Apám és anyám törvénytisztelő emberek voltak. Minden egyes galleont a munkájuk árán szereztek meg. Közös vállalkozásban nyitottak egy kis könyvesboltot az Abszolúton. Miután befejeztem az iskolát én is gyakran segítettem be nekik az ottani tennivalókban. Ahhoz képest, hogy igazából sosem voltunk vagyonos emberek a szüleim mindig jókedvűek és viccesek voltak, próbáltak mindent jó irányból megközelíteni. Rajtuk kívül egy húgom van még, akivel kicsiként sokat martuk egymást, mint a testvérek általában de amikor felnőttünk egymás támaszává váltunk minden bajban. De ez mind lényegtelen, hiszen úgysem emlékszem rájuk.
A régi életemben foggal körömmel kapaszkodtam Voldemort és az ő elvei ellen, pont úgy ahogy a csatlósai ellen is. Gyűlöltem őket, mégis tartottam tőlük. És Voldemortnak épp ezért kellettem én. Hogy megleckéztessen, ne szegüljek ellen a parancsának. Könnyebb lett volna ha megöl? Igen..de az nekem megnyugvás lett volna Voldemortal szemben, így pedig kínozhat örök életemre.

Volt életem. Bizony, csak volt. Az új felállás azonban csöppet sem kecsegtető, ugyanis nem emlékszem semmire. Se a családomra, se a múltamra, se az emlékeimre. Annyit tudok magamról, hogy szeretem a friss levegőt, a napfényt, a finom illatokat, a jó italokat és a frissen mosott ágyneműt. Mást nem tudok magamról. Se a koromat, se a születésnapomat még a nevemet sem.

1. nap
- Ne csináld már, majd kitalálunk valamit. – simogatta a vállamat együtt érzően Tara. Ő talált meg. Feküdtem egy sikátorban. Kiszolgáltatottan, egyedül, összetörve. Hazavitt magával és miután nála töltöttem az éjszakát közölte, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Egy tetoválás éktelenkedett a karomon, amiről halványlila gőzöm sem volt, hogy mit jelent, ellenben fájdalmas heget képezett, nyilalt, égetett én pedig sikítottam volna a tudatlanságtól.

4. nap
A kabátom, ami rajtam volt koszos volt, saras és büdös a sikátorban élő patkányoktól. Tara készségesen kimosta és adott új ruhát, ami a méretemnél egyel kisebb volt, de hálás voltam minden tettéért. Hiszen ki tenné meg azt egy idegen nőért, hogy befogadja a házába és elhiszi neki, hogy semmire sem emlékszik a múltjáról. Semmit nem tudott a tetoválásról az alkaromon, valami olyat magyarázott, hogy talán beléptettek egy szektába és ott vették el az összes épp eszű gondolatomat. Folyton teával traktált, amitől elvileg visszajönnek az emlékeim, de egyelőre semmi. Akárhogy próbáltam erőltetni az agyamat nem bírtam visszaemlékezni csak addig a pontig, amikor Tara rám talált.
- Találtam valamit. – üvöltötte fülsiketítő hangon a fürdőszobából, én pedig úgy rongyoltam be mintha az életem múlna rajta, és talán tényleg. Egy cetlit húzott elő a kimosott kabátom zsebéből, amin elmosódott betűkkel de kiolvashatóan egy név szerepelt.

6. nap
- Ez micsoda? – lendült felém szappan és friss fogkrém illatát húzva maga után. Egy papír felé görnyedve forgattam a kezemben egy tollat, idegesen, miközben a jobb felső sarokba huszadszor is lerajzoltam az alkaromon lévő tetoválást és a cetlin lévő nevet.
- Felírtam, hogy mire kéne emlékeznem. Tudod, lehet, hogy van családom, akik keresnek, én pedig itt ülök tétlenül és még a nevemet sem tudom. – kezdtem bele újra egy reménytelen zokogásba, aminek semmi esélye sem volt, hogy valaki is meghallja én mégis bömböltem, amikor csak tehettem,  hátha kiút lenne a kilátástalan életemből.

8. nap
Az, hogy sikerült egy névhez jutnom semmit nem lendített az ügyemen. Sehol sem találtam róla semmit, ugyanúgy ahogy a tetoválásomról sem. Tara mindent megtett, hogy elengedjem a múltamat és csak előre tekintsek, de képtelen voltam rá amikor minden annyira hihetetlen volt.
- Gyere iszunk valamit és elfelejtesz mindent. – kacsintott rám, és tudom, hogy ő nem úgy gondolta ahogy mondta az én szemeim azonban egyből villámokat szórtak rá.
- Jaj tudod, hogy nem úgy gondoltam… - éreztem a hangján a megbánást és nem is tudtam volna rá haragudni, mégis rosszul esett az is, hogy éreztem valami nevet akarna mondani a mondat végén de nem tud, ahogy én se tudok.

10. nap
-Négy tequilát! – csapott a pultra újdonsült barátnőm. A 8. napom óta minden este lejártunk egy közeli bárba inni, tényleg jobb volt. Így legalább a múltamon nem gondolkodtam. Az alkohol hamar hatott a szervezetemre és öntudatlan állapotba repített.
- Heeej Damien! – hallottam, ahogy üvölti valaki ezt a nevet az egyik asztal mögül, én pedig akármennyire is forgott velem a világ a hang forrásába fordultam. Egyetlen név volt ami kapaszkodót nyújtott a szürke világomba: Damien Leroy neve.

13. nap
Izgalmamban azt se tudtam merre nézzek. Egy méregdrága gin pihent előtte, ingujja hanyagul feltűrve. Látszott rajta, hogy fáradt, hogy kimerült. Engem ez viszont cseppet sem érdekelt.
- Damien? – suttogtam a háta mögött a nevét, s ahogy szembe fordult velem egyből láttam azt a csillanást a szemében, amire vágytam: ismer.