Bora & Killian

Never mind what i do or what i think..

Az albán tanulmányút jelentette a végzetemet, s egyben az új életem igazi kezdetét is. Legtöbbször, amikor a tükörbe nézek azon este óta, nos azzal nyugtatom magamat, hogy nem önszántamból történt, hogy nem azért tettem, mert hataloméhes voltam, s nem is amiatt, mert az elmém őrült gondolatokat hajszolt. Védtem.. védtem a saját családom, és így mindazokat, akiket szeretek.. vagy legalábbis szerettem. S mostan lám csak, ki kell őket zárnom az életemből, s el kell ezáltal felednem mindent... mindent, ki voltam, avagy ki lenni akartam. Nem tehettem mást, sosem volt alkalmam a választásra, mert nem adták meg, hiszen engem nem érdekelt a háború. Nem óhajtottam harcot, nem kívántam a gonosz életmódot, s nem, nem akartam ezt a helyzetet sem, hogy romokba heverjen a teljes életem. De most mégis itt állok, és pontosan Voldemort szolgálata az átkom. Mármint tetszik az új helyzettel járó lehetőségek tárháza, és szimpatizálok valamennyire a módszerekkel, talán az új jellememmel, míg valahol élvezem azt egészen mélyen, hogy némi hatalom is adatott a kezembe, de ettől még nem váltottam át magamat érzéstelen opcióba. Egyelőre a kettős énem közt ingázok - határozottan nem vagyok skizofrén -, és próbálom megfejteni, hogy melyik helyzet lenne számomra az ideálisabb. Továbbra is azt vallom, hogy túl bizonytalan típus vagyok, ami persze a pálcámnak kedvező értékű, tekintve, hogy ideálisan olyan tulajdonost választ, aki határozatlan, és akiből még bőven van mit kihozni. Persze olykor-olykor igyekszem leplezni mindezt, és természetesen azt mutatni mindenkinek, hogy mennyire is eltökélt vagyok, ami koránt sem igaz, de hát, mint köztudott tény rólam, nos tökéletesen megy mások előtt a színjáték. Erre még akkor jöttem rá, amikor néhány hazugságot próbáltam elhitetni az egyik hálóköri társammal a Roxfortban - oh, igazán vicces volt a helyzet, ami azt illeti. Azóta pedig egyre többet, és többet alkalmaztam eme trükköt. Az évek fejlesztettek, és most már igazán gyerekjáték számomra a megtévesztés jellege.
Könnyed léptekkel haladok Temze-partjának a mentén, az éjszaka kellős közepén, ámbár az időjárás egészen kellemes. Az égbolt tisztán sötétkék, egyetlen felhő sincs kilátásban, és tökéletesen látni lehet a gyönyörűen ezüstös Hold palástját. Oh, ugyan már, kérlek! A jelenlegi helyzetem, nos nem éppen egy kedves kis sétáról szól a mugli világban, ahogy nem is a természeti értékek csodálásáról.. Sokkal inkább az izgalmak hevében érkezem meg. Sötét lepel borítja be az egész lényemet, mely kötelező viselet a Halálfalók számára, hogy így biztosítsuk a kilétünk takarását. Arcom vonásait fekete maszk rejti el, így mondhatni azt, hogy igazi álarc takar mindenki elől. Jelen helyzetben pedig épp futok. Néhány minisztériumi bandatagot, vagyis helyesbítve, nos aurorokat szeretnék lehagyni a hátam mögött. Nem elég szinte, hogy Albániából is kiküldtek egy különleges nyomozó elitet a fejemre, aminek a listájában természetesen szerepel a nevem, de még ezek a pitiánerek is rám vadásznak.
Hirtelen szerűen állok meg a Temze-partvonalán, és kegyetlen pillantással nézek a velem szemben érkezők felé. Hezitálva kapom magam elé a pálcámat végül, mely ezúttal sem igényel varázsszó kimondását, hanem azonnal végrehajtja azt, amit gondolok, így pedig kábító átkot alkalmazok mindenki ellen, míg sikerül az alatt néhány perc alatt elbújnom. Amikor pedig magukhoz térnek, nos már sehol sem találnak engemet. Mélyen felsóhajtva jövök elő tíz perccel később, amikor is már szerintem senki sincs a környéken, ám azonnal tévednem kell, ugyanis megpillantok a távolból háttal állva valakit. Azért sem öltem meg, avagy sebeztem meg az aurorokat, mert nem érzem igazságosnak. Na igen, még mindig érzek.. - igazán jó erre, nos emlékeztetni önmagam!
-Hmm...-Mondom elgondolkozva, mégis hangosan, hogy ezáltal is jelezem az idegennek a jelenlétemet. A pálcámat határozottan szegezem az irányába, és némileg hátrálok még, hogy biztos távolságban legyünk.-Vigyázz!-Üvöltöm szórakozottan, ahogy végül alkalmazok cruciatus átkot, amely erős fájdalmat okoz, amennyiben nem védi ki az adott illető. S lám csak, az igazán jelentős móka még csak most kezdődik el!

Bora & Killian

Never mind what i do or what i think..

Éjfekete fátyol lepte környék, sötétségbe burkolt élő lelkem omlékony foszlányszálai, és elhamvadó szívem utolsó ütemeinek szilánk darabkái.. Hamis ígéretek tömény kellege, hazug szavak átható jellege, és édes pillantások, melyek ez alkalommal szinte mit sem érnek, avagy óvatos tettek, melyekkel már mit sem kezdhetsz. Minden látszatkép már-már egyre megy, s a célok ugyanazon létkörbe csoportosulnak be, miszerint muszáj, és engedned kell annak, hogy mindenki azt lássa, amit látni óhajt. Képes vagyok kedves lenni, tudok gyönyörűen szónokolni, és tudásom jelentős részével felléphettek az ügyek kapcsán, hogy bármikor is éles elmémmel, avagy választékos szavaimmal bűvöljek el akárkit. Tanult személy vagyok, apám nyomdokait követtem, és pártoltam a tudást, mely szinte hatalomnak minősülő e világban, ám legtöbben megvetően néznek rád, ha valamiben kiemelkedő vagy, ha valamitől fogva, nos eltérsz a többiektől, és jócskán voltam nevezhető strébernek a Roxforti éveim alatt, mintsem bármikor is híresnek, avagy netán szépfiú kategóriának. Nem érdekeltek a szerelmi kapcsolatok, nem kívántam fűzögetni a lányokat, és nem is kívántam szemközt állni bárkivel, ki aranyvértől teljes valóban csörgedez. Nem, nem vetek meg senkit sem, ki netán többre tartja magát csak azért, mert mugli születésű nincs a felmenői közt. Viszont van egy bizonyos határvonal, melyet önön akaratom már szinte sértésnek vél. Ha kellett védtem a testvéreimet, a barátaimat, avagy csak simán a gyengébbeket, kik nem mertek visszaszólni egy-egy beképzeltebb típusúnak. Nem volt bennem soha félelem egyetlen percre sem, ezernyi örömmel hágtam át a szabályokat egy vigyor keretébe zártan, s léptem le a Roxforti épületből, amikor csak a kedvem úgy diktálta. S ha diákként díszelegnék még ott, akkor mostan is megtenném, ha kell ezerszer is, mert én ilyen vagyok.. azaz voltam. S mint minden múló dolognak, nos ezen szakasznak is a végére érkeztem. El kell engednem önmagam, s el kell tűnöm a térképről, hisz már nem vagyok pártatlan. Meg kell tanulnom cseleket szőni, cserfes tervekkel előállni, és egyhuzamban azt tenni, amelyt a Halálfalói lét megkövetel. De mégsem megy. Ellenkezem, harcolok, és küzdök, holott a vég cél úgy is az lesz, miszerint elbukom. Megfog fojtani a lényem, el lesz temetve az a parányi kis lelkem, s darabkányira lesz morzsolva az érzelmeim töménytelen kellege, hogy aztán érzéstelenül nézek bárkire, ki velem szembe kerül.
Jócskán túlléptük már az éjszaka hevét, míg én egymagam természetesen, nos miért is ne alapon szórakoztam egy kört a fekete ruhadarabjaim alatt. Álarcom kellő mértékben takarja arcom vonásait, de inkább vághattam ijedt fejet az aurorokkal szemben, mintsem azt hinni mernék. A hozzám hasonlók többsége, nos az életét is szíves örömest odadobta volna, hogyha likvidálhat néhány zsenge természetű kis aurort, de én nem vagyok ennyire elszántan őrült, beteges, és gyilkos elméjű. Megakartam kímélni az életük, hisz család várja őket otthon, és nincs szükség arra semmiképp, hogy bárki ártatlannak is a vérét ontsam felesleges érvként. S bárminemű idiótának is néznének a többiek, nos én nem értek egyet azzal, hogy gyilkoljunk mindenkit, ki nem a Nagyúr akaratát palástolja, és bólogatja. Ha tehetném én magam se állnék eme oldalt, de meggyőző okokkal megnyertek maguknak. Kell-e a családom élete? Kell-e az, hogy még levegőt vegyenek, s hogy boldogok lehessenek?
Féltő szándéktól vezérelve figyelmeztetem, és nem azért, mert pusztán szórakozásomat lelem eme cselekedetemben. Számomra nem vicces, hogy nem szabadulhattam, hiszen lám csak itt van nekem egy nő, akit gyönyörű módon nehezebb lesz leráznom, mintsem az előző osztagot. Talán vérmérsékletétől is függ majdan helyzetem, hisz Halálfalóként a fejemre van téve egy célkereszt, melyen az "öld meg, vagy szedd ki az információt belőle" szlogen állhat. S ha tehetném már itt sem volnék, pusztán elpárolognék, mintsem egy ködképződmény. S voilá, nem is lenne több gond, sőt panasz a személyemre, mely már így is haldokló félként dől romba. De attól függetlenül, hogy nem pártolom még százszázalékosan az új énemet, nos azt nem jelenti magába foglalva, hogy még meghalni kívánnék. Na jó, néha eszembe villan, és akkor ama pillanatban képes lennék megtenni. Viszont nem vagyok őrült.. legalábbis még nem, hogy eldobjam a létem, vagy, hogy feladjam ennyire könnyen a harcot, melyet vívok.
-Én csak azért szóltam előre, kérlek, hogy könnyedén kivédhesd, de ha netán jobban óhajtod a szenvedésed, akkor felőlem az is lehet egy opció a későbbiekre tekintve.-Mondom részletezve a számára, némi elgondolkozással, ahogy éles tekintettel fürkészem őt. Ám, hirtelen jön a felismerés, hogy nem ismeretlennel állok szemben, hanem egy ismerős személlyel: Bora-val. Oh, ez egy remek fordulat! Már csak az kell nekem, hogy rájöjjön ki vagyok, s még inkább a fejemet óhajtsa.-Ám..-Emelem meg ekkor a szabad kezemet, s felmutatva a mutatóujjamat, majdan magamra bökök vele, miközben a fejemet rázom erősen.-..ne tőlem reméld ezt.-Mondom viszonylag halkabban hozzáfűzve a megjegyzést, de még így is tökéletesen kivehetőek a szavaim.
Letudva - könyvelem el ezt a szót, amikor is kivédte a varázslatot, ám előbb azért sem jutottam el ez eddig, mert inkább a szavakra figyeltem, melyeket mondani terveztem neki. Váratlanul ér, ahogy elengedi a pajzsot, s majdan hirtelen egy átkot küld felém. Még épp időben kapcsolva sikerül kivédenem, majdan pedig azon nyomban lendítem is a pálcámat, ahogy erősen a 'Levicorpus'-ra gondolok. A célt kiválóan elérem, ugyanis Borát megragadja valami láthatatlan erő a bokájánál fogva, majd felrántja a levegőbe, és ott is tartja, míg én magam egy könnyed győzelemnek ismerem el ezt a kis akciót.-Tehát...-Szólalok fel hosszas töprengés után.-...szerintem tisztázzuk ezt a helyzetet.-Szögezem le, ahogy teszek néhány lépést felé, miközben élesen tekintek végig rajta. Remélem magától is kitalálja, hogy nem óhajtok élet-halál harcot vívni, szóval én az ő helyében, nos nem igen tennék semmi meggondolatlan lépést.

Bora & Killian

Never mind what i do or what i think..

Hiú emberi ábránd éltet egészen mélyen, naiv gondolatok kellege lepi el az elmémet, és tán még egyetlen pillanatig, nos képes vagyok elhinni mindazt, hogy számomra van remény eme pokolban. Hogy nem kell az egész életemet erre feltennem, hogy nem kell leáldoznom az egykori fényes sorsom, s hogy a jövőbe képzelt terveimről sem kell lemondanom. De, ha az élet ily könnyed lenne, akkor mostan én magam sem itt tartanék, ahogy nem is visszakoznék ettől az egész helyzettől. Színjátszma, álarcok, palástok.. Mit ér egyetlen darab maszk, mely takarja az arcom vonásait? S mit ér egy köpeny, melynek leple alatt csupán csak szenvedek? Ha a sors annyira kegyes lenne, mint ahogy sokan azt mondják, akkor nem... egyáltalán nem itt kéne tartanom! Nem azért születtem meg, hogy vétkek sorozatait viseljem pecsétként a lelkemen, ahogy nem is azért veszek szinte nap, mint nap levegőt, hogy a gyötrelmességért létezem. S ha netán nem lenne elég számomra elviselni mindazt, amit ezzel megkaptam, akkor, nos még tetézhetjük megannyi jelentéktelen, ám számomra mégis jelentősebb dologgal. Kezdhetném a sort mondjuk a bandával, s folytathatnám a bűntudattal, hozzátehetném a családom, kikre szégyent hozok, és ha még kellene valami, akkor ott van az is tényként, hogy egy külön nyomozó osztag áll a rendelkezésemre, akik akár egyetlen perc alatt el is kaphatnak ezer örömmel. Hm, és még mindig nem beszéltem az aurorokról, sőt a nőről sem, kinek megöltem az anyját szerencsétlenségemre. Valamit kihagytam volna voltaképpen, vagy megeshet az is, hogy túl sokat soroltam fel ide?
Ezen este sem válik sokkal jobbá, mintsem a többi. Ugyanolyan módon keveredtem korrekten bajba, mióta visszatértem, és ha netán nem könnyeimet hullajtom egykoron meglévő jellemem felett, akkor éppen véres párbajt folytatok egy velem ellentétes nézetű személy ellen. Ám, én nem akarok ölni, hisz vétek lenne ártatlanok vérét ontani. Ezért is haboztam az aurorokkal szemben, hogy mégis mit kezdjek velük, de végül megjött az ihlet, és mindegyiket kiütöttem szépen. S bárcsak néhány percig aludtak, de ez elég volt arra, hogy eltűnjek előlük ravasz módon. Lehet hülyének néztek engem, ami nem kizárt eset, de még mindig jobb, mintha éppen kegyetlen őrültnek tekintenének. S bár szánalmas alak vagyok - ezt nem tagadom -, de vállalom ezer örömmel e hírnevet, mint hogy gyilkos jelzővel illessenek. S nocsak, nocsak.. az időm jócskán lejár! Ahogy az óramutató előrébb halad, nos az elmém hanyatlik, a lelkem megbomlik, a szívem darabokra tör, és a jellemem végérvényesen is eltűnik. Lám csak, milyen egyértelművé válik azon tény, hogy nem vagyok önmagam, hogy kettős életet folytatok, s hogy mélyen legbelül harcot vívok. Talán egy szép napon majd belátom azt, hogy a javamat szolgálja az új lehetőség, de.. amíg ilyen vagyok, s van még egy parányi reményem is, nos addig küzdeni fogok a végsőkig. Muszáj.. hiszen nem hagyhatom veszni azt, mi nem régiben még az enyém lehetett!
Bora... Bora Dhushku. Az a lány, akit megismertem még az albán tanulmányutam alatt, és az a valaki, akivel elmélyülő kapcsolatot ápoltam ama pillanatban. S ahogy az idő eltelt felettem, s ahogy a helyzet megváltozott, nos mindinkább távolodnom kellett tőle. Nem hagyhattam, hogy a mostani jellem képviseletem beszennyezze a lelkének tisztaságát, és nem mertem felvállalni, hogy aurori kiléte kapcsán tudomására hozzam azt, hogy egy szörnyeteg lettem. Talán abban a pillanatban el is kapott volna engem, és mostan bent lehetnék valami szűkös helyen. De én.. én nem akarok egy cellában dekkolni, és nem akarok információkat sem szolgáltatni. S a létemet sem óhajtom immáron!
Hirtelen cselekszem, s meggondolatlanul, némileg határozatlanul, de mégis kellően igényesen, hiszen nem akarom sem megölni őt, sem valós fájdalmat okozni neki. Ha tehetném, akkor kiütöttem volna, de hogy pont ő... ő van velem szemben. Az eszem megáll, a szívem izgatottan ver, és még szétszórtabb leszek. Így hát első gondolattól fogva használtam ezt az igézetet. Egyszerűnek tűnt, de mégis hatásosabbnak, mintsem bármelyik másik. A közelségem szinte kiakasztja.. Látom, ahogy roppantul mérges lesz rám. Érzem.. átérzem, hogy legszívesebben elküldene a bánatba.
-Én...-Szólalok fel egészen halkan, ahogy végül lehajtom a fejemet, miközben megrázom azt.-Igen, igazad van. Gyakorlatilag ez a helyzet, de elméletileg más, mivel...-Nézek fel rá ekkor komolyabban, ahogy ő maga folytatja a mondanivalóját, így inkább nem is beszélek tovább arról, amit elkezdtem. Végül megadva magamat, nos a magasba emelem a pálcát, és egy könnyed gondolatútján leengedem őt a földre a 'Liberacorpus' ellen igével, aminek a segítségével, nos ismét a földön érezheti magát. Üdvözölném is újra a társaságomban, vicc gyanánt, de valljuk be, miszerint nem éppen olyan a helyzet koránt sem.
-Bora...-Mondom ki a nevét végül halkan, ahogy leszegezem a pálcát, ezáltal magam mellé téve a jobb karomat.-...ennek nem kell így lennie.-Veszem le ekkor bal kezem ujjaival a fejemről a csuklyát, miközben könnyed, s mégis hanyag módon túrok bele a hajzuhatagomba. Teljesen szétborzolom a frizurám, de már számomra ugyan mindegy, hisz a helyzetemen mit sem változtat.-Nem kell megtennünk.. ezt.-Mondom ki a szavakat, miközben leveszem magamról az álarcot, és mindezek után ránézek, ezáltal teljesen felfedve a kilétem igazi valóját.

Bora & Killian

Never mind what i do or what i think..

Hiába is kicsinyesek maguk az emberi érzések, ha én mégis rögtönzötten ragaszkodom hozzájuk, és kapaszkodom beléjük az utolsó, ám mégis elhaló remény foszlányszállal, mintha minden csak egyetlen egy cérnaszálon múlana. S még, ha oly sok más dolog darabokban is hever körülöttem, sőt ezernyi szétszakadt képet mutattat, én még, nos, akkor is azt akarom hinni, hogy van esélyem.. van esély arra, hogy megmeneküljek e lét okozta pokolból, s hogy megmenthettem széttépett lelkem kínzott törmelékeit. S bár a szenvedésem legbelsőbb érzete lassacskán felemésztővé válik, sőt fokozásként szolgál létemnek a fájdalom égető jellege, de ennek ellenére még küzdök.. Harcolok egykori elporladt, és mostan lehanyatló személyiségem mellett. Naivan, és mégis önzően akarok hinni abban a felvetésemben, hogy nem veszett el, hogy nem omlott porrá egyetlen pillantás alatt -, a múltam kellege. Azt akarom, hogy rendelkezzek a sorsom felett, hogy legyen még esélyem azt mondani, hogy igenis az vagyok, aki, és hogy nem változott mit sem a jellemem, hiszen mostan is én vagyok az; Killian Morhange. Azt szeretném, amikor az emberek szemébe nézek, akkor ne áldozatokat keresek, hanem életre leljek. Lássam fakó múltamat oly tisztán szemeim előtt, a bensőmben égjen az a vágy, amely egykoron tettekre, és szórakozásra késztetett, sőt.. kívánom azt, hogy a családom körében ülve, nos újra enyém lehessen az élet.. az élet, amelyet nem kaphat meg akárki. Szerencsésnek vallhattam magam, és igazán boldog lehettem, hiszen nem akárkik vettek körbe engem. Egy szerető családom volt, akikért mindent megtettem volna, s akikért meg is tettem mindazt, amit csak tudtam. Az én életem kósza bukása, az ő létük virágzásáért cserébe, nos mindösszesen csak egy jelentéktelen kis ár. Megléptem, meg kellett lépnem, és örömmel tettem, hiszen, amikor arra gondoltam, hogy ők boldogok lesznek, akkor én is az voltam. Viszont most, hogy mindinkább magába nyel a sötét árny, és elfed, sőt betakar e kietlen gyötrelem, inkább választanám önön halálom meglétét, mintsem azt, hogy ezt keljen még egy percig is elviselnem. Nem bírom, nem akarom, nem tudom -, elfogadni ezt. Egy túl nagy ár, egy túl nagy lépésért, s nem, nem bánom, hogy értük tettem. Egyedül csupán csak azt sajnálom, hogy e fizetségért el kell vesztenem mindent. Le kell mondanom róluk, el kell hagynom egykori fényes jellemem, fel kell hagynom megannyi életcéllal, s helyébe el kellene fogadnom ezt... ezt a förmedvény létet. Egynek kellene lennem Voldemort csatlósai közül, de nem.. sohasem. Az utolsó lélegzetvételemig küzdeni fogok e átoksúly ellen, s míg létem csak tart nem adhatom fel.. nem dobhatom be a törölközőt, így megadva magamat nekik. Nem én akartam ezt, hanem ők akarták. S azért, hogy ezzé a valakivé váljak, nos megfenyegettek. Egy élet, vagy sok másik... s én döntöttem, mert döntenem kellett.
Ostoba, és mégis idióta módon, nos leleplezem önmagamat, és mindeközben valahol egészen mélyen, persze reménykedem abban, hogy nem az eszét vesztve küld el engemet a másvilágra, s hogy nem vág a fejemhez megannyi dolgot, hanem lényegében csak úgy meghátrál.. Meghátrál? Ugyan már, Kill, néz már magadra, hiszen szinte a fejedre van írva, hogy: "Halálfaló, vigyázat!" S én még komolyan képes vagyok abba a szálba kapaszkodni, hogy csak mert ismerjük egymást, nos azt mondja majdan, hogy mégse legyen harc köztünk? S valaki mondja már meg nekem, hogy mégis honnan szedtem ezt az őrült gondolatmenetet, ami által beképzelt dolgokat kreálok magamnak az elmémbe? Ily őrületet kihallott már? Szerintem ennél betegesebb már nem is lehetnék.. De tekintve a jelenlegi helyzetemet, s egykori életemet, nos még képes vagyok remélni, hinni, és akarni.. valahol szeretném, ha a dolgok nem változtak volna, s hogyha az életem még mindig ugyanaz volna. Viszont jól tudom közben azt is, hogy sajnálatos módon a történteken nem alakíthatok, s hogy el kell engednem azt, ki vagyok, ki voltam, s ki még mostan is lenni akarnék.
-Köszönöm szépen, igazán tetszik az új kis becenevem.-Mondom halkan válaszolva a szavaira, miközben elteszem a maszkomat. Szembe nézni mindazzal, hogy dühös rám, hogy legszívesebben felakasztana az első adandó fára, nos igencsak mélyen érint. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egy szép napon eljutok eddig, s bár, hogy itt állok, nos még, akkor sem hiszem el, hogy ez a helyzet maga. Szimplán nem tudom, sőt nem is igazán akarom felfogni a tényt, miszerint ő, és én... vagy én, és ő.. harcoljunk. Nem, nem, és nem! Kizártnak tartom, hogy ez legyen az egyetlen megoldás erre a helyzetre, s bár a szavai, és a dühe jócskán igazolják a kiakadásának mértékét, ahogy egyet is kellene vele értenem, de mégsem tudok. Hiszen mégis én kértem ezt a mocskos életet? Én akartam ezzé válni..? Én..?
-Azért támadtalak meg kezdetben, mert nem tudtam ki vagy...-Rázom meg a fejemet feladóan.-...és azért is szóltam neked, hogy ne legyen komolyabb bajod.-Sóhajtok fel fájdalmasan, ahogy lehajtva a fejemet, nos a földet kezdem el pásztázni a tekintettemmel, mintha bármiféle megoldást is nyújthatna perpillanat e helyzetre. De semmi. Tökéletes összhangban mondva: nagy semmi. Nincs kiút, nincs menekvés, csak a szembe nézés van, amit pusztán nem kerülhettek meg.-De igazad van, Bora! Nem várom el ezt tőled! Ez a feladatod, és tudjuk.. hogy rajta vagyok azon a nyamvadt átokverte listán is..-Pillantok fel rá félszegen, ahogy oldalra döntöm végül a fejemet. S ekkor jön el az a pillanat is, amikor fel kell tennem a kérdést magamban, miszerint: miért kell mindig drámai fordulatot vennie minden találkozásomnak?
-Rendben..-Nyelek egy nagyot, ahogy hátrébb lépek lesokkolódva tőle. Igaza van, hiszen jogosan vágta a fejemhez, amit tettem, de mégis fáj..-..vágj mindent hozzám, gyerünk!-Mondom határozottabban, ahogy megkeményedik a pillantásom, ám arcomon egy-két könnycsepp makacsul távozóra veszi a figurát. Azonnal letörlöm őket, hiszen nem vagyok gyenge.. nem lehettek az!-De úgy őszintén, kérlek.. csak egy dologra válaszolj nekem, még ha harcolni is szeretnél, és lecsukatni.. akkor is mond mit szóltál volna, ha Albániában így eléd állítok? Talán mosolyogva megdicsértél volna, hogy.. oh, ügyes vagy, Killian? Nem hiszem, azért is tettem, amit tettem, és teszem még most is azt, hogy kerülök szinte mindenkit, mert így könnyebb túllépnetek.-Mondom halkan, szigorú pillantással, mégis fájdalmas hang éllel fűszerezve meg mondandómat. Talán ennek is így kell lennie. Talán ez is csak egy újabb este, és egy újabb búcsú, amelynek le kell futnia..

Bora & Killian

Never mind what i do or what i think..

Porba hullott kis ócska álmok, ezernyi részre morzsolt terv részletek, és apró törmelékek a lelkemből fakadóan. Véres helyzet, szánalmas jellem, siralmas össz képzet.. Az, hogy hová jutottam, nos immáron nem fedi mindazt, hogy honnan is indultam. S ki talán még egykoron voltam, mostanra pusztán csak egy édes illúzió jellege. Őszintén mondom azt, hogy én tényleg hittem mélyen önmagamban, és egy által mindabban, hogy újra egy lehettek a családom tagjai közül. Elakartam mindennél jobban hinni azt a tényt, hogy nem kell elmenekülnöm, hogy nem kell megfutamodnom, s hogy nem is kell hazudnom. De, amint a tükörbe tekintettem, és láttam azon vonásokat, melyek immáron új fényt öltenek rám, nos megrémültem. Féltem, hogyha egy lépésnél is közelebb engedek valakit magamhoz, akkor a vesztét okozom ez által, de én nem akartam a család végzetévé lenni. Pusztán csak óhatatlanul is vágytam a szeretet édes ízét, mit még nem régiben ezelőtt magamon érezhettem. Család vett körbe, és emberek, akik szeretnek, de a tükör.. az a fránya kép, mely visszapillantott rám. Megtört alakom látványa volt az, mely elöntötte az elmém negatív gondolatokkal. Eszembe jutott, hogy mennyi kárt okoztam, hogy mennyi mindenben ártottam, s ha mindezt nem tettem volna, nos talán még hittem volna annyira önmagamban, hogy eléjük állok. De így..? Embert öltem, és féltem attól, hogyha ez kiderül, hogyha egy szónál is többet mondok a történtekről, akkor elítélnek, elutasítanak, s kitaszítanak.. Jobb volt ez elől, nos elbújni, meghátrálni, és mélyen magamba roskadni, mintsem, hogy hozzám vágjanak fájó szavakat.
Itt van most jelen pillanatban mondjuk Bora, akinek minden joga meg van rám haragudni, ám mégsem érzem igazságosnak azt, hogy oly' sok történés után, nos minden kapcsolat szinte kártyavárszerűen dőljön romba. Látom őt, hallom hangját, és érzem dühét.. De nem akarom ép elmével feldolgozni, ahogy azt sem szeretném, hogy ez az este újabb búcsú legyen, és újabb fájdalmat érdemeljek ki jutalomként. Nem, nem, és nem... ez már nekem nagyon sok, túl fájdalmas, és mélyről jövő. Ha nem rólam lenne szó, ha nem ezzel lenne kapcsolatos, ha... Mit, ha, Killian? Nézz szembe azzal, hogy mindenkit el kell veszítened, és ez nemcsak családtagokra érvényes, hanem az egykoron felépített kapcsolatokra is! Ha fáj, akkor hagyd, hogy fájjon, és ha szenvedned kell, akkor viseld áldásként, hiszen ez a jutalmad mindazért, mert megszülettél! S, ha netán nem értenél egyet ezzel, nos pusztán az sem gond, de minél tovább húzod ezt, annál inkább gyötrődni fogsz..
Egészen mélyen szívom magamba az oxigént, mely teljesen felesleges, és hasznavehetetlen. Ha nem lélegeznék, akkor nem élnék, s ha nem élnék, akkor nem kellene elviselnem ezt.. ezt a fájdalmat, mely szinte szétmarja a bensőm falának felületét. Oly' égető, s oly' kínzó.. ez egy pokol.. én mondom, hogy ez.. ez egy átkozott pokol! Nem bírom, nem akarom bírni, nem tudom kibírni.. Fokozatosan emelkedik a pulzusom, ahogy szinte már-már a levegőt is kapkodom magamhoz. Megfulladok, s bár meg is fulladnék valójából.. Végül lazán csak megrázom a fejemet, ám abban a pillanatban abbamarad e mozdulatsor, amikor is a partnerem megszólal. Ne! Erősen mondom, hogy... Ugyan mindegy már nekem. Kimondta, kimondja, és ezzel a lelkembe tipor. Totálisan összetör bennem minden apró kis reményfoszlányt, és ahogy mondani szokás: "aki másnak vermet ás, nos maga esik bele.." Csakhogy én jó magam nem ástam vermet senkinek, s mégis csak adódott egy gödör, melybe beleeshettem. S mindez persze nem elég természetesen a számomra -, mivel miért is lenne elég nekem -, mert csak azért alapon is folytatja. Cseszeget engem egy hibámért.. egy hibáért, amely miatt védeni akartam mindenkit. Nemcsak őt, hanem a családomat is, és éppen emiatt vagyok lenézhető. Felőlem mondja - nem hallom, vagyis hallom, de pusztán nem akarom hallani.
-Hm, van még valami netán, amit kihagytál a felsorolásból, és amit még kedvedre a fejemhez is vághatsz?-Teszem fel a kérdésemet ironikusan, ám épp oly' mértékben van benne fájdalmas él is. S ha azt hiszi, hogy ez szimpla kis megjátszás a részemről, akkor nagyot téved, mert én nem színjátékot űzök. Én az igazat nyújtom, és adom. Bár már nem vagyok az a Killian, aki voltam, de még mindig én vagyok. S ha azt gondolja, hogy könnyen megadom majdan magamat, akkor elszámította magát. Küzdeni fogok.. küzdeni, és nem omlok össze a szemei előtt, csak mert elhord ezeknek! Tegye, eltűröm, és tegye, mert megérdemlem. Teljes mértékben ez jogos jussom, ám azt egy szóval se mondja, hogy... hogy... mindegy. Nagyot nyelek, megrázom a fejem, és ennek összegében még le is hajtom. S bár eltűnnék, s bár láthatatlan lennék.. csak egy.. egy percre, míg elfutok. Oh, miért vagyok ily' szánalmas? Miért? Talán azért is, mert igaza van. Egy elcseszett Halálfaló vagyok!
-De gondoltam rá!-Vágom rá a szavaira felemelt hangon. Nem hagyom magam, és nem tűröm, hogy mindent csak úgy képzeljen el, ahogy láttatni akarja az elméjében. Nem vagyok áruló! Nem..-Ha elfogadtad volna, akkor előbb-utóbb belehalsz e döntésembe, s ha meg nem fogadtad volna el, akkor meg elküldtél volna a gyászba, kérlek szépen! Azt hiszed, hogy én magam nem tudom e két végletet, s hogy nem vagyok tisztában a tetteimnek a következményeivel? Azt hiszed, hogy csak puszta játék volt ez, melybe önmagam sétáltam bele?-Szinte már-már üvöltök, ám végül mégiscsak visszaveszek mindebből, ahogy megrázva a fejemet hallgatom az újabb szavait. S ennek mikor is lesz vége? Soha!
-Már rég nem az elfogadáson van az a rohadt hangsúly, Bora!-Mondom, ahogy újabb makacs könnycseppek törnek utat maguknak. Nem érdekel.. nem bír foglalkoztatni már. Úgy is egy idegroncs vagyok, akkor meg nem mindegy nekem már? Halkan felsóhajtok, és a hajamba túrok, miközben kínos mosolyt öltök.-Azért engedek el mindenkit, kérlek, mert nem akarom, hogy bajuk essen..-Nézek rá komolyan, s egyben fájdalmasan.-..mert ha bajuk esne azt nem bírnám elviselni!-Folytatom megtörten.-S tévedsz, amikor is abba ringatod bele magadat, hogy ez önön döntésem velejárója! S bár igaz, hogy én döntöttem, de pusztán azért, mert nem volt más választásom, mert ha rosszul döntök, mert ha másként hozok ítéletet, akkor már te magad sem lélegeznél!-Zárom le ezzel az egészet végezettül, ahogy könny áztatta arcomat a tenyereimbe temettem.-De élj abban a tudatban, amiben csak akarsz! Nem fogok magyarázkodni mindenkinek, mert képtelenek vagytok megérteni! Mert azt hiszitek nekem könnyű, hogy nekem kicseszettül nem fáj semmi sem, mert netán acélból készített a drága jó apám..-Törlöm le makacsul könnyeimet, megkeményítem a hangszínem, és némi iróniát is sugárzok az irányába. E este, nos üdvözöllek a többi elcseszett éjjelem mellett, kérlek, ott foglalj helyett.. hálás köszönetem!

Bora & Killian

Never mind what i do or what i think..

Hazug kis illúziókba ringatom magam, és naiv módon ármányokat kergetek, mintha csak holmi megtévesztéssel elűzhetném a gondjaim. De a látszatképek sosem tartanak ki sokáig, és az elmém rejteke újból a felszínre hozza a nem régiben történteket. Az álca, amelyet pedig minduntalan játszani szeretnék mindenki előtt, nos megtörik egyetlen pillanat alatt, avagy egyszerűen csak porba hullik, mintha sosem létezett volna. Nem tudom kizárni azon érzelmeket, melyek már oly' régóta bennem élnek egészen mélyen, ahogy nem is uralkodhatok a gondolataim kellege felett, hisz' rá kell jöjjek, miszerint erőtlen vagyok velük szembe. S amikor megízleltem a padlót, mintsem újféle üdvözlés gyanánt, nos egyúttal inthettem is a felállás gondolatának. Ott ragadtam lent a földön, s ketrecbe zárt a sötétség árnya, míg nem végérvényesen megpecsételte a sorsomat a végzet kijelölése. Nem azt az életet szánta nekem a sors, amelyet elmertem képzelni, hanem azt, amelyiket sosem akartam megélni. S íme tessék, ahogy mondani szokás: "mindenki csupán azt kapja, amit megérdemel.." Így ehhez mérten én is megkaptam a büntetést, mely jogosan engem illettet, de már csak egyetlen egy kérdés támad fel bennem ennek a kapcsán, s még hozzá az, hogy mit is tettem, amiért mindezt megkaptam? Talán vétek volt a születésem tényesete, avagy nem becsültem meg eléggé azt, amim van? Netán rossz fát dobtam a tűzre, vagy olyat merényeltem meg, amelyet nem lett volna szabad? S ha igen, akkor én magam voltaképpen miért is nem tudok róla? Miért van az, hogy e kérdéskör előtt pusztán értetlenül állok, mint valamely idióta?
Eme este is ugyanoda sodor, mint az összes többi eddigi, amelyet itt töltök a visszatértem óta. Bűntudatba fullaszt, fájdalomba emel, felemésztésbe vonszol.. Érzem az égető érzést a mellkasomban, mely már-már szinte elviselhetetlenül kaparja a belső bőrfelületet. Szívem egyenletes, és nyugodt verése, nos azon nyomban vált át nyugtalan ütemre, míg ezzel egyúttal darabokra szakad szét. Lelkem vérző sebei immáron nem gyógyulnak be, ahogy nem is válnak eggyé a foszlányszálak, melyek mindinkább ezernyi részre tépik önön maguk. Forró viasz szárad legbelül rám, és egy mélyen fekvő pecsét köti le a siralmas sorsomat. Rabláncra ver a keserves kín, s magával ragadóvá válik a magány. S tán, ha nem itt tartanék, akkor még élhetne a remény. De tudom.. tudnom kell azt, hogy számomra nincs más választás, és nem is kaphatok feloldozást. Íme tehát egy újabb gyötrelem, amely örökre belém éghet majdan, és egy búcsúzás véglete, mely által integethettek mindennek, mi egykoron talán még az enyém lehetett.
Szavaim egyre keményebbek, és épp oly' elveszettek is, mint, amilyenek érzem önmagam. Nehezen ugyan, de mégiscsak sikerült megnyílnom, így néhány apró mondatba beletömörítettem a helyzetem, s bár, ha többet nem is mondok e este folyamán, nos tökéletesen kiveheti a szavaimból azt, hogy nem azért tettem mindezt, mert ettől lett pusztán jókedvem. Hiszen, ha magam választhattam volna, akkor továbbra is semleges lennék mostan, csak hogy ne keljen fognom egyik párt oldalát sem, és egy által ne kerüljek szembe egy harccal, amelyet szimplán nem akarok. Tudom, hogy bukásra van ítéltetve eme találkozás is, de erőlködöm.. kétségbeesetten próbálok kapaszkodni valamibe, hogy megmaradjon az egykori énem emlékének a képe. Bár szinte feleslegesen teszem, hisz egyre halványabban él előttem azon képzet, és ha csak Bora-ra nézek tünékeny gondolat fogad. Nem emlékszem már arra, hogy ki voltam, hiszen az maradt pusztán meg nekem, ami vagyok, és akinek e pillanatban lennem kéne. A levegőt mélyen szívom a tüdőmbe, és mégis lassan, miközben hallgatom a szavakat, amelyeket felém intéz. Végül, ahogy befejezte nagyot nyelek, és lehajtom a pillantásomat a föld felé. Nem merek ránézni, avagy csak nem akarok, ám a lényeg ugyanaz. Félek attól, hogy ragaszkodna a nézeteihez, hogy azt hinné segíthet rajtam, de nem.. ezen nem lehet. Senki sem mentheti meg a már lassacskán kihaló félben lévő lelkemet.
-Nem óhajtok ezzel dicsekedni, kérlek.-Jegyzem meg halkan, ahogy óvatosan megrázom a fejemet.-Szégyen, hogy ennek kell lennem, és mégis élvezet egy időben.. S míg egyszer szenvedek tőle, nos máskor örömet lelek e léthelyzetben.-Mondom csalódottan, de mégis undorodva a személyemtől, és attól, hogy mindez én.. én magam vagyok.-Ámbár tudom azt, hogy auror vagy, egy igazán kitartó, mégis bátor, és erős nő, de nem mertem eléd állni e dologgal, hisz' nem adhatok okot arra, hogy bárki is kivégeztethető legyen. Nem tehettem kockára senki életét sem, légy szíves, és nem, nem tehettem meg azt sem, hogy folytassam a régi életem, mert el kell engednem. Ennek így kell lennie, ha védeni akarom mindazokat, akik sokat jelentenek nekem.-Suttogom megtörten, ahogy kényszeresen ránézek már ezúttal, hiszen két tenyere közé vette az arcomat, ezzel is arra késztetve, hogy szembe nézzek vele. Még több könny gyűlik a szemeimbe, és hiába tartanám magamat, ha nem tudom. Nem megy.. Túl gyenge vagyok!
-Tudom, tudom, hogy az vagy.-Mondom ki végül a szavakat az ajkaimon, ám a kérdésére fogalmam sincs, hogy mit feleljek. Mondjam el az igazat, vagy hallgassak mindörökké? Tegyek úgy, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne, avagy csak pusztán hátráljak, és váljak köddé? Végül egyszerűen csak megfogom a kezeimmel a csuklóit.-Először is, Bora, nem kell az együttérzés, hisz egyértelműen vadásznod kell rám, s még arról szót sem emeltem, hogy az aggódás is felesleges. Csak árt a szépségednek.-Nevetek fel halványan, ahogy próbálok hülyéskedni e helyzet kapcsán egy keveset.-De azon a tényen semmi sem változtathat, hogy Voldemort kiszemelt önmagának, és rám küldte az egyik tagját, hogy szépen egyengesse az utamat. Kaptam egy mentort magyarán, akinek az a célja, hogy mindent megszüntessen bennem. Az érzelmeket, a régi életem, a múltam minden vázlatát, és a helyébe azt emelje, hogy csak a gyilkolás a kiút ebben az őrületben..-Folytatom a beszédet, miközben leveszem az arcomról a tenyereit, és mellé helyezem ezáltal, majdan finoman elengedem.-S tudod ebben az a vicces, Bora, hogy lassan bekattanok, és ha ez... ez megtörténik nem lesz visszaút..-Hajtom le a fejem, és hátrébb is lépek tőle kettőt ezúttal.-Szóval... csak annyit kérek tőled, hogy, amit most mondtam senkinek sem mondhatod el! Ha mégis megteszed, és reményt látnak a többiek, nos azaz életükbe kerülhet! Könyörgöm neked, ne tedd ezt... tartsd meg magadnak, és mindenki más higgye azt, hogy önmagamtól választottam ezt az utat.. ezt a lehetőséget.-Nézek rá kérlelő tekintettel, ahogy a fájdalom is élesen megvillan a szemeim tükrében.-De egyúttal tőled is búcsút kell vennem.-Mondom ki halkan, ám határozottabb tekintet keretébe vésve.