Megan & Killian

The end is not as fun as the start..

Sötét lepel zárta magába a Roxmorts utcáit. A Hold ékesen világít a fekete égbolton, és néhány apró csillag csatlakozik még a társaságába, miszerint hátha csodásabbá teszi ezt az összhatást. A vicces az egész helyzetben voltaképpen az, hogy engem már nem nyűgöz le a természet adta egykori varázs. Nem értékelem a tudást, mely a kezembe adatott, s azt sem szándékozom figyelembe venni, hogy létem valaha olyan volt, amilyen. Hiszen minden, mi ahhoz volt köthető, nos elmúlt. Elszállt felettem a jó élet szinonimája, és elporladt mindaz, amiért az életemmel fizettem volna, csak hogy boldog lehessek. Igazából egy remek létezést tudhattam a magaménak. Olyan sorsot kaptam, amelyről más csak álmodni mer. S míg legtöbben a halottaik sírja felett sírnak, nos addig nekem ilyenre nem volt alkalmam. Mindenkim él, és mindannyian boldogok, bár már immáron nélkülem folytatódik az útjuk. El kellett őket engednem azok után, ami velem történt, és bár forgathatnám kezeim közt a lapokat, de nem megy. Felneveltek, mellettem voltak, és szerettek. Nem oly könnyű előttük űzni színjátékot, mint mások előtt. Annyira még nem vesztettem el a józan eszem, hogy ilyesmire vetemedjek, és őrült sem vagyok, miszerint hagyjam azt, hogy miattam menjenek tönkre. Látom magam előtt még mindig azon képet, ahogy aggódó pillantással méregetnek, és ahogy törődő gondoskodással kérdezgetnek. Ha tehetnék segítenének, s ha tehetnék tán meg is fejtenének, hogy ne legyen bizonytalan a viselkedésem az elméjükben. Képtelenek felfogni azt, hogy erről nem beszélhetek, és hogy ez nem olyan könnyű számomra, mintsem ők beállítják. Ez nem egy esti mese, s nem is egy probléma, hanem egy átok, amellyel örökre együtt élhetek, amelytől sosem szabadulhatok, és amellyel minden egyes nap szembe kell néznem, amikor a tükörbe pillantok.
Lassú, kimért léptek hangja tölti ki a csendet, miközben a Roxmorts egyik eldugottabb részlegére sétálok. Találkozóm lesz, s bár hiba, nos én mégis megkísérlem annak reményében, hogy egy része megért, de mégis tisztában van azzal, hogy mindent nem árulhatok el. Például tudja jól azt, hogy milyen jegyet viselek a bal alkaromon, míg ezzel szemben fogalma sincs arról, hogy mennyire mélyre is süllyedtem, hogy embert öltem, vagy tán már embereket.. Nem emlékszem. Nem akarok emlékezni. Látom magam előtt mindazon estét, és sokkot kapok. De nem az sokkol, hogy megtettem, és nem a bűntudat emészt fel őrjítő módon, hanem az élvezet. Újra, újra, s újra megtenném. Ezerszer is, ha azt óhajtanám, ha azt kérné.. kérnék, vagy kérném. Mégis mi ütött belém, avagy netán mi történt velem? Egykori fényes jövőmet hogyan dobhattam ki az ablakon, mint egy hasztalan tárgyat, s hogyan válhattam ezzé.. ezzé a förmedvénnyé? Apám legnagyobb szégyene vagyok - a család fekete bárányává léptem elő. Talán le kellene tagadnom a családnevem, és akkor könnyebb lenne minden. Nem okozhatnék számukra gondot, vétket, problémát.. Ha eltűnnék, akkor előbb-utóbb, nos talán elfelednének.
Hirtelen megállok, ahogy hátamat a jéghideg kőfalnak vetem. Tekintettemet a koromfekete égi palástra emelem, és mélyen felsóhajtok. Érzem, ahogy a lelkem kezd széthullani, ahogy az elmém kezd megbomlani, és nem kell sok ezáltal mindahhoz, hogy végleg elveszítsem mindazt.. mindazt, aki voltam. Fényes jövőm hanyatlik, életem kárhozattá lészen, de lássuk hát a jó oldalát, hiszen én magam a sötét oldalra születtem. Fekete lelkem, fekete szívem, fekete elmém.. Ott hagyom magamat elásva a földbe, s helyemre egy olyas valaki lép, kit még én magam sem ismerek.
-Furcsa mód, húgom, hogy a kései este is fekszik az igényeidnek, holott már diákként aludnod kellene.-Jegyzem meg a közeledő léptek hallatán, ahogy az adott irányba fordítom rideg pillantásom. Tudom jól, hogy Megan érkezik, hiszen más nem igen jár erre, s főleg nem ily későn.

To: My Sister

The end is not as fun as the start..

// Az a bizonyos este //
Rémült kiáltások kellege, fájdalmas jajveszékelések egyvelege, és ijedt léptek egyértelmű hangzása.. Az igék kimondása, a varázspálcák megemelkedése, és a halál esetek, melyek miatt darabszámra hullanak az ellenfelek.. Éppen egy harcmező kellős közepén állok, és egy könnyed próbával nézek szemközt, mely által megpecsételhetem immáron hivatalosan is a keserű létemet. Nem sok kell - talán csak néhány perc -, és lám csak Halálfalóvá leszek, mint a többi társam, kik épp háborút folytatnak megannyi ellenállóval szemben. Dumbledore serege természetesen felettébb módon kitartó, és erősnek is vallja magát, de ezen a területfélen több lett a gonoszak száma, mintsem amire eredetileg számíthattak. Őrült eszme futtatás volt azon gondolatsor, hogy ellenszegüljenek nekünk, s bár ám igazság szerint mi támadtunk rájuk, de ettől eltekintve, nos még megadhatták volna maguk. S csodák csodájára, nos nem ez lenne maga a helyzet, akkor mostan! De hát mit is vártam én igazából? Azt, hogy majdan könnyűszerrel elintézek egy támadást, ami netalán meghiúsul, és majdan vállon veregetve azt mondják nekem, hogy; 'igen, benne vagy a csoportban'? Oh, ugyan már, hisz ezt én magam sem gondolhattam komolyan, ám, ha mégis, akkor valami őrült reményszálba kapaszkodhattam! De itt a csatatéren, és pontosan a harc lefolyása közben, nos rá kell döbbennem mindarra, hogy nem.. ez nem ily könnyedén ment, és hogy az adott feladatot, nos igenis végrehajtottam. Nem történt kudarc, ahogy nem lett probléma, és bár a halottak száma nő, de nem miattam. Egyik varázslatot a másik után védem ki, és egyik igézetet a másik után gondolom, így szinte teljesen, mégis tökéletesen megfontolatlan vagyok. Nem döntöm el előre mindazon tényt, hogy tényleg akarom-e ezt, hanem csak pusztán élek a pálcám lehetőségeivel. Talán épp emiatt is őrültséget teszek, de kicsit sem bír foglalkoztatni. El kell végeznem a küldetést, és talán utána egy teherrel kevesebb lesz a vállamon, mely teljesen a földig nyom.
Hirtelen szerűen emelem magam elé a pálcát védekezően. Egy fiatal lányt látok először, ám egy idősebb nő ellöki, így az igézet pontosan őt találja el.. Igézet?! Teljesen megrekedek ekkor az elmémben, ahogy visszapörgettem az eseményeket. Minden olyan gyorsan történt, és minden annyira zavarossá is válik előttem. Rémlik, ahogy lassan lépkedek, megemelem a kezem, és a pálca elém szegeződik. Emlékezni vélek arra is, hogy gondolok valahol a halál átokra, de.... de nem. Megrázom a fejem, és hátrálok. Két lépésnyit, de hátrálok. Eleinte tetszik az a pillanat, ahogy szenvedő tekintetéből kihullott a fény, ahogy élettelenül a földre esik, és ahogy a lánya -, mert gondolom, hogy az -, nos szinte szenved a halálától. A pillanat megállít.. Arcomra gonosz mosoly kúszik, tekintettem üressé válva jelző értékként szolgál, és állásomban a gonoszság csillan meg, mint ama fényes jelenség. Ám, ahogy eltűnik az anyjával a lány, nos én magam összeomlok. Össze kell, hogy omoljak, mert nem bírom elviselni mindazt, hogy ezt tettem, de a legrosszabb voltaképpen ebben az, hogy egészen mélyen még valahol tetszett is a dolog.

// Jelenleg //
Csendes visszaemlékezésem, nos azon nyomban megszakad, amikor is léptek áttetsző hangja üti meg a fülem. Szinte máris érzékelem, hogy csak is a húgom lehet az, ki érkezett, hiszen nem akárkire várok itt, s nem is akármiért jöttem ide az éjszaka közepén. A jéghideg fal égetővé válik, a hangom szinte felperzselő, s ahogy a közelembe ér, nos annyival válik sokkal nehezebbé az, hogy tartsam önmagamat. Volt, amikor elhittem, hogy boldog lehettek, s most, hogy ezzé lettem, inkább nevezném rémálomnak a létem, mintsem bármikor ezelőtt. Oh, hogy micsoda iróniát is tartogatott nekem a kegyes sors!
-S lám, milyen nagy is lett a szád hirtelen..-Fordítom felé a fejemet könnyedén, ahogy rideg tekintettem precízen méri végig.-..oh, s hogy milyen nagy lány is lettél.-Ironizálok is egy sort közben, ahogy könnyen elmosolyodom. Persze mindezen látszatom, nos csak némi színjátszma. Kétségek közt őrlődve is ugyanúgy a testvérem, ahogy továbbra is szeretem. Ígéretesebb sors vár rá, mintsem rám, s pontosan ezért is akarom magamtól távol tudni őt, ahogy mindenki mást. S bár beszélek vele egyszer-kétszer alkalomadtán, de be kell látnom, miszerint kénytelen vagyok mindenkitől megválni. Ha csak egy perccel is tovább maradok a közelben, akkor a minisztérium által könnyen gondba sodorhatom őket. Netán bűnrészeséggel vádolják meg a családom, és talán vétkekért ítéltetnek el mindenkit. Ezt én magam nem hagyhatom, ugyanis még mindig érzek, s lám létezik ezáltal a lelkem. Meglepetten vonom végül a bal szemöldökömet az egekbe, ahogy a szavait hallgatom. Mégis miből gondolja azt rólam, hogy csak mert ez a förmedvény vagyok, nos meg is ölöm bármikor? Hogyan nézheti ki ezt belőlem? A bátya vagyok az Istenért, s nem egy lelketlen szörnyeteg!
-Kedves, drága, húgom..-Mély cinizmussal ejtem ki a szavakat, ahogy ellököm magamat a kőfaltól, és könnyed léptekkel állok meg előtte. Csupán egyetlen lépés választ el tőle, ami nem sok, ám mégis elegendő ahhoz, hogy érthetővé tegyem mindazt, amit nyomatékosítani szeretnék.-..akárkire hasonlíthatsz, és akárkivel jobban lehetsz, avagy akármit megtehetsz..-Veszem elő a belső zsebemből a kést, melyet felé szegezek, de csak mutatásként, és nem támadás gyanánt.-..de nem! Ismétlem, hogy nem öllek meg sohasem!-Hangomat így a végére sikerül is megemelnem, ahogy az őrjítő gondolatsorok közepette, és egy mérges pillantást vetve rá, nos mérsékelem azt, hogy mit nem tehettek meg.
Mély levegő, kis nyugalom, és teljes figyelem. Csendben maradva hallgatom a szavakat, melyeket megkezd, ám utána hosszú ideig hallgat. Ez az a pillanat, amikor is, mint jó bátyjához hűen rájövök arra, hogy valamit elfog hallgatni előlem, és a helyébe egy könnyed kis hazugságot fog emelni. Aztán pedig igen.. győzelem!
-Szerinted, ha hazudni mersz nekem, akkor azt majdan, nos nem veszem észre? Hát ennyire hülyének nézel?-Kérdezem meg elkomolyodva, ahogy az ujjaim közt, nos játszani kezdek a kés pengéjének a részével.-Tehát...-Nézek a megcsillanó eszköz felületére, majd éles tekintettel pillantok ezt követően a húgom szemébe.-...mit is akartál nekem mondani valójából?-Kérdezem meg érdeklődően, ahogy oldalra döntöm a fejemet, de továbbra is tartom a szemkontaktust, ugyanis utálom azt, amikor is éppenséggel átverni készülnek.

To: My Sister

The end is not as fun as the start..

Megan, drága kis húgom, ha tudnád mennyire is nem akarom ezt, hogy milyen mértékben is ragaszkodom hozzád.. hozzátok, akkor szinte, nos el sem hinnéd bizonyára. Néha még én magam sem tudom el képzelni, hogy tényleg idáig juttattam a lényemet, s hogy elkárhozottá vált az utolsó reményfoszlány is, mely valaha még szívem éltetőjeként minősülhetett meg. Oh, kérlek, annyiszor néztem már a szemedbe, és oly sokszor mondtam hazug szavakat, de még mindig képes vagy elhinni a húzásaimat, mivel reménykedsz abban, hogy amit magad előtt látsz, nos az nemcsak egy téveszme, hanem annál jóval több. S talán magának a valóságnak véled, hogy ily kegyetlen lettem, de koránt sem vagyok az, kérlek, még nem. Szimplán csak száműzlek magamtól, vagyis pontosabban ezt akarnám elérni, feltéve, ha sikerülne. De olyan makacs személyiségű vagy, mégis ezáltal ragaszkodó, és szeszélyes. Néha már tényleg úgy gondoltam magamban, hogy egy vadmacska alkat vagy, akit nagyon nehéz lesz visszatartanom, ha eljön a kamasz korszaka, de természetesen nem így lett. Felnőtt nővé váltál - ezzel is meglepve engemet -, ki megérdemli az önálló sorsot, és azt a normális életet, amelyet én magam már sohasem kaphatok. S tudod mit? Akármi legyen, avagy történjen velünk, nos én, akkor is mindig melletted leszek, ha a távolból is kell szemléljelek! Hiszen a család mellett szeretnék maradni - így, vagy úgy -, s még ha nem is hallod a gondolatmenetemet is érezhetted, hogy mit akarok sugallni neked, ám megeshet, hogy nem látsz át a szitán, és helyette elítélsz, mert ezt látod... ezt, amit adni óhajtok a számodra. De ha van némi esély arra, hogy érzékelsz, akkor érts meg, és kérlek szépen, hogy hagyj el.. meg kell tenned. Meg kell történnie ennek, mert ha a továbbiakban is ennyire ragaszkodsz hozzám, nos annak végzetes következményei lehetnek. Nem akarok gondot okozni, nem akarok a szégyened lenni, és azt sem akarom, hogy ily példát statuáljak. Tehát törődj bele.. talán ez az este lesz a végső búcsúnk. Nem tudom, hogy még meddig maradok épelméjű, vagy, hogy egyáltalán felbírom-e dolgozni mindazt, amit tettem, de mostan itt vagyok. Talán utoljára. Végső búcsúmat intézem feléd; akár nem törődöttséggel teszem, akár pedig kimondott érzelmes szavakkal. Csak egyetlen egy dolog van, amelyet soha se feledj el; szeretlek.
Könnyedséggel rázom meg a fejemet, hisz akár napokig is elgondolhatnám azon mondatokat, hogy mit akarnék hőn szeretett húgomnak megemlíteni, de szavakba sosem tudnám immáron önteni. Nem lenne elég merszem hozzá, hogy kimondjam, hiszen talán félek attól, hogy emiatt elítélne, vagy, hogy könnyes búcsúban lenne részem. Egyiket sem óhajtom, ugyanis már így is nehéz elhagynom mindazt, aki voltam, s ugyanakkor pedig, nos a családtól is ólomsúlyú teher megválnom. Nem akarom. Semmit sem akarok. Mégis.. mégis muszáj. Hisz minél tovább húzom, nos annál inkább vonom bele őket eme létkörbe. Nem szeretném, ha a minisztériumi dolgozók bármelyike is zaklatná őket, miattam, miszerint engem adjanak fel. Már így is hatalmas lelki teher, hogy az vagyok, aki, vagy, hogy azzá lettem, ami. S hogy ezen az úton már nem fordulhatok vissza, nos az halál biztos. A lejtőn egyedül kell lecsúsznom, és egymagam is kell meghalnom.
-Ugyan, kérlek már, Megan.-Mondom komolyan, ahogy a szemeit fürkészem eközben.-Magadhoz igazodj könnyedén, és koránt se velem törődj.-Teszem még hozzá semleges hangszínen, ahogy tekintettem is átveszi lassacskán a nemtörődöttség fogalmát. Ha lehetne mérni egy tízes skálán, hogy jelenleg mennyire is vagyok magamnál, nos akkor valahol az ötös értékre voksolna a mutató. Tekintetbe lenne persze véve teljes értékűen, hogy jelen helyzetben is két jellem közt ingázok, s hogy annyira harcolok a belső gonoszságom ellen, mint még eddigi életem alatt egyszer sem. Hol kíméletlenül gyilkolnék, és nagyszabásúan kaszabolnék másokat, míg hol éppen sírva omlanék a földre, és a halálomat rebegném minden vágyammal. Talán az utóbbi könnyebb lenne, míg az előbbi sokkal nehezebb, de mégis élvezhetőbb.
-Nem ellened szánom, ha netán azt hiszed.-Játszok ujjaim közt játszi könnyedséggel a penge részével. Már oly annyira kezdek őrültté válni, hogy szinte fel sem tűnik a számomra azon tény, hogy csupán csak a kés az, ami képes nyugalomra inteni a lelkem hitetlenségét, mintha azt suttogná nekem, hogy azért is leszel mostan békés, mert nem sokára ölhetsz. De tudom, hogy ez nincs így. Nem akarok újra ölni, nem akarok vért ontani annak fejében, hogy még közelebb kerüljek az őrültséghez. Ha bekattanok végleg agyilag, akkor onnan már az Isten se mentheti az elmémet!
-Ne félj..-Suttogom egészen halkan, ám tetszik, ahogy kimondta az ajkain, hogy mindezzel megijesztem. Nem, nem, és nem! Gyerünk, Kill, tedd el szépen, és ne menj közelebb hozzá semmiképp. Nem lesz ennek jó vége - nagyon nem. Megrázom a fejemet óvatosan, és nagyot nyelek, ahogy a kés pengéjén lévő csillogást nézem. Percekig babrálok el ezzel, miközben hallgatom a szavait, és olykor-olykor ráemelem a pillantásomat, hogy tekintetünk találkozzon. Kissé meglep nyilván, hogy ez a helyzetkör állt elő, ám mégis érthető, hisz apánk félti őt, és jól is teszi. Nagyon jól! Tőlem óvnia kell mindenkit, muszáj.. képes lennék tőrt döfni beléjük.. Mégis milyen gondolat ez? Sosem ölném meg őket! Sosem...
-De érts egyet, mert igaza van..-Emelem ekkor rá rideg tekintettem ismételten.-..veszélyes vagyok, és már koránt sem vagyok az, ki egykoron.-Jegyzem meg halkabban, ahogy hirtelen hátrálni kezdek tőle, ahogy a kés kihullik az ujjaim közül. A gondolat, miszerint szúrjam belé, miszerint öljem meg... nem, nem! Képtelen vagyok rá. Szinte remegve megyek egyre hátrébb, és hátrébb, ugyanis kezdem elveszíteni az elmém feletti uralmat, ami koránt sem jelent semmi ígérkezőt az este további részére tekinthetően.

To: My Sister

The end is not as fun as the start..

Oly' hihetetlen még mostan is az a tény, hogy meg kell válnom a családomtól, hogy el kell szakadnom egykori életemtől, és hogy helyette egy sötét lelkű egyéné kellene válnom. Oly' sokszor ábrándoztam gyermekként a szebb jövőről, és arról, hogy évek múltán is összetartó családként boldogok leszünk. Annyiszor képzeltem magam elé, hogy tíz, netán húsz év múlva milyen tettekkel, és eseményekkel nézünk majdan szembe. Elképzeltem azt is, hogy egy közös családi pikniket rendezzünk, és kimaradunk a harcból. Boldogok leszünk, nyugodt sorsot kapunk, és remek befejezéssel végzünk az életünk könyvének utolsó oldalán. De a 'Happy End' felirat elmarad az én létem részéről legalábbis, hisz egy kegyetlen átokkal sújtottak. Eggyé kellett válnom Voldemort követői közül, s bár ellenkezem teljes erőbedobással e sors ellen, de mégsem megy, hiszen újra, s újra elnyomó tényként szolgál mindaz, hogy öltem. Lelkem tisztasága megfakult, lényem értelmét vesztette, és egykori áldázott jellemem elhanyatlottá vált. Voltam valaki... valaki, aki normális volt, valaki, aki segített, és valaki, aki vidám lehetett. Fényes jövő, értékes múlt, és lehetőségeket rejtő jelen.. Hol van már mindaz, ki lehettem volna, s ki egyáltalán még voltam? S hová tettem egykori emlékeim tárházát, s bár még, ha netán emlékszem is... már csak egykori fakó jellememet nem óhajtom magamra ölteni, hiszen egy látszattal még is mit érnék el? A megtévesztés nem lenne megoldás a problémáimra, és a szívem szakadna bele, ha minden szavam puszta előadás lenne a családom előtt. Ezért.. pontosan ezért is kell nekem szépen búcsút intenem mindannak, aki voltam, és azoknak is, kiket szeretek. Ha lenne megoldás rögvest megragadnám, vagy ha netán időutazó lehetnék azt is bevállalnám, hogy visszamenve arra az időszakra, nos nem mennék tanulmányútra, de az élet sajnos nem ily könnyedség. Nem visszafordítható, nem tehető nem megtörténtté, és nem is változtatható át egyúttal mássá. El kell fogadni azt, ami van, és szembe kell nézni mindazzal, amivel muszáj. Az élet rendje ez, míg az enyém pedig a bukás..
Kérdésére, nos úgy teszek, mintha nem is hallanám azt, amit mondott. Hisz mégis mit válaszolhatnék neki? Talán azt, hogy 'hé, húgica, csak öltem, és ennyi az egész', vagy netán, hogy 'épp kezdek bekattanni, de semmi probléma, hisz ennek ellenére is szeretlek'? Oh, ugyan már! Nem tudok mentségekkel szolgálni a számára, ahogy nem is szeretnék magyarázattal sem elő állni igazság szerint. Fogadja el mindazt, miszerint ennek így kell lennie. Búcsúznunk kell, és még ha fáj is, nos muszáj.. muszáj, mert ha nem teszem meg, akkor tönkre vágom őket lelkileg, s inkább fájjon számukra ez, mintsem a másik opció. Inkább szenvedjek a hiányuktól, mintsem attól, hogy bármikor is veszélybe sodorhatom a létük. Nem vagyok oly' önző, hogy kockáztassam a boldogságuk, ezért is szenvedő szívvel, de megválok tőlük.. magamtól.
Megrémülök, a kétség fog el szavai hallatán, ám ebből mit sem mutatok ki. S bár amennyire fáj, nos épp oly kínzó mértékben öltök kegyetlen álarcot magamra. Mégis miből veszi azt, hogy képes lennék őt megölni, avagy netán bántani, s még, ha a gondolataim közt átfut e villanás, akkor is miért gondol erre? Miért hiszi ezt, s miért kezd el félni tőlem? Attól, hogy a bal alkaromon ott van e billog, amely örökre megpecsételt, nos nem jelenti azt, hogy ártanék is nekik.. pont nekik, akik miatt ezt tettem!
Szigorúan, ám mégis makacsul hagyom magamat az érintése, és a tekintette nyomán. Nem mutatok ki semmit, és mégis minden belém van írva. Kívülről láthatatlan, de belülről egészen érezhető. Szinte szétvet a düh, amiért azt kell tennem, amit, amiért ennyire elítélhető vagyok, amiért ennyire.. ennyire gyenge lettem. De a mély érzéseim ellenére, nos teljes mértékig tartom magamat ahhoz, amit elhatároztam. Nem válok elérzékenyültté a szavait követően, sőt a tettei miatt sem. Felőlem próbálhat rám hatni nyugodtan, de nem fog.. nem tud.
-Tudom honnan jöttem, és azt is tudom, hogy hol vagyok, hová tartok, vagy, hogy mit akarok.-Mondom komolyan a szavaira válaszként, ahogy ridegen nézem őt. Voltaképpen eme szavak is könnyed kis hazugságok a részemről, hiszen nem tudok a mostani önmagamról, nos mit sem. Egyedül azzal vagyok tisztában, hogy egy billogot viselek, mely leláncolt örök időkre, amíg csak élek.
-Én..-Szólalok fel szavait követően halkan, szinte már-már megtörten, ahogy nézem miközben hátrébb lép.-Én... én nem.-Rázom meg a fejemet, ahogy küzdök azzal, hogy maradjak a jelenlegi felállásomnál. Jó úton haladok afelé, hogy tényleg megszakadjon kettőnk közt a kapcsolat, és erre én meg kiakarom magamat magyarázni.. Na, nem! Fogd be szépen, Kill, és végy egy mély levegőt! Maradj nyugton, és tűrj! De nem megy.. fáj, amit mondott. Fáj, hogy azt hiszi, hogy e új létemmel jár az is, hogy megölhettem őket.. nem, ez nem igaz! Koránt sem. De mire folytathatnám, avagy kinyithatnám a szám, nos megszólal, és közöl velem valamit... valamit, amit talán nem akarok hallani. Szavai teljesen tőrt forgatnak a mellkasomban, és ahogy befejezi a lelkem darabokra törik szét.
-Tudod mit? Igazad van! Igazad van mindenben!-Hangom fájdalmas éllel hangzik fel, ahogy tekintettem ridegsége megtörik. Arcomon könnycseppek folynak le, és már nem érdekem, hogy tartsam magam a könnyed kis játékomhoz.-Pusztán ez az érdemem mindazért, amiért próbállak titeket védeni, amiért elvállaltam értettek ezt is, és amiért most a lehető legnagyobb fájdalmak közt próbálok megválni tőletek, hogy számotokra kevésbé fájjon, s hogy én magam ne hozzak még nagyobb szégyent rátok. Ez az érdemem, amiért nem akartam, hogy meghaljatok, és pusztán csak ezért váltam ezzé, mert ha nem teszem titeket megölnek!-Szinte már-már felemelem a hangom, ahogy végül könnyed módon megrázom a fejem.-De igazad van. Nem vagyok a bátyád.. többé nem!-Egy mozdulattal felszedem a kést a földről, majd eltéve a belső zsebembe, nos dacosan hátat fordítva neki távozóra fogom. Egyszerűen.. nem, nem tudok itt maradni. Legyen hát búcsú e este, és érjen véget sok hosszú évnyi fejezet..