Édesapám kiléte máig ismeretlen, édesanyám egy kedves, rendes asszony volt, kit túlságosan is istenfélő gyermekként neveltek saját szülei. Soha nem tudta megérteni a másságomat, a különleges erőmet, amivel felruháztak. Mindig is egyfajta gonoszságnak titulálta, az Ördög művének, egy olyan dolognak, amitől meg kellett fosztania. Végül beleőrült ebbe az őrlődésbe. Halála után döntöttem úgy, hogy felfedem valódi kilétemet, s miután megkaptam a levelemet a Roxfortból, nem volt nálam boldogabb ember. Megismerkedtem a jóval és a rosszal, csábított a fény és a sötétség, szívem mindig is könnyedén irányítható volt.  

A játszóterek kihaltak, egyetlen hinta nyikorog magányosan a hatalmas tölgyfa árnyékába húzódva. Valahol egy néma sikoly hangzik el, valaki szájára tapasztva kezét hökken meg; káromkodás bűze nyaldossa végig a friss, tavaszi szellő lágy orkánját. Lepattogzott vörös körömlakkja mély nyomokat hagy testemen, ahogyan ujjaival erőteljesen váj bele húsomba. Ráncigál, ide-oda taszít. Faltól-falig ütközök, vállam hangosan reccsen a fehérre meszelt fal keménységének csapódva.
- Tudod, én tényleg próbállak megérteni, kisfiam… - dohánytól rekedtes hangja karcol bele a levegőbe, szabad kezével fekete hajzuhatagába markol, szinte egyenként tépkedi a kócos tincseket. - De nem megy. Nem tudom, mi ez az egész… furcsaság veled. Az lesz a legjobb, ha imádkozol a lelkedért!
Ostorcsapásként hatnak szavai, szinte az arcomba köpködi őket, mielőtt egyetlen mozdulattal a hűtő melletti kis helyiségbe hajítana, rázárva a reteszt az ajtóra; nehogy véletlenül is kijussak onnét idő előtt. Némaságba burkolózva fordítok hátat a simára csiszolt ajtónak, immár nem lesek ki alatta, nem lesem vágyakozva a szikrázó napsütést, amely a kis résen játékosan bekukucskál. Egyetlen szó nélkül ereszkedek a térdemre, kezeimet az ölemben kulcsolom össze, s meleg, sós krokodilkönnyek áztatják hófehér arcomat. Ez még nem a vég. Ez még csak a kezdet. 

Sötétbarna tincsei játékosan terülnek szét körülötte, ujjaival néha beletúr, miközben kismacska módjára nyújtózik el a hatalmas franciaágyon; mint egy kígyó, úgy tekeredik lábára a selyem ágynemű.
- Kifogtam a világ legunalmasabb férjét. - Tettetett unalommal biggyednek lefelé eperszínű ajkai, lágyan vájja bele fogát a puha húsba, közben tekintetével szinte felperzsel. Nem bírom ki, hogy ne üljön me egy apró, féloldalas kis mosoly szám szegletében, ahogyan feladva sóhajtok egyet, felnyomva orrnyergemre a fekete keretes szemüveget.
- Úgy?! Szóval, szerinted unalmas, ha a férjed dolgozik azért, hogy mindent megadhasson neked… - itt méltóságteljesen a feleségemre emelem tekintetemet, ami lassan kúszik végig testén, megállapodva a kerek pocakján. - És a babának.
Lassan emelkedek fel a kényelmetlen székből, s mielőtt a nő szépséges ajkaira pecsételném szerelmem zálogát, fülemet óvatosan érintem a puha bőréhez, hallgatva a kislányom gyengéd mocorgását. Már nem kell sok és láthatlak… apu már most teljesen szerelmes beléd.

Kétségbeesetten zihálok, mellkasom ritmustalanul süllyed és emelkedik. Nem értem, nem értem ezt az egészet, ami itt zajlik az orrom előtt. Két kezembe temetem arcomat, de egyetlen árva könnycsepp sem gördül végig arcomon. Nem tudnék sírni, a döbbenet olyan elementáris erővel csapott le rám, hogy még felfogni sem bírom; a mozaik-darabok nem illeszkednek egymáshoz.
- Hogyhogy… nem élte túl a szülést? Látni akarom őt! Most azonnal. És a babát is. - Megállíthatatlan vadként próbálok meg előrenyomulni, három erős izomzatú férfinak kell lefognia és megállítania. Nem engedik, nem láthatom a halott feleségemet és kislányomat. Két üres koporsót temetek a föld alá…

Soha nem hittem volna, hogy visszatérek ide. Mikor kiléptem ennek az épületnek a falai közül, megfogadtam magamban, hogy elnyomom a varázslatot, ami szívemet pumpálja. Hogy megtagadom önmagamat és édesanyámnak tetsző életet élek; minden vasárnap templomba járok, egy mugli származású nőt veszek feleségül és boldog családot alapítunk, olyan kétkezi munkát vállalok, ami az emberek segítségére lehet, s nem fogom megbánni, egyetlen múló szívdobbanás erejéig sem. Most mégis itt vagyok, kellemes nosztalgiával vegyes keserűséggel szemlélem az ódon épület rideg falait, a diákok fekete, jellegtelen talárját, ahogyan elhaladnak mellettem; bizonyára órára sietnek ily’ hevesen. Túlságosan vak és naiv voltam ahhoz, hogy észrevegyem az intő jeleket; mindent el kellett veszítenem ahhoz, hogy a helyes útra lépjek, hogy végre a nekem rendelt ösvényen haladjak tovább a célom felé.