to prof. D’elphoy

Nem hagyott nyugodni ez az éjszaka sem. Amióta auronak készültem, más lett a világom. Ez az első év az aurorképző akadémián megváltoztatott, s én is sokkal megfontoltabb, gyanakvóbb lettem, mint máskor. Most is, a pálcámon túl egy tőrt is tartottam magamnál, hogy ha minden kötél szakad, legalább valamivel védekezni tudjak egy esetleges támadás ellen. Csak az utasításra vártam, hogy mégis mikor lendüljek komolyabb akcióba. Egyelőre most a leendő halálfalókkal kellett elhitetnem, hogy megváltoztam, és úgymond az ő felfogásuk szerint „megjött a józan eszem”. Viszont nagyon rossz lesz a barátaimmal elfogadtatni ezt a tényt, hogy ez csak látszat. Úgy éreztem, mintha a szívem a torkomban dobogott volna. Talán apámtól örököltem ezt a túlaggodalmaskodást, talán a kiképzés ment az agyamra. Ki tudja, melyik az igaz ebből a két opcióból?
Merengésemből léptek zaja rángatott ismét vissza az Északi-torony hűvös falai közé. A pálcámat elővettem, biztonság kedvéért, s meglepett arccal bámultam egykori jóslástan-tanáromra. A férfi filozofikus stílusát jól ismertem már, semmi okom nem volt, hogy tartsak tőle. Na, most. Régebben volt, pláne, mikor rajtakapott minket a Tekergőkkel.
- Micsoda kellemes meglepetés, Professzor úr. Nem gondoltam, hogy éjszaka közepén ébren találom még – ekkor döbbentem csak le, hogy talán nem is csak az igazgató, és a volt házvezetőm tudhatott az itt tartózkodásomról, hiszen… látó, a fenébe is! Reméltem, hogy benne bízni lehetett még, nem óhajtottam felfedni, hogy gyakorlatilag téglaként készültem működni, szép titokban akartuk ezt. Aha. Marhára titokban maradhat valami is egy tehetséges látnok előtt… - Hogy megy a sora a nebulók között?

success is a song of the heart

Tudtam, hogy nem kellett volna beleszagolnom abba a bájitalba. Bármilyen csábító volt is, ellen kellett volna állnom neki, hiszen tudom, hogy a kikerics, ez a különös növény, ami ősszel virágzik és tavasszal az elsők közt terem, milyen hatással van a tudatalattira, és mégis... Az ember nem mindennap tapasztalhatja meg a testen kívüli élményeket, még ha nem is ittam bele. A professzor a hetedikeseinek akarta bemutatni a főzetet, és mivel már jól ismernek a kastélyban e szempontból, gondolta, hogy engem is érdekelhet egy ilyen bonyolult, és részben a jóslástanhoz is kapcsolható bájital. Az áttetsző, lilásan derengő italnak már az illatától is szédelegni kezd az ember, nekem pedig olyannyira megbolygatta az elmém, hogy hosszú órákkal később, éjszaka az ágyban fekve a tudatom szabadon nyargalt a minket körülvevő jelek értelmezésének útján, és furcsa, nyugtalanító álmot láttatott velem.
Tágas, füves puszta. Kutyák, vagy száz kutya csahol, vicsorgó pofájukból véres hab tör elő, tekintetük hol vérszomjas, hol rettegő. Néhányuk csak csendben áll, mások alig várják, hogy vérfürdőbe kezdhessenek. Arctalan embertömeg körül keringenek, akár a földhöz szegezett keselyűk, szűk körbe terelve a néma és vak embereket. A horizonton a napot szürkészöld fellegek takarják el, beteges fénybe vonva az egész képet. Az acsargó, mégis többnyire láthatóan megfélemlített kutyák lábai közt egy óriási kígyó tekereg, némelyikbe bele-belemar. Az emberek némán állnak, majd páran közülük a kör széle felé indulnak, a veszélyes állatok irányába. Pálcák, botok, kések vannak náluk, néhányuknál finom falatok, és olyan is akad, akinek testtartása, kitárt karjai figyelmet, kedvességet ígér a megvadult kutyáknak fenyítés helyett. Mindhiába. Az ebek nagy része félelmében odakap, harap, vagy a tömegbe rántja és széttépi az igyekvőt. Néhányat maga a kígyó mar halálra. De a kutyák közt észrevétlenül néhány másik lény is megbújik: rókák és farkasok cikáznak a többi négylábú közt, haragosan, de hamisan vakkantva. Apró lények rejtőznek a káoszban és különböző madarak kezdenek odagyűlni a hangzavarra. A kutyáknak mindez alig tűnik fel, ők az emberekkel vannak elfoglalva. Ám a négylábúak tömegében ismerős lényeket vélek felfedezni. Egy hófehér bundájú, szikrázó tekintetű sarki róka átható, vádló tekintettel szólongat, hogy csatlakozzam hozzá. Nem is fél, hogy felfedezik a csalását. Észreveszek egy patkányt is kutyák lábának sűrűjében, egy varjú is megjelenik felettünk, árnyékot vetve az összesereglettekre, majd megtelepszik az egyik ember vállán. Minél tovább figyelem a képet, annál egyértelműbb: itt nem csak emberekről és kutyákról van szó. Mindkét oldalon rejtőznek olyanok, akik valahogy mégsem illenek a csoportjukba. Az egyik farkas például, egy megtermett példány, furcsán görnyedt tartással és emberi tekintettel, farkát behúzva, kétségbeesetten igyekszik kutyának tűnni, holott jóval nagyobb a társainál. Ám mérete, ereje és bizonytalansága miatt a mellette álló ebek lassan felfigyelnek rá. Semmit sem tudok tenni, csak végignézni, ahogy nekiesnek, és szétszaggatják. Fájdalmas vonyítása ismerősnek tetsző halálsikolyba hajlik.
Még éjjel egy sincs, mikor felriadok a hosszúnak tűnő álomból. A csontjaim bizsergése, a fejemben zúgó hangok jelzik, hogy amit az imént láttam, valós. Megtörténik vagy már megtörtént, és átkozom a kifürkészhetetlen jeleket, amiért nem lehetnek legalább egy kicsit egyértelműbbek. Persze, mivel a jövő állandóan változik, így talán jobb is, ha az embernek van ideje tűnődni azon, vajon mit látott. Talán mire kitalálom, már nem is lesz aktuális... Talán. Percekig ülök az ágy szélén, fejemet tenyerembe hajtva, igyekezvén minden kis részletet újra felidézni. Pár éve még nem törődtem volna egy ilyen lidércnyomással; látó vér ide vagy oda, hozzászoktam a húgom befolyásához, a kalandos, spontán életvitelhez, és eszemben sem volt a jövőn gondolkozni. Mára azonban minden megváltozott, köztük én is.
Ösztönösen a pálcámért nyúlok, szavak nélkül mondom ki a bűbájt, ami pennát és tintát teremt az asztalomra. Odaülök, és leírok mindent, amit láttam, amire emlékszem. Még apró rajzokat is készítek, különösen a róka szeméről, pedig nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy vajon mit jelenthetett a ravaszdi csábító mosolya. De a megtépett farkas, vele kapcsolatban különös érzés fog el. Mintha a lény valóban ott lett volna, karnyújtásnyira. Mintha tényleg itt lenne valahol, a szemem előtt...
Dolgom végeztével láthatatlanná teszem az egészet, és fiókomba rejtem a többi üres pergamen közé, aztán sétára indulok. Most úgysem tudnék aludni, a csendes, alvó kastély pedig általában jó hatással van az idegeimre. Különösen az éjszakai égbolt és a sötétbe vesző birtok egymásba olvadó képe, ezért a tornyok felé veszem az irányt. Még egy szellemmel sem találkozom, nem hogy kihágáson ért diákokkal, így nyugodtan merenghetek az álom részletein. Az északi toronyba érve azonban megtorpanok, és akaratlanul is elönt a bosszúság, ahogy egy fiatal hölgy sziluettjét vélem felfedezni az ablak előtt. Ezidáig kiélveztem a puha csendet és a szemem is hozzászokott a sötéthez, ezért a lány hangjára és pálcája felvillanására összerezzenek. Nem félelemből, csak a kizökkenés miatt. Elsőre nem ismerem fel őt, köszöntése pedig végképp furának tetszik, elvégre ágyban lenne a helye - de közelebb lépve végre látom, ki az.
- Ezt én is kérdezhetném, bár én eleve azt nem gondoltam, hogy egyáltalán az iskola falai között valaha is viszontlátom.
Meglepettség és némi kis öröm vegyül a hangomba, ahogy közelebb lépek. - Kérem, ne értse félre, de mit keres itt? Főleg ilyenkor. Csak nem Potter úr és barátainak társasága hiányzott annyira, hogy ismét bajkeverésre adja a fejét? Nekem jól megy a sorom, köszönöm a kérdést, de ha felbujtani érkezett, akkor az ő soruk már megkérdőjelezhető - teszem hozzá, persze nem komolyan. Eve Welligton már elballagott, és annál jóval értelmesebbnek és önállóbbnak ismertem meg, hogy ilyen butaság miatt szökjön vissza az iskolába. Nem volt tudomásom róla, hogy az ifjú aurortanonc a Roxfort vendége lesz, efféle apró-cseprő dolgok és információk jeleinek értelmezésével általában nem fárasztom magam. Megtanultam nem odafigyelni a sugalmakra, elvégre ki akarna energiát pazarolni arra, hogy megjósolja, hány fogásos lesz a következő vasárnapi ebéd, hogy melyik üst kel el a legmagasabb áron a Patinás Holmik Nagy Tavaszi Árverésén, vagy hogy melyik volt diák vetemedik arra, hogy önként visszatérjen a Roxfortba, alig egy kicsivel azután, hogy megszabadult tőle? Tudni kell elengedni azt, ami nem fontos. Ám ehhez azt is tudni kéne, mi az, ami a jövő szempontjából kevésbé lényeges, és itt jön a belátás, a tapasztalat, a szerencse és az örökölt tehetség a képbe.
Eve háta mögött, az ablakrésen beszűrődik a csillagok fénye. Elmosolyodva lépek mellé. - Netán a csillagképek ma esti meséjét hallgatta?


A MI TITKUNK MARAD ; ) || ÉJJELI KÓBORLÁSHOZ

not a song of your bed

to prof. D’elphoy

Őt is sikerült meglepnem, ahogy elnéztem, és mintha merengéséből rángattam volna ki szegényt. Nem lehetett könnyű neki együtt élni a képessége terhével, ahogy nekem sem egy kimondatlan érzéssel, s a ténnyel, hogy a patrónusom egy éjlény volt, ezzel pedig fenn állt a veszélye, hogy fény derülhet Remus kilétére. Ezért nem használtam soha, csak amikor kiderült, akkor ért meglepetés.
Számítottam rá, hogy valami négylábú állat lesz, de hogy pont egy vérfarkas, arra álmomban sem gondoltam volna, hogy… mindegy is, ezen változtatni nem tudok. Ahogy a professzor közelebb ért, úgy láttam egyre tisztábban az alakját, s noha akár hangzatos kis indok lett volna, mégsem a csillagnézés itt létem eredeti célja. A dolgok ettől jóval árnyaltabbak és sötétebbek.
- Ugyan, hisz az iskola második otthonom, bár most valóban nem szívesen vagyok itt – fejemet lehajtva, gondterhelten sóhajtottam. Egy kémnek sosem könnyű az élete. Elhitetni a külvilággal egy árulást, holott a szívem mélyén a barátaim a fontosak… de ez a parancs. Ezt kell szeretni. Vagy nem, és én inkább utóbbit választottam. Csak teszem, hogy megvédhessem őket, Jamesre biztos lecsapnának, már csak Lily miatt is. Elsősorban az én szeretteim közül ők vannak itt veszélyben. Meg… meg Ő. Meg kellett védenem őket, és bármit megtettem volna, hogy nekik ne essen bántódásuk. A családom is biztosan beszállt segíteni, csak ők más fronton igyekeztek rést találni az ellenség falai közt.
- Nem. Más miatt vagyok itt, és azt hiszem, ezt pont magának nem kéne magyaráznom. Nem látott semmit mostanában? – fejem oldalra biccentettem, barna, hullámos hajzuhatagom vízesésként hullott rá vállamra, majd karomra. Szabadon engedtem, valahogy így kényelmesebbnek tűnt most. Munkában természetesen felkötöm, fene se akar szórakozni egy arcba tóduló hajtömeggel párbaj, bevetés közepén.
- A barátaim társasága bevallom, rettenetesen hiányzott. Az akadémián… egyedül érzem magam – és ez így is volt. – Nem felbujtani érkeztem, erről szó sincs. Mondjuk inkább úgy, hogy… beolvadni.
Ha már csillagképeknél tartottunk, rögtön rá is néztem az égboltra, szememmel a Sirius és a Regulus, meg az Arcturus csillagokat kerestem. Nem volt könnyű megtalálni őket.
- Akár erről is társaloghatunk, de jobban érdekelne, hogy látta-e az érkezésem – mert kihatással volt a jövőre, és a professzor előtt nem volt értelme hazudnom. – Magának úgy sincs értelme hazudni, úgyis rájönne. Kém vagyok.
Halkan suttogtam csak, ki tudja, nem kószál-e a folyosókon diák, bár azt úgyis észrevennénk.
Nekitámaszkodtam a gótikus, boltíves ablak melletti falrésznek.

success is a song of the heart

​Zsibbadás nyomait hagyja maga után az álom, és én nem is küzdök ellene. Igazából kezdek hozzászokni, olyan, akár egy jóleső izomláz; hiába kellemetlen, ha az, amit jelez, pozitív dolog. Siker. Ha nem is tudom azonnal, mit láttam, de azzal tisztában vagyok, hogy előbb vagy utóbb rá fogok jönni, csak figyelnem kell a világot, nyitva tartanom a szemem, és nem csak nézni, de látni is. Meglehet, arrogáns még a gondolat is, de képes vagyok rá. Ha másnak nem is, magamnak már bevallottam, hogy talán nem vagyok a nagy Cassandra, minden Látók egyik legnagyobbikának leszármazottja, de rendelkezem olyan képességekkel, amivel mások nem. Az önismeret pedig hatalmas lépés a cél felé.​ Rá fogok jönni, mit jelentett az álom, mégpedig hamar. Érzem.
Egykori tanítványom felbukkanása sem zökkent ki ebből az érzésből annyira, hogy megfeledkezzek róla, vagy zavarjon. Egyszerűen csak meglep, hogy itt találom, az meg végképp, hogy egyedül, csendben, már-már komoran ácsorog, szemmel láthatóan ezúttal nem vágyódva olyan társaság után, amiben emlékeim szerint egyébként forog, és megjegyzése is igazolja a sejtést.
- Nem csak az ön számára - biccentek finoman. Jómagam is kezdek amolyan menedékként tekinteni a Roxfortra, mint valami erődre. Ugyanakkor én nagyon is szívesen vagyok itt. Érdeklődésem a saját álomképeim felől elindulnak Miss Welligton megjegyzésének értelmezése felé. Összeránduló szemöldökkel hallgatom, szokásomhoz híven egyenesen a másik szemébe nézve. Kedvelem az olyan embereket, akikkel könnyű tartani a szemkontaktust, akiknek elég tiszta a szándéka és elég nyitott az elméje, hogy se nekem, se neki ne legyen kényelmetlen lelkének tükrét vizsgálni. A kedves, meleg tekintet magába itta a sötétséget, pupillája eltűnik a földszínű árnyalatban. Mégis érezni a nyugtalanságot rajta, még a megjegyzései nélkül is.
Érdeklődő, de fanyar kis félmosollyal válaszolok a kérdésére.
- Hiszen tudja, hogy én szívesen meghallgatom, ha valakinek akad valami mondandója, és hogy sok mindent látok, Miss Welligton. Nem a látás a nagy feladat, hanem az értelmezés.
Mindez úgy hangzik a számból, mint egy tételmondat, ezért, akárcsak ő, én is elfordítom a fejem, mert eszemben sincs kioktatni. Inkább kipillantok egy kicsit a csillagokra. - Igazság szerint éppen egy álom ébresztett fel és vett rá a kis éji túrámra. Mostanában gyakorta megesik - ismerem el őszintén, elvégre nem titok. Kijelentésére azonban az a kevés derű is leolvad az arcomról, ami eddig ott volt. Majd szinte ugyanabban az időben, hogy kiejti a száján a "kém vagyok" mondatot, eszembe jut a kutyák által szétmarcangolt farkas.
Vannak dolgok, amikre az ember akaratlanul is emlékszik, pedig nem áll szándékában. Egyesek a születési dátumokat tudják személyekhez kötni, mások az országok fővárosát jegyzik meg minden megerőltetés nélkül, vagy számsorokat... Nálam a diákok patrónusának és totemállatának kapcsolata az, ami valamiért mindig megmarad. Evangeline Walligtoné is. Egy házidolgozatban kellett kifejteni ezeket az információkat, és mivel a patrónus és a totemállat majdnem olyan diszkrét, mégis fontos információ, mint egy eltitkolt betegség vagy a vércsoport, így annak elrejtését minden esetben lehetővé teszem a diákok számára, és csak azoknak kell felfednie a többiek előtt, aki akarja. Erősségeinkről és gyengeségeinkről ugyanúgy árulkodhatnak ezek a dolgok, nem bölcs dolog kifecsegni, de én értékelés és segítség okán mindenki totemállatát, lelki vezetőjét, tanácsadóját segítek felfedni. A patrónusidézés más kérdés, azt nem az én dolgom megtanítani, de hasznos tud lenni, ha ismerik, még ha általában a totem és a patrónus két teljesen különböző lényt is rejt. Eve patrónusa azonban valami kutyaféle. Legutóbb, mikor erről szó volt, állítása szerint még nem volt teljesen kivehető alakja, de most, még mindig az álom árnyékában zsigerből érkező tudással állapítom meg: nem kutya. Hanem vérfarkas.
- Mivel nem vártam az érkezését, ezért nem figyeltem, így nem is tudtam róla - vallom be halkan, elgondolkozva, növekvő aggodalommal. Tudásomba vetett hitét elengedem a fülem mellett. Sosem baj, ha azt gondolják, hogy felesleges a hazugság, legalább megspórolják a kutakodást. A jóslástantanár pozíciónak is megvannak a maga előnyei. A megdöbbenés azonban részemről elmarad. A véremben keringő mágia megóv a sokkoló információk hatásától, mintha minden alkalommal odasúgná nekem: ugyan, miért lepődsz meg ezen? Hiszen végig tudtad.
Tudtam, hogy tudni fogom. Különös dolog ez.
Felesleges kérdések helyett elismerő, de azért féltő és komor pillantással reagálok, még ha nem is volt soha a kedvenc diákom, és nyilván én sem voltam a személyes példaképe. Mégis csak az orrom előtt lett kisdiákból felnőtt - és ezek szerint az életét kockáztató - nő. Magam is lejjebb veszem az amúgy is halkra fogott hangom.
- Szóval kém...
Nem döbbenek le, de azért váratlanul ér az információ, amit nem rejtek el előle különösebben. - És miért van itt?
A kérdés kissé kétértelmű. Az is érdekelne, mit keres itt éjnek évadján, de hogy kémként - és nyilván nem Dumbledore után szaglászik - mit keres a Roxfortban, még különösebb számomra. Az pedig kifejezetten nyugtalanító, hogy ilyen nyíltan, ennyire keményen mutat rá a helyzet a Voldemort és Dumbledore közti ellentét mértékére, ami egyre csak romlik. A fiatalokból rabszolgák, a jókból gyilkosok, a bátrakból árulók válnak minden egyes nap, és az ilyenek, mint Eve, kémekké lépnek elő, önszántukból.
Szomorú és dühítő gondolat, hogy a húgomnak és nekem is megadatott a választás, ami aztán végül szétszakított minket, ahogy annyi más családot és barátságot is.



A MI TITKUNK MARAD ; ) || ÉJJELI KÓBORLÁSHOZ

not a song of your bed

to prof D’elphoy

A Jóslástan nem véletlenül lett az egyik tárgyam. Tudtam valamit, bár bizonytalanul, de ilyen általánosságok, nem véletlenül nem ezen az úton tanultam tovább. Hát, legalább az önismeret jelentősen segített jelenlegi munkámban. Jameszék nyilván kiröhögtek volna, és Lilyék is azt vallották, hogy a Jóslástan nem megbízható. Szóval véka alá rejtettem, és órán, vagy órák után engedtem el magam úgy igazán. Pedig jók voltak azok az órák, kár, hogy az aurorképzésen már nem folytatódott tovább olyan szinten, mert sokat segíthet a bűnözők elfogásában a lélektan.
-  A patrónusom alakja már teljesen tisztán kivehető. Akarja látni? – anno nem volt teljesen kivehető, hogy miféle négylábú, eleinte valami kutyafélének tűnt, aztán később vált csak világossá számomra is, teljesen titkon egy gyakorlás alkalmával. Nem akartam, hogy mindenki más is tudja, mert… mert akkor ő lett volna az első, akinek leesett volna, hogy annyira kötődtem hozzá, de mégse mertem elmondani. Egyébként is csak barátként tekintett rám. Minek bolygassam ezt meg?
Annyira elmerengtem, hogy vissza kellett kérdezzek.
- Tessék? –
- Igen, kém vagyok – kissé zavarodott voltam, egyfolytában a szarvas és családja járt az eszemben.
- Bocsásson meg, egy kicsit elgondolkodtam – előidéztem a legboldogabb emlékem, legalább addig a pillanatig tartottam a gondolatát, hogyha a professzor látni akarja, megmutathassam a patrónusom.
A professzor szemébe néztem, tartottam vele a szemkontaktust. - Professzor, van rá mód, hogy végre megszűnjön ez a viszály? Nekem... tudja, mi jutott eszembe? A nyáron olvastam egy mugli kötetet. Egy párról, akik a családjaik balhéja miatt meghaltak. Nagyon hasonló az itteni szituáció is.
Csak itt Dumbledore meg Voldemort van.

success is a song of the heart

​​Amennyire emlékszem rá - és emlékszem éppen eléggé, hogy véleményt tudjak róla formálni -, kedves lány volt mindig. Kissé csapongó, kissé balhés, de inkább az életvidám, kalandvágyó típus, mint a szándékos bajkeverés királykisasszonya. Nem ment nekem olyan nehezen a beilleszkedés, és annak ellenére, hogy a fiatalabb korosztállyal azelőtt nem volt dolgom, pláne nem ilyen jellegű, úgy éreztem, hogy jól veszem az akadályt. Azt viszont kár lenne tagadnom, hogy akkoriban még az lett volna számomra az elsődleges, hogy kiszúrjam a tehetségeket a tömegben. Jobban lekötött a saját látóképességeim újrafelfedezése és csiszolása, főleg pedig az elfogadása és használata, ami beletelt egy-két évembe. Evangeline-nel sem törődtem eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy vannak-e olyan képességei, amik kiemelhetnék a tömegből. Mire igazán elkezdtem volna élvezni a pedagógia szépségeit (és rusnyaságait), addigra Eve már befejezte roxforti tanulmányait.
Most azonban, hogy itt áll előttem, aurortanoncként, magabiztosan és valamiképp kiegyensúlyozottabban, mint bármikor azelőtt, akaratlanul is érzek egy kis büszkeséget, pedig vajmi kevés közöm lehet bármelyik sikeréhez is. Egyszerűen csak tetszik a gondolat, hogy bár úgy tűnik, nem kis veszélybe sodorja magát, és ez valamelyest rá is nyomja a bélyegét a viselkedésére, mégis itt van, mosolyog, bátor és erős. Egy fiatal kis harcosnövendék, ami önmagában kissé elkeserítő és dühítő gondolat, mégis, a lelkem mélyén átérzem az egészet. Én ugyan sosem kerültem a küzdelmek vonásába, párbajnokként sem vagyok híres, de a kalandok, a sikerek, és legfőképp az, hogy helyesen cselekedjek bármi áron - ezt igenis átérzem.
- Hogyne, mutassa! - bólintok érdeklődve, már csak azért is, mert így igazolást nyerhet a sejtésem a patrónusával kapcsolatban. Nem mintha kételkednék önmagamban. Megtanultam bízni a sejtéseimben és megérzéseimben, végre.
Látom, hogy kissé elmerül a gondolataiban. Nyilvánvaló, hogy addig is azt tette, amíg most este fel nem bukkantam itt, úgyhogy az enyhe aggodalom mellett a derű is megjelenik a tekintetemben, hozzá pedig halovány, megértő mosoly is csatlakozik a csillagfény áztatta arcomra. Igazán békén hagyhatnám, tudom, nem véletlenül kereste a magányt, mégis szeretnék egy kicsit beszélgetni vele. Ha másért nem, csak hogy magamat megnyugtassam.
Lazán nekidőlök a falnak, hol őt, hol az éjszakai égboltot nézegetem, és igyekszem nem felháborodni, nyugtalankodni, dühöngeni vagy félni amiatt, hogy kém lett belőle. Vagy lesz, nem is tudom, miféle képzést kap az, aki ilyen veszélyes helyzetbe sodorja magát, meg természetesen mindenki mást is, hiszen ha egy kémet elfognak, és kiderül róla, miféle valójában... Már a gondolattól is összerándul a lelkem, és tovább szűkül a gyomrom a szavaitól. Kihallani belőlük az aggodalmat, a félelmet és a bánatot is, ami mindannyiunkat emészt a szituáció miatt, amibe a világunk lassan belecsúszik. Azaz nem mindenkit... És éppen ez a baj.
- Gondolja, hogy Dumbledore hagyná, hogy az övéi belepusztuljanak egy konfliktusba, ami csak őt érinti? - kérdezek vissza halkan, továbbra is inkább a sziporkázó csillagokra függesztve a tekintetem. - Nem, attól tartok ez a viszály nem csak Dumbledore és Voldemort közt alakult ki. Ez két idea harca, és éppen ezért a miénk is, akik vállaljuk, akik hiszünk benne. Ennek nem lesz addig vége, amíg az egyik nem adja meg magát a másiknak.
Véleményem vallomásnak is tekinthető, habár Eve mit sem tudhat a húgom és köztem feszülő ellentétről, ami éppen olyan, mint Dumbledore és Voldemort közt, és még sok, rengeteg másik ember közt. Ettől olyan szörnyű az egész. Valaki veszíteni fog, valakit leigáznak, megtörnek, eltörölnek, mert egymás mellett a két felfogás nem létezhet.
- És éppen ezért nagyon tisztelem magát, hogy ilyen veszélyes és aktív szerepet vállalt a küzdelemben - amire őszintén remélem, hogy nem fog sor kerülni - nézek rá bíztatólag.



A MI TITKUNK MARAD ; ) || ÉJJELI KÓBORLÁSHOZ

not a song of your bed