A családja tipikus aranyvérű család, talán azt leszámítva, hogy mindkét szülőjének a második házassága a mostani. Sem az anyjának, Evangelinenek, sem az apjának, Rodericnek nem született gyermeke az első házasságukból. Együtt viszont két fiuk is lett, Lloyd és Dante.
A szülők sosem csináltak titkot abból, hogy megvetik a nem aranyvérű varázslókat és boszorkányokat, bár sosem tettek drasztikus lépéseket ellenük. Ők maguk korukból adódóan nem álltak halálfalónak, viszont titokban támogatják Voldemortot. Elsőszülöttjük azonban felvállalta a Nagyúr jegyét. Nem akarták, hogy erről Dante is idő előtt szerezzen tudomást, de ő mégis rájött. Ő nem azokat a nézeteket vallja, mint a családja.

Még egyszer a nappali felé sandítasz, miután felvetted a dzsekid, de a szüleid már nyugtázták, hogy elmész és majd hazaesel valamikor éjjel, úgyhogy csak félig felhúzod a cipzárt és csendesen kilépsz az ajtón. Kint hűvösebb van, mint annak Június végén lennie kéne, de annyira nem lepődsz meg. Egész nap esett - a levegő olyan friss, hogy szinte ki sem akarod engedni a tüdődből többé.
A kapun kilépve jobbra fordulsz a járdán és fél perc múlva elhalad melletted egy fekete kabátos férfi. Valahonnan ismerős, de nem fordulsz utána - inkább ügyetlenül előhalászod a gyújtódat és egy doboz cigit. Meggyújtasz egy szálat és az első slukk maga a mennyország. A Zippo tetejét fel-le pöccinted, amíg a füled teljesen meg nem szokja a hangot. Klikk, klakk, klikk, klakk. Egy idő után már nem is hallod, pedig az ujjaid sosem álltak le.
Végül nem jutsz el oda, ahová indultál, de így is valamikor három után érsz haza.
Másnap az anyád közli veled, hogy a bátyád úgy döntött, Amerikába utazik a nyárra, hogy világot lásson. Te csak panaszkodsz, hogy még arra sem volt képes, hogy elköszönjön tőled.


Az utolsó éved első napja a Roxfortban és már most alig várod, hogy vége legyen. Feszült vagy, a vállaid merevek, a fél életed odaadnád egy cigarettáért. A folyosón véletlenül neked jön egy évfolyamtársad, a könyv kiesik a kezedből. Ő bocsánatot kér és felveszi a könyvedet... A te kezed ökölbe szorul és meghálálod a kedvességét egy ütéssel.

- Nem mondott semmit?
- Még nem, de dolgozunk rajta. Előbb vagy utóbb, de fel fog adni valakit.
- ... De neked nem kell, hogy ő adjon fel valakit.
- Nem, amíg itt vagy nekem te.
- Csak két másikat ismerek.
- Az elég lesz egyelőre. Három még mindig több, mint egy se.
- Rá fognak jönni.
- Nem fognak rájönni.
- Te azt meg honnan a büdös faszból tudod?!
- Vigyázz a szádra, ha velem beszélsz, Wickham! Azt mondták neked, hogy elutazott, nem igaz? ---- Nem igaz?
- De.
- Akkor meg? Nem gyanakszanak rád. Ne mondj nekik semmit és nem fognak rájönni.
- Te baromi könnyen beszélsz.
- Azt hiszed, hogy nekem olyan könnyű?
- ...
- Gondoltam.
- És mi van, ha azt akarják, hogy belőlem is halálfaló legyen?
- Akkor majd szólj nekem.

A fiú azonnal a földre kerül és mindketten meglepődtök, de csak ő mutatja. Felrepedt a szája és egy hosszú pillanatra le sem tudod venni róla a szemed. Aztán a kezed sajogni kezd és egyszerre feltűnik, hogy milyen csend van a folyosón. Körülnézel és látod, hogy mindenki megállt és téged néz. Próbálják kitalálni, hogy mit fogsz tenni most. A pillanat olyan súlyos, hogy nem tudsz mást tenni, mint lehajolni és tovább ütni. Egyszer. Kétszer. Nem számolod hányszor, de rettentően megkönnyebbülsz, mikor végre lerángatnak róla.

- Elkaptuk őket.
- Mindkettőt?
- Mindkettőt.
- És?
- Nem tudnak semmit rólad, Dante. Mondtam, hogy nem fognak tudni semmit rólad.
- ... Lloyd tudja.
- A bátyád az Azkabanban van.
- És meddig lesz ott, ha?
- Már százszor elmondtam neked, hogy onnan lehetetlen megszökni. Csak az őrületbe kergeted magad ezzel a szarsággal.
- Ettől a szarságtól függ az életem, Harvey! Ha bárki is megtudja, meg fognak ölni.
- Nem fognak megölni.
- A francokat nem.
- Nem fogom hagyni, hogy bajod essen, ha arra kerül a sor.
- Ne vedd magadra, Harvey, de azt inkább nem várom meg.
- Hogy érted?
- Befejezem a Roxfortot, aztán eltűnök innen.
- ... Oké.
- Oké?
- A te döntésed. Nem foglak marasztalni.
- Jó.
- Dante. ---- Helyesen tetted, ugye azt tudod?
- Ja, tudom. Csak kurvára nem úgy érzem.

Ahogy az igazgató irodájában ülsz és próbálod elmagyarázni, hogy mi ütött beléd, hogy miért bántottad azt a fiút, csak két dologra tudsz igazán gondolni. Az egyik, hogy ez az utolsó éved és, ha ennek vége, onnantól már nem lesz semmi baj. Elmész és senki sem fog rád találni. A másik, hogy soha nem fogsz annak a fiúnak a közelébe menni még egyszer. Soha többé.


Még egyszer óvatosan a nappali felé sandítasz, miután felvetted a dzsekid. Eltelik egy pillanat, még egy; hegyezed a füled, mintha arra várnál, hogy most fognak utánad szólni - hogy hirtelen tudni fogják mit tettél -, de nem történik semmi. A szüleid már nyugtázták, hogy elmész és majd hazaesel valamikor éjjel, úgyhogy csak félig felhúzod a cipzárt és csendesen kilépsz az ajtón. Ahogy becsukódik mögötted, azonnal lehunyod a szemed, a levegő megcsapja az arcod. Kint hűvösebb van, mint annak Június végén lennie kéne, de annyira nem lepődsz meg. Egész nap esett - a friss levegő egy pillanatra a tüdődbe szorítja minden kétséged, aztán kifújod és egy kicsit erősebbnek érzed magad. Úgy érzed, már napok óta nem lélegeztél szabadon, de most végre van rá esélyed. Legalább egy pár órára.
A kapun kilépve jobbra fordulsz a járdán és fél perc múlva elhalad melletted egy fekete kabátos férfi. Magas, szőke hajú, a léptei sietősek. Valahonnan ismerős, és mikor rájössz, hogy honnan, kényszerítened kell magad, hogy ne fordulj utána - csak mész tovább egyenesen, mintha minden rendben lenne, de a szíved hevesen kalapál és legszívesebben kidobnád a taccsot. A kezed remeg egy kicsit, a dzsekidbe nyúlsz, hogy megérintsd a pálcád és a tudat, hogy még mindig ott van, kicsit megnyugtat. Végül a még mindig kicsit remegő kezeddel ügyetlenül előhalászod a gyújtódat és egy doboz cigit. Meggyújtasz egy szálat és az első slukk maga a mennyország. A Zippo tetejét fel-le pöccinted, amíg a füled teljesen meg nem szokja a hangot. Klikk, klakk, klikk, klakk. Egy idő után már nem is hallod, pedig az ujjaid sosem álltak le.
Nem igazán tudod, hogy merre mész, így annyira nem lep meg, hogy végül nem jutsz el oda, ahová indultál. Cigarettát cigarettáról gyújtasz meg és valahogy eltelik az idő anélkül, hogy bármit is csinálnál. Csak ülsz egy padon és gondolkodsz. Mikor valamikor három után hazaérsz, nem nagyon emlékszel, hogy mi történt az előző hat órában.
Másnap az anyád közli veled, hogy a bátyád úgy döntött, Amerikába utazik a nyárra, hogy világot lásson. Mindig is jobban hazudott, mint apád, és más esetben talán el is hinnéd minden szavát. De most jobban tudod. Meg foglak ölni, te kis szarházi! El fogok jönni érted és meg foglak ölni! A bátyád ordítása, miközben az aurorok elhurcolták még mindig élesen cseng a füledben. És tudod, hogy nem blöffölt; tényleg meg fog ölni, ha lehetősége adódik rá, mert ölt már. Éppen ezért adtad fel. Az anyádnak csak azért panaszkodsz, hogy a kedves bátyád még arra sem volt képes, hogy elköszönjön tőled, mielőtt elutazik.