Manapság éjszaka egyedül sétálgatni nem a legfelelősségteljesebb lépés. Sajnos azonban jómagam és a felelősségtudat néha messze sodródunk egymástól, hogy aztán tudomást sem véve a veszélyről végigmasírozzak mosolyogva akár egy háborús övezeten is. Tudom, hogy ez hülyeség, és egyre kevesebbszer hívom ki magam ellen a sorsot, de mégis... Azért előfordul, hogy nem veszem figyelembe azt, ha potenciális ostobaságot művelek. Van egy ilyen kevésbé jó tulajdonságom, hogy néha túl szerencsésnek érzem magam, és valljuk be, Fortuna, ez a cafka, szeret is eljátszadozni az áldozataival, köztük velem is. Elhiteti, hogy a kegyeltje vagyok, aztán... Elhajít, mint egy koszlott rongyot. Na nem mintha az Abszol út kivezető utcácskáin sétálni olyan nagy felelőtlenségnek számítana, mégis csak az egyik legismertebb és legbiztonságosabb varázslóövezetről beszélünk. Tettünk róla, hogy ez így legyen; a Minisztérium fejesei ugyan még nálam is furcsább módon állnak a veszély fogalmához, de azért a biztonságra hagyták, hogy ügyeljünk. Aurorok mindenhol vannak, kérdés csak az, hogy elegen-e. A Minisztérium elméletileg nincs tisztában azzal, pontosan hány halálfaló garázdálkodik odakinn, és egyáltalán, mekkora veszélyt jelentenek, nekem pedig az a dolgom, hogy ezt felmérjem és bizonyítsam. Pontosabban a részlegemnek, mert az én munkám lassan kimerül abban, hogy teát csináltatok a titkárnőmmel és aláírom az elém tolt pergameneket.
Nem csoda hát, hogy az egykor kifejezetten jó hírnevű párbajnok, azaz én, néha keresi a bajt, vagy legalábbis nem zárkózik el előle. Azt hinnénk, hogy így is épp elég feszült az életem a két oldal közt egyensúlyozva, de ez nem igaz. A természetem hajtott bele az egészbe, márpedig ha az ember engedelmeskedik a késztetéseknek és ösztönöknek, az épp megnyugtatólag hat és kiegyensúlyozottá teszi. Hiába játszom az életemmel nap mint nap, hazudok és színészkedem... Ha egyszer ez megy jól, akkor nincs mitől félnem, nem igaz?
De ma este beletenyerelek. A nyugodt vidék pillanatok alatt kisebb csatatérré változik, mintha csak a sors a gondolataimban olvasna. Hiába megyek, szinte már surranok csendesen, kiélvezve az éjszaka csendjét és magányát, három ittas legényke kipécéz magának. Meglátják az arcom, én is az övék. Biccentek, magam sem tudom, miért, gondolom, a jómodor, a nevelés, de ez csak olaj a tűzre. Háromból kettőt felismerek, amikor a pislákoló utcai fények rávetülnek az arcukra. És kényelmetlenül érint a felismerés, hogy legalább kettő, de valószínű, hogy három zsenge halálfalóval van dolgom. Kötekedni kezdenek, fenyegetőzni, nekem pedig hoppanálnom kéne, amíg megtehetem, de Merlinre, annyira unalmas volt ez a hét. Úgyhogy ehelyett bekapcsol bennem a provokáció bajnoka. Utánam jönnek, szólongatnak, én pedig lelassítok, mint akit érdekel, amit mondanak.
- Nocsak, ez nem Rubens? Az aurorok feje?
- Hízelgő, hogy felismer - válaszolom derűsen az ifjoncnak, és nem javítom ki. Nem vagyok az aurorok feje, de ez itt most lényegtelen. A fontos, hogy ismerem a képét. Körözés lesz kiadva rá hamarosan, de Voldemortnak hála már azelőtt láthattam a csúf pofáját, hogy hivatalosan is bekerült volna a rendszerbe. - És maga... - töprengek merengő arccal. - Áh, megvan. Meritt! Vagy Moritt?
- Merow - vakkant a hülyéje dühösen. - Jobb, ha megjegyzed, mielőtt kicsinálunk.
- Ugyan uraim, gondolják meg, ezt nagyon nem kéne - mosolygok rájuk, mikor pofátlan módon elém állnak, elzárva az utat.
- Mi hárman vagyunk, te meg egyedül.
- Pontosan ezért mondom - vágok vissza még szélesebb mosollyal, aztán figyelmeztetés nélkül átkot szórok az elsőre, de alábecsülöm őket. Ugyanolyan aljasok, mint én, és csakhamar súrolna az egyik átok, ha az édeskés, fenyegető hang meg nem szólalna mögöttünk, és be nem száll a buliba. Felismerem a fickót, de mivel nem vagyok olyan helyzetben, hogy bármit is szóljak, hagyom, hogy az események menjenek a maguk útján. Néha vannak helyzetek, mikor jobb csendben félreállni, és amikor egy animágus halálfaló támadásba lendül, hát az pont ilyen helyzet.
Hát, ezek azért jó nagy balekok. Vagy csak túl részegek, hogy eszükbe jusson használni a pálcájukat, vagy csak be vannak rezelve a farkasoktól, mindenesetre kereket oldanak. Vagyis próbálnak, mert kénytelen vagyok végignézni, ahogy az animágus módszeresen szétszaggatja őket. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy le kéne terítenem őt is. Hivatalosan akár a kötelességemnek is mondhatnánk, de mivel senki sem látott meg eddig, így nem is kell minisztériumi munkatársként viselkednem, ezért aztán inkább leküzdve meghökkentségemet, figyelem a jelentet. De Stride nagyon bevadul, és egyre komorabb tekintettel, összefont karral várom, hogy befejezze végre a felesleges vérengzést. Az én kezemben természetesen már ott a pálca, eszemben sincs ezzel a vadállattal fegyvertelenül szembenézni, és már épp ott tartok, hogy használom, amikor végre leáll. Sajnos azonban nem változik vissza, és kénytelen vagyok szó szerint egy állattal társalogni.
- Stride... - nézek rá összehúzott szemmel, kissé bizonytalanul, de egyértelműen dühösen. - Mi a jó francot keresel te itt? És ez - mutatok a szétszaggatott hullákra. - mégis mire volt jó?
Mintha legalábbis egy farkas tudna beszélni. Látom a szemén a fenyegetést és a tébolyt, szóval inkább felemelem a pálcám, vágok egy pofát, aztán zsebre teszem, jelezvén, hogy megnyugodhat. A három idiótához hasonlóan én sem fogom a pálcámat használni rajta.