Nem ajánlatos próbálkozni vele || 29 || Ben Barnes || Voldemort
Családom úgy neveltetett, mintha aranyvérű egyetlen gyermekük volnék. Senki, még én magam sem tudtam meg a sötét, kegyetlen igazságot, míg az anyámnak hitt nő egy napon nem fakadt ki apámnak és én ki nem hallgattam veszekedésüket. A valóságban tiszta, mégis tisztátalan, vérfertőzött szármatásunknak köszönhetően „anyám” képtelen volt megfoganni. Végső elkeseredésükben, leginkább a szégyentől vezérelve raboltak el közösen egy mugli nőt, akit apám többször megerőszakolt, míg teherbe nem esett. Mikor a világra hozott az igazi anyám, akit soha nem ismerhettem meg, aláírta a halálos ítéletét, hiszen nem volt több egy eszköznél, ami segít lemosni nevükről a gyalázatot. Senki nem sejtett semmit, akik tudták mélyen hallgattak, vagy el lettek hallgattatva. Az egész addigi életem míg tudatlanság ködösítette elmémet az ő kedvük szerint éltem, hogy örömüket leljék egyetlen fiúkban, hogy büszkeségtől dagadó mellel mondhassák az én fiam. Egy olyan élet ösvényén jártam, mit előre kitapostak számomra, kitűnő tanulmány, csatlakozás a szerintük megfelelő oldalhoz, hogy nevünk és vérünk még inkább felemelkedhessen. Minél magasabbra törsz azonban, annál nagyobb a bukás. Csalódott voltam ugyan, de már késő lett volna megváltozni, talán már nem is tudtam volna. És mit tesz valaki, akit kellő precizitással neveltek belül teljesen rothadttá azokkal, akik hazudtak nekik? A szüleimet mái napig sem találják, csak én tudom az igazságot, melyet tökéletes hazugsággal fedek. Hiszen ez az eddigi életemben is kitűnően működött.
Úgy üvöltöttél, mintha minden csontod eltört és kifordult volna testedből, mintha lassan szétszakadnál apró kis darabokra. Kívülről azonban csak vonaglásod ad szememnek bizonyosságot, hogy valóban mérhetetlen kínokat élsz át. A Cruciatus átok valóban tiszta gyötrelmeket biztosít számodra én pedig vegyes érzésekkel figyelem tortúrádat. Pillantásom kárörvendés mentes, nem igazán lelek gyönyört gyötrelmeidben, ám ezt meg kell tennem. Szükségszerű az áldozatod, hogy minden, ami hozzád köt végérvényesen elszakadjon. A kapcsolat kötelék, a kötelék pedig megbéklyózza lényemet, és nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy gúzsbakötése által könnyű préda legyek másoknak. Világunkban ugyanis csak két oldal létezik, ha nem te ölsz téged ölnek. Elfordultam tőled, hogy szétnézzek a szobában. Tekintetem megakad a képeken, az elsőn egy fiú vállaiba kapaszkodsz, még fiatal vagy, boldog, tudatlan. Tudatlanul ölelgeted azt a fiút, akit a barátodnak tartasz, integetsz és nevetsz. Az a fiú el fog árulni és még csak nem is érez különösebben semmit, amiért elárul, mert úgy tartja te tetted meg vele ezt először. Az üvöltéseidet feleséged sikolyai váltják fel, s el is érkeztem egy másik képhez, amin boldogan mosolyogtok. Az esküvőtök lehet, úgy nézel arra a nőre, mintha sosem néztél volna másra, mintha nem tudnád elképzelni nélküle az életedet. Boldog kép, még nem tudod, hogy a barátod fog a szeretett nővel végezni. Üvöltéstől rekedtes hangon könyörögsz társamnak, hogy hagyja abba, hogy ne bántsa a feleséged. Visszafordulok feléd, hogy rád pillantsak a maszk takarásából. Semmi kedvem felfedni magam mások előtt, valahol pedig reménykedtem benne, hogy így is rájössz kivagyok. - Elég lesz...- emelem társamra a tekintetemet, mert a kétségbeesett arcodtól hányinger kerülget, könnyeidtől pedig, mit a nőért ejtesz düh árad szét forrón a testemben. Azonban hamar visszafordulok feléd, mert mindig vonzottad a tekintetemet, mindig magadra vontad figyelmemet. Mindig. És sosem vetted észre. A tudatlanságod az, ami a legjobban zavar, ám hangom úgy tűnik még ott cseng a füledben, s lassan sikerül egy arcot társítanod hozzá. Meglepettség, zavar, düh és undor. Minden érzelmedet le tudom olvasni arcodról, s bár régebben élveztem a gyűlölködő pillantásokban fürdőzni mára már elvesztették a varázsukat ezek a dolgok. Túl sokszor volt bennük részem. - Talbot? - hangod, mint a dörzspapír a rengeteg ordítástól, ám emlékeimben még mindig az az édes, simogató bariton, mellyel magadhoz édesgettél bárkit. -... de ...miért? - mindig ugyanaz az unalmas kérdés. Tudnod kellene, hogy miért. Hiszen ismersz? Vagy csak azt hiszed, hogy ismertél, esetleg te tettél úgy és én lettem megvezetve? Elmosolyodom a maszk takarásában. Közelebb lépek, de nem hozzád, mint ahogy azt szeretném, vonzásodnak nem engedek, hanem a feleségedhez, aki pontosan olyan meggyötört, mint te. Felemelem az arcát, kissé viseletes, kissé ráncos, de hát a te arcodra is ráharapta nyomát már az idő vasfoga, ahogyan nyilván az enyémre is. - Nem tudnék olyan magyarázattal szolgálni, mit szívesen hallanál, avagy megnyugtatná a szívedet. Nem, azért teszem, hogy valakit megóvjak, nem azért mert fenyegetnek.- rántottam vállat, még most tisztázva a dolgot, mielőtt magadban mentegetni próbálnál, mert nincs rá szükségem. Már nincs rád sem szükségem. - Nincs mentségem más, mint hogy élvezem, amit teszek.- hallom társam hideg kuncogását, melyet kissé elfojt saját maszkja. Ő jobban ragaszkodik még anonimitásához, még jobban igyekszik leplezni magát. Nekem is így kellene tennem, de örülök, hogy tudod ki vagyok, nagy megkönnyebbülés ez számomra, meg amúgy sem bír már jelentőséggel, hiszen mindjárt véget vetünk ennek. Érzem, ahogy a pillantásod a hátamba fúródik, idáig érződik megbotránkozásod szaga. Lassan felemelem a pálcámat, már ordítanál, hogy ne, amikor kinyílik az ajtó, s mindannyian az érkező felé pillantunk. Meglepetten szemlélem a gyermeket, aki a te tökéletes másod, a te fiad. Semmi nem idézi vonásaiban a sárvérű szukát, akinek az előbb az életéért könyörögtél. A fiú megszeppenten néz, megdermedt a félelemtől. Hol rád, hol az anyjára néz. Ajkam újra mosolyban játszik, ám most ez valódi. A fiúhoz lépek megragadom a karját. Az anyja sikolt, te ordítasz, hogy csak őt ne bántsam. - Nagyon jókor jöttél, amint látod éppen játszunk, van kedved játszani? - kérdezem a fiútól ügyet sem vetve a hangzavarra. Nézem a fiú bizalmatlan vonásait, az elutasítást a szemében, de szólni nem mer. - Ugyan, jó móka lesz. - biztosítom felőle. - Nem akarok veled játszani, utállak...- felkuncogok. Milyen bájos is a gyermeki őszinteség, bár fájó ezt a te képmásod szájából hallani, de biztos vagyok benne, hogy most te is pontosan ugyanígy érezel és sajnos régebben sem azt érezted, amit én. Viszonzatlan érzelmek. - Sajnos, amikor beléptél eldöntötted, hogy játszol. A játék igen egyszerű, csak egy könnyű döntést kell meghoznod, egy egyszerű döntést … -hajolok le hozzá. - Csak el kell döntened, kit vigyek magammal. Anyát? Vagy esetleg apát? - nézem, ahogy elsápad, még egy naiv gyerek is tisztában van azzal, hogy valójában miről beszélek. - De nem várok a végtelenségig a nagylelkű ajánlatommal, csupán egy perced van dönteni...- egyenesedtem fel. Hallgattam, ahogy a két szülő azt kéri tőle, hogy ő legyen az akit választ, mert nem tudná elviselni a másik halálát. Szeretni valakit halálos kórság. A döntést egy gyerekre bízni pedig igazi szemétség, hiszen ő az, aki feltétel nélkül szereti mindkettőt, már ha az valóban egy eszményi szerető család. És a tied pont ilyen. - Nah? - türelmetlenkedek, hisz az idő lassan visszavonhatatlanul elfogy. Már sír, összeroppan a nyomás alatt, ismételgetve, zokogva, hogy nem tudom. - Lejárt az idő...- emelem fel a pálcám és már villan is, hogy a sárvérű nő, úgy dőljön el, mint egy nehéz zsák. Hallom, ahogy újra ordítasz a szeretett nő elvesztésének fájdalmától. Biztos vagyok benne, hogy fájdalmasabb ez számodra, mint a kínzó átok. Hát megkíméllek a fájdalomtól, mielőtt szitkozódva kiejtenéd a nevemet. Megkíméllek, mert szerettelek. A fiú elkerekedett szemekkel nézi, ahogy a szülei mozdulatlanul fekszenek, az agya egyelőre nem képes feldolgozni a történteket. Társamnak intek, ideje indulni. - Ohh, fogadj meg egy tanácsot fiú, az a legrosszabb döntés, ha nem döntesz, ha rászántad volna magad, most legalább az egyikük élne...- fogtam meg a vállát, megszorítottam. - Legközelebb is játszunk majd együtt, ha elég nagy leszel fogócskázhatunk, de persze meg is futamodhatsz.- engedem el, majd távozom társammal, aki nevetésben tör ki. - Talbot, kezdelek megkedvelni.- nem válaszoltam az utolsó ember, akit kedveltem, most halt meg, s ha vele ezt teszem, vajon mit teszek azokkal, akik iránt semmit sem érzek, esetleg gyűlölök?
Saját || Önmagában különleges || -
▽The Age Of The Marauders▽
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Hétf. 20 Jún. - 15:32
Elfogadva!
Drága Talbot! Az avatar alanyodat úgyszintén imádom, mint a nevedet, szóval engem megnyertél. Meg se lepődök hogy megint egy TEAM-Voldemort karaktert fogadok el, mostanában sok-sok Tudjukkihez hű karakter jön az oldalra, de nem baj. Na de vissza térve a lapodra.. A jellemzés kifogástalan, nem az az unalmas, hogy vérmániákus apa és anya, és kegyetlen kisfiú. Nem, ezt nagyon jól kigondoltad, és ez tetszik, bár a való életben amit műveltek szegény mugli nővel az kegyetlenség. Az előtörténetedért meg odavagyok. Úgy írtad mintha az olvasó lenne, akit éppen kínzol, majd megölsz. Nem szoktam ilyeneket olvasni, de tetszett, olyan körülbelül mint a 3D. Nem is váratlak tovább, irány foglalózni, és játszani!