog, és néha talán túl komoly, mintha próbálna elzárkózni, s titkolni valamit a külvilág elől. Ha mosolyog is, mindig úgy érzem, hogy csak palástolja valós érzelmeit. S hogy boldog-e apám mellett, nehéz lenne rá választ adnom, de úgy gondolom, hogy igen, különben nem lennének már együtt.
Az apám, Robert Dale Calvert, fiatal kora óta üzletemberként tevékenykedik, s ehhez kiváló üzleti érzékkel rendelkezik. Stratéga, rafinált és eléggé dörzsölt ahhoz, hogy saját céljai érdekében bárkin áttaposson, ha a helyzet úgy kívánja. Tekintélyt parancsoló férfi, kissé rideg, s talán egy csöppet sznob.
Rajtuk kívül, akad egy nagybátyám is, Blase Elliot Calvert, aki hosszú ideje családunk része, velünk él, s mondhatni nem is kíván elköltözni. Nem vágyik saját birtokra, sem pedig saját kúriára. Sokkal szívesebben ül le a mi étkező asztalunkhoz, s lógatja a lábát a kanapénkon, ha épp nem a barátaival jár kártyázni. Egy megrögzött naplopó, s hazudozó, s talán apám csak azért nem adta ki még az útját, mert az édestestvére, s olykor hasznát veszi egy-egy üzletnél. Hogy kedvelem-e? Változó, van hogy egész jól el lehet vele beszélgetni, olykor azonban nem vagyok kibékülve a stílusával.
Ami közös apámban, s a nagybátyámban, hogy mindketten viselik a sötét jegyet, s szeretnék, ha én is megkapnám azt a közeljövőben. Mindez már folyamatban van, hisz mindent megtennék azért, hogy egy napon engem is befogadjon Voldemort a követői közé, hogy támogathassam őt, s képviselhessem az aranyvérűek érdekeit.
S ha már a család, kénytelen vagyok megemlíteni jegyesemet, és családját.
Sajnos az elmúlt hónapokban családunk rossz helyzetbe került, s bár apám nem fejtette ki, hogy mi a probléma, szüleim jobbnak látták, ha eljegyzést kötök az egyik Miniszter lányával, Dahlia Walsh-al.
Családjuk szintén Voldemort párti, s hozzánk hasonlóan ők is mindent megtennének annak érdekében, hogy a Nagyúr célt érjen, s ezzel a hozzánk hasonló aranyvérűek kerüljenek előnyös helyzetbe.

- Félix, kisfiam! Malazárra, mit műveltél a fiúnkkal Robert? Meghalt? Félix, az ég szerelmére, térj magadhoz bogaram…térj magadhoz…gyűlöllek Te szemét, te rohadt szemétláda, megölted a fiúnkat!!
Visszhangzott anyám hangja a fejemben, miközben arcuk elmosódott előttem, s lassan teljes sötétség borult az elmémre, mely hosszan magával ragadott.
Ájultan hevertem a padlón, oldalamat csúnya, fekete foltok, s égési sérülések lepték el, néhol vér serkent a mély vágásokból, mely sűrűn beleivódott a moha zöld szőnyeg alattam heverő sarkába.
Drága anyám azt gondolván, hogy már nincs bennem lélek, és életem kimúlt az átoktól, dühödten esett ökleivel apámnak, s hevesen ütlegelte mellkasát, állát, karjait. Fájdalmában hisztérikusan törtek elő belőle a könnycseppek, apám azonban erősen szorított rá a törékeny csuklókra, s dühödten fúrta íriszeit anyám elveszett tekintetébe.
- Fogd be a szád Isidore és térj észre! Nem halt meg, hagyd, hogy segítsek rajta! – Majd ellökve anyámat a közelemből, azonnal fölém hajolt, hogy ellenőrizze pulzusomat, s szemügyre vegye az oldalamon éktelenkedő, csúnya sebet.
Az átok cirádásra marta bőrömet, apám azonban nem mondott le arról, hogy helyrehozza a hibát, amit vétett. Előhúzva varázspálcáját, minden erejét összeszedve koncentrált, s mormolta a megfelelő gyógyító varázslatot.
Hosszasan próbálkozott, míg anyám megrogyva figyelte törekvését, s bársonyos, megkímélt kezeivel törölgette könnycseppjeit arcának szegletéből. Pillantása végig futott az irodabelsőn, s ekkor vette észre vérben heverve Reinhardt urat, akit férje üzleti partnereként ismert.
Elszörnyedt a látványon, szavai azonban elhaltak, s riadt pillantását felénk kapta, hogy lássa, van-e még remény.
A percek hosszú órák lehettek, de a sötétségben cikázó, világos fények labirintusából néhány perc múlva visszaragadott az élet, s felnyíló szemhéjaim alól megláttam apám szenvedő arcát, miközben pálcáját felém tartva veti rám a gyógyító varázslatot.
- Neh.. ne bánts..- Pillanatokkal később elmúlt az álom, az a fenséges, nyugodt légkör, mely odaát csalogatott. Helyére költözött a bizonytalansággal vegyült félelem, s a velőt rázó pillanatok, mikor láttam, hogyan súlyt le apám egy ártatlanra, majd hogyan támad nekem , s lövelli felém az átok csápjait hosszú pálcájának végéből.
- Kicsikém, ne félj, ó hogy élsz, áldott legyen Malazár! – Anyám gyorsan ugrott mellém, s szorította fejem szorosan a mellkasához, tekintetem azonban nem tudtam levenni apámról, s a riadalom még jobban uralta testemet.
Reszketve kapálóztam, igyekeztem hátrébb araszolni, miközben anyám ismét nemzőmmel veszekedett, s ráförmedt, hogy azonnal hagyja el az otthonunkat.
Rettegtem tőle, nem akartam látni, sem pedig beszélni vele. Elvonulva a szobámban kuporogtam, s hiába hunytam le a szemem, még mindig magam előtt láttam, ahogy apám kivégez egy ártatlant, s dühében nekem esve, lesújt rám pálcájával.
Attól a naptól fogva nem ettem, és nem ittam, képtelen voltam arra, hogy megszólaljak. Az éjszakáim álmatlanok voltak, a szememet sem mertem lehunyni, s ha ez megtörtént, magam előtt láttam, hogyan olt ki apám egy életet.
Tíz évesen mélyen megrendítettek a történtek, elveszítettem minden bizalmamat, s olyan sokk ért azon az estén, amiből nem lehetett visszarántani egyszerű, kedves szavakkal. Már-már úgy viselkedtem, mint egy elmeroggyant, s ez a szüleimet is megviselte.
- Robert, nézz már rá! Nem beszél, és napok óta nem eszik, hozzá se lehet szólni, mereven bámulja a falat…félek, aggódom, hogy ezt nem hozhatjuk helyre. A fiúnknak szüksége lenne egy olyan környezetre, ahol meggyógyulhat, vigyük őt intézetbe, az idegei biztosan gyengék…
- Gyengék, hát persze, mert azt is biztos tőled örökölte! Ha nem pátyolgatnád annyira, és nem nevelkedett volna eddig burokban, akkor ez most meg sem kottyant volna neki. – Morrant rá apám, miközben idegességében fel-le járkált a szobában.
- Robert, mégis hogy gondoltad ezt? Azért mert neked…neked efféle dolgaid vannak, attól még a fiamnak nem kell ezeket látnia és átélnie.
- Nem igaz Isidore! Ostoba vagy, ha efféle baromságokkal próbálod a helyzetet könnyíteni. Igen is, a fiamnak látnia kéne ezeket a dolgokat, hogy megerősödjön, és ne legyen ilyen nyeszlett szerencsétlen. Ha nem óvtad volna mindig, mikor magammal akartam vinni egy-egy tárgyalásomra, akkor most nem történt volna ez! Balesetek meg előfordulnak, él és jól van. Mégis, akkora problémát csináltatok ebből az egészből. És nézd meg, olyan, mint egy nem normális félőrült. – Dühösen csapott tenyerével a kandalló szélére, s mélyen fúrta pillantását a felcsapó lángnyelvek közé.
- Nem Robert, nem, nem teheted ezt mindig a családunkkal! Elegem van már ebből! – Anyám könnyeivel küszködve ordított apámra, aki egy ideig visszafojtotta gondolatait, végül már nem tudta tovább tolerálni anyám hisztériáját, s mérgesen fordult felé.
- Isidore kérlek, fogd be a szádat, mert fogalmad sincs semmiről! Ha én nem kaparlak ki a szutyokból, Te sehol se lennél! Azt hiszed, hogy az apád nem direkt adott hozzám Téged? – Dühösen fúrta pillantását a nő íriszeibe, miközben közelebb lépdelt hozzá.
- Mostantól az lesz, amit én mondok. A fiúnk nem lesz többé burokban, meg kell tanulnia férfivá érni, erősnek lenni. Többé nem kényeztetheted, nem babusgathatod úgy, ahogyan eddig. Félix igen is ki fogja venni a részét az üzletből, mellettem fog tanulni, és egy napon majd Ő is a Nagyúr egyik legkiválóbb követője lesz. Ahhoz pedig, hogy olyanná váljon, még sok dolgot kell látnia, és tapasztalnia. A fiam pedig nem kerül intézetbe, emléktörést alkalmazunk, lehet hogy a memóriájából törlődni fog néhány emlék, néhány nyaralás, vagy veled eltöltött anyás pillanat, de kit érdekel, ha a fiúnk újra normális lehet? Te pedig, soha nem fogsz mesélni neki arról, ami történt. Nem kell tudnia, hogy én sebesítettem meg, ahogy ezt a kis üzleti incidenst is elfelejthetitek…Isidore…támogass, mert szeretlek, és nem akarnálak a másvilágon látni.
Apám rendkívüli tehetséggel tudott szeretni, s egyben megfélemlíteni. S bár szerette az anyámat, képtelen volt az érzéseit normális mértékben kifejezni. Számára nem létezett gyengédség, kizárólag az a határozottság, s dörzsöltség, mely ahhoz kell, hogy soha se tapossák el.
Emlékszem, azon az estén apám bejött hozzám, s ahogy megláttam, riadtan kúsztam ismét a sarokba, s körmeimmel a padlót kaparva igyekeztem hátrébb iszkolni.
Ő azonban nem kegyelmezett.
Előrántva pálcáját, rám szegezte azt, s az emléktörő varázslattal hosszú időre mély álomba kergetett. Azon éjszaka után már minden megváltozott, nem emlékeztem jó néhány dologra, apám azonban mindig figyelmeztetett, hogy legyek erős, szedjem össze magam, s csak haladjak előre, egyenesen a céljaim felé. Azt hiszem, abban a pillanatban elfelejthettem a múltamat, s újjászületve, egy egészen más Félix lépett ki a szobájából…