Két apám van. Felbéreltek egy donort és úgy lettünk mi hárman; Matt a legidősebb, Ryan a középső és én Bonnie az egyetlen lány a családban, és a legfiatalabb is. Mindig megakartak védeni engem minden rossztól ami engem ér, kisebb-nagyobb sikerrel. Szerintem nagyon egy összetartó család vagyunk, szeretjük egymást és törődünk a másikkal. Nem tartunk haragot, mert tudjuk, hogy mekkora nagy bűn egy családnak utálnia egymást. Sok atrocitás ér minket az apukáink miatt, de legfőképp engem. Tönkre teszik az életemet. Amúgy az apáim muglik, az anyukánk volt boszorkány. Ezért is sértegetnek minket a vérmániákusok. A Lynch család nagyon erősen a Jó oldalt támogatja, bár ehhez apuék nem értenek.

John apa mindig azt mondogatta, hogy nem kell félnem, amíg látom őt. De a sötétben semmit és senkit nem lehet látni. Pedig amikor kislány voltam, rettegtem a sötéttől. Rettegtem a sötéttől, az ismeretlentől, attól, ami esetleg ott lapulhat a sarokban, az ágy alatt, a szekrényben, de nem láthatom. Ők viszont látnak engem. Nem számít, az én kis félelemtől tágra nyílt két pupillám csillogása a sötétben, mert nem látok semmit. És senkit. Bármi, ami a sötétben ólálkodik, az viszont biztosan lát engem… alig hallható nyikorgással élezi a karmait, mereszti a fogait, és hegyezi a füleit. Ott lapul Piroska Farkasa, Hófehérke gonosz mostohája, az emberevő óriás, de még az utolsó egyszarvút kergető vörös bika is…
Apának végül igaza lett – nincsen a sötétben semmi, ami reggelre megenne. Idővel megtanultam, hogy vannak ijesztőbb dolgok, mint a farkasok, démonok. Mint a sötétség. Az ismeretlentől viszont néha még mindig félek. Ám apa igazságának volt egy nagyon egyszerű része is. Ha azért félek valamitől, mert nem ismerem, és nem értem, a problémámra az a legegyszerűbb megoldás, ha ahelyett, hogy elfutnék, hagynám, hogy örökké kergessen, megismerném a félelmem sötét démonként fölém tornyosuló lényegét. Azt mondom egyszerű, pedig hat évesen legkevésbé sem értettem ezt. Még tizenegy évesen is csak halványan pedzegettem, hogy mire is gondolhatott az én nagy, erős és okos apukám, amikor azt mondta, minden veszt a sötétségéből akkor, ha a tudás fénye vetül rá. Öt évesen vett rá arra, hogy ahelyett, hogy elsírom neki mi ijesztett meg, írjam le, mitől félek. Írjam le mi az, indokoljam meg miért félek tőle, és találjam ki, hogy mit tehetnék annak érdekében, hogy ne féljek tőle. Hogy mégis miért? Az évszázad legvinnyogósabb, legfélősebb, legnyuszibb és legszerencsétlenebb öt évese voltam. Segített? Nos, egy ideig egészen biztos vagyok benne, hogy nem. A szavak tényszerűsége, megváltoztathatatlanságuk és kézzelfoghatóságuk idővel mégis furcsa megnyugvással töltött el. Csak szavak egy darab papíron… nem lehetnek annyira ijesztőek.

Először a félelem csak ijesztőbb lett, amikor életemben először láttam azt, hogy mintha apám rettegne. Szemben ült velünk, mi hárman úgy nyomorogtunk egymás mellé a kanapéra, mintha muszáj lenne mind egy helyen ülnünk, Matt könyöke a derekamba vágott, Ryan pedig minden egyes mozdulatával térden rúgott. Apa pedig ott állt előttünk, és még úgyis sikerült az ujjait tördelnie, hogy közben fogta valakinek a kezét. Egy másik férfi kezét.
Akkor is sokkal jobban érdekelt, hogy apa, az én erős, okos, nagyszerű apukám, miért fél, semmint az, hogy miért pont egy másik férfival van. Nem azt mondom, hogy azonnal megértettem, és elfogadtam, és nem sírtam, és nem hisztiztem, amiért most én is olyan leszek, mint a sok többiek, akiknek a szülei képtelenek voltak örökké tartó szerelemben élni, de nehezemre esett elhinni, hogy apa is félhet - ráadásul attól, mit mondanak a gyerekei.

Aztán a kamaszkor nagy felfedezései között felfedeztem azt is, hogy mindenki fél. Jó, ez nem sokat segített. De rájöttem arra is, hogy ez egyébként... rendben van. Egészen rendben van, ha mindig fényt gyújtok a pálcám végére villanyoltás után, hogy meggyőződjek róla, nincs semmi a sarokban. Rendben van, hogy féltem azokat, akiket szeretek. Rendben van, hogy Tim apa retteg egyedül lenni, és rendben van, hogy át kellett ragadnia rám Matt makacs büszkeségének ahhoz, hogy én is ugyanolyan nyegleséggel tudjam ma már bárkinek odavetni, hogy: igen, két apám van. És akkor?

Bár ezt mondogathatom bárkinek, akkor is bántani fognak engem. Én az elesett és törékeny Bonnie Lynch, vagyok a nagy menők legnagyobb célpontja.

De addig is... igen is én vagyok Bonnie Lynch, és igen, két apukám van, akkor mi van, van két bátyám, akikkel ha összefogunk, biztosan esélyed sincs ellenünk. Mondhatod azt, hogy nincs bennünk semmi különleges. De szerintem van.
Mégis ki dönti el, hogy kinek van igaza?