Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam. Ami nem feltétlenül teljesen idegen tőlem, de a gondolatok milyensége már az. Immár nem azon agyalok, hogy vajon egy kompetens római tábornok kiszagolta volna Hannibál mutatványát Cannae-nál, és nem is azon, hogy vajon Napóleon nyerhetett volna végül, ha megveri a koalíciókat Waterloo-nál? Azon gondolkodok, mindennél többet, hogy vajon van-e bennem annyi kurázsi, hogy tegyek valamit azzal, amiről Lilyvel beszélgettünk. Olyannyira tele van a fejem ezzel, hogy két napja nem is alszok. Tudom, mi lenne a helyes döntés, és azt is, hogy erre vártam egész nyomorult életemben. Valami hasonlóra, mindenesetre. Most mégis rettegek megtenni ezt az első lépést. De mégis muszáj belevetnem magam az ismeretlenbe. Csak ne lenne ilyen nagy a pofája… Legalább az első lépéssel tisztában vagyok. Akkor egyesével veszem őket. Szépen, nyugisan. És nem kell az egészen egyedül átpasszíroznom magamat, ami szintén jó dolog. Csak szépen, nyugisan. Pontosan. Olyanokra van szükségem, akik ismerik a kastélyt. Kívül-belül. És minek menjek külsősökhöz, amikor négy ilyen figurával alszok egy szobában? Szóval, zseniális tervemhez igazodva, a hét utolsó Átváltoztatástan-óráját követően egyszerűen Remus táskájára irányítom a pálcámat, elsuttogom a varázsigét a bajszom alatt, majd figyelem, ahogy a táska a padhoz ragad, mintha csak mugli pillanatragasztóval rögzítették volna. Már csak abban kell reménykednem, hogy a többi Tekergő előremegy, és nem várják be. Ha ez így történik, közvetlenül utána lépek ki a folyosóra, és röviden követem. Majd, az első adandó alkalommal megtapogatom a vállát hátulról. – Helló! – köszönök rá, majd, mielőtt még bármit kérdezhetne, megelőzöm. – Beszélhetnénk egy pillanatra?
I solemnly swear
I am up to no good
Remus Lupin
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
12
▽ Avatar :
Matthew Hitt
»
»Hétf. 30 Május - 9:22
Alaster & Remus
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
Ha vannak olyan napok, amkor szívesen cserélnék a bennem lakozó fenevaddal, akkor ez pontosan ilyen. Boldogan szaladgálnék a Tiltott Rengetegben, esetleg még megszívatnék pár mardekárost, ahelyett, hogy egy ilyen szép napon idebent rohadok. De a dupla Átváltoztatástan kötelez, mint ahogy a P betű is a taláron. Mert az emberek elvárnak tőled bizonyos dolgokat. Amit én egyébként iszonyatosan igazságtalannak érzek, mert nem akarom hogy bármt is elvárjanak tőlem. Nem én választottam, ahogy semmit sem az életben csak úgy történtek a dolgok, de egyre inkább kezd elegem lenni belőle. De hát ostoba egyáltalán a feltevés is, hiszen, hogyan irányíthatnám a fenevadat, ha még ezt a hatvan kiló tömény szorongást sem vagyok képes sokszor irányítani? Szórakozottan bámulok ki az ablakból, kezemben a toll automatikusan firkál, hogy legyen mit majd az éppen szunyókáló Ágaséknak odaadnom, de egyébként az agyamig semmi sem jut el. Még az is nehezen jut el, hogy egyáltalán vége van az órámnak. Csak érzem a vállamon Peter bökését, aki elnézést kérlelő arccal int a többiek után, akik már rég előrehaladtak. A Tekergők mindig elsőnek távoznak és utoljára érkeznek. Ez az iratlan szabályunk. Peter éppen ezért mintha két világ között lebegne, tappog idegesen egyik lábáról a másikra. Látom, hogy már menne és csak miattam maradt le a többiektől, így összeszedem a maradék erőmet, és bedobálom a táskába a cuccokat, mire ő megindul az ajtó felé. Csakhogy amikor emelném a táskám, mintha ólom súly nehezedett volna rá. Gyanakodva méregetem, cibálom, de nem lesz semmi. - Mi a fene? - bukik ki belőlem, de szerencsére McGalagony elől matat a táblánál, így nem hallotta. Kényszeredetten adom fel a harcot, és elveszem a pálcámat, amitől egy csapásra megoldódik a probléma. Álmosan ásítok egyet. Bárki is ragasztotta oda a táskámat, nincs egy csepp humorérzéke sem. Mire az ajtóhoz érek, már Peter is eltűnt, így nem is sietek annyira már. Atónál úgyis megkapom őket, nem fog ezen a pár percen múlni, bár igaz, hogy én is szeretnék minél hamarabb szabadulni a kastély falai között. Ám mielőtt még akár egyetlen határozott lépést is tehetnék előre a folyósón, valaki leszólít hátulról. Türelmetlenül pillanatok a hátam mögé, és meglepetésemre a kis mogorva képű Alaster az. Enyhén meglepetten, felvont szemöldökkel pördülök meg a tengelyem körül félig, amíg vele szembe nem kerülök. Felettébb gyanús. Alaster újabban csak akkor szól hozzánk, ha éppen közeleg az apokalipszis vagy ha valamivel nagyon felhúzzuk. Mivel általában fogalmam sincs, hogy miért szokott éppen kiakadni ránk, próbálom megelőzni. - Mi történt, csaknem megint a közepénél nyomtam ki a fogkrémestubust? Vagy véletlenül a te zoknidat húztam fel már megint? - enyhén meg is emelem a nadrágom szárát, de látom, hogy egy mosómedve mintázatú zokni van éppen rajtam. Ilyeneket meg biztos nem hord a kedves szobatársunk. Nem, ő túlságosan komoly ehhez. Ártatlan bambiszemekkel nézek rá, de közben egyik lábamról a másikra állok. Mehetnékem van.
Ez nem volt életem legzseniálisabb terve. Nagyon nem. De nem baj, működött. És akkor áldom az eszem, amiért nem az eredeti gondolattal mentem, aminek a lényege a táska rendes eltépése lett volna. Nem akarok kitolni szegény sráccal, főleg, amikor őt kedvelem még a legjobban a szobatársaim közül. Mármint, jobban kitolni vele, mint tettem most. Utána még együtt kell élnem vele, meg a három haverjával egy jó darabig, ha nem történik valami. Miközben Remus után loholok, gőzerővel agyalok azon, mit fogok mondani. Nem most fogom először prezentálni a dolgot, persze – Ella hallotta már. De mégiscsak egyszerűbb úgy beszélni valakivel, ha a barátaid közé sorolhatod, és nem álltok egyfajta hidegháborús konfliktusban, mint a szobatársaim, és én. Kimondatlan dolog, persze, de azért rendkívül rossz stratéga lennék, ha nem venném észre. Még rosszabb, ha nem próbálnám alkalmasint visszaadni a kölcsönt… – Nem, semmi ilyesmi – felelem a nem feltétlenül kellemes kezdetre. Mondjuk, miután odaragasztottam a táskáját egy padhoz, perszem, hogy egy kicsit ideges… Én is az lennék. Még akkor is, ha, legalábbis reményeim szerint, nem tudja, hogy én toltam ki vele az imént. – Valami másról van szó. Nem egészen szobatárs-dolog, ami azt illeti, de van közé hozzá. Valamennyi. Akkor most ugrik a majom a vízbe. Nem tudom, ki találta ki ezt a mondást, de jókora baromságnak tűnik jelenleg. Idegesen állok egyik lábamról a másikra, de a szemkontaktust fenntartom. Legalább ennyire igyekszem bátornak és félig-meddig határozottnak tűnni. Nem valami nagy szám, de… Talán működik, egy kicsikét. Amikor megszólalok, a hangom halk. Nincsenek sokan körülöttünk, és a folyosó egyre kihaltabb lesz, ahogy a diákok lefelé igyekeznek. McGalagony a másik irányba kell, hogy elinduljon, ezt tudom. A múlt héten már megfigyeltem. – Figyelj, tudod, mi megy a falakon kívül, igaz? – kérdezem tőle aztán, felvezetésként. Csodálkoznék, ha nem tudná. Bellatrix Black mégiscsak Sirius rokona… – És gondolom azt is tudod, hogy a falakon belül sem feltétlenül biztonságos minden. Nos… Mi lenne, ha azt mondanám, hogy ezen lehet változtatni?
I solemnly swear
I am up to no good
Remus Lupin
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
12
▽ Avatar :
Matthew Hitt
»
»Csüt. 9 Jún. - 9:31
Alaster & Remus
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
Szó szerint hülyének vagy teljes mértékben érzéketlennek kéne lennem ahhoz, hogy ne vegyem észre, hogy Alaster akar valamit, ráadásul nem is valami hétköznapi dolgot. Ezért olyan izgatott. Ezért tervezte ezt a leszólítást bizonyára már egy jó ideje. Csak azt nem értem, hogy miért pont én? Hiszen ha szobatárs dolog, akkor az nem csak az én saram, hanem ugyanúgy a többieké is. Pillanatra elfog a méreg, amikor arra gondolok, hogy postásnak használnak, mert valljuk be, elég nyilvánvaló, hogy engem tart a csapat gyengepontjának, akit könnyebb úgymond megpuhítani. És igaza is van, nem hiába a szobatársunk már hatodik éve. Igaz, nem sokat tud olyan szupertitkos viselt dolgainkról, mint a szőrös kis probléma, vagy az, hogy a srácok animágiát tanulnak, de egyébként minden szennyesünket gondolanaul előtte teregetjük ki, mintha legalábbis ott se lenne vagy a szoba egyik dekorációja volna. Csak ilyen helyzetekben jut eszembe, hogy azért mekkora köcsögök is vagyunk mi négyen, ha összeállunk, és hiába mondogatja mindenki, hogy én vagyok a kis rendes, azért engem sem kell félteni, sőt. Enyhén zavartan és most már hozzá társuló elnézést kérő pillantással nézek le Alasterre, a fogasra, vagy Alasterre a seprűtároló bőröndre, bár valószínűleg fogalma sincs arról, hogy ezt miért teszem, én meg nem fogom ezt most szóvá tenni. Talán sohasem. Elvégre nem akarom elterelni a figyelmét. Valamit akar tőlünk/tőlem, de nagyon. Megvárja, amig az utolsó cipőkopogás is elhalkul a folyósón, és csak akkor tér rá a témára. Próbálok minél érdeklődőbb képet vágni, a bűntudat ugyebár, amennyire csak a helyzet megkívánja, de attól még mindig nem szívesen állok itt, de erről legfeljebb csak az árulkodik, hogy lopott pillantásokat vetek a nyitott ablak felé, ahol betódulnak a tavaszi nap sugarai. Komoly erőbedobást isgényel tőlem első körben, hogy megfelelően dekódoljam a mondandóját. Összevont szemöldökkel, várakozva nézek rá, hogy hátha még érkezik a segítség, és nem is kell sokat várnom rá. Nem sokat beszélgetünk, de most mégis megmértem őt ilyen homályos félmondatokból. Mind tudni véljük, vagy legalábbis sejtjük, hogy a sötét oldalnak vannak kastélyon belül is követőik. Az is igaz, hogy mi sohasem beszéltünk erről konkrétan. Sok mardekárost nem csípünk, és néha szívesen elviccelődünk, hogy vajon miket áldozhatnak be a sötét oldalnak, mint például Severus a samponját vagy Malfoy az egészséges hajszínét, mert ő egyébként eredetileg égő vörös hajjal járt-kelt, mint Lily Evans, de aztán átállt a sötét oldalra, és a Nagyúr szószerint elvette tőle, ami a legdrágább volt. Azonban ennél tovább sohasem mentünk. Megvoltak a magunk kis vicceik, főleg azért, hogy ezt a komoly, baljós légkört arrébb hessegessük. Mert valahol ez a mi feladatunk. Szemberöhögni a sötétséget. Persze biztosan nem lesz ez majd túl hatásos, ha előkerülnek a pálcák és a tiltott varázslatok, de addig nem mernék belemenni. Mindazonáltal Alaster elérte, amit a kezdetektől akart. Minden figyelmemet rá összpontosítom immár. - Mégis mire célzol ezzel? Min akarsz változtatni? És legfőképpen hogyan? Ne hidd, hogy azok az... illetők majd megtérnek, mert te majd jól megdorgálod őket. Ez nagyobb annál. Sokkal nagyobb – hogy honnan tudom? Egyszerűen csak érzem. Attól, hogy nem vagyok hajlandó nyitni a valóságra, még ott ostromolja a tudatomat és legfőképpen a tudatalattimat. A farkas koma tudja, régebb óta, mint én. Teliholdas éjszakákon olyan ez a rengeteg, mint egy zsúfolt chatszoba. Persze ezzel nem állhatok elő Sheppard elé.
Tudom, hogy a legkevésbé itt akar lenni. Észreveszem a pillantását az ablak felé, például, nem mondom, hogy nem. Hülye is lennék, ha elkerülné a figyelmem. És ami azt illeti, meg is értem Remust, eddig semmi értelmeset nem mondtam, és lehet, fordított esetben szintén így lennék. Francba is, egészen biztos vagyok benne. De ha az összeszervezése lesz a legnehezebb ennek az egésznek, hát esküszöm, én leszek a legboldogabb ember a világon. Annak viszont örülök, hogy a mondandómmal megváltoztattam a helyzetet. Nem engedem persze kiülni az arcomra, túlságosan könnyű lenne kárörvendésnek dekódolni. Megengedem, hogy egy pillanatra lankadjon a figyelmem, mielőtt Remus belefogna a maga mondandójába, aminek a végére viszont nem tudom megállítani a vigyort, ami az arcomra ül. – Pontosan tudom, hogy nagyobb ez annál. És ne hidd, hogy egy pillanatig is azt hittem, bárki is áttérne a másik oldalról, csak azért, mert hosszasan elbeszélgettünk vele. Ez mélyebben futó dolog annál, a varázslótársadalomban van benne, jó mélyen. Utálják a mugliszármazásúakat, a félvéreket, az olyanokat, akik önhibájukon kívül lettek valaminek az áldozatai, mint a vérfarkasok – vonom meg a vállam. Sorolhatnám még, napestig. Sok értelme nem lenne, csak a drága időt vesztegetném vele, amit meg nem vagyok hajlandó megtenni. – Amit én akarok… Amit Lily és én akarunk, több ennél. Olyan embereket akarunk összetoborozni, akik hajlandóak lennének kiállni azokért, akik még nem képesek rá. A fiatalabb mugliszármazású diákokért, például. És szükségünk lenne olyan emberekre, akik ismerik ezt a kastélyt, márpedig nálatok jobban senki sem térképezte föl a helyet. Tudom, hogy az egója simogatásával sokra valószínűleg nem megyek. Mindvégig tartom a szemkontaktust, amikor beszélünk, és próbálok annyira határozottnak tűnni, amennyire lehet. Pontosan tudom, hogy nem játék az egész, mégis nehezen tudom palástolni az izgalmat, amit érzek. Rohadtul más dolog olvasni a háborúkról, és itt állni egynek a kapujában, miközben arra kérek valakit, hogy tartson velem. Lilyt is azért említem, mert mindketten prefektusok, és nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha a „törvény” ellenében szervezkednénk itt. Mindenesetre a labda az ő térfelén pattog. Én elmondtam, amit tudtam, és talán hiba nem megfordulni és közölni, hogy várom a válaszát, és eméssze meg, amit mondtam, de nem fogok kényszeríteni senkit semmiféle döntésre.
I solemnly swear
I am up to no good
Remus Lupin
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
12
▽ Avatar :
Matthew Hitt
»
»Szomb. 18 Jún. - 11:45
Alaster & Remus
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
Ha valaha is megfordult a fejemben, hogy a diákok önszerveződnek, és önkéntes hősöket toboroznak, akiknek nem elég drága az életük, fogadni mertem volna, hogy az a Griffendélből indulna. És abban is biztos voltam, hogy ha valaha is felüti a fejét ilyesmi, nos annak egészen biztos nem mi leszünk a kezdeményezői. Vannak azért nálunk sokkal forrófejű háztársaink, mint például Alaster és Lily, akikre viszont tökéletesen illik a leírás. Nem érzem magam egy pillanatig sem rosszul, hogy ez miért nem nekünk jutott először eszünkbe. Zsebrevágom kezemet és egy lépéssel közelebb lépek a fiúhoz, hogy lássa, most már egész figyelmemet neki szentelem, használja ki. Tudom, hogy miről beszél, nem mond sok újsonságot, viszont az utolsó szó mintha horogként lógna előttem, várva, hogy mikor harapok rá. Miért pont a vérfarkasokat kell említeni? Miért? Ha az elnyomott házimanókért, vagy a gringottsi koboldok kizsákmányolása ellen kéne harcbaszálni, én akkor is kiállnék. Csakhogy nem egészen vagyok benne biztos, hogy Alaster és én ugyanazt értjük kiállás alatt. - Áh, szóval Lily Evans is benne van? Akkor ez sok mindent megmagyaráz – mosolyom sokat sejtető, bizony Lily Evans-be több harci szellem összegyűlt, mint négyünkbe összesen. És ez nem is baj, jól áll neki ez a fajta tüzesség, szenvedély. És tulajdonképpen valahol csalódott lennék, ha kiderül, hogy semmi köze az elnyomott mugliszületésűek alulról való szerveződésének. - Sokféleképpen ki lehet állni valaki vagy valakik mellett. Mégis mire gondolsz? Mert ha azt várod el, hogy a pálcámat előkapva hadonásszak, és wannabe halálfalókra lövöldözzek a sarokból, nos akkor, nem éppen a megfelelő emberhez jöttél – tisztázom le már első körben, nem akarok csalódást okozni, de én a béke gyermeke vagyok, a lelkem, mint egy törékeny virágszál. Sohasem lennék képes nyiltan harcolni, nem beszélve, hogy nem látom értelmét sem, hiszen nem lehet fegyverre fegyverrel válaszolni. Tudom, hogy egy fake griffendéles vagyok, de sohasem zavart feltétlenül, hogy nem vagyok az a forrófjű fajta. Mire azonban befejezem a kis monológomat, Alaster is eljut a lényegig és megkönnyebbültséggel vegyes zavarral pillantok le rá. Egyrészt örülök, hogy nem azt várja el tőlünk, hogy hősi halált haljunk a csatában valami noname harmadévesért, azt viszont végképp nem értem, hogy miért van szükség ehhez a kastély ismeretére. - Pontosan mit értesz feltérképezés alatt? Miért kell egyáltalán ismerni a kastély minden zugát? Csak nem önvédelmi bunkarereket akartok építeni a mugliszátmazásúaknak? - tör felszínre belőlem a szkeptikus Remus.
Sosem neveztem volna magam forrófejűnek. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, muszáj cselekedni, de többnyire, ha békén hagynak, vagy akár csak egy kicsikét cseszegetnek, és nem nagyon, kifejezetten békés kölyök vagyok. Tény, hogy árok már egy ideje egy hasonló lehetőségre, bár hogy őszinte legyek, valahol reméltem, hogy sosem jön el. Nem akarok háborúzni. Mocskos ügy. De félreállni sem lehet örökké, és szerintem most jött el az a pillanat, amikor már nem tudok többé. Ezért is jött pont jókor, hogy Lily és én feldobtuk az ötletet. És elég csak gondolatban előhozakodnom vörös hajú cinkostársammal, máris „megjelenik”. Szerencsére még csak a beszélgetésben. Ha egy harmadik ember is beugrott volna közénk, esküszöm, infarktust kaptam volna. – Igen, benne van – ismerem el Lily jelenlétét. Ennél többet nem is mondok. Nehéz lenne megfejteni pontosan, hol ért véget kettőnk befolyása ebben az ötletben, és nem tudom, melyikünket nevezzem ötletgazdának. Tény, én szolgáltattam a taktikai hátteret, a megvalósítás mikéntjét, de nélküle el sem jutottam volna addig, hogy ezt hangosan ki is mondjam. – Nem is feltétlenül szükséges „pálcával hadonászni”. – vonom meg a vállam sietve. Aztán nagy levegő. Most jön az a rész, amit eddig csak fejben futottam át, amit még Lily számára sem hoztam elő. Mert ha működtetni akarjuk ezt a dolgot, úgy kell tennünk, mintha egy hadsereg lenne. Nem egy egyszerű kis csapat diák. Márpedig a harcoló alakulatok mellett a legfontosabb egy sereg számára a hadtáp és a kémek. – Szükség lenne olyan emberekre, akik segítenek a szervezésben. Akik ismernek embereket, akik ismernek másokat, akik segítenének nekünk beszerezni Zonkó Csodabazárjából olyan dolgokat, amik önmagukban talán ártalmatlanok, de mégis föl lehet őket használni, hogy megfordítsuk egy esetleges harc kimenetelét – magyarázom, még mindig fojtott hangon. Most léptünk arra a pontra, amikor elkezdek egy csempészhálózatot ecsetelni egy prefektusnak. Engem annyira ki fognak rúgni… – Másrészt, olyanok is kellenek, akik rajta tartják a szemüket a Mardekárosokon. Nem rohanhatunk le embereket csak úgy, és nem is tenném. Szóval kellenek, akik megfigyelnek, akik bizonyítják, hogy az ellenség körébe tartoznak. – Lily azt mondja, képes egy olyan bűbájt alkalmazni, ami gyorsan értesíteni tudná a bennfenteseket – magyarázom a kérdésére válaszul. – A kastély ismerete azért kell, hogy a közelben tartózkodók minél előbb a helyszínre érhessenek. Rejtett folyosók, titkos alagutak, Friccs macskaalma, ami azt a pokoli bestiát szülte a világra, amit tudtok. Nem teszem hozzá, hogy életeket menthet. Ha ez eldurvul, akkor ez egyértelmű lesz. Kíváncsian várom Remus válaszát – rövidesen el kell dőlnie annak, mi lesz a végső válasza.
I solemnly swear
I am up to no good
Remus Lupin
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
12
▽ Avatar :
Matthew Hitt
»
»Szer. 6 Júl. - 23:34
Alaster & Remus
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
Mint amikor kihúzzák a medencéből a dugót és a víz örvénylik lefele, magával sodorva mindent, ami az útjába kerül, úgy érzem most én is magamat. Alaster mondjuk a dugó, vagy nem, az inkább Lily. Szavainak áradata a víz, és én valahol egy csipszeszsacskó lehetek, amit elkapott és most sodor magával. Valószínűleg én fogom eldugítani az egész csatornát. Egyik lábamról a másikra állok, és próbálok kikerekedett szemekkel feldolgozni azt az információhalmazt, amit rámzúdít, de valahol nagyon hamar elvesztem a fonalat. Abban reménykedem, hogy majd hamarosan feltehetek egy kérdést vagy esetleg kettőt, de nem igazán hagy erre lehetőséget. Hosszú, fehér ujjaimmal a hajamba túrok, és próbálok úgy tenni, mintha éppen nagyon mérlegelnék, mielőtt még észrevenné, hogy nem figyelek. Amikor végre elhallgat, nagy levegőt veszek és próbálom rekonstruálni az elhangzottakat. -Ejha, Alaster, ezen azért egy kicsit többet agyaltatok, mint tíz perc, nem igaz? – válaszolok kérdéssel a kérdésre, zavartan beharapva alsó ajkamat. Sok minden elhangzott, de tulajdonképpen semmi konkrét kérés nem hangzott el. Nem tudom, hogy milyen szerepet szánt vagy képzelt el számomra, de azt el kell ismernem, hogy van igazság abban, amit mond. Mindazonáltal én kicsit alábecsülöm hozzá képest a fenyegető erőket. - Ééés ebben az egészben az én szerepem lenne a… micsoda is? – nézek rá kétkedve. Próbálom elképzelni, hogy Zonkó csodabazárjából csempésszük az árut, aztán a következő kép úgy sejlik fel előttem, hogy a felét elsikkasztjuk, mert igazából mindent meg akarunk tartani magunknak, annyira királyak. Nem, ez tuti nem ami asztalunk, habár tudom, hogy ki segíthetne ebben. – Mundungus Fletcherrel például dumáltál erről? Tudom, hogy meredeknek hangzik, de ha csempészcuccok kellenek, akkor hozzá kell fordulni elsőként – hozom fel számomra az első embert, aki eszembe jut, a többi azonban már nehezebb ügy – Nem akarok ünneprontó lenni, de nem vagytok egy kicsit paranoiásak? Kémkedni a mardekárosok után? Kémkedni a diáktársaitok után? – húzom el a számat, és teszek egy lépést hátra, mintha el próbálnám határolni magam ettől az egésztől. Értem én, hogy a jó cél meg minden, de azért ez az én értékrendemtől igencsak idegennek hat. Viszont mégsem fordítok neki hátat, és hagyom itt. Valahogy az az érzés kerít hatalmába, hogy nélkülünk is menne ez a dolog, de talán mindenkinek sokkal fájdalommentesebb lenne, ha mégis csak beszállnánk. Na nem mintha nem bíznék meg Dumbledoreban, hogy készben tartja a dolgokat, és egyáltalán bármi vészhelyzetre sorkerülne. - Na jó, talán beszélhetek a többiekkel. Ismerünk egy-két búvóhelyet a Roxfortban, amit lehet használni – vonok vállat, de nem túl lelkesen, hiszen azok a folyosók és relytekhelyek nem véletlenül titkosak. Ha ezután mindenki ott fog császkálni, mitől lesznek olyan izgalmasak? James tuti meg fog ezért ölni. - És te mit adsz a közösbe, Don Quijote? – szegezem végül neki a kérdést, amit már érlelek egy ideje magamban, és csak remélni tudom, hogy nem bánom meg ezt az egészet.
Kezdőlap
