Mágiatörténet az utolsó óránk a héten. Mindig. És sosem volt a kedvencem. Mintha az egész heti kínzatást egy halálunalmas történelmi előadással kellene levezetnünk folyton, és tudom, tudom, ilyeneket mondani szokatlan egy hollóhátastól. De kinek hiányzik ez, amikor már mindenki a hétvégi lazítást, Roxmortsba látogatást és a többit várja? Szóval amikor Binns professzor andalító monológja közepén kapom a sürgős üzenetet, hogy a szüleim egy fontos családi ügy miatt hazarendeltek a hétvégére, nem is érzek mást, csak megkönnyebbülést. Csak amikor már egy kisebb csomaggal a vállamon, és hopporral a kezemben belépek a kandallóba, akkor fog el az aggodalom és némi gyanakvás, hogy vajon mi történhetett otthon, amiért ilyen sietősen távoznom kell? Vajon a szüleimmel, vagy a bátyámmal történt valami baj? Általában nem szeretek ilyesmire gondolni, de tekintve, hogy rajtam kívül már az egész família a Sötét Nagyúr csatlósa lett, sosem tudhatom, mikor kapnak valami olyan feladatot, küldetést, ami során megsérülhetnek. Miközben a legkülönfélébb nappalik és egyéb helyiségek villannak fel sorra a szemeim előtt, a fejemben a legijesztőbb, legfájdalmasabb jelenetek is lejátszódnak arra vonatkozóan, hogy mi fog várni, amikor hazaérek. Ehhez képest amikor kilépek az otthonunk kandallóján, egyenest belesétálok valami színes, örült forgatagba. Szolgák, manók mindenfelé, díszítenek, takarítanak, az egész kastélyt isteni illatok járják át, melyek a konyha felől érkeznek, valamint virágillat, ami szintén mindenhol megtalálható. Összezavarodva indulok meg a lépcsők felé abban a reményben, hogy az emeleten megtalálom a szüleimet, és ha mégsem, akkor sietve bemenekülhessek a szobámba. Ez a nagy felhajtás igazán rosszat sejtet. Ám még el sem érem az előszobát, amikor hirtelen édesanyám tűnik fel a színen, és belém karolva sebesen magával is sodor.
- Anya, mi történik itt? Mi ez a...? - Ajkaimra fagy a szó, mert ebben a pillanatban megpillantom az udvart. Meseszép. Nem tudom, kinek az érdeme, a manóké, vagy másé, de akárki is volt, kitett magáért. Az már biztos, hogy itt ünnepség készül. Ennyit magamtól is kitaláltam. És a rengeteg díszítésből, készülő ételből ítélve nem kis vendégsereget várunk. Továbbra is össze vagyok zavarodva, de nézzétek el nekem, egy tizenhét éves lány vagyok, fiatal nő, aki még nem túl sok igazi bálon vehetett részt eddig, tekintve, hogy a fél életemet a Roxfort régi falai között töltöttem, szóval a látványtól és a hangulattól hamar bezsongok egy kicsit. Egy igazi bál lesz tánccal meg minden! Egyszerűen csak hagyom magam sodorni az árral, ahogy édesanyám magával rángat készülődni. A ruhám már az ágyamon vár, a hajamat már meg is tervezte, nekem nincs más dolgom, mint követni az utasításokat, és hagyni, hogy megszépítsenek, közben pedig egyre inkább eluralkodik rajtam az izgatottság. Ki gondolta még pár órával korábban, a fárasztó előadások alatt, amiket így, az utolsó év végéhez közeledve már egyre türelmetlenebbül ülök végig, hogy ilyen izgalmak várnak még ma rám?
Nem is olyan sokkal később már el is vegyülhetek a vendégek között, élvezve a zenét, a felhajtást, a kellemes estét. De igazából csak pár szót váltok mindenkivel, aztán kiszemelem magamnak a szökőkutat, melynek szélén letelepedve tökéletes rálátásom lenne az egész udvarra, ám mielőtt leülhetnék, ismét felbukkan édesanyám egy ismeretlen férfi társaságában. A szokásos udvarias, kedves mosolyommal üdvözlöm őket, és amint beérnek, anya meg is szólal.
- Milly, drágám, had mutassam be az urat, Beorthric Roscoe Yardley. Ő a lányom, Emiliana – és abban a pillanatban le is olvad a mosoly az arcomról, helyét pedig döbbenet veszi át, még a szám is tátva marad. Rögtön ezután pedig felháborodás. Ismerem ezt a nevet, nagyon is jól. Arcot viszont eddig még nem sikerült társítanom hozzá. Hát most ez is megtörtént. Hirtelen fordulok szembe anyámmal úgy, hogy a jövendőbelimnek egyben hátat is fordítok.
- Nem hiszem el, hogy képes voltál ezt tenni! Az egész csak erre ment ki, ugye? Ez az este, a nagy „családi ügy”, az egész hülye bál! - Annyira bosszús vagyok az átveréstől, hogy azt hiszem, fel tudnék robbanni, és váratlanul szikrák pattannak a ruhám oldaláról is, ahol a pálcámat tartom. Ez azonban kicsit észhez térít. Nem vagyok az a típus, aki jelenetet rendezne. Kedves, figyelmes, odaadó lánynak neveltek, és az iménti udvariatlanságomtól hamar el is szégyenlem magam. Arcomat enyhe pír futja be, ahogy ismét szembe fordulok a jegyesemmel.
- Elnézést. Nagyon sajnálom a kirohanásomat, csak... - Kinyitom a szám, aztán pár pillanattal később be is csukom. Nem találom a szavakat, amivel kimagyarázhatnám magamat. Attól tartok, nem is igazán érdemes erőltetnem. Inkább megpróbálom jóvátenni.
- Van kedve... sétálni egyet? - mutatok a rózsakert felé, és halványan el is mosolyodom ismét. Számíthattam rá, hogy előbb-utóbb megtörténik ez a találkozás. Nem menekülhettem örökké. És ha már így alakult, legjobb lesz, ha veszem a fáradtságot, és egy kicsit megismerem a varázslót, akihez a családom feleségül akar adni.

Elképesztő, amit a szüleim tettek, hogy végigcsinálták ezt az egészet, megszervezték ezt a nagyszabású ünnepséget csak azért, hogy tőrbe csaljanak. Nem gondoltam volna róluk, hogy képesek ilyesmire, de hát nyilván éppen ezért volt ez jó csapda. Alábecsültem őket, és azt, hogy mennyire akarják ezt a házasságot. De miért? Miért ilyen fontos ez? Miért nem irányíthatom én a saját életemet? Miért hiszik, hogy jobb dolgom lesz, ha ők választanak nekem? Ha aranyvérű vagy halálfaló lesz a jövendőbelim? Biztos lenne néhány nyakatekert válaszuk erre is, ahogy az lenni szokott. Valami olyan, hogy a Sötét Nagyúr nem kegyelmezne nekem sem, ha muglikkal vagy mugliivadékokkal kerülök kapcsolatba. Csakhogy engem nem érdekel ez az egész! De ezt most értelmetlen lenne hangoztatnom. Az illem úgy diktálja, hogy tegyem félre egyelőre az aggályaimat, és legyek udvarias vendéglátó. És hiába a kialakulni látszó makacs természetem, hiába a sértettségem, vagy az anyám iránt érzett haragom, nem tudom levetkőzni azt, aki vagyok: egy jól nevelt lány. Így hát egy bocsánatkérést követően sétálni invitálom Mr. Yardleyt, ami ha jól sejtem, édesanyámat egyszerre tölti el örömmel és aggodalomra. Mielőtt a férfi oldalán megindulnék a rózsakert felé, még küldök neki egy utolsó „ezzel még nem végeztünk” pillantást. Csak hogy ne higgye, hogy ilyen könnyedén szemet hunyok az árulásuk felett. De igazából most mindkettőnknek jobb, hogy őt magam mögött hagyjuk. Anyám társaságában maradva jelenleg túl feszült lennék ahhoz, hogy rendes beszélgetést tudjak folytatni.
- Ön igazán megértő és elnéző, Mr. Yardley. Szólíthatom így, vagy inkább Beorthric? - Nem is tudom, melyik lenne a megfelelőbb, hiszen csak most ismertem meg, másfelől viszont ugyanilyen furcsa ilyen közvetetten kommunikálni valakivel, aki elvileg a férjem lesz. A férjem... Oldalra lesve ismét felpillantok a férfira, ezúttal sokkal jobban megnézve magamnak. Megvallom, nem ilyennek képzeltem őt. Nem is tudom, milyennek... Azt hiszem, első sorban azért ilyen szokatlan ez az egész, mert ő már koránt sem olyan, mint azok a fiúk, akik általában körülvesznek az iskolában. Ő már egyáltalán nem fiú. Férfi. És markánsan jóképű, ezt felírhatjuk a javára. Zavarban kellene, hogy legyek ettől, és az egész helyzettől, hisz nem szoktam hozzá, hogy felnőtt férfiak társaságában legyek. Mégsem érzek így. Ezt pedig nekem írhatnánk fel. Remélem, ez azt is jelenti, hogy már kinőttem a tinilányos szégyenlősségemet.
- Köszönöm a bókot. Igen, úgy tűnik a szüleim nagyon jól értenek a szervezkedéshez. - Én sem gondoltam volna. Teszem hozzá magamban némileg gúnyosan. Egy-két pillanatra csak a fényeket figyelem, ahogy kicsit elveszünk a rózsasorok között, aztán újra megszólalok.
- Talán már elgondolkodott rajta, hogy miért kerültem el ilyen sokáig. Szeretném biztosítani róla, hogy ez egyáltalán nem a személye ellen irányult, és nem akartam ezzel megsérteni sem. Azt hiszem, csak abban reménykedtem, hogy ha a szavak nem is, akkor majd a tettek elérnek a szüleimhez. Tudja, még nem sikerült igazán felfognom vagy... elfogadnom, hogy férjhez megyek. - Korábban úgy véltem, nem érdemes magyarázkodnom, most mégis ezt teszem. Valószínűleg azért, mert Yardley jóval megértőbbnek bizonyult, mint számítottam, és úgy éreztem, tartozom neki ennyivel.
- Feltehetek egy személyesebb kérdést? - torpanok meg hirtelen, és szembe fordulok a varázslóval. - Maga miért egyezett ebbe bele? Mit vár ettől a házasságtól? - hagyják el a szavak az ajkaimat, mielőtt még egyáltalán megkapnám a kért engedélyt.