Az év vége felé közeledve egyre élesebbé válik bennem az elhatározás, hogy én bizony gyógyító leszek, akármit mond vagy gondol is a családom erről. Persze ez az ötlet egyáltalán nem új keletű. Már tizenegy éves korom óta tudom, hogy mit akarok. Csakhogy azóta rengeteg dolog megváltozott. Elsősorban én magam. Felnőttem. A szüleim és a bátyáim pedig sorra csatlakoztak a Sötét Nagyúr követőihez. És mind azt hiszik, hogy tudják, mi a legjobb nekem. Eszükbe sem jut megkérdezni, vagy egyáltalán elgondolkodni, hogy én egészen véletlenül nem vagyok-e más véleményen. Eltervezték a jövőmet, nekem pedig nem lesz más választásom végül, mint hogy szembe szálljak velük, ha követni akarom az álmaimat. Ebben viszont az az ijesztő, hogy eddig tulajdonképpen soha, de tényleg, valószínűleg SOHA egyszer sem szegültem szembe a szüleim akaratával. Legalábbis nem nyíltan. Mármint apróságok persze történtek, és nem arról van szó, hogy nem lenne saját akaratom, vagy saját gondolataim, egyszerűen csak... Úgy neveltek, hogy illedelmes és alázatos legyek, egy igazi úri hölgy, ahogy édesanyám szeret fogalmazni, és nem igazán éreztem szükségét az ellenkezésnek. Eddig. Most viszont, hogy csupán már egy ugrásra vagyok attól, hogy igazán elkezdődjön az életem, megijeszt, sőt, felháborít a gondolat, hogy nem alakulhatnak a dolgok úgy, ahogy én szeretném. Azt hiszem, nagyjából egy éve kezdtem el lázadni ellenük, de csak kis lépésekkel, apróságokkal, többnyire olyasmikkel, amiről ők nem is tudtak. A tavalyi nyár, amikor azt mondtam, hogy elutazom pár hétre a barátnőmhöz? Valójában egy képzésen vettem részt a Szent Mungoban, és azóta is visszavágyom abba a munkakörbe. Tudom, érzem, hogy ott a helyem. Bárcsak képes lennék megértetni ezt a többi Torrinivel is!
Valójában az utóbbi hónapokban is bizonyos értelemben tilosban jártam, hisz elég sok időt töltöttem a gyengélkedőn, és nem azért, mert sokat betegeskedtem. Szerencsére Madam Pomfrey-val jól kijövünk, és megengedte, hogy körülötte legyeskedjek, itt-ott besegítsek neki, amikor nem túl elfoglalt, vagy csak megfigyeljem munka közben. Ma pedig elkísérhettem Roxmortsba, amikor lesétált beszerezni egy-két gyógyító bájitalt. Viszont még naplemente előtt vissza kellett térnem, neki pedig akad még egyéb elfoglaltsága is, így végül egyedül sétálok vissza a kastélyhoz. Nagyjából félúton járhatok a bejárat felé, amikor tanúja lehetek egy meglehetősen szokatlan jelenetnek a Tiltott Rengeteg szélén.
Egy megtermett hippogriff – el sem tudom képzelni, hogy kerülhetett ide – támad az egyik évfolyamtársamra, Dante Wickhamre. Nem vagyunk ugyan háztársak, de a legtöbb korombeli Mardekárost már legalább névről tudom, hisz az ikerbátyám is közéjük tartozik, plusz hét év után megjegyezni néhány nevet azok közül, akikkel naponta együtt volt órám, nem nagy teljesítmény. Bár nem vagyok benne biztos, hogy én magam is ilyen emlékezetes lennék mások számára, hét évből hatot leginkább visszahúzódva töltöttem, és a lázadóbb időszakomban sem vontam magamra sokkal több figyelmet.
- Ne! Ne fuss! - próbálom figyelmeztetni a srácot, amikor látom, hogy menekülőre fogja, de máris túl késő. Hát semmit nem figyelt varázslények gondozása órán? A hippogriffek semmit sem viselnek rosszabbul a tiszteletlenségnél, és hát valljuk be, a hátra arc és futás nem éppen barátságos bemutatkozás. Hamar irányt váltok, és megszaporázom a lépteimet, hogy mielőbb beérjem őket, majd megállok a földre küldött Dante mellett, mielőtt az állat újra lecsapna karmaival a hátára.
- Ssssh – kinyújtott jobbomat a lény felé tartom, és egyenesen a szemeibe nézve susogok neki, amíg szükséges, hogy megnyugtassam, és kivívjam a kölcsönös tiszteletét. Amint hátrál egy-két lépést, és válaszol a meghajlásomra, már tudom, hogy nem fog újra támadni. Az évfolyamtársam felé fordulok, és leguggolok mellé.
- Megsérültél? - kérdezek rá, és közben próbálom felmérni az állapotát. - Elég merész dolog hátat fordítani egy hippogriffnek - jegyzem meg egy halvány mosollyal.

Hát, kettőnk közül legalább az egyikünk higgadt maradt, és tudta, mi a teendő, hogy megbékítse a megvadult lényt, mielőtt nagyobb gondot okozott volna. Persze így most könnyen voltam okos, de ha én néztem volna farkasszemet váratlanul egy hippogriffel nagyjából fél méterről, valószínűleg én is megijedtem volna. Vajon mit keres itt? Ezt a kérdést még most sem tudnám megválaszolni. Talán a harmadévesek okítására hoztad az iskola területére egy élő példányt? Akkor sem hiszem, hogy szabályos vagy normális lenne, hogy szabadon kószál a Rengeteg szélén. Viszont most szerencsére egyelőre lecsillapodott, visszafordult, és ha jól látom, épp egy menyét, vagy nyúlt, vagy valami hasonló levadászásán ügyködik, így nyugodtan szemügyre vehetem a földre tiport évfolyamtársamat.
- Nos... nem okvetlenül ezt a szót használtam volna, de... igen – most már igazán mosolygok. - Bár a helyedben, azt hiszem, én is eléggé meglepődtem volna. Valakinek szólnunk kellene róla, mielőtt más is megsérülhetne – vetek egy pillantást ismét az állat felé.
- Öhm... Madam Pomfrey sajnos még nem tért vissza Roxmortsból, viszont talán én is segíthetek. - Igazából egyelőre nem tudnám megmondani, hogy mennyire komoly a sérülése, hisz a karját az ingujja fedi, plusz amúgy sem ártana megvizsgálni előbb. De valamit azért már most is tehetek. Mielőtt ellenkezhetne, csupán megérintem a kézfejét, de ennyi is elég ahhoz, hogy csökkentsem a fájdalmát. Az egyedi képességemnek hála, amit valójában csak az elmúlt egy-két évben kezdtem a gyakorlatban is használni, el tudom szívni a fájdalmát, legalábbis egy időre. Csak egy érintés kell, és már érzem is, ahogy a saját karom bizseregni kezd, ami annak a jele, hogy működik a dolog.
- Ez csak rövidebb-hosszabb időre hatásos, de ha engeded, hogy megvizsgáljam, talán többet is tehetek. Értek valamennyire a gyógyításhoz – teszem hozzá, leginkább megnyugtatásképpen, de ha nem bízik bennem, akkor amúgy is mindegy. És hát a Mardekárosok nem arról híresek, hogy bíznának bárkiben is, magukon és egymáson kívül.
- Dante a neved, ugye? Én Milly vagyok. A testvéremet, Marcot, talán jobban ismered. Őt is összefoltoztam már párszor, van benne némi gyakorlatom – jegyzem még meg egy újabb barátságos mosollyal.