A sötét és megviselt épület tökéletesen illik hozzá. Egy szentimentálisabb egyén akár szomorúnak is láthatná a romokat, a valaha szebb időket megélt, nemes házat, sőt kúriát, de Greyback szikrányit sem birtokol ebből a tulajdonságból, ahogy a legtöbb másik halálfaló sem. Hanyag pálcamozdulatokkal takarították ki egyik-másik helyiséget, a többit azonban most is lepi a por, az ablaküvegek - ha egyáltalán vannak - foltosak a mocsoktól, a kevés még létező függöny molyrágta és megszürkült, a padló nyikorog, a falak peregnek. A hely az enyészeté, és Greyback nem óhajt ezen változtatni. Némelyik pedánsabb halálfaló felvette a harcot az idő pusztításával, valószínűleg azért, hogy a Nagyúr kedvében járjon, és módszeresen tisztogatják legalább a folyosókat, de ez olyan alantas munka, amit csak titokban lehet végezni. Elvégre egyikük sem akarja, hogy a többi házimanónak nézze.
Nem főhadiszállásnak készül a hely, messze van attól, de Voldemort követői közt egyre több a törvényen kívüli, a menedékre szoruló, a lojalitását titkolni kényszerülő. Azoknak készül az apró birtok. Nem tudni, melyik aranyvérű ajánlotta fel e nemes célra a roskadozó épületet, de nem is számít. A fontos, hogy már most csuklyás alakok árnyéka járja be a falakat, és némelyik sziluett sötétebb a többinél.
Greybacknek nincs hová mennie, nincs otthona, és nincs is rá szüksége. Ez, a négy fal és a tető, ez csak ketrec számára; tudja ő is, hogy ez az ellenőrzésről szól. A Nagyúr tudni akarja, ki hol tartózkodik, ennyi az egész. Biztonságban akarja tudni a szolgáit. Greybackben legalábbis csak ez az egy ötlet fogalmazódik meg, és nem igazán érti, miért kéne ennek örülnie. Mindezek ellenére azért elfoglalt magának egy szobát, és most kinéz az ablakon üres tekintettel. Szemében az élet nem ragyog különösebben. Nem lát, csak néz, keresztül a piszkos és ki tudja, mitől, de erősen karcos üvegen. A halálfalók köpenye feszül széles hátán és a lábnyomát súrolja csendben, mint egy hűséges eb, de a házban sétálgató, fojtott hangon beszélgető többi halálfaló a nyitott szobaajtó ellenére tudomást sem vesz róla. Elmennek előtte, nem törődnek vele, már hozzászoktak. Eltűrik, de semmi több, hiszen hiába kiáltották ki őt is halálfalónak, a vérfarkas karján nem ég a Jegy. Egy kutya nem méltó rá, hogy viselje. Na, nem mintha vágyna rá...
Feje moccan csak aprókat, ahogy a kilátást vizslatja. Látszik, hogy hajába fiatal kora ellenére szürke szálak vegyülnek, de ez nem az őszülés jele. Ha valaki megérintené, érezné a szálak durvaságát; ezek egy farkas bundájának részei. Szemében az egykori hideg kékség sárgás foltokban olvad fel, teste mellett lógó erős kezein az ujjak pedig lassan karommá korcsulnak. Túl erős benne már a kényszer, hogy ne legyen ember. Mostanság néha már az emberek puszta kipárolgása, a szagok illattá szelídülése is elég, hogy dúvadnak érezze magát. Csontjai, húsa és bőre ilyenkor égni kezd a vágytól, hogy beléjük marjon és szétszaggassa őket. Esetenként bele is kóstoljon.
Nem fordul a folyosó felé, háttal áll neki, ahogy fürkész kifelé az ablakon, de hallja, amikor a háta mögött, az ajtóban valaki megáll. Mélyebbet szippant a levegőből, észrevétlenül és némán, hogy látvány nélkül is felismerje az alkalmatlankodót.
Emberi orr számára észrevétlen különbség, de neki sokat elárul. Annak ellenére azonban, hogy fajtársát üdvözölhetné, ha lenne benne annyi udvariasság, hogy legalább megfordul, ő nem teszi. Tüntetően hátat fordít, fölényes és arrogáns, mint minden vérfarkassal, akit a Nagyúr az ő tudta és kérése nélkül toboroz a halálfalók közé.
- Mit akarsz?
Annyiszor tette már fel ezt a kérdést annyi személynek, mint talán senki más azok közül, akiket ismer, és pontosan ezért képes mindössze ezt a két szót olyan kifejezően kiejteni, hogy közben ezer másikat mondjon vele. Hangja halk, de karcos, fenyegető és unott, elégedetlenségről tanúskodik, de mégis csak kimondja, tehát érdekli a válasz.

Megtanulta már eljátszani a létező összes személyt, akivel valaha találkozott. A túlélése múlt azon, el tudja-e felejteni, ki ő valójában, és fel tudja-e venni azt az álarcot, amit a helyzet megkövetel. Fogékony elme ő, más kérdés, hogy ez az elme egyre sötétebb, egyre zavarodottabb, de még mindig éles. Ettől lesz Fenrir Greyback különösen veszélyes alak; ez, és brutalitása az, ami Voldemort figyelmét is felkeltette. Egy értelmes, vérszomjas vadállat erős és impozáns férfi testbe zárva, végzetes fertőzést, az állati ösztönök veszélyét hordozva a harapásában. Nem meglepő, hogy a Sötét Nagyúr számára a vérfarkasok olyan fontosak a sötét lények között, ahogy az sem, hogy Greyback, Nikolai és a harmadik a régi csoportból kegyelmet kaptak. Túl erősek, túl hatalmasak, hogy kárba vesszenek.
Ezt Greyback is megértette már, legalábbis úgy érzi. Azt azonban még mindig nem tudja, mit akar a Nagyúr néhány szedettvedett, kitanítatlan, magányos farkassal, akik nagy része még saját magától is retteg. Néhányukat már sikerült megtörnie úgy, ahogy. De vannak, akik sosem lesznek alkalmasak arra, amire egy igazi vérfarkasnak szüksége volna: kiélni a vadságot. Greyback fel sem tudja fogni, Voldemort mégis mit akar ezekkel elérni. Mindenkinek jobb lenne, ha ezeket csendben és gyorsan kivégeznék. Csak a baj van velük.
Sejtése szerint a most érkezett fertőzött lány is egy a sok közül. Bizonytalan, rettegő, elveszett, aki azt hiszi, Voldemort jobb életet biztosított neki azzal, hogy engedi, a halálfalók közé vegyüljön. Hogyisne. Sötét hangulata semmit sem javul erre a gondolatra, és feltámad benne a késztetés, hogy a nő arcába csapja az ajtót, mégsem teszi. Rossz hangulata ellenére fásultsága győz, és inkább csak bámul kifelé. Lénye egy kis része ugyanis valamennyire mégis csak kíváncsi, sőt reményteljes. Akadnak azért kivételek a friss fertőzöttek és a „talált tárgyak” közt is. Az esély megvan, hogy a lány is az, csak ki kell deríteni. Nagy kár, hogy nincs hozzá sok kedve, és híres-neves alkalmazkodóképessége és színészi tehetsége sem izzik be, hogy magához csábítsa vagy elriassza a nőt. Csak a nyers, szadista Greyback, csupasz lénye teljes valójában.
A segítségkérés hallatán feje megmoccan. Kissé meglepi a bátorság, egyúttal az újoncok arcátlanságán fel is bosszantja magát. Hát ezek sosem tanulnak semmiből? Baljós mozdulatot tesz fél testtel. Még mindig nem hajlandó arcát teljes egészében felé fordítani, és megtisztelni a másikat a figyelmével. Nem törődik a bemutatkozással sem. A másik nyilván tudja, ki ő, ha így megcélozta.
- A segítségemet – visszhangozza halkan, komoran. Hangjába lassan gúny szivárog. - Miben állhatok rendelkezésedre, kedves Rayna, aki nemrég érkezett?
Készséges előadásmódja nem is állhatna messzebb valódi érzéseitől.

Felvonja egyik szemöldökét, és a hangja, ami az imént még barátságtalan, sőt ellenséges és komor volt, most nyúlóssá válik a gúnytól és megvetéstől. Már megint valami friss beharapott, vagy holmi kis szökevény, aki a sötét társaságban remél megváltást... Hogy kerülnek az ilyenek ide?
- Hogy nem igazán kedvelnek? Mit vársz néhány féregtől egy pöcegödörben, ami mind halálos mérgű kígyónak képzeli magát? Ezek a tekergőző kukacok rettegnek a fajtámtól.
Az én fajtámtól. Nem a tiédtől, te kis szerencsétlen.
- Netán a szívedre vetted?
Végre teljesen megfordul. A fertőzés minden vérében tomboló cseppjét hagyja érvényesülni, az ablakból beeső szűrt fényben most már tisztán látszik, hogy a farkaskór honnan is kapta az elnevezését. A piszkos homályban is látszik Greyback szeme színének elváltozása, arcán a túl durva borosta árnya, hajában a szürkés szálak... Még teste is inkább emlékeztet domináns kutya peckes, merev tartására, mint egyszerű emberére. Mindehhez még hozzájön a talár feszülése széles hátán és vaskos karján. Groteszk, sőt nevetséges látvány is lehetne, babaruhába kényszerített behemót. A fekete anyag, ami a többi, teán és kekszen nevelt nyeszledéken elegánsan áll, rajta szinte sír a megerőltetéstől, és szemmel láthatóan bármikor elszakadhat. De nem nevetséges. Egyszer gúnyolta csak ki valaki, hogy kutyára nem szabtak halálfalótalárt, pár másodperccel később már nem voltak fogai.
- Zavar, hogy vesztettél a népszerűségedből, szépségem? Azon nem tudok segíteni, de ahogy elnézem, nem is kell.
Végigméri a lányt. Nőt. Levetkőzteti szemmel, és tudja, hogy ezt több másik halálfaló is megtette. Nem ez lenne az első eset, hogy eltekintenek attól, hogy vérfarkas, ha ágyba vihetik, és magukévá tehetik, csodálatos módon hirtelen ők maguk is állattá válva. Pláne, ha ilyen kis csinos az illető. Ha hagyja, akkor vigyék, Greyback sem fogja vissza magát, mikor arról van szó. A lány még nyilván nem tudja, hogy ez az épület a halálfalók legaljának lett fenntartva, és egy ilyen "vendég", mint ő, bizony akaratlanul is szikraként lobbantja majd be a frusztrált maszkos népség és a farkaskórral fertőzött fenevadak közt lebegő feszültséget. Vagy ha tudja, akkor nagyon ostoba, hogy mégis idejött.
Közelebb megy hozzá, amíg a nő hebegni kezdi a butaságait, és meg sem áll, amíg szembe nem kerül vele. Greyback impozáns méretei előtt csak óriásivadék nőknek lenne esélyük a szemébe nézni anélkül, hogy fel kelljen szegniük a fejüket, de Greyback nem bízza a véletlenre. Figyelmeztetés nélkül nyúl Simpson törékeny kis álla alá, és erős szorítással emeli fel, ha kell, fájdalmat is okoz. Ő maga véletlenül sem ereszti le a fejét.
- Erősebbé? Téged?!
Az arcába nevet, aztán hirtelen olyan közel hajol, hogy ha kidugná a nyelvét, megízlelhetné a zsenge, tiszta, illatos női bőrt.
- Nekem nem okoz gondot megpróbálni, de neked fog - jelenti ki, ahogy Rayna szemébe fúrja a saját pillantását, egyáltalán nem leplezve sem a férfi sóvárgását a nő után, sem a bestia sóvárgását a brutalitás után. - Nem biztos, hogy túléled.
Sőt. Egy része biztos, hogy bele fog pusztulni.
Földhöz szegezi a pillantásával, hangja semmi jót nem ígér. Ha a lánynak van esze, most nem mocorog. Súlyos másodpercek múlnak el így, aztán Greyback elereszti. Lassú mozdulattal lép el mellette, hogy körbejárja, és út közben becsapja az ajtót, hogy két lépéssel később már a lány másik oldalán legyen. Hátulról is végigméri, beleszippant a hajába, olyan közel mozog hozzá, hogy szinte feldönti, de úgy, hogy közben még éppen nem ér össze a két ruhaanyag. Generálja a feszültséget a lányban, mind fizikai, mind lelki síkon, közben pedig a fülébe morog, végtelenül lenéző hangon.
- Szóval tanulni szeretnél. És mégis... mit?