- Engem nem érdekelnek a titkaid. De téged túlzottan is érdekel az enyém. Kritizálsz, gúnyolsz, becsmérelsz. Ítélsz, amihez semmi jogod, és tudod, attól tartok, hogy egyszer nem fogom tudni megállni, és még meg talállak ölni ezért. Szóval... Kérlek. Ne kajtass a holmijaim közt, drága anyám.
Csókot leheltem megrökönyödött édesanyám kővé vált homlokára, és a jéghideg fenyegetést halvány mosollyal befejezve elhagytam lakosztályom a rám jellemző lassú, kényelmes léptekkel, abban a tudatban, hogy ezek után az anyám, ha van egy csöppnyi esze is, nem teszi be többet a lábát oda. Ha valaki látott volna akkor minket, talán valami furcsa viccnek hiszi a beszélgetést a tizenhét éves, öntudatra ébredt fiú és az anyja között, de anyám azért annyira nem volt ostoba soha, hogy ezt a figyelmeztetést ne vegye komolyan. Abban a pillanatban dőlt el, hogy ki a Rubens család új feje, és a rend azóta is töretlen. Szerintem az apám kifejezetten vágyta a percet, hogy az anyám leszálljon róla, és megpróbáljon engem irányítani. Apus talán még örül is, hogy a neje ezúttal alulmaradt a harcban.
Ennek már másfél évtizede. A birtok nem nagy, a terület nem tágas vagy értékes, az épület sem egy kastélyszerű csoda, de ahhoz azért elég nagy, hogy a szüleim és én külön élhessük benne a magunk életét. Tudom, hogy a kotnyeles anyám azóta nem próbálkozott egyetlen kisfia életének rejtélyeit kifürkészni. Annak is örül, hogy még lát. A házimanó, egy ősöreg, beteges szerencsétlen elpusztult, mikor nyolc éves voltam, és ezzel az egész család számára hivatalossá vált a Rubens család presztizsének lenullázódása. Az is csoda, hogy még nem kellett eladni a kisebb kúriát... Azóta rajtam kívül az általam használt kis szárnyban csak az én vendégeim jártak, a szobámban pedig senki más rajtam kívül, és ez így is van rendjén. Most is egyedül vagyok, ahogy az alkalomhoz illő öltözéket összeállítom. Csak a sziámi macska figyel furcsa, felemás türkiz és kék szemeivel lustán az ablakpárkányról. Pár pillanatig, amíg az utolsó simításokat végzem, a tükrön keresztül farkasszemet nézek vele. Még egy macskával sem találkoztam, ami így használta volna a tükröt. Mintha a gondolataimban olvasna, ami persze ostobaság, és mégis. Ennek az állatnak kifejezőbb a tekintete sok olyan lénynél, ami embernek meri magát nevezni.
Ásít, majd elegánsan a földre hullik, akár egy krémszínű árnyék. Farkát leeresztve, miniatűr nagymacskaként elvonul. Mielőtt eltűnik a lépcsőfordulóban, még ásít egyet, nekem pedig nem sikerül legyőznöm a késztetést, hogy el ne mosolyodjak.
Nekem is ideje mennem, és becserkésznem a zsákmányt.

Az Abszol út iskolakezdéskor a legszörnyűbb. Nyüzsgés, tömeg, az egész olyan, mint egy átkozott állatkert, de amikor a Roxfortra készülő sok kis naiv diák nem zavarja a képet, egészen kellemes. Turistacsalogatónak sem rossz a tömött utcákkal, a rengeteg bolttal és az átutazókkal. Van egy bizonyos hangulata, letagadhatatlan közvetlensége, ami néha feldob, máskor meg a hideg ráz tőle. Ma, ezen a szép, kellemes nyári napon... Teljesen hidegen hagy. Olyan szempontból jó, hogy szépen illik a képbe, amit igyekszem felfesteni, elvégre zuhogó esőben mégsem lenne kifejezetten lélekemelő végigjárni e csodás gyöngyszemét a brit varázslókultúrának, még ha valaki olyan alja helyről jön is, mint Albánia.
Ej, de miket is gondolok, hiszen vannak ott szép helyek! Erdők, meg... legelők. És hegyek itt-ott, sok birkával. Egészen olyan, mint Anglia - úgy kétszáz évvel ezelőtt.
A megbeszélt helyen várakozom, és átfutom fejben mindazt, amit erről a Dushkhu lánykáról tudok; automatikusan keresgélem az információk közt azokat a részleteket, amiken keresztül talán meg lehet ragadni. Ám mielőtt ostoba módon elsietném és rászorítanék egy ilyen érzékeny pontra, tudnom kell, hogy a nőszemély belemar-e a kezembe, vagy kezes báránnyá tudom-e változtatni valahogy.
- Benji - biccentek a pult mögött álló öregúrnak. Az egyik legjobb helyen kezdem az idegenvezetést, ha az albán valaha idetalál. Nagylány már, nem fogom a kezét fogni, olvasni csak tud, és mivel elég néptelen az utca meg a hely maga is ezen az órán, feltételezem, hogy nem kell már rá sokat várni.
- Mr. Rubens - biccent az öreg is érdeklődve, de nem kérdezősködve. Mindig értékeltem a diszkrécióját és a pozíciómmal járó tiszteletét is. Hát nem ezért dolgozik az ember?
- Állítson készenlétbe valamit, amit egy nő is szívesen fogyaszt.
Az ilyesmit mindig az eladókra meg a csaposokra bízom. Ők biztos, hogy jobban tudják, mivel engem a legkevésbé sem érdekel.
Még pár percig csevegek az öreggel teljesen unalmas témákról, amíg meg nem látom az utcán a nőt, és finom mosollyal várom, hogy betaláljon. Csak az után lépek el a pulttól, hogy besétál az ajtón. Hivatalosak is vagyunk meg nem is; hadd ne kelljen már a lovagot játszanom! Egyébként is van egy olyan érzésem az alapján, amit eddig megtudtam róla, hogy nem értékeli, ha a nyakára lépnek, és országunk amúgy is szabad, ahogy benne a nők és az idegen országok látogatói is. Egyelőre.
- Miss Dhushku!
Megállom, hogy ne tapogassam végig a kis kecskepásztorlányt a tekintetemmel, sőt. Előveszem figyelmes gentleman énem, hangom már-már szívélyes, ahogy finoman beljebb vezetem, mintha legalábbis az enyém lenne a hely.
- Mielőtt elindulnánk, kérem, ismerkedjen meg Benjivel, az Abszol út legjobb vendéglátójával! Benji, a hölgy Bora Dhushku, auror Albániából.
Az öreg megint csak biccent, és máris tölti, amit előkészített. Egyet a nőnek, egyet nekem.
- Remélem nem bánja. Úgysem vagyunk szolgálatban - pillantok Dhushkura cinkosan, féloldalasan a pultnak dőlve.

A mosoly a lehető legjobb páncélja egy olyan embernek, aki kénytelen más emberekkel foglalkozni. Sőt, nem csak páncél tud lenni, de olyan fegyver is, ami áthatol mások félelmén, mint kés a vajon. Vagy épp a nyugalmukat vágja miszlikbe, nekem igazából édes mindegy, amíg a végeredmény megfelelőnek számít. Persze hogy elérjünk egy-egy ilyen kielégítő eredményt, tudni kell alkalmazni a megfelelő módszereket, a megfelelő adagolásban, a megfelelő időben. Olyan precíz és pontos munkát igényel, mint a legkényesebb bájitalok elkészítése, de megéri a fáradozást.
Nem állíthatom, hogy sok dolgom lett volna eddig olyanokkal, mint ez a kis albán lányka. Részben tudatosan, részben szerencsének köszönhetően mindig is többet forogtam nálam magasabb beosztásúak, befolyásosabbak körében, mint beosztottakéban, és azt sem mondhatom, hogy ezt bánnám. Feljebb jutni nem volt elsődleges cél; biztonságos helyre kerülni viszont igen, és mi lenne biztonságosabb a nagykutyák árnyékánál? Nekem is van főnököm, és akarom is, hogy legyen. Sokan azt hiszik, hogy a felelősséget lefelé kell hárítani, rákenni a mocskot azokra, akik nekünk dolgoznak, de ez nagy baklövés. A felelősség a vezetőké, nem a követőké, és ha a beosztottjaimnak lenne annyi esze, hogy ezt tudják, már nem lennének a beosztottjaim. Itt az ideje kiderítenem, hogy Dhushkuban vajon mekkora arányban van ügyes játékos és mekkora arányban ilyen agyatlan auror, akinek életcélja megváltani a világot, és megtisztítani a mocsoktól. Ha az utóbbiról van szó, akkor sajnos hamar el fogom veszíteni az érdeklődésem az irányába, addig azonban még el kell telnie némi időnek. Én sem látok a fejébe, csak a róla írt pergamenekbe. Talán gyakorolnom kéne az okklumenciát, de ez is olyasmi, amit én kétélű fegyvernek látok. Ha az emberek tudják, hogy bele tudsz túrni az emlékeikbe és gondolataikba, még annyira sem bíznak benned, mint egyébként tennék, minisztériumi dolgozóként pedig titkos magánakciókba nem kezdhetek. Mármint annál is többe, mint amiben már benne vagyok. Pont elég most az, hogy egyszerre több oldalról vizsgálgassam a furcsa hajú nőszemélyt.
Látom magunkat kívülről, és szívesen elnevetném magam. A groteszk kifejezés sem fedi le teljesen a dolgot.
Könnyedség terén nincs már hová fejlődnöm, ahogy a burkolt, mégis egyértelmű viselkedést illetően sem. Fiatalnak számítok a pályán, tisztában vagyok vele, de tapasztalatnak nem vagyok híján. Amióta befejeztem a tanulmányaimat, mást sem csinálok, mint használom az embereket. Sőt, igazából már a Roxfortban is ezt csináltam, van benne gyakorlatom, és ezért nehéz igazán meglepni, főleg azért, mert tudom, mikor kéne meglepődnöm, és olyankor egészen meggyőzően el tudom játszani, ha kell. Néha viszont tényleg nem várt fordulat áll elő, és még ha csak apró dologról van is szó, akkor is bosszant, amit viszont nem mutathatok ki. Frusztráló dolog. Ha az ember nem figyel, könnyen szétzilálhatja a látszatot, mint egy erősebb széllökés a tükörsima víz felszínét.
- Ó! Nem, maga haragudjon, fel sem merült bennem, hogy esetleg... - pislogok meglepetten, elharapva a mondatot, azonnal kiegyenesedve, látszólag még szégyenkezve is egy cseppet. Benjire nézek tanácstalanságot színlelve, aki viszonozza azt, bár sejtésem szerint ő tényleg meghökkent. Jó hely ez, de pont azért, mert igen kevesen járnak ide gyümölcslevet inni. - Hallottad, Benji.
Az öreg elfordul, és szokásához híven néma csendben vesz elő három üveg gyümölcslevet, mintha nem is tudna beszélni. - Ribizli, alma vagy barack? - tolmácsolok, és amint választ, intek, hogy nekem is ugyanazt töltsön. Nem örülök a fordulatnak, de ökör iszik magában, alkoholt legalábbis semmiképp nem fogok egymagam kortyolgatni ilyenkor. Közben érdeklődést színlelve hallgatom a kifogást, hozzá pedig megértő arcot párosítok. Szokni a közlekedést? Albániában netán lóval járnak mindenhová?
De a kérdést megtartom magamnak.
- Nézze a jó oldalát, legalább megismeri a helyet - villantok rá újabb mosolyt, és koccintásra emelem a szegényes nedűvel telt poharat. - Üdvözlöm London óriási városában! Biztosan megbirkózik majd vele.
Habár ezt a mondatot már nyilván sokszor hallotta mostanában, a joviális magatartáshoz hozzátartozik ez a derűs kedélyeskedés is, habár nem vihetem túlzásba a dolgot, mivel szerintem az ég világon senki nem nevezné River Rubenst nyájas embernek. Nem lőhetek túl a célon.
- És pontosan mennyi ideig szándékozik velünk maradni? Hogy már albérletet is talált, és hasonlók...
A kérdés teljesen ártalmatlan, de azért gyakorlatias. Mégis csak az én osztályomon dolgozik, kalkulálni kell, mire és hol lehet majd használni, ami persze - és ő erről még mit sem tud, szerencsétlen - a legkevésbé sem attól függ, meddig élvezné a brit vendégszeretet, sokkal inkább attól, mennyire befolyásolható vagy megvezethető.