Siettem. Későre is járt és ami azt illeti most nem szándékosan de szabályt szegek. Ha előre meg lett volna tervezve, akkor megérteném, most mégsem így történt. Lekéstem a vacsorát is, mondanom sem kell, hogy ez mennyire csodálatos. De legalább a házi dolgozat jóslástanból kész. Megszenvedtem vele. Bevállalok bármit most már ezek után. Megrázogattam a jobb kezem, abban reménykedve, hogy visszanyeri az 'életét' mert még magamhoz képest is sokat írtam. Nem vagyok Hollóhátas, sosem fogok olyan tartalmasan és túlontúl kiemelkedően fecsegni egy témáról, ahogy ők teszik. Csak egyszer az életben megpróbálok valami olyat, aminek semmi köze sincs a sporthoz. Bár szó mi szó, ezt a tantárgyat sem vallanám a kedvencemnek, mégis próbáljuk ki címszó alatt megtartottam ezt is. Tudom, hogy olyasvalamit kellett volna választanom, ami még érdekel is. De egyszerűen nem tudom eldönteni mi lehetnék. Mindenki aurorra vagy kviddicsezőre gondolna az én helyemben, kezét-lábát tördelné, ha a kettő közül az egyik álma valóra válna. Bezzeg én! Csak egy résznyit hasonlítok az apámra, mindketten a Hugrabugba kerültünk, ő sokkal többet konyít a varázslények felé, mint én, a hatásának köszönhetően azonban akarva akaratlanul felszedtem egy-egy információt tőle. Gyakran megesett, hogy haza is hozott egy-egy furcsa szerzetet, mert ilyen-olyan sérülése volt és ő a fejébe vette márpedig gondozni fogja, amíg fel nem épül. Ilyen téren inkább csak a kisebb fajta lényekre gondolok, mert anya biztosan nem engedett volna a ház közelébe egy sárkányt mondjuk. Jó, annyira okos én is vagyok, hogy soha az életbe ne menjek túlontúl közel egy sárkányhoz. Őket amúgy sem csípem, bár szépnek szépek de csakis a távolból. Hogy most közben mennyi lehetett az idő? Fogalmam sincs! Mindenesetre késő, mert véletlenül egy kicsit elszunyókáltam a könyvek mögött. Eszméletlen milyen könnyen elfárad a varázsló fia a könyvek között írás közben és milyen meghitt álmai lesznek közben. Kár, hogy felébredtem. Persze a könyvtárban sem szerettem volna tölteni az egész estét, mert ha reggel ott ébredek fel, ami hála Merlinnek és a könyvtárosnak nem történt meg, akkor elkésem az első óráról s, ennek tetejébe még zsémbes is leszek. Ha meg zsémbes vagyok, akkor általában a professzorok nagy örömére hallgatok, nem tartok diskurzust arról ami éppen az eszembe jut és úgy érzem okvetlen meg kell osztanom a mellettem ülővel, akárki legyen az. Szóval tényleg örülhetek, hogy nem ragadtam a könyvtárban! Semmit sem hagytam ott, minden a táskámban volt, csak én nem a klubhelyiségben. Tényleg mindent megtettem azért, hogy elérjek oda. Mégis zavaró mód léptek nyomai visszhangoztak a folyóson. Csodás! Ilyenkor jól jönne egy prefektusi cím, de a magatartásom nem elég meggyőző erre a posztra. Hát nem kiábrándító? Mindegy. Kerül amibe kerül, én nem fogom hagyni magam és nem fogok elbujdosni. Úgysem a Tiltott Rengetegből jövök, szóval...De így is késő van.

Szembe kellett néznem a bajjal, még ha sokkal jobban szeretem elkerülni azt, most mégsem volt rá lehetőségem, hiszen szembe jött velem. Kikerülni meg teljesen esélytelen volt, mert akárhogy is nézem nem vagyok láthatatlan. Még akkor sem, ha vagyok annyira okos és nem fénylik a pálcám egyfajta jelzőlámpaként a prefektusoknak, hogy itt vagyok, kapjatok csak el ha tudtok. Nem. Amíg neki nem megyek egy falnak biztosan tudom, hogy úgy ahogy, de látok. Most már kár sietni. Tényleg. Inkább csak kihúzom magam és bármi történjék nem fogok meghátrálni és másik utat keresni. Mi van ha egy jó futó prefektussal van dolgom, aki még nálam is gyorsabban szalad? Na akkor talán még el is fáradok és mindennek a tetejébe, még el leszek kapva. Szóval inkább lebukom, mintsem azon fáradozzak, hogy ez ne történjen meg. Aztán mondhatni a semmiből, amikor éppen befordulnék egy pálca fénye világítja meg a cipőmet. Csodás! Gondolom nem kell megjegyeznem, hogy mennyire nem szeretem, ha úgymond megvilágítanak, mint egy bűnözőt a vallatáskor. Megnyugodtam. Miért? Mert lényegében abba az illetőbe szaladtam bele, akibe jobb esetben csak nappal találkoznék. De most nem. Hiszen itt volt teljes őnagyságában. Cathy. Az én Catherine-m. A másik felem, egy darab abból a világból ami én lehettem volna ha nem fiúnak születek.
– Cat! Uh de jó, hogy te vagy az. Én éppen a klubhelyiségbe tartok. Talán baj? – próbáltam ugyanolyan halk lenni, mint ő. Különben sem szerettem volna azt, ha bárki meghallana, legalábbis engem. Őt nyugodtan, hiszen prefektus, nem nagy kunszt ha valaki a hangját hallja, hiszen olyan sok baja nem lehet belőle.
– A könyvtárban, jóslástan házi. Ugye rémlik? – szerintem ő már el is felejtett minden egyes házi dolgozatot, amit a professzoroktól kaptunk és már aznap meg írja míg én várok egy napot vele vagy többet. A határidőtől függ. Nyugodt és ráérős típus vagyok, ez a baj.
– Elaludtam írás közben. – vallom be végül az igazat, mert szerintem őt ez érdekli, nem pedig a kis elterelő akcióm a visszakérdezéssel. Amúgy meg nagyon jól tudja mikor hazudok és mikor nem. Túl jól ismer ahhoz, hogy füllentésbe adjam a derekam, ha róla van szó. Bárki mással szemben könnyebben menne, de nem tudok az ő szemébe nézni ha el akarnám titkolni előle az igazat.
– Ha nincs a könyvtáros, én lehet ott is maradok a könyvek között. Látod? Az arcomon még mindig látszik az alvás helye, kipirult. Itt! – az arcom jobb oldalára mutatok a mutatóujjammal. Kétlem, hogy neki bizonyítékokra is szüksége volna, de azért minden érvet fel kell hoznom azzal szemben én tényleg elbóbiskoltam, még akkor is ha esedékes egy nevetés a részéről. Akkor sem számít igazából, mert neki elnézem, ha rajtam vagy velem együtt nevet.

Igaza van, végtére is jobb ha ő az akivel szembe találom magam, mint egy olyan személy akivel kevésbé vagyok ennyire jóban. Nem arról van szó, hogy szeretek a prefektusokkal barátkozni vagy hasonlók, csak nem jó ha sok közünk van egymáshoz. Mert megeshet például, hogy piszkáltam szegényt amíg nem volt prefektus és ha most kapna el tuti visszaadná azt a sok csínyt amit elkövettem ellene úgy, ahogy az meg van írva. Biztosan mérgelődnék, a professzort is felhergelném akivel a büntetőmunkát le kell bonyolítanom, akármi is legyen éppen az. Tehát akárhogy nézzük, mindig jobban járok az ikertestvéremmel, mint egy olyan személlyel akihez nem köt semmilyen rokoni szál.
- Ahhoz semmi kétség sem fér. Tiszta jó, hogy van egy prefektus a családban! – vagy nem, attól függ kinek az oldalát nézzük. Bár számomra inkább pozitív, mert ahogy az iménti példa is mutatja elég vicces lenne ha pont ő árulna be, engem. Értitek? ENGEM! Aki igazából most egyenesen a klubhelyisége felé menne, ha tudna, de mégse megy. Minek? Az nem nagy baj ha egy prefektussal vagyok, vagy igen? Úgyis tudják, hogy a testvérem és le se tudnám tagadni, meg igazából nem is akarom. Miért? Mi hasznom volna belőle? Talán csak annyi, hogy ki tudnám deríteni a srácok mit gondolnak róla. De így eléggé nehézkes. Van olyan személy aki nem elég bátor tőlem tanácsot kérni és inkább leégeti magát a testvérem előtt. Mintha nem ábrándulna mondjuk ki belőlük egy időre... bizonyára örökre. Vagy legalábbis az ő helyében én így tennék ha lány lennék. Azonban nem vagyok lány és nem teszek így. Szóval addig jó másnak...
- Késő? Nekem mondod? Olyan éhes vagyok, mint egy sárkány! Most mégis be kell tartanom a csodálatos szabályokat és éhesen kell lepihennem. – csak ironizálok, van olyan szabály amit megszegek ez tény és való. Ki nem? Biztos mindenkivel megesett már és nem hiszek az olyan személynek aki azt mondja, hogy nem.
- Mindig mindent a legutolsó pillanatra. Több információt gyűjtők és jobban rögzül, plusz kevés vész el addig amíg kell. Bár még mindig égnek áll a hajam ha magolni kell és nem tudom értelmezni a szöveget másodjára sem. Idén másvalami lesz másként. Arra azonban még nem jöttem rá, hogy mi szóval ne kérdezd. – tényleg nem tudtam, csak sejtettem és ezt ő is tudja nagyon jól csak akkor mondok el valamit ha nagyon de nagyon biztos vagyok a dolgomban. Különben nem. Ha téves az ügy, akkor nem traktálom őt vagy bárki mást feleslegesen. Minek? Hogy izguljon ő is és egyúttal engem is zavarjon a dolog? Köszönöm, inkább nem!
- Itt? – kérdeztem vissza röviden, remélve, hogy eltekint a burkolt igen válaszolásától és egyből rátértem a lényegre, mert tételezzük fel tudni akarom melyik itt-re gondolt.

- Persze, hogy nem csak azért vagy jó. – ennél a pontnál úgy éreztem muszáj átlépnem a magán szféráját és legalább egy öleléssel bebizonyítani, hogy... Igazából nem is tudom, hogy minek öleltem meg. Ha valakit megölelek igazából sosem keresek okokat, egyszerűen megteszem és kész. Ez ilyen egyszerű, a lényem része. Biztos ezért zavarok össze mindenkit. Ami nem volna nagy baj ha nem magyaráznának furcsaságokat az egészbe. Tehát vettem a bátorságot, az erőt és megöleltem Cath-et. Ennyi. Nem kell semmit se belemagyarázni, szoktam én hirtelen csak úgy így tenni, most éppen azért teszem ezt, mert meg kell nyomatékosítanom a szavaimat valamivel. Különben hiányzik, ha nincs mellettem. De ha látom mindig elgondolkodom. Mi lett volna ha máshogyan alakulnak a dolgok? Biztos semmi. Csak még szorosabb lenne a kapcsolatunk és még inkább azt gondolnák rólam, hogy magamnak való sznob kis aranyvérű vagyok. Ami hadd jegyezzem meg, azért annyira nem is igaz! Mindenkit úgy fogadok el ahogy van, kivéve a hisztis személyeket. Mert őket csak nagyon ritkán tudom eltűrni a közelemben.
- Ne, inkább ne. Téged nem tudnálak elképzelni, hogy az utolsó pillanatra hagyd az ilyesmit. Én hozzászoktam, te nem. Kétségbe esnél, mert úgy éreznéd, hogy nem készülsz el időben. Azt meg ugye te sem akarhatod? – meg gondolom azt se, hogy kiszorítsam belőle az utolsó csepp leheletét, ezért inkább elengedtem és nem szorongattam szegényt tovább. Mi értelme lett volna? Ha akar úgyis visszaölel és kész. Ennyi. Ez már csak így megy.
- Jó, az jó lesz. Legalább nem üres hassal alszom el, mert reggel biztos morcosan kelnék fel, ha így tennék. De igazából az sem érdekelne ha morcos lennék, mert legalább visszaszólhatok annak a... – nem mintha nem szoktam volna visszaszólni, ha jó a kedvem és valaki próbálja elrontani azt. Azonban ha morcos vagyok akkor azt sokkal cifrábban teszem és jaj annak a tanárnak meg nekem jobban ha a közelben van s, mindezt hallja. Bár azért maradjunk annyiban, hogy nem annyira piszkos a szám, hogy ki kelljen mosni.
- Két legyet egy csapásra, tuuudom. Csak menjünk már, mert éhen veszek! – jó, persze, hogy csak dramatizáltam és túloztam, egy jó kicsit. Meg ugye nem vártam semmiféle reakciót tőle, hanem egyből megragadtam a kezét és húztam magam után. Hogy jött önszántából vagy kikérte magának ez a sietség teljesen felesleges, mert úgyis leérünk... Nos nem ezzel volt a baj, hanem azzal, hogy mikor végzek az evéssel és fekszem le, véglegesen, amiből nem ébreszthet fel senki mert rossz helyen vagyok rosszkor. Szóval ki akartam pihenni magam, hogy reggel nyugodtan vagy kevésbé nyugodtan kelhessek fel az ágyamból.

- Neked jobb is ez így ahogy van. Semmi jó nem születne abból ha kapkodni kezdenél. Azt meg nem akarom látni vagy hallani, hogy esetleg mennyire béna vagy amikor tudom egyáltalán nem vagy az! – esetleg én magam látnám, de teljesen mindegy. Mindenképpen zavarna ha leszólnák őt, mondjuk akár olyanok is akik egyáltalán nem ismerik, csak ítélkezni tudnak. Az ilyesmit meg nem díjazom, meg úgy alapjáraton egyáltalán nem szeretem ha valakiről pletykálni kezdenek, alaptalanul. Pláne olyan személyről akit szeretek is! Mellette lenni teljesen más, mint a barátaim közelében. Ő a támaszom, egy biztos talaj az éltemben, amire ha rálépek nem fogok elsüllyedni, mert a kapcsolatunk elég erős. Erősebb, mint azt mi magunk gondolnánk. De azért kellenek a titkok. Van amit még vele sem beszélek meg, sőt igazából senkivel, mert nem tudom, hogyan tegyem. Miként kezdjek neki és hasonlók. Ezért nem tud a problémámról sem, hogy mennyire vagy mennyire nem tud zavarni egy bizonyos Mardekáros puszta létezése.
- Egy reteknek a Mardekárból. Azt hiszi kikezdtem a barátnőjével, holott csak nekimentem a folyóson és felvettem a jegyzeteit. Ennyi történt, mondjuk legközelebb talán nem kéne rohannom a lépcsőkön, de ki gondolta volna, hogy egyesek az utamba állnak és elütőm őket majdnem a barátjuk szeme előtt. Kész katasztrófa! Amúgy nem csúnya a lány, szép meg minden, de azért vannak nála sokkal szebbek is. – mert vannak, csak éppen vagy foglaltak, esetleg inkább a tanulmányaik rabja. Tehát nekem sem mostanában lesz barátnőm az tuti. Ha volna nem tudom mennyi időt tudnék tölteni a barátaimmal és őket meg nem akarom elveszíteni egy közveszélyes kapcsolat miatt, amiben talán jól érzem magam, de mégsem eléggé jól nélkülük. Mert megfigyeltem, hogy minden kapcsolatban legalább három órás közös kettesben eltöltött idő kell. Senki sem gondol arra, esetleg pont annyi szabadideje van mindkét félnek és a barátok jó magasról le vannak hederítve. Siettünk. Nem volt ezzel semmi gond, legalább sokkal hamarabb leértünk, gond mentesen és végre letudhattam az evést is. Vigyorogtam. Nem azért mert ezen is áteshettem, hanem, mert úgy fekszem le a húgom az utolsó remélhetőleg akivel beszélek ma. Semmi kedvem sincs összefutni valakivel, hogy aztán magyarázkodnom kelljen hol voltam eddig és kivel. Mert biztos nem gondolnák, hogy esetleg elaludtam a könyvtárban és Cathy-val találkozva úgy döntöttünk itt kötünk ki. Itt... Összeszedtem néhány hozzávalót a tökéletes szendvicshez, mert most nem föllőtt a fogam a vacsoráról megmaradt ételekhez. Még ha nagyon, de nagyon csábítóak voltak, akkor sem. Leültem közvetlen Catherine mellé és azon voltam, minél jobban és gyorsabban összeszedjem neki a gondolataim s, meséljek.
- Hosszú történet. Egy szép nap elfogok pusztulni ha nem tarthatom meg az örök nyugalmam valakik miatt. Igazából baj van... Csak nem tudom... Tudod a minap az egyik barátom azzal állított be, hogy segítsek neki megoldani egy olyan problémát amit nem tud kezelni. Azt hittem képes vagyok mindig mellette lenni és megnyugtatni, hogy lesz jobb is. De kiderült, hogy a barátom barátja aki szintén fiú... hát az szerelmes belé. A barátomnak meg el is mondta és még mai napig nem tudjuk mit kellene tennie vagy kezdenie a helyzettel. Te lány vagy, biztos nagyon sok lány barátnőd van... Hogy kezelnéd ha az egyik akit nagyon régóta ismersz csak úgy spontán kibökné neked, szerelmes beléd? Egyáltalán tennie kéne ennek a barátomnak valamit vagy inkább nem? – nem volt szívem felvázolni, hogy perpillanat rólam van szó, nem pedig másról. Mégis próbáltam elrejteni előle a nyilvánvalót és úgy tenni, mintha ez nem az én problémám volna, hanem valaki másé.

Tiszta szégyen. Tiszta szégyen, hogy nem tudok megnyílni. Előtte. Pont előtte, akivel aztán alig van amit mondhatni elrejtünk a másik elől. Őt ismerem, mint a tenyerem. A barátaimat úgy hiszem nem, mert megleptek. Nap mint nap meglepnek, de a testvérem nem. Vele nőttem fel, egymás kezét fogva, csak ismerem annyira, hogy tudjam mi teszi őt boldoggá vagy mi lohasztja le a kedvét egyik percről a másikra. Mégsem tudtam az orrára kötni a problémámat, mert ez az egész csak egy vicc, legalábbis olyan hihetetlen. Hogy pont velem van kedve piszkálódni az egyik Mardekárosnak. A légynek se ártanék, kivéve ha az a légy az utamba áll kviddicsezés közben, mert olyankor mérges tudok ám lenni. Főleg ha valami nem úgy sül el ahogy kellene. Talán ezért is szúrhatom a szemét, mert nem tag viszont szeretne az lenni a Mardekárnál, csak nincs szabad hely még és irigyli, hogy a barátnője, meg az ő barátnői inkább engem meg a többi férfi kviddicsezőt bámulják, nem pedig őt. Vagy eleve bukásra van ítélve a kapcsolatuk és ezt nehezen veszik észre. Mert nem csúf a lány, tényleg, de egyszerűen nem tudom elképzelni őket együtt. Értitek? Úgy összességében rossz az összkompozíció, főleg ha arról van szó, hogy a figuráimon, amit lerajzolok azért látszik, hogy összeillenek és nem lógnak nagyon ki a sorból, mint az a kettő a valóságban. De hát Merlinre! Biztos rossz munkát végzett Cupido vagy mit tudom én! Nem rám tartozik, nekem csak addig jó amíg féltékenykedik és... Nem, igazából eddig semmi sem jó. Lassabb kellett volna lennem, mint egy csiga, mert akkor biztos nem ütközöm össze senkivel sem.
- Ja biztos, a többiek úgy ott hagyták volna a papírjai között, mint a macskát. – vagy legalábbis reméltem, hogy kevesünkben van meg a jó modor, de ez van ha többnyire az anyámat látom és nem az apámat. Anya aztán igazán belém nevelte a női nem tiszteletét. Szóval örülök, hogy nem azt hallom milyen szemét vagyok, hogy nem segítek egy bajba jutottan.
- Legközelebb elintézem. A srácot, meg a csajt is. De lehetőleg akkor amikor mindketten egy helyen vannak. Bár lehet nem kellene semmit sem tennem. Hátha megoldják egymás között és nekem nem kell beleavatkoznom a srác ostobaságaiba. – magyarázok kissé gesztikulálva vagyis akarom mondani eléggé durván hadonászva a kezemmel. Mert amit leművelek, az már túlhalad mindent. Jó, hogy nem csapom bele valami keménybe a kezem! Azonban abba hagytam, muszáj ennem valamit. Ezért összeszedtem egy szendvicsre valót. Sonka szelet, sajt, vaj, paradicsom és saláta meg persze a kimaradhatatlan kenyér. Szépen el is kezdem kenegetni a kenyeret amikor Cathy is megszólal.
- Cserébe jössz nekem egy... nem csokis sütivel, csak puszival. – elvigyorodok úgy, hogy lehetőleg a fogaim is megvillanjanak, ez az a tipikus százwattos vigyor, ami akkor jelenik meg ha valamit egyszerre gondolok komolyan és viccesen. Szóval ő dönti el, hogy minek veszi. Gyorsan összeállítottam az egyiket, aztán a másik szendvicset is. Amint készen voltam tányérra tettem a szendvicseket – szinte már megszokásból, nem akartam csak úgy puszta kézzel a kezébe nyomni – és leültem mellé. Figyeltem. Pontosabban hallgattam mit mond.
- Szerinted kiborító volna ha nem tenne semmit? Ha csak hagyná az egészet úgy ahogy van? Talán abban reménykedve, hogy a helyzeten nem lehet mit rontani tovább mondjuk? Mondhatnám azt is neki, hogy hagyja az egészet figyelmen kívül? Mintha meg sem történt volna? De ha a barátom barátja ismét valami sületlenséget mondana neki? Akkor is tanácsoljam ezt? Vagy akkor már mondjam azt neki, hogy hallgasson az szívére és beszéljék meg mi az amit ő érez? – tengernyi kérdés, tuuuudom milyen idegesítő ha be nem áll a szám, de ha neki nem akkor senkinek sem beszélek erről ilyen mondhatni hű de nyíltan mégis beburkolva valami egyéb alá a dolgot, mintha nem is velem történt volna meg. Mintha nem is az én problémám volna – már ha lehet annak nevezni – hanem valaki másé.