Család? Mármint azok a személyek, akik szintén az Ogdean nevet viselik és egy helyen lakunk? Róluk nem sok mondanivalóm van. Megtűrt vagyok otthon. A fekete bárány, akarom mondani a fehér a sok sötét között, akik elvakultan próbálnak követni egy ezer éve halálra ítélt eszmét.
Sose voltam a család kedvence, az anyám egyenesen irtózik tőlem, amiért nem olyan vagyok, mint az unokatestvérem. Ő a kis kedvenc, mindenki imádja és büszke rá, amiért ilyen fiatalon csatlakozott Voldemorthoz. Igen, egy halálfaló párti családba születtem bele, ahol az aranyvér sokat ér, nem mocskoljuk semmivel, még a kezünket se.
Ezért lógok én ki közülük. Sosem érdekelt a fekete mágia, a mesebeli hős követése, aki szebb hajnalt ígér a mostaninál. A könyvekbe bújtam, mert csak ott éreztem teljesnek magam. Az apám pedig… utál. Ahogyan az összes könyvemet, amit felgyújtott pár évvel ezelőtt. A fia, az egy szem pici fia nem átlagos, nem beskatulyázható és még a vért sem viszi tovább. Miért nem? Mert nem érdekelnek a lányok.
Az apám egy energiától és bosszúvágytól túltengett erős testfelépítésű úriember mindenki előtt, otthon pedig egy utolsó parasztot is megszégyenítő kocsisként bánik Velem. Említettem már, hogy utál? Kis koromban sem különösebben kedvelt, sokszor náspángolt el… Talán most is megüt, de ezt nem fogom elárulni. Nem akarom, hogy tudjanak a nyomorult életemről ezért hallgatok.
A nagynéném viszont nagyon jó fej. Sokszor meglátogatom a nyári szünetben, mert ott nyugtom lehet. Ott nem üldöznek, nem akarnak megváltoztatni, nem kötnek belém, amiért az vagyok aki.
A mostani helyzetről pedig annyit: nem érdekel különösebben.

Ki vagyok én?
S Te, ki vagy?
Én csak egy arc vagyok a sok közül, aki mellett már számtalanszor elmentél a folyóson és sose gondoltál arra mi is a története. Megnyugtatlak, mert én sem különösebben vettem tudomást a körülöttem lévőkről. Nem izgatnak a lényegtelen fecsegések, a jó modor által megkívánt „hogy vagy?”-ok, az ajtó kinyitása a lányok előtt és az új frizura dicsérete. Ezeknek sose volt prioritásuk az életembe. Ahogyan a közeledő szünidő sem keltettek bennem fel semmilyen érzelmet, fapofával és üres érzelmekkel indultam el minden alkalommal a vonathoz.
Mégis volt valami keserédes íz a számban mikor visszafelé tartottam a Roxfortba. Vagy ez a bájital hatása lenne? Lehetséges. Egyre nehezebb visszatérnem az otthonnak nem éppen nevezhető házba, ahol csak akkor zeng boldogságtól a hárfa mikor az unokatestvérem meglátogat minket. Vagy, ha én eltűnök. A kettő majdnem ugyanaz, nem? Valaki megy, valaki jön, s a kettő közül csak egy valakit várnak csokis süteménnyel. Elárulom: nem én vagyok a szerencsés. Ahogyan most sem a legjobb helyzetben lévő személyek táborát erősítem.
Itthon vagyok. Az Ogdean szerelemtől nem épp fűtött kúriában, ahol kínzás a létezés. Ahol a házimanók hamarabb tiszteltebbek, mint a szülők egyetlen gyereke. Ez lennék én, Brian Yves Ogdean, a fiú, aki kimondhatatlanul utálja a középső nevét, amin az anyja előszeretettel szólítja, ezért inkább a Brian-t használja. Bár a legkedveltebb megszólítás mindig az Ogdean marad.
- Yves! – dörmögő hang tölti be az egész lakást, pedig nem kicsiről beszélünk, hanem egy elég hatalmas épületről. Mintha egy tűzét elvesztett sárkány próbálkozna az okádással, úgy kiabál az apám, a férfi, aki nemzett, de nem nevelt. Trappolás hangja visszhangzik a lépcsőházban, ahogy felfelé csörtet a magyalfából készült fokokon. Megdermedek és az utolsó, majdnem épségben maradt könyvemet is elrejtem a kofferom mélyén.
- Igen? – egyenes háttal, felszegett állal nyitom ki az ajtómat mielőtt kopogna. Megvizezem ajkaimat, míg hátamnál lévő kezemmel a pálcámat szorítom magamhoz és csak fohászkodni tudok, hogy ne kelljen kicsapassam magam a „Boldogság-szigetemről”.
- Igen? – gúnyosan ejti ki előbb elhangzott szavaimat, piszok idegesítő módon csóválja a fejét mégis van a szemébe valami különös ragyogás. Mintha… tudná? Megremeg jobb kezemben a pálca mikor erősen megszorítja azt. – Azt hiszed, a pálcáddal mindent megoldasz? – vigyorog.
Válaszra nyitnám a számat, ha még lenne erőm hozzá. De nincs, még ahhoz sem, hogy felvegyem az elgurult pálcámat. Csak a hűsítő padló nyugtatja meg cikázó gondolataimat, ahhoz viszont nem elég, hogy felállásra bírja a testemet. Órákon keresztül fekszek a hátamon, a plafont bámulva dagadó alsó ajakkal.
Hát így telt az utolsó estém a nyárból.