A lámpa pislákoló fénye az egyetlen, ami némi világosságot szolgáltat ezen a késői órán; még a Hold ezüstös csíkjai sem tudnak áttörni a nehéz, porlepte függönyön. Ujjaimat a szavakon húzom végig, tekintetemmel követve a mondatok sűrűjét, ám elmém már képtelen felfogni az információk halmazát, nem is igazán kerül feldolgozásra mindez. Lassan ingatom meg fejemet, öklömmel megdörzsölöm a szemeimet, hátha az álmosság tovaszáll, de amint kinyújtóztatom végtajaimat, már végleges a döntésem; elindulok a klubhelyiségbe. Jellegzetes illatok és érzések kerítenek hatalmuk alá, ahogyan az alagsor felé igyekszem; cipőm halk koppanása az egyetlen, ami visszhangot ver az ódon folyosó falai között. Minden annyira megszokott, annyira berögzült… de ez nem. Egy aprócska termetű lány ütközése szakít ki mélabús merengésemből; reflexszerűen kapok a vékony karok után, ujjaimmal talán erőteljesebben szorítva meg azt; nehogy esés legyen a vége, ám így az eddig féltve magamhoz szorított vaskos könyv a padlóra hullik, felfedve ezzel a címét; szerelmi bájitalok és varázslatok.
- Igen, az a nevem. - közömbösen pillantok végig az előttem lévő, barna hajzuhataggal megáldott lányon, s jó pár pillanatnak el kell telnie ahhoz, hogy elmémben kirajzolódjon az a sok emlék, ami hozzá fűződik, így végül a neve is bevillan; Evangeline Wellington. - Igazán megtisztelő, hogy tapadsz rám, mint egy pióca, de sajnos nem tudom viszonozni a rajongásodat.
Hűvös távolságtartás szikrája lobban fel bensőmben, ami elárasztja az egész mellkasomat, s mielőtt még a másik esetlegesen kérdéseket tehetne fel a könyvet illetően; macskákat megszégyenítő gyorsasággal hajolok le érte és süllyesztem talárom belső zsebébe, nehogy további illetéktelenek is szemet vethessenek rá.
- Szóval… - kezdek bele halkan-karcosan, fejemet kissé oldalra biccentve, tekintetem béklyói fogságban tartja Evangeline íriszeinek látványát, s nem eresztem, magamhoz láncolom őt, akár egy riadt kis rabmadarat. - Miért is vagy itt? Ha emlékeim nem csalnak, akkor már végeztél és most valahol máshol kellene lenned. Vagy talán ennyire hiányzik ez az ódon épület? A régi barátaid és tanáraid?
Finom vonásaim jól látható grimaszba torzulnak, mintha legalábbis citromba haraptam volna, mert nem bírom elképzelni, mégis mi lehet az a fontos tényező, amiért képes visszatérni ide, azok után, hogy nem lenne kötelező. Vajon mi lehet az, ami a szívének oly’ fontos? Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy egy szerelmes kis galamb, mert hát ugye csak a hülyék esnek szerelembe, s ringatják magukat abba a hitbe, hogy bármire képesek. Ujjaimmal lágyan megdörzsölöm orrnyergemet; az imént érzett fáradtságot már egyáltalán nem tapasztalom, mintha soha nem létezett volna szervezetemben, annyira éber és friss vagyok, hogy képes lennék ültő helyemben kiolvasni a nagyon is rejtegetett könyvet. Magamba falnám annak tartalmát, míg a végkimerültség fejbe nem kólintana.
- Ha engem kérdezel, semmi keresnivalód nincsen itt. Már mindenki tovább lépett. - Alig láthatóan vonom fel egyik szemöldökömet, ám ha a lány időközben szökni próbálna, mindig azzal a lábammal lépek ki elé, amerről kikerülni szeretne. Tudnám ezt csinálni akár a végtelenségig is, s az biztos, hogy amíg nem kapom meg a kielégítő válaszaimat, addig nem köszönünk el egymástól.

Sokszor elég egyetlen pillantás; egyetlen ismerős érzés vagy illat ahhoz, hogy a múlt újra felidézze önmagát, hogy a történelem újra leperegjen lelki szemeim előtt, ezzel minden jót és rosszat egyszerre élve át, ami valaha is megtörtént nyomorult kis létezésem során. Szemöldököm hirtelen szökken a magasba, s most hálát adok minden földinek és éginek azért, mert nem ül ki arcomra mindaz, ami elmémben zajlik le. Továbbra is a közöny álarcát öltöm magamra; hideg távolságtartással siklik végig tekintetem a lányon, kihez már régóta nem volt szerencsém, de távolléte nem is igazán zaklatta fel lelki világomat. Szavait követően nevethetnékem támad; mélyen, zsigerből jövően csiklandozza a torkomat, de nem engedem szabadjára, elnyomom magamban az inger legapróbb jeleit is, helyette karjaimat a mellkasom előtt fűzöm össze.
- Tudod, vannak olyanok, akik szimplán hülyék, mert úgy születtek, de vannak olyanok, akik ezt választják életcélul, hogy hülyék legyenek. Hogy szerelembe essenek, hogy megházasodjanak, hogy gyerekük legyen; csupa olyan dolog, ami nélkülözhető, ami nem fontos. De egy dolog közös ezekben az emberekben, mégpedig az, hogy soha nem térnek le arról az ösvényről, amin járnak. Szentül hisznek a jóban, valami felsőbb hatalomban, ami vezeti őket. Lemondanak a hagyományokról, nem tisztelik a régmúltban elkövetett tetteket, egyszerűen csak felrúgnak mindent, egy új, szebb jövő reményében. - halkan, de jól artikuláltan beszélek, hogy biztos legyek benne; szavaimat Evangeline is megérti. - De mi van akkor, ha az a boldog, békés időszak soha nem fog eljönni?
Továbbra is a rideg kellemesség csendül ki hangomból, ugyanakkor a nyájasság apró szikrája vegyül bele; kétértelmű mindaz, amit mondok és teszek. Közelebb lépek a lányhoz, ki hatalmas, őzikebarna szemeivel kecsesen pislog fel rám, s egyelőre nem teszek semmit sem; nem érek hozzá, nem húzom el előtte a nem létező mézesmazdagot; egész egyszerűen csak egy mosolyra görbülnek ajkaim, ahogyan egyre őt és vonásait pásztázom tekintetemmel. Ha így akar játszani, akkor felőlem legyen így; semmi jónak nem vagyok az elrontója, s már éppen kellett valami, ami kicsit eltereli gondolataimat a mindennapok búskomorságáról és arról a bizonyos illetőről.
- Szóval, azt mondod, hogy egy csapatban játszunk? - hümmentek fel halkan. - Hogyan tudnád bebizonyítani, hogy ez valóban így van? Hogy megbízhatok benned és a Nagyúr téged is kiválasztott maga mellé? Hogy Őt szolgálod?
Nem simítok végig alkaromon; egyetlen rezdüléssel sem jelzem felé, hogy immár magamon viselem a sötét jegyet, hogy a Nagyúr feltétlen bizalmát élvezi a Malfoy család. Mert mi megtettük azt, amit minden hozzánk hasonló családnak meg kellett volna; nem tértünk el a hagyományoktól, továbbra is szentül hiszünk abban, hogy az aranyvér mindenek felett áll, hogy nem szabad holmi sárvérűekkel szaporodnunk, mert az a varázslóvilág bemocskolása és megszégyenítése.
- Azt szeretnéd, ha tanítanálak? Azt szeretnéd, ha megmutatnám neked, milyen is egy igazi aranyvérű? Egy igazi varázsló? - Féloldalas mosoly bújik meg szám szegletében, s még közelebb lépek a lányhoz, kezemet felemelve nyúlok el hozzá; ujjaimmal óvatosan simítva egy rakoncátlan tincset a füle mögé.