A családom csonka volt, de még is szerettük benne egymást. Én voltam és a testvérem, akik kötődtek egymáshoz kellően, ám mikor a halálfalók megölték az apámat, nos, a nővérem a fájdalmat nem tudta eltűrni, így hát végzett önmagával. Az apám mugli származású volt, fogalma sem volt arról, hogy anyám és én a nővéremmel valójában boszorkányok voltunk. Semmit sem tudott rólunk. Ez a titok sokáig mardosta a szívemet, de nem mondhattam el neki.
Az anyám aranyvérű volt, aki szintén az iskolában tanult a Griffendél osztagban. Akkor volt rám a legbüszkébb, amikor én is oda kerültem a nővéremmel együtt. Boldog voltam, hogy egy büszke anyát láthattam magam előtt, akiben óriási erő volt, aki igazi anyaként viselkedett. De, apánk halála után mintha kicserélték volna. Egy ideig azt hittem, hogy már nem szeret engem, de mikor Albániában harcoltunk a halálfalók ellen, nos, megmentette az életemet, és helyettem őt ölték meg.
A férfi, aki végzett vele, nos, halálfaló Voldemort seregében. Pár hete történt mindez, de még most is tisztán el tudok róla mondani mindent, hiszen, teljesen megjegyeztem a küllemét, bárhol és bármikor felismerem őt. S, hogy ennek mi hasznát fogom venni? Egyszerű! Kis rongyos életének utolsó heteit fogja leélni, s majd meglátjuk, hogy mi lesz az utolsó vacsorája.  

Legelső évem az iskolában.
- Sárvérű! Sárvérű! – néhány lány hangja hallatszik a hátam mögül, majd könyvekkel a kezemben fordulok a hang felé. Kinek mondták ez? Mit jelent az, hogy sárvérű?
Amikor megfordultam, megláttam rajtuk a zöld csíkos fekete köpenyt, és a kígyós szimbólumot, nagyot nyelek, ahogy végül hátrébb húzódom a falhoz. A lányok elsősök voltak, akárcsak én.  Miért ilyen gorombák? Anyukám azt mondta, hogy nem fog bántani senki sem.
Könnyes szempárral hallgatom és tűröm a gúnyolódásait, miszerint, sárvérű vagyok. Én nem félek tőlük, de nem akarok visszavágni. Én.. nem ilyen vagyok. Az édesanyám nem arra tanított, hogy bántsak másokat. Én... jó vagyok!

három évvel később.
Halkan, kellő óvatossággal kopogok be anyám szobájába. A torkomban valami erős csomó akadt a könnyek végett, ezért a levegővétel és a nyelés kissé fájdalmassá bizonyul. Nem akarom őt zavarni, pláne nem most, hiszen, meghalt az apám, a testvérem pedig nem bírta a fájdalmat, így hát végzett önmagával. Számomra ez az élet egyenlő a siralomvölggyel, egyenlő a gyötrelemmel, és hiába is küzdök rendületlenül, nos, mind hiába való. A balszerencse ugyanúgy eltalál bennünket, s az élettől mindössze annyi boldogságot kapok csupán, hogy elvesz tőlem mindenkit. Miért is ne? Amit kölcsön ad, azt egyszer vissza is veszi. De még is, mi értelme van élni, ha fogalmad sincs mi is az az öröm? Hallottam már róla, de fogalmam sincs, hogy mi az. Ismeretlen számomra, és míg mások könnyedén felfedezhetik, megélhetik, nos, én hiába keresem azt, nem tapasztalhatom meg. Mert hát, a boldogság jó hely, de mindig tele van.
Óvatosan végül ajtót nyitok, majd mikor belépek, a anyámat látom, ahogy az ágyon fekszik, a falat bámulva. Nekem háttal van, de pontosan jól tudja, hogy csak én jöttem be, elvégre már csak mi maradtunk ketten.
- Tudom, hogy most magányra vágysz. De...- tekintek ekkor a kezemben lévő tálcára, amin egy bögrés leves, és egy perec van. – Elmentem neked boltba venni valami ennivalót, hogy egyél. Nem láttalak pár napja inni vagy enni. – Hangom egyre inkább elhalkul. Az anyám egyáltalán nem kíváncsi rám, ami nem csoda, hiszen a férjét és a másik gyerekét elveszítette. A legrosszabb, amikor a saját gyermeked sírjába kell belenézned.

öt évvel később...
A sötét ködben hirtelen valami zöld fény önt el mindent. Az egész pillanat olyanná vált, mintha teljesen megállt volna az idő, és csak a méregzöld fény lett volna mozgásban. A szívem a lehető leggyorsabban dobogott a helyén, s gondolataim pontosan tudták, hogy mi ez a fény.
Amikor megszűnt, abban a pillanatban kaptam fel a fejemet az után, hogy anyámat keressem.
A sok holttest között ingáztam, ahogy egyre inkább ziháltam, kerülgetett a pánik, és már az sem érdekelt, ha közben engem is megölnek a keresés közben. Nem érdekelt most semmi sem, csak az anyám, akit sehol sem találtam.
Mustármagnyi hittel kutattam minden egyes arcot, s végül aztán meglátom az anyámat, akinek az arca teljes félelembe volt burkolva.
- Azonnal menj el innen! – Hirtelen akkora robbanás tört ki ekkor, hogy mind a ketten a földön kötöttünk ki, és azok is, akik a közelünkben voltak. A pálcámat a kezemben tartottam, jó szorosan, hogy még véletlenül se törjem össze, vagy veszítsem el.
Óvatosan végül sikerül két lábra állnom, majd pedig azonnal anyámhoz futok. Látom, hogy közeledik felém, és mutatja, hogy menjek innét, de nem fogok!
Amikor feltekintettem a sötét és füstös égboltra, láttam, hogy sorra jönnek a halálfalók, s mi, Dumbledore serege úgy hullunk, mint a legyek. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy én és anyám meg fogunk itt halni.
Mire elértem volna őt, hirtelen ellök, mire én oldalamra esem, s újra zöld fény önti el az egész teret, és végül anyám mellém omlik, nyitott szemekkel. Hirtelen megdermedek, majd azonnal felülök, ahogy fölé kerülök, majd az arcához nyúlok, ahogy próbálom őt magához téríteni.
- Ne... kérlek, ne csináld ezt velem! – Zokogok, szinte már majdnem sikítok. – Ne...- Leülök, ahogy végül magamhoz vonom élettelen testét szorosan.
Az életét adta értem. Ő halt meg helyettem.
Könnyes tekintettel nézek az átok forrása felé ami anyámat megölte, és akkor egy alakot pillantok meg. Arcán a mosoly, tekintetében az üresség, állásában a gonoszság..
Hirtelen aztán eltűnök a helyszínről anyám testével együtt, ahogy a pálcámmal intek egyet.