I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Vas. 19 Jún. - 16:02 | | Fenrir Greyback korcs nincs || 30 körül || Tom Hardy || csak a sajátjaihoz hű Negyedik volt az ötből. Egész kis alom ez, mondhatnánk, de mikor meglátta a napvilágot a magas hegyek közt, ahol a farkasok éneke tiszta volt és nemes, és nem a kínhalál ígéretét hordozta, még ő sem volt állat. Még csak nem is ezt a nevet viselte. Egy ember sem születik gonosznak, így szól a mondás, és ez rá is igaz volt, Greybacknek azonban nem jutott sok az ártatlanság felhőtlen éveiből, és az a kevés is szertefoszlott bomlott elméjében, mikor öt éves korában zsenge húsába mélyedt a vérfarkas mocskos agyara. Ott és akkor eldobta a nevét, a származását, a vágyait; megszűnt azzá lenni, aki lehetett volna, ha... Hát igen. Ha. Úgy tartja a szakirodalom, hogy a likantrópia olyan betegség, ami csak bizonyos ciklusokban befolyásolja a varázsló életét, de Greyback és egykori "falkája" a bizonyíték rá, hogy a ez a betegség nem csak a testet, de az elmét is megfertőzheti. A gyerek, aki végignézte, ahogy nővéreit, bátyját és öccsét szüleivel együtt elemészti a kórsággal szembeni gyengeség, megtört szörnyetegként született újjá. A csapatát, amiben ez után sok évig élt, vérengzéseik miatt országokon keresztül üldözték különböző aurorok, mígnem egyenként levadászták őket. Fenrir már fiatalon jó fizikai adottságokról adott tanúbizonyságot, és csakhamar a legjobb kondíciójú tagja lett a hol bővülő, hol pusztuló, beteges családnak, aminek alapítója már korán a varázslók és a muglik ellen nevelte minden beharapottját. Fertőző harapása a méreggel együtt beleplántálta "gyermekeibe" a gyűlöletet és a félelmet, a vérszomjat és a könyörtelenséget is; olyan képet vázolt fel, ahol az ember alárendeltje a szörnyetegnek. Akkor is, ha az ember és a szörnyeteg egyaránt bennünk él. Fenrir nem csak elhitte az ideát, de dédelgette is magában. Egykori családja gyilkosától olyannyira rettegett, hogy az iránta érzett harag és gyűlölet végül visszás módon a világ ellen irányult, pont, ahogy mestere akarta. Ám hosszas vándorlás után, Angliában, a vezető halálával Greyback megmaradt csapata szétszéledt, a pálca nélküli fiatal vérfarkas pedig egyedül találta magát sötét gondolataival és a varázslókkal szembeni megvetésével. Csak a vér íze, az üveges tekintet, a halálfélelem sikolyai voltak képesek elcsitítani az őrjöngését, és lassan azzá változtatni, amit a leginkább gyűlölt az egész világon: halott mesterének másolatává. Körülbelül 13 éves korától kezdve élt Angliában. Megtanulta eljátszani azt, amire azelőtt sosem volt szüksége: emberként viselkedni. Lopni, csalni, hazudni, színészkedni olyan meggyőzően, hogy senki sem hitte volna róla, hogy valójában egy dúvad. Ha nem volt szükség rá, hogy ember legyen, akkor beleharapott a kézbe, amit nyújtottak, kereste a fájdalmat, árnyékokban élt és félt mindentől, amit a napfény kínált. Egyedül azonban nem lehetett vadállat, hiszen őt is levadászták volna. Ennél okosabb és szerencséjére alázatosabb volt. Inkább koldult, majd munkákat vállalt. Ott tanult, ahol tudott. Erősödött, okosodott, lopott pálcával tanult varázsolni, akaratereje pedig meghozta gyümölcsét. Magánya azonban semmit sem segített abban, hogy lelke is együtt fejlődjön elméjével és testével, őrülete nem tűrt meg maga mellett mást, csak a fájdalmat és a halált. Olyannyira átadta magát a szörnyetegnek, hogy lassan napvilágnál is inkább tűnt állatnak, mint embernek. Vonzotta sötétség, a gyilkosok, fiatal kora ellenére lassan elkezdte hát bűnözőkkel új csapata építését és folytatta gyerekekkel, ahogy egykor az ő vezetője. Gátlások nélkül, de óvatos körültekintéssel gyűjtötte a megtörni való lelkeket, így hamarosan megízlelhette a hatalom édes ízét. Vezetésével új rémek járták a vidéket, gyerekek tűntek el, telihold után szétmarcangolt tetemek töltötték meg az erdőket, Voldemort pedig meghallotta a suttogást. Halálfalóinak sikerült jóval hamarabb megtalálniuk Greybacket és a csapatát, mint az auroroknak. És sikerült nagy részüket meg is gyilkolniuk. Greyback és mindössze két társa élte túl a találkozást; az ország három legdühösebb, legvérszomjasabb vérfarkasa, és Voldemortnak pontosan ez kellett. Greyback ismét ott volt, ahonnan csaknem húsz éve elindult. Új vezetője felajánlotta a választás hamis lehetőségét: neki dolgozik, és cserébe új csapatot alakíthat majd magának Voldemort felügyelete mellett, sőt, felöltheti a halálfalók talárját, jó pálcát kap, és tanulhat is tőlük. Ha elutasítja, akkor az aurorok kezére adja őket. Az élni akarás végül győzött a büszkeség felett. Elvégre egy vadállatnak nincs egyebe, csak az élete.
halálfaló || félvér || jelenlegi pálca fája és magja ismeretlen Zöld fény villant, mielőtt az auror újabb crucio-t kiálthatott volna a földön tekergő nőre, aki már a saját ruháit tépte kínjában. A következő pillanatban narancssárga nyaláb csapódott a másik auror pálcájának, amitől az reccsenve hullott szét. A férfi döbbenten, majd rettegve pillantott először halott társára, majd az előtte fetrengő vérfarkasra, akit alig pár perce kaptak el, és azon voltak, hogy azonnal kihallgassák, hátha annak a csoportnak a tagja, ami rettegésben tartja a megyét. De nem volt idejük kideríteni. Az éjszakai erdő sötétjéből egy tagbaszakadt, nem túl magas, de láthatóan erős testalkatú valaki lépett ki, majd megtorpant. Pálcáját az auror szeme előtt tette zsebre, lassú, fenyegető mozdulattal. Eltelt vagy fél perc mozdulatlan csendben. A köpeny csuklyája eltakarta az arcát, de a Hold éppen olyan szögből sütött, hogy elég volt egy apró mozdulat, hogy a gyilkos idegen szemében megtörjön a fénye. Vérfarkas. Az auror hoppanálni próbált, de képtelen volt rá. Rontás. A pálcáját ért rontás őt is elérte. Futni kezdett, de szánalmas próbálkozás volt. Fogalma sem volt róla, hogy ki üldözi, csak azt tudta, hogy a másik nem indult azonnal utána. És hogy nevetett. Nem jutott messzire. A sűrű aljnövényzet, a sötét és tulajdon halálfélelme botladozásra kárhoztatták, így Fenrir Greyback könnyűszerrel utolérte, és mikor beérte, még csak nem is zihált. Teljes súlyával vetette rá magát a másikra. Bár lett volna ideje játszadozni kicsit vele, nem tette. Túl dühös volt. Ezért is hagyta futni. Vadászni akart. Végighallgatta a becsmérlő, undorodó szavakat, amikkel az aurorok illették a vérfarkas nőt. Emlékezett, nem is egy esetre, amikor vele is így bántak. Emlékezett a félelemre, a kiszolgáltatottságra; hogy milyen szörnyen igazságtalan, hogy egy olyan pompás bestia, mint ő, ilyen alávaló lényeknek feleljen, mint például ez itt. Az auror üvölteni akart. Rúgott volna, üt, ha tud, de Greyback teljes testtel a földhöz nyomta. Egykor kék szeme foltokban sárgult, fogai lassan elvesztették emberi formájukat és kihegyesedtek, ami most, ahogy vicsorgott az aurorra pár centire az arcától, nagyon is jól látszott. Kezén, amivel a férfi nyakára nehezedett, éles körmök nőttek, amik most könnyedén felsértették a vékony emberi bőrt. Az auror halálsikolya gurgulázó hangokba fulladt, nyitott szájából kifröccsent pár csepp vér. Fekete pettyek lepték el Greyback pofáját, de ez abszolút nem érdekelte. Reflexből nyalta le a szája szélére spriccelő permetet. Addig szorította, nyomta és tépte a nyakat, amíg az kis híján le nem szakadt. Mikor végzett, még dühösebb volt. Túl gyors halála volt... Rosszabbat érdemelt volna. Megalázó módon lábánál fogva vonszolta vissza oda, ahol a másik auror teteme feküdt. Addigra a két halálfaló is megérkezett, akiknek a hullákkal volt valami dolguk, na meg őt ellenőrizték. Voldemort még mindig csak egy elvadult kutyának tekintette, aki felügyeletre szorult. - Ügyes volt, korcs - köpte oda unott hangon az alacsonyabb halálfaló megvetően. - Egészen tehetséges vagy. Greyback azonnal ugrott a provokációra; a földre ejtette a lábat, és tett egy lépést a halálfaló felé, aki erre riadtan hátrálni kezdett. A vérfarkas elvigyorodott. Emlékezett még rá, mikor először nekiment a férfinek. A falhoz szorította, és fogaival a nyakát kaparta, kis híján megharapta emberi alakban. Még sosem hallott olyan magas hangon sikítani egy férfit sem, mint amit akkor ez a gyáva féreg előadott. Lehet, hogy a halálfaló parancsol neki, de ő az, aki megalázta és megfélemlítette a másikat, nem fordítva. - Elég! - szólt rájuk halkan a másik. - Megvan, amiért jöttünk, és a nőt a Nagyúr amúgy is neki ígérte. Hadd vigye. Greyback megállt. - Köszönöm, Janik - morogta halkan, de igazából hálátlanul a vérfarkas. Megtanulta az alázatot, és ugyanúgy megtanulta azt is, hogy néha bőven elég, ha csak úgy tesz, mint aki alázatos. Janikot nem érdekelte, mit érez, csak az, mit csinál, úgyhogy amíg csinálta a dolgát, tudta, hogy a Janik féle halálfalók nem fognak vele kötözködni. Greyback még egyszer ránézett az alacsony halálfalóra, aztán leguggolt a földön kuporgó, megtépett alakhoz. Tekintetében az együttérzés legkisebb jele nélkül, habozás nélkül a másik álla alá nyúlt véres kezével, mire az, akár egy kutya, a keze után kapott a fogaival. Greyback visszakézből arcon vágta, hogy csak úgy nyekkent, majd erősebben ismét megfogta a megtört arcot, és maga felé fordította. A nő megpróbálta kihúzni a fejét a karmokkal csúfított kézből, de gyenge volt hozzá. Greyback szemébe nézett, de a tébolytól ködös tekintet túl kegyetlen, túl ravasz, túl erős volt, hogy állni tudja. Pár másodpercen belül lesütötte a szemét, és egész testében összerándult, mintha megint megütötték volna. Greyback ekkor elengedte, felállt, előhúzta a pálcát, és ahogy az előbb a gyilkos átok és a rontás esetében, most is szavak nélkül varázsolt. Ki tudja, ezúttal kitől szerzett pálcája készséggel engedelmeskedett vasakaratának, mégis csak szedettvedett bűbájra futotta. A takaró, amit a semmiből varázsolt elő, ócska volt és jellegtelen, de a célnak megfelelt. Greyback az idejét és energiáját rontások, átkok és ellenátkok elsajátítására fordította, nem olyan ostobaságokra, hogy mennyire finomszálú és csicsás takarót tud varázsolni. Az anyagot odavetette a nőnek, aki gyorsan maga köré tekerte, és felült. Greyback megfordult és a két halálfalóra nézett, szemében megvillant a csaknem teljesen kerek hold fénye. Ők egyszerre megvetően és félve néztek rá vissza. Másodpercek teltek el így némán, csak a három férfi lélegzete, a nő zihálása és az éjjeli neszek hallatszottak. - Akartok még valamit? - szólalt meg Greyback hirtelen. Karcos, mély hangja inkább volt morgás, mint beszéd. Mivel nem kapott választ, elfordította a fejét, aztán kissé esetlenül elsétált mellettük, mintha elszokott volna a két lábon való járástól. A nő pedig mindenféle utasítás, kérés vagy fenyegetés nélkül, lesunyt fejjel felpattant, és elindult utána. Számára a halálfalók ott se voltak. A két férfi csendben nézte, ahogy a két vérfarkas elsétál az erdőben. Bár tudták, hogy Greyback képes rá, mégsem látták még soha hoppanálni. Mikor a két bestia lépteit sem lehetett már hallani, az alacsony megnyugodva eresztette ki a benntartott levegőt és engedte el görcsösen a talárja alatt szorongatott pálcáját. A másik, Janik azonban inkább elégedetten mosolyogva csóválta meg a fejét. - A Nagyúrnak megint igaza volt. Egy szörnyet tényleg csak egy szörny tud megtörni. Na de - fordult vissza az aurorok hulláihoz, megropogtatva az ujjait. - Kezdjünk hozzá.
canonféle || vérfarkas || C.D. & R.R. ▽The Age Of The Marauders▽ |
|