– Albus, ma reggel megint érkezett egy! – McGalagony professzor meglehetős ruganyos léptekkel  szeli át az iroda támasztotta távolságot, éppen csak az utolsó pillanatban sikerül lendületén felülkerekednie – szerencsésen elkerülve az ütközést Fawkes ülőrúdjával. A Szombati Boszorkány legújabb számát tartja a jobbjában – játszi könnyedséggel felismerem a padlizsánszín fedőlapot -, majd a mélységes undor mozdulatával dobja le elém, az asztalomra.
– Minerva, el sem tudom képzelni, mit – áh, mégis van egy sejtésem! – helyesbítek, megpillantva az ölnyi betűkkel felrótt szalagcímet, mely engem rendkívüli erőbedobással igyekszik párhuzamba állítani Badar Barnabással, Undok Ulrickkal, és egyéb kellemetlen, ütődött alakokkal. Nincs szükség arra sem, hogy a hetilapot felnyissam, szignifikáns pontossággal meg tudom mondani, mi állhat benne. Felkuncogok, mire a professzorasszony szigorúan összevonja a szemöldökét.
– Jól hiszem, hogy ön ezt mulatságosnak találja? – kérdi elleplezhetetlen döbbenettel.
– Ó, még annál is jobban szórakoztat, mint képzeli, professzor! E cikk írója bizonyára tisztában van azzal, hogy egy magamfajta bogaras vénember könnyedén azt hiheti, már nem tud róla újat mondani a világ. Meg kell köszönnöm a fáradozását, amiért időt és képzelőerőt nem sajnálva, felpezsdíti a napjaim egyhangúságát. Még akkor is, ha csupán az „ütődött, nevetséges hobbim”-ról értekezik. Nem így véli?

Természetesen megértem McGalagony professzor hirtelen fellángoló haragját. Az ő becsületén – érthető okokból kifolyólag – sosem esett folt. A mögöttem álló kilencvenhat év azonban bőségesen elegendő volt arra, hogy számos újságíró a purlicerpennájának végére tűzzön, gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó eredményekkel. Mikor édesapám azkabani büntetése széles körű sajtóvisszhangot nyert, sokan úgy vélekedtek, hiba a „mugligyilkos gazember” fiának egyenlő esélyeket adni más, első évüket kezdő tanulókkal. A szél azonban hamarost máshonnan kezdett fújni, s onnantól a családomat besározó hasábok már a Jövő Nagy Reménységeként, Kimagasló Tehetségű Varázslóként tartottak számon. Mikor rossz nyelvek számára kitudódott korai diákéveimtől folytatott levelezésem Nicolas Flamellel és Bathilda Bircsókkal, máris Titokzatos Géniusszá lettem a közvélemény szerint. Édesanyám, majd a húgom, Ariana Godric’s Hollowban esett tragikus halála után minden restelkedés nélkül keltették rólam a hírt, miszerint a gyász elsötétítette ifjúságom szép horizontját, és a lelkem teljesen megtörött e súly alatt. Azt hiszem, hűen árulkodnak a példák arról, hány és hányféle címet viseltem eddigi – és viselni fogok további – éveimben.

A Roxfort falai közé visszatérve professzor lettem, majd néhány évvel ezelőtt igazgató, Armando Dippet kollégám távozása után. Csak Merlin a tudója, hány alkalommal utasítottam már vissza a mágiaügyi miniszteri felkérést, de úgy hiszem, vannak nálam kevésbé elfoglalt jelentkezők, akiket kielégít a pozíció. Engem minden lojalitásom a Roxforthoz köt – a kollégáimhoz, a diákjaimhoz, az eszméhez, amit az iskola képvisel. Az eszméhez amiért, s talán nem pökhendiség mondatja ezt velem, az életemet is kész vagyok odaadni – ma éppen úgy, mint 1945-ben, amikor farkasszemet néztem a veszedelemmel. A veszedelemmel, melyet személyes érzelmeimtől vezetve csaknem hagytam végighömpölyögni a világunkon! Nem fordulhat többet elő.

– Muta, neked mid van?
- Áh, ez Newt Scamander. Már hatszor megvan. És nálad?
- Dumbledore! Woah, nézd, integet! Mint az igazi! Azannya, de hosszú neve van! A hátulja is tele van, hogy Merlin díj, meg arany fokozat, meg valami Wizenizé, sárkányvér, blabla – nézd, tud kuglizni!

Kuncogva hallgatom a fiatalemberek beszélgetését a közeli lelátóról, miközben szeles, tavaszi időben várjuk a barátságosnak ígérkező Griffendél - Mardekár meccs kezdetét. Hamarosan azonban a figyelmem más irányba terelődik, egészen pontosan kiköveteli magának a mellém telepedő Abraxas Malfoy, akinél kellemesebb társaságot is el tudnék képzelni a mérkőzés idejére, de úgy fest, mindenképp beszélni akar valamiről.
– Talán ismét petíciót kíván benyújtani annak érdekében, hogy a testület szerint rendkívül károsnak titulált nyomdatermékek lekerüljenek könyvtárunk polcairól, Mr. Malfoy? – kérdem a derűs kíváncsiság hangján, szemüvegem keretén pedig megcsillan a májusi napfény, amint a férfi felé fordulok.
– Nem hagyott nekem más választást, Dumbledore, mivel megelőző leveleimre nem válaszolt. Felteszem, elkeveredtek az irodájában – hangja mindkettőnk számára világossá teszi,  milyen kevés esélyét látja ennek.
– Ki kell ábrándítanom, mind a hat levelét megőriztem, egy bájos spárgazsinórral átkötve fekszenek az asztalom bal fölső fiókjában. – pontosítok szenvtelenül, tekintetemet visszafordítva a pályára, ahová ekkor érkezik meg Madam Hooch, elmaradhatatlan seprűjével és a labdákat tartalmazó ládával. – Csupán abban reménykedtem, hallgatásomat egyértelmű jelként fogja értelmezni, miután ezt a témát a fia itt töltött hét éve alatt most vetette fel negyedszer.

Kötve hiszem, hogy tévednék, ami a számokat illeti. Mióta az ifjú Lucius Malfoy a Mardekár színeibe öltözött, az atyja, minden bizonnyal szülői kötelességeitől egyre űzve, nem hagy nyugtot nekem. Évek óta követeli, egyszer hűvös nyugalommal, mikor felölti velem szemben egy megértő gyógypedagógus hangját, másszor pedig fenyegetőzve, hogy távolíttassam el a Roxfort polcairól mindazokat a könyveket, melyek a muglik világát mutatják be az érdeklődők számára. Meséiket, verseiket sem tűri meg. Még a végén megfertőzi tisztavérű gyermekeink ártatlan elméjét ezzel a sületlenséggel!
– Hallgatása arcátlanság, Dumbledore! A mugliimádata pedig egyenesen kétségbe ejtő! Ezzel súlyos hibát vét, meg fogja látni! – Malfoy magáról elfelejtkezve sziszeg felém, mint egy felbőszült kígyó – egészen pontosan mint az, amelynek mását minden bizonnyal az alkarján is viseli.

– Valóban? - kérdem jól érezhető derűs szkepszissel, azonban tekintetem már a pálya fölé sorban kiröppenő játékosokat követi. Látva az ifjú Malfoyt, mindig elcsodálkozom, mi veheti őt rá arra, hogy hazatérjen a szünetekben a birtokukra, ahol napestig hallgathatja az apja fejtegetéseit. - Dicséretre méltó az optimizmusa, Abraxas. Most azonban bocsásson meg, át kell ülnöm Sprout professzor mellé, aki megígérte, hogy a meccsen én is buzdíthatom majd a szívemnek kedves játékosokat az ő tülkölő nárciszaival - áh, már látom is! Önnek további jó szórakozást kívánok - pattanok fel koromat meghazudtoló fürgeséggel Malfoy mellől, hogy néhány sorral feljebb érve, helyet foglaljak Sprout professzor oldalán, aki elégedetten nyom a kezembe egy kaspót, benne egy virágzó, sárga nárcisszal - és egy bélelt, piros fülvédőt.
- Szüksége lesz rá, Albus, higgyen nekem!