Mikor azt mondom, ideges utazó vagyok, akkor arra célzok, hogy indulás előtt szeretem számba venni az utazással kapcsolatosan szóba jövő összes bonyodalomforrást. Mikor azt mondom, ideges utazóként az utazás előtt az összes szóba jövő bonyodalomforrást szeretem számba venni, akkor leginkább olyasmikre gondolok, minthogy vajon hány zoknit - vagy inkább fél pár zoknit - felejtek az ágyam alatt, mik azok a házi dolgozatok, amiket hazavitel helyett egyszerűen el lehet dobni és mi az a másik kis milliárd papírfecni, amit jó eséllyel a következő tíz évben nem fogok újra megnézni, elolvasni, vagy akár emlékezni rá, de valamiért égetően nagy szükségét érzem annak, hogy életem végéig kéznél legyenek az otthoni hálószobám egy kellően pókhálós sarkában. Utazás előtt ezenkívül szeretem négyszer-ötször újra be- és kipakolni az utazóládámat, hogy a végén a lehető legelkeseredettebb sóhaj közepette elkezdjek olyasmin töprengeni, hogy miért érkezek mindig sokkal kevesebb holmival a Roxfortba, mint amennyivel távozok, és vajon ha még kettő tekercsnyi gyógynövénytanjegyzettől megszabadulok, befér-e majd három plusz ing, vagy csak csempésszem-e inkább be Sirius holmijai közé a szarságaimat, ha már úgyis egy helyre megyünk? Nem mintha bárkit érdekelne, de legvégül mégis csak ez az utóbbi történt. Áhítatos, néma csendben begyűrtem pár cókmókot a ládájába, míg Sirius nyál folyatva hortyogott az ágyán kiterülve. Egyébként, ha engem kérdezel, ő döntött jól, az évzáró ceremóniák először még csak-csak letaglóznak, mint a világon bármely, mérsékelten eseménydús, új dolog, viszont a második évre rájössz, hogy ugyanolyan fölösleges iskolai program ez is, mint egy bájitaltan óra, csak valamivel több beszédet kell végighallgatni. Szóval, ha nem akarsz aztán unalomtól elsorvadt agysejtekkel ágyba bújni, akkor kövesd az ő példáját és aludd át, vagy legalábbis próbálj minél elegánsabbal késni egy kicsit. Mondjuk, ha nem akarod, hogy túl feltűnő legyen, hogy csak Dumbledore beszédét akartad megúszni, kénytelen vagy a kicsinél egy kicsit többet késni. Úgy a főfogás vége felé javallott megérkezni, én pedig... nos, tudod, így is tettem. Egy elnagyolt mozdulattal levágódtam az első ismerős arc mellé a Griffendél asztalnál, aztán nem tudom, pontosan mi történt, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb megmaradt csirkecombot magamba tömjem. Aztán egyszer csak szörnyű, borzasztó zaj támadt. Valami éles, fülsértő. Aztán szörnyű, borzasztó csend lett. Ha lehet még fülsértőbb, még ha alig egy pillanatig tartott csak. Zavarodott arcok, rémült összepillantások, aztán újra szörnyű, borzasztó zaj sikolyból, morajból, pánikból és más, megmagyarázhatatlan hangokból építkezve. A tányéromra raktam egy csirkecombcsontot. A talárom aljába töröltem a kezem. Végignéztem a tömegen. Kerestem egy arcot, amivel összenézhetek.
Ecc pecc a bejáraton bemehetsz, ám onnan ki már nem jöhetsz... A Roxfort falain belül, és a nagyterem kellemes hangulatának környezetében, nos jelen pillanatban egy lakoma zajlik, amelynek fő lényege az ez évi tanévzáró megünneplése, ám azzal senki sem számolt, hogy e jeles alkalom kapcsán, nem egy újabb élménnyel teli elbúcsúzás, és nyaralás következik majdan be. Jóval mélyebb árnyalatok húzódnak meg a sötétségben, mintsem azt sokan képzelnék. S bár unalmasnak ígérkezik a diákok körében e légkör, míg a tanároknak, nos oly' megszokottá válhat eme ceremónia, de mostan e pillanatban mindenki téved, amikor is azt hiszik, hogy békésen fog eltelni az a néhány röpke óra, ami még hátra van. Arcomra sejtelmes mosoly kúszik a gondolataim kapcsán, míg a jobb kezemben tartott pálcát finoman megemelem. Tekintettem a tiszta égboltra szökken, majdan pedig az épület irányába szegeződik élesen. Üdv., ez alkalommal nektek is, drága kis ellenfelek! -Morsmordre!-Üvöltöm az igézetet, miközben a magasba emelem a pálcám, és az égen máris kirajzolódik ezáltal a Sötét Jegy képviselete. Egy ideig még figyelem e tökéletes össz képletet, majdan egyetlen mozdulattal lendülök meg követve a többiek útvonalát. Jó néhány percet, nos biztos igénybe vehetett a távolmaradásom, így mondhatni lehetne azt is, hogy utolsó díszvendégként futok be a Nagyterembe, ahol már javában zajlik az események töménytelen kellege. Eszeveszett menekvés, ijedt arcok, néhol sikolyok, és nyugodt tanárok, vagyis látszatra, nos ezt próbálják kölcsönözni a diákjaiknak.. A lehető legnagyobb őrültség ebben az egészben azt gondolni, hogy én magam teljesen józan személyiség vagyok. Hisz' bevallom, miszerint koránt sem vagyok az, sőt.. különös mértékben kezdek bekattanni, amihez még párosul az a tény is eleve, hogy minél inkább belefolyok e létbe, nos annál inkább kerülök egyre csak mélyebbre. Ami vicces egyrészről, míg másik oldalról tekintve siralmas.. Könnyedén vergődöm át magamat a tömegen, így koránt sem törődve azzal, hogy kit lökök arrébb, avagy kit is állítok félre az utamból. A lényeg voltaképpen azon alapszik, hogy az én szívélyes hugicámat megleljem, nos.. minél hamarabb. Ám akkora a tömeg ide bent, mint a réten a fűszál.. Idegesen állok meg, s majdan pillantok körbe, amikor is éppenséggel sikerül elkapnom Megant a karjától fogva. Egy mozdulattal rántom ezt követően magamhoz a húgomat, akinek a háta a mellkasomnak csapódik. Bal kezem ujjait a nyakára helyezem finoman, míg a jobb kezemben tartott pálcát erősen rászegezem, így ha bárki is követni merne minket, vagy csak szórakozni óhajtana velem, nos azonnal van mivel fenyegetőznöm. E mozdulatsor után pedig rögvest megindulok a hugicával együtt, nos kifelé irányba a toronyóra udvar felé. -Ssh, Sissy, semmi gond, pusztán csak én vagyok az! Nem lesz baj, ígérem, csak tégy úgy, mintha a foglyom volnál!-Mondom halkan a fülébe suttogva a szavakat nyugtatásként, ha netán harcolni, avagy ellenkezni akarna velem, amit erősen nem javaslok semmiképpen, hisz számomra fő célként szolgál az, hogy mentsem az életét e őrült társaságtól. De ha bekavar az össz képletbe, nos elég hamar megváltozhat a gondolatmenetem.. s ugye senki sem szeretné azt a Killiant magával szemben, nem?
Rossz előérzetem támad, képtelen vagyok a vacsorára figyelni, inkább diáktársaimon jártatom a tekintetemet. Bellát keresem, íriszeim elidőznek rajta, kifejezéstelen, mégis várakozással, egyfajta izgalommal teli arcán, szempárján, amitől még inkább a hatalmába kerít egy megmagyarázhatatlan érzés, mely először a torkomba varázsol gombócot, majd a szívembe gyűrűzik tovább, mintha tudna valamit, amit én még nem, egyelőre. Az igazgató szavai is csak halványak, félhalkan jutnak el hozzám, éppen csak kihallom belőle a házunk győzelmét, majd a diáktársaim büszkén villanó tekinteteit. Engem kevésbé érdekel, bár nem állítom, hogy nem örülök, hiszen prefektusi szolgálataimmal, és szorgalmammal én is hozzájárultam a pontszerzéshez, mégsem érzem természetesnek, hogy mindebből versenyt csinálnak. Megint csak a megkülönböztetésnek kedveznek ezzel, mely éles kontrasztot von az ellentétes származásúak közé. Bár lehet, hogy csak én látom így, tévedhetek is. Megrázom a fejemet, azt sem tudom, hirtelenjében mi történik. Hallom az igazgató szavait, melyekből kihallatszik az aggodalom, és a féltés, pár másodperccel később a lány sikolyát, a terem társasága pedig úgy bolydul fel, mint a méhkas. Azt sem tudom mit csináljak, kit kövessek, a testvéreimet elvesztem, nem látom, csak egyetlen emberre koncentrálódik kétségbeesett pillantásom, mikor meglátom őt. Luciusra. Nem tiltakozok, mikor mellettem terem, és a csuklómat megragadva kéri, hogy kövessem. Ujjai jólesően fonják körbe arcomat, kérdésére csak egy apró bólintással válaszolok, viszont abban benne szerepel minden határozottságom. Nem gondolkodok, nem hezitálok, megbízom benne, akár az életemet is rábíznám, és rá is fogom. Mellette maradok, követem, mikor Leroy professzor a kijárat felé int minket, miközben egy pillanatra sem engedem el a kezét, úgy szorítom, mintha akármi megtörténhetne velünk. A baj csak az, hogy meg is történhet.
Az évnek ezen a szakaszán általában örülni szoktak a diákok, és mélyen valahol én is örülök, de mégsem annyira amennyire kellene. Félek, hogy mi vár rám odakint a nagyvilágban, hogy el kell kezdenem egy egészen új életet és, hogy itt kell hagynom mindent, amit eddig az otthonomnak neveztem. Nehezen mentek le a torkomon a falatok. Ínycsiklandó volt mindegyik fogás és máskor örültem volna neki, hogy egy ilyen lakomát rittyentettek nekünk össze, de most kicsit feszengtem a helyemen és zavart az is, hogy nem láttam ugyanezt a feszengést a többi végzős diákon. Ők örülnek, hogy vége a tanulás adta szorításnak és az iskolai kötelezettségeknek. Lehet, hogy velem volt a hiba. A házpontok hallatán rezzentem csak össze merengésemből, de amúgy azt gondoltam semmi más nem lökhet ki személyes önsanyargatásomból. Tévedtem. A robbanásra mindenki egy emberként rezzent meg én is hatalmasat ugrottam ültő helyemben is. A robaj irányába meredek, de semmi jelét nem látom annak, hogy ez valami komolyan nyomasztó dolog lenne. Eleinte végigfut az agyamon, hogy biztos egy elsős szórakozik valami varázsigével, de amikor látom, hogy az igazgató egyre feszültebb és izgalmas szavak csúsznak végig a tanárok fülén én is kezdek félni. Az utolsó falatok lenyelésével nincs sok dolgom ugyanis egy fél csirkemell, ha lement az egész este alatt a torkomon így már pattanok is fel, senkivel és semmivel nem törődve, csak a saját irhámat mentsem. egyenlőre fogalmam se volt, hogy mire ez a nagy felhajtás, miért kell ezt a csodálatos évzárót így befejezni aztán mindenki kitisztul. A sötét jegy az égen egyből siralmas emlékeket ébreszt bennem, ahogy a testvérem karján pont ugyanezeket a jelet látom, hogy közli velem, hogy többé nincs közünk egymáshoz és egy másodperc alatt könnyek szöknek a szemembe. Legszívesebben a sikítozó diákokhoz szaladnék és befognám a szájukat, hogy csöndben legyenek már, nem tudom miért, de megszégyenítésnek éreztem a jelen helyzetet. Mintha nem is Voldemorttól hanem a saját bátyámtól félnének, hisz nekem összemosódott a sötét jegy és Killian egy emberré. Szemeimet törölgetve masírozok előre a tömeggel, kicsit talán lemaradva és nem olyan gyors léptekkel, mint kellene. Elvagyok a gondolataimmal, a szavaival az érintésével, ami túl valódinak tűnik ahhoz, hogy ne érezzem teljesen igazinak. Halkan felsikoltok, ahogy érzem, hogy a kezem után nyúl és magához ránt. Vegyes érzelmek tombolnak bennem. Valahol örülnöm kell neki, hogy újra láthatom és örülök is neki de félek. Nem tőle, hanem attól, amit képvisel. Érdekes módon a karai között még mindig biztonságban érzem magamat minden zavaró tényező ellenére. - Mi ez az egész Ian?! – vergődöm karjai között, mert minden lelki bizalmam ellenére a testem menekülne, és nyilván nem érzi magát túlságosan kényelmesen egy pálca simogatása és kéz szorítása által. Kezd ugyan minden világos lenni a zavarom azonban az arcomon ugyanúgy kiül még így is. Könnytől fátyolos szemeimen alig látom, hogy merre visz Ian de követtem mindent mozdulatát. Egyértelmű volt, hogy a halálfalók jöttek, Voldemort vezetésével, de vajon miért. Nyugtató volt a tény, hogy nyilván nem áldozati báránynak akar Voldemort elé rángatni a bátyám, bár tőle minden kitelt volna és éppen ezért rettegtem.
Nem akarok ünneprontó lenni, de nem tud különösebben felizgatni, hogy ki nyeri a házkupát. És szerintem nem én vagyok az egyetlen. Mármint még a Mardekár sem örülhet igazán, hiszen pár ponttal megverni a Griffendélt nem lehet túl nagy elégtétel. Bár ha láthatnék legalább egy halvány mososolyt Megan Morhange arcán, akkor szívesen bevállaltam volna, hogy a Mardekár jól lealázzon. Utólag már utálom magam, amiért ennyi pontot összeharácsoltam az év alatt. Valószínűleg felét sem érdemeltem meg. Míg Dumbledore beszél és az asztalok megtelnek rogyásig kajával, én csak bambulok a Mardekár asztal felé, mint bármelyik más nap, és belevésem az emlékezetembe Megan arcát, ahogy ott ül az ezüst-zöld tengerben, és remélem, hogy soha többé nem kell így látnom. Azért vannak árnyoldalai, ha az ember fia egy mardekáros után csorgatja a nyálát. Amikor a robaj becsap, majd a sikoly, és meghül bennem a vér, körülöttem mindenki megindul. Látom ahogy McGalagony integet, oldalra sandítok, James és Sirius tekintetét keresem mint valami űzött vad, de ahogy azt már bejelentették, tojnak idén az egész lakomára és évzáróra. Olyan hirtelen szakad rám az érzés, hogy egyedül vagyok. Az események felgyorsulnak, nem is vagyok képes lépést tartani velük, balomon keresem Petert, de valahová beleágódott a tömegbe. Tátott szájjal bámulok, próbálom kiszúrni a tömegben ismételten Megant, de nem látom sehol. Csak ekkor pattanok fel idegesen. Pont amikor hátravágódik az ajtó, és beözönlik rajta a sok csuhás, maszkos alak. Felpattanok a székemre, és körülnézek, hátha így jobban látok. Szinte csak én maradtam. A többiek a felbolydult alakzatban állnak, közéjü keveredve a maszkosok. Látom, ahogy több háztársam is pálcát ránt, mintha itt lenne a virtuskodás ideje. Én azonban most nem vagyok kíváncsi rájuk, csak egyetlen piszkosszőke hajzuhatagra fókuszálok, ami talán lehetetlenségnek tűnik ekkora zűrzavarban, én viszont már akkora mestere vagyok a Megan Morhange utáni stalkingolásnak, hogy nem okoz különösebb gondot. Mégis mekkora mázlim kell legye ahhoz, hogy kiszúrjam az egyetlen roxfortost, aki már egy halálfalóval dulakodik? Miért nem tud Megan Morhange megbújni valahol a háttérben, mondjuk egy pad alatt, amíg elül a veszély? Olyan érzés az egész, mintha éppen most váloznék á vérfarkassá. A tudatom teljesen háttérbeszorul, és az adrenalin elönti a testemet. Érzem, hogy tennem kell valamit. Mint egy gazella, úgy ugrok le a padról és indulok meg futólépésben a Griffendél asztal mentén. Meglepően jól naviglva az emberek között és próbálom tartani az irányt, amikor hirtelen az arcom találkozk a kőpadlóval. Semmi reccsenés, csak a tompa fájdalom, mintha most akarna felszívódni az érzéstelenítő. Felemelem a kezem, belakapszkodok a lábba, amin eltaknyoltam, és félszememet csúkva hunyorgok fel Jamesre. - Mfp – szólalok meg, érzem a vér fémes ízét a számban. És minden erőmet összeszedem, hogy feltápászkodjak, megragadva James ingujját és már rántom is magam után a tömegbe, ahol Megant sejtem, de az is lehet, hogy totál más irányba tartunk.
A mai nap más lesz, mint a többi. Tudom, és érzem, hiszen ma jött el a nagy nap. A varázsvilág megtapasztalja azt a rémületet, amit mi fogunk magunkkal elvinni a Roxfortba. Néhányan izgatottak, míg mások - ahogy Finn és jómagam - nyugodtan állunk egymás mellett. Természetesen bennem is motoszkál az izgalom, a félelemnek azonban szikrája sem lelhető fel bennem. Az őrület viszont átjárja a testemet. Én indulok meg elsőnek, és nem győzöm türelemre inteni azokat, akik már akcióba lépnének. - Ami azt illeti, az érzés ismerős, Finn. - mosolyodom el. Hányszor jártunk erre, főleg ketten, és hányszor tettük meg ezt az utat mikor kilógtunk és inni, vagy csajozni jöttünk le. Most más a helyzet. - Azt hiszem, igen. - nevetek fel halkan, aztán pedig elcsendesedek, mert elkezdődik az ajtaja. A nagyterem ajtaja berobban, előtte pedig vállon veregetem Finnt, és rámosolygok. Őrült kacajjal támadom meg a nebulókat, és ragadok meg egy diákot. A csuklyámat és a maszkomat egyelőre nem veszem le, úgy is meg fogom tenni, lássák a diákok, hogy ki lesz a haláluk. - Szép jó estét! - a csuklyám alatt elmosolyodom, ezt ugyan nem láthatják, de mindent csak a maga idejében, most a rémületé a főszerep. Megkeresném az öreg Bimba professzort mert szerinte tehetségtelen voltam az idióta gyógynövénytanjából, pedig én abból iszonyatosan tehetséges voltam. Az átkaimmal kifelé kergetem a diákokat a teremből, könnyebb egy csapdában elintézni őket. Egy csoportra leszek figyelmes, akik amúgy is együtt vannak, őket kezdem a lépcsők felé kergetni,
Bocsanat, telefonról jott, kód nincs sajnos most Akik velem lesznek egy csoportban: igyekszem majd jobbakat irni a második körtől :3
Eredetileg sem indult túl jól a napom. Az egész évzárós butaság minden évben jó ok a lakótársaim számára, hogy valamivel felbosszantsanak. Ja, persze csak akkor, ha már megtudtam, hogy ők voltak azok. Idén is a pálcámat lopták el. Idegesen indultam a Nagyterembe, kicsit sietős léptekkel is, mivel eddig csak kutattam és próbáltam rájönni, vajon mit ronthattam el? Természetesen nem találtam semmit az ég világon, ezért összecsomagoltam amit még menthettem és futottam. A beszéd előtt estem be, és leültem az egyik évfolyamtársam mellé. Körbenéztem, hátha itt találom a többieket. Nem is tudom, mit kezdhetnének a pálcámmal, hiszen nem tudják használni úgy mint a sajátjukat. Halk kuncogást véltem felfedezni a másik oldalról, kicsit hátrébb dőltem, hogy lássam az ismerős hanghoz tartozó embert és odatátogtam. - Adjátok vissza! - Természetesen egy fejrázáson kívül semmi mást nem kaptam. A vacsora elkezdődött, de hamar véget is ért, hiszen óriási robaj keletkezett pillanatok alatt. Felkaptam a fejem, amikor az ajtó berobbant, nagyon megijedtem, hiszen még megvédeni sem tudom magam, még annyira sem mint azelőtt ha nincs pálcám. De ekkor az egyik szobatársam ijedtében a kezembe nyomta azt, és mindannyian elkezdtünk rohanni. Mellettem egy lány kiabált, keresett valakit és leesett az asztalról. Odaléptem, Elaine-hoz, felsegítettem. - Segíthetek? - Ugyan nem vagyok valami jó partner a bénaságom miatt, de talán együtt gyorsabbak leszünk. És egyébként pedig senkit sem szeretek hátrahagyni. Ha úgy látjuk, itt az idő menekülni, akkor pedig a kijárat felé igyekszem, valahová feljebb, oda talán nem jönnek majd utánunk. Össze vissza kapkodom a fejem, nem erre a helyzetre születtem...
Vége megint egy évnek. Jövőre már végzős leszek, és akkor már úgy fogok itt ülni, hogy az lesz az utolsó vacsorám ebben a teremben. Most pedig iszonyat rossz érzéssel ülök itt. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de az igazgató szavait sem fogom fel igazán, csak gépiesen lapátolom a vacsorát a számba, és várom, hogy végre vége legyen, hogy nyugodtan tudjak menni az ágyamba, egy hatalmasat aludjak, és holnap mehessek haza, hogy ezt a káoszt és zűrzavart magam mögött hagyjam. Nem volt elég az, hogy a barátnőm visszajött, és semmire nem emlékszik abból az időből, amit együtt töltöttünk, de még nem is ismer... Ennél nagyobb szívást öregem, nehezen tudnék elképzelni. - Mi a...?! - éppen káromkodnék egy csúnyát a sikolyra, amíg kitör a pánik. Egyből a házvezetőmhöz, az öreg Slughorn profhoz rohanok, és a pálcámat tapogatom a zsebemben. Fogalmam sincs,hogy mitévők legyünk, hiszen ilyenre példa még aligha volt, és ahogy látom a helyzeten nem sokat fog javítani az sem, hogy a tanárok azt sem tudják, melyik fejükhöz kapjanak éppen, vagy kire küldjenek átkot. Egyelőre meg sem próbálkozok semmivel, hiszen hogyan is tudnék szembeszállni a halálfalókkal, plusz egyedül vajmi keveset érnék, hiszen ahogy látom mindenki azzal van elfoglalva, hogy a saját bőrét mentse. Éppen akkor akadok bele Lilybe és Marlsba, amikor már én is feladnám, és rohannék ki a teremből. Gyorsan magamhoz húzom őket, és a fejemmel intek egy villámgyors szabad utat kutatva, ki is rántom őket a nagyteremből, a legrövidebb utat használva a menekülés felé. Azt hiszem, hogy eléggé nagy szarban vagyunk. Legalább is, a helyzetből ez derülhetett ki. - Erre menjünk, azt hiszem láttam valamit! - próbálom túlharsogni a sikolyokat, a fejvesztve menekülő embereket, és a két lányt már elengedve, könyörögve nézek rájuk. Most saját magunkat kell menteni, nem érünk rá hősködni. Én is csak azért tettem meg ezt velük, mert egyedül voltak.
Fáradt vagyok, poros és valószínűleg én vagyok az egyetlen ember a teremben, akiből különféle varázsfőzetek maradékainak illata illetve szaga árad, erős menta illattal keveredve. A Szükség Szobájának kipofozása év végén nem a legegyszerűbb feladat, ha év közben a felgyülemlett piszok mennyiségével nem is foglalkozik az ember, hanem a takarítást folyton csak elnapolja, így sikerült kitolnom egészen az utolsó napig és szentül fogadom, hogy jövőre másképp csinálom. Hetente fogok nagytakarítást rendezni és nem tántoríthatnak majd el a lustálkodós gondolatok, vagy kisebb-nagyobb kalandok a birtokon. Ugyan, hagyjuk már! Jövőre is ugyanennyire szétszórt leszek, mint idén, ugyanúgy késésben leszek a beadandókkal, ugyanúgy azt fogom mondani, hogy Áh ez még nem is piszkos, az a pár csepp főzet a földön, falon, mennyezeten, széken, pulton, egér bundáján nem számít. Ha nagyobb lesz a baj, akkor érik meg a takarításra. Jövőre is minden ugyanolyan lesz, mint idén, leszámítva azt, hogy ugyanezen a napon nem úgy fogom elhagyni a kastélyt, hogy nemsokára ugyanitt, ugyanekkor, ugyanezekkel az arcokkal, hanem elindulok a magam útján az ismeretlen felé. Nem is figyelek az igazgató úrra, sem pedig az üdvrivalgó zöldekre, akik idén elnyerték a házkupát pontosan négy ponttal az orrunk elől, de még az előttem felsorakozó ételhalmokra sem, csak arra tudok gondolni, hogy szeretnék aludni, hogy addig se kelljen a jövőmre gondolni, és szeretnék végre tiszta lenni, mert nem hiszem, hogy a mellettem ülők ezt a szagelegyet hosszabb távon el fogják viselni, bár egyenlőre nem adták még annak jelét, hogy a szag gyomorforgató lenne. Tekintetem az ételhalmon időzik és igyekszem eldönteni, hogy miből fogok szemezgetni vacsora végéig, de úrrá lesz rajtam a bőség zavara és csak válogatok, végül pedig a kímélő koszthoz tartozó ételek közül választva pakolom meg a tányéromat és látok neki a vacsorámnak, amit igyekszem nem csak turkálni és ide-oda lökögetni. A fáradtság ellenére mondhatni mégis felvillanyozva érzem magam a szünet gondolatától és legnagyobb meglepődésemre hamar átadom magam a megnyugvás érzetének, hogy holnap hajnalban nem kell semmiféle bonyolult házi dolgozat miatt fölkelnem, hanem alhatok egy kicsivel tovább. Máris jobban csúszik a vacsora, mialatt hallgatom a többiek csevegését és a késői kelésre gondolok, na meg próbálom figyelmen kívül hagyni az idegesítő bizsergést a tarkómon, ami arról ad hírt, hogy valaki megint állatkertben érzi magát és bámészkodik, most viszont rajtam akadt meg a szeme. Automatikusan a mardekáros asztal felé nézek és amint meglátom a kukkolót, elmúlik a bizsergés, arcomra pedig csak egy apró mosoly ül ki, ami hamar le is lohad. Értetlenkedő arccal nézek Amycusra, akiről lerí, hogy szívesebben lenne máshol a világon, csak nem itt, de azt hiszem, hogy ezt a témát már nem lesz alkalmam soha többé feszegetni. Összerezzenve ejtem ki kezemből az evőeszközeimet és nyakamat behúzva nézek el az egyik ablak irányába,. Eluralkodik a pánik mindenkin, hiszen egyszerre próbál meg mindenki kinyomakodni a terem ajtaján, nekem pedig annyi helyem marad a tömegben, hogy felálljak és beálljak a menekülők sorai közé. Zsebembe nyúlva megmarkolom a szemüvegemet és reszkető karral szorítom, hogy amikor elérkezik az idő sikeresen megmentsem az irhámat. Nem én leszek az év legbátrabb Griffendélese az is biztos.
A hozzászólást Agatha V. Greewy összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 3 Júl. - 18:42-kor.
A nagyteremben a helyzet egy kissé normalizálódik, hiszen a diákok nagy többsége már elmenekült, a zűrzavart kihasználva, amibe Fabian és Evan is belezavarodott. Előbbi azért, mert a sok diák közül már alig néhány maradt itt, utóbbi pedig azért, mert láthatóvá vált a Jegy a bal alkarján. Ugyanakkor Fabian számára a legnagyobb nyugtalanító tényező mégis Albus Dumbledore. Az ősz igazgató ugyanis eddig ura volt a helyzetnek, és most sincs ez másképp. Sietve odaszalad az ott ragadt diákok segítségére, hiszen neki nem számít, hogy ki melyik ház tagja, mindet ugyanúgy szereti. Elsőként Siljét majd pedig Agathát helyezi a védelme alá. Mindeközben Fabian helyzete sem a legmegnyugtatóbb, hiszen Evan-t ismeri, és nem tudja eldönteni, hogy ő most kihez hű. Az igazgatót megtámadnia botor döntés lenne, de a gondolattal ugyanúgy játszik, hogy megtegye. Az igazgató ura a helyzetnek, a harc egyelőre áll, azé lesz az első lépés, aki gondosan végiggondolt mindent. Végül Fabian lassú léptekkel indul meg Evan felé. Andrew is fél, hiszen nem tudja, hogy mi várjon rá. Minden, amit eddig tanult, az hasztalan. A teremben furcsa, egyben vegyes érzelmek keringenek: a nyugodtság és a félelem érzete. Előbbi Albus Dumbledore miatt, a félelem pedig a csata miatt. Az ajtó bezárult. Senki sem menekülhet.
Hát ez is eljött. Az év vége, az evés, a nagy lezárás. Sokadik alkalom, és még áll előtte pár. Nem mondani, hogy rosszul viseli, és bár nem valami nagy zabagép, birkatürelemmel képes bírni azt a zajt, amit a kisebbek, és a lepcses szájak okoznak. Ő is szokott, persze az ő hangja messze elveszik a többiek mellett. Jelenleg is csendesen társalog a mellett ülő háztársával. A pontverseny állása őszintén már rég nem érdekli. Kicsinek nyüszített, ha csak egy pontot is elvesztettek, és ő bőszen osztogatta tudását az órákon, hogy visszacsörögjön bele ami elveszett, és, hogy a győzelem is sikerüljön. Aztán erről lemondott, mert tudatosult benne, hogy ez a két másik ház közötti verseny csak, az ő háza meg csak.. van. Hisz ki törődik a Hollóháttal, ha ott a nagy Griffendél és a Mardekár, akik csatáznak, akik látványosan versengenek. Mindenki oda koncentrál, ő meg senkire, hiszen van elég dolga, ha nem, lefoglalja magát mással. Így, csak udvariasan tapsol, amikor bejelentik azt, ki mit nyert, ki a nagy győztes. Remek. Az evéshez készülve csendesedik el, és kezd neki a fogásoknak. Hallgatja a dühös szavakat, amik arról szólnak, hogy miért ők nyertek, miért nem mások. Az ígéreteket, akik bőszen szórják, hogy jövőre majd mi nyerünk. Erre egy sunyi mosoly terül szét arcán. Hát persze. Majd pont most. Minden évben ez van, és ha ő nem is töri magát, sokan igen. Hajrá akkor, lesz ami lesz. Épp nyúlna a következő fogásért, amikor valami odakint robban. Robban? Szemöldöke a magasba szökik, és a kijárat felé pillant. Egykettőre minden hang elcsendesül, ami ritka, mert még az igazgató beszéde alatt is szoktak páran sutyorogni, de most semmi. Hallani, ahogy a gyertyák csonkja serceg. És ekkor feláll ő, az igazgató. A falat már rég nincs a szájában, fel is emelkedik, ahogy kimondja a bölcs, és úgy hallgat tovább. Már nem is érdekli, mi lesz utána, addig eljutott, hogy ki innen, és ez elég. Aztán elszabadul a pokol..
***
A sikoly szinte beleégeti magát a tudatába. A fejek forgolódnak, és ő is megpillantja azt, amitől mindenki retteg. A pánik elkerülhetetlen, és ha elsőként is felállt, semmit sem ér vele. Az emberek megindulnak, fel is lökik őt, ami annyira meglepi, hogy pár pillanatig a földön köt ki. Mire feltápászkodik, orrából kisebb patakban csordogál a vér, ami annak köszönhető, hogy egy testesebb háztársa képen könyökölte. Még hogy a házvezetők mögé?! Mindenki arra megy, amerre lát. Ablakon át, legapróbb egérlyukon át. Andrew egyszersmind az asztal tetejére ugrik, ott kezd el rohanni a kijárat felé, majd meg is torpan – vicces, hogy épp a pudingos tálban áll fél lábban. Az ajtó kirobban, betódulnak a csatlósok, a sötét arcok, és a menekülés más irányt vesz. A pálcáját előrángatva a zsebéből, leugrik az asztalról, majd fel a másikra, és azon rohan tovább. Majd rájön, hogy ezzel tökéletes célponttá válik, így visszaereszkedik a tömegbe, vagyis annak maradványába. Az esés, az ugrálás elvette az idejét, és mire eszmél, már alig maradtak itt. A sok idegen arcra pillant, szemében félelem csillog, szíve veszettül kalapál, pálcát tartó tenyere izzad. Fejében cikáznak az átkok, amiket tanítottak neki, amiket ő tanult szorgalomból. Közben hátrál, közelednek felé, és így keveredik az igazgató közelébe. Megnyugtató a dolog, és végül megpillantja a szőke griffendélest is. Akit ismer. - Agatha.. – csak ennyit mond, és behúzódik mellé. Felettébb kellemes látvány lehet a vérfoltos arcával, de ő elszánt. Tekintetét le sem veszi a betolakodókról.. Lesz, ami lesz..
Szavak 558 ♣ Ruha ♣ Hangulat ♣ pótolva az első kört is
A kezdeti káosz és pánik lassan ülepszik le miután a tetőfokára hágott, kissé bosszantó, hogy oda a meglepetés ereje és néhányan sikeresen kijutottak a teremből, hála a mindenre kész tanároknak. Kellemetlen eme bámulatos felkészültség a részükről, ám semmi kedvem követni őket. A hajtóvadászatra ott vannak a többiek, hogy elkapkodják a süllyedő hajóról menekülő patkány hordát. Pálcám előre szegezve egyelőre még célpont nélkül a fölöslegesség teljességével nyugszik a kezemben, amíg felméri az új kialakult helyzetet. Pusztán néhány diák maradt itt, de ez csöppet sem zavar, számomra ők nem jelentenek túlzottan nagy kihívást, pusztán kellemetlen tényezők voltak, akiket szintén szemmel kell tartanom, nehogy valamelyik összekaparja minden bátorságát egy átok erejéig. Igazán kínos lenne, ha tőlük kapnék be egy átkot, nem tüntetne fel túl jó színben. Kissé átkozom magamat, amiért vágytam a kihívás izgalmát, amikor realizálódik bennem, hogy bizony a drága igazgató úr a teremben maradt velem, sőt ott is ragadt, hiszen az ajtót valaki gondosan rájuk zárta. Albus Dumbledor. Szám szegletébe keserű mosoly költözik a varázsló miatt, akitől még a Nagyúr is tart és minden okom meg van rá, ahogy neki is. Kellő önbizalommal rendelkezek, ám tisztában vagyok, hogy a vén rókát egy tisztességes párbajban nem győzhetem le, így bármennyire is csábító a dolog a magas kockázat miatt jobbnak vélem elvetni azt az eleve botor ötletet, hogy vele bocsátkozzak harcba. Dumbledort csak csellel győzhető le, várnom kell a megfelelő alkalomra, amíg az igazgató esetlegesen vét egy hibát. Egy hibát, amit vagy a szentimentalizmusa miatt fog elkövetni, vagy lehet el sem követi, ami nem túl biztató kilátásokkal kecsegtet számomra. A diákokat rögtön védő szárnyai alá helyezte az ősz aggastyán, amire számítani is lehetett, így szinte ők is elérhetetlenek. Izgalom és nyugtalanság szaporázza eddig nyugodt ütemességgel dobogó szívemet. És a helyzete akkor sem javul, amikor a velük ragadt tanárra pillantok a szemem sarkából, akinek jól kivehetően ott virít bal karján a Jegy. A billog, ami testvéremmé, cinkosommá kellene, hogy emelje, ám mégis fenntartással kell fogadnom Evan személyét. Személyesen nem is ismerem a jó professzort. Gondolatok cikáznak az agyamban, sebesen az idő tört része alatt. Ha velünk van, akkor minek fedte fel magát ilyen hamar? Bölcsebb lett volna várnia vele, vagy meg sem tenni, ha a Nagyúr kémje. Félelemből tette volna? Ezzel akarta felhívni magára a figyelmemet, hogy ne bántsam? Ám lehet, hogy számára az a billog nem jelent semmit. Nem vagyok olyan ostoba, hogy a Jegy láttán bárkiben megbízzak, sőt még saját társaimban sem bízok, hisz megtanultam, hogy az emberek hűsége csupán csalfa illúzió, hiszen mindenki a nyertes oldalon szeret állni. Nem vagyok annyira botor, hogy ne lennék tisztában azzal, hogy nem csak a Nagyúr használ kémeket, úgy lehet közöttük is kémje a másik oldalnak. A vén róka igazgató sem ostoba ezt el kell ismernem, de ha csak itt állok előre szegezett pálcával, akkor sosem ugrik ki a nyúl abból a bizonyos bokorból nem igaz? Evan felé lépkedek, mindezt úgy, hogy a professzor úr közte és az igazgató úr meg a körülötte összegyűlt diákok között helyezkedjen el kitakarva személyemet. Felhasználom védelemnek, ha velünk van akkor a rászegezett pálca még előnyére szolgál, majd a későbbiekben a Jegy ellenére is. Ha pedig Dumbeldor hű ölebe? Nos, akkor legalább így képtelenek egyszerre rám támadni. Hisz bármennyire is bánok ügyesen a pálcával a helyzeti és a számbéli fölény nem nekem kedvez sajnálatosan. Így legalább mindenkit egyszerre tarthatok szemmel és nem kell pillantásomnak ide-odacikáznia, hiszen itt egy kis lemaradás a történésekről is veszélyes hátrányba sodorhat. Nem kellene lemaradni a vén róka nonverbális varázslatairól némi figyelmetlenség miatt. - Csodás esténk van nem igaz Dumbledor professzor? Bár nyilván számomra jóval csodásabb ez az est, mint az Ön számára. Tudja érdekes ez a kis patthelyzet, amiben most ragadtunk. Azt itt ragadt gyermekeket megvédheti, de mi lesz azokkal akik odakint ragadtak? Akik épp most vívnak élet-halálharcot? Valóban megengedheti magának, hogy eltékozolja idejét? Csak mert nekem rengeteg időm van...- próbálkoztam meg a verbális csatával, ha már a pálcámmal képtelen voltam csatázni. Tekintetem a másik professzort és a mögötte lévőket is gondosan szemmel tartja. Nem hittem, hogy szavaimmal Dumlebornál célba találok, hírhedt a higgadtságáról, ám talán valaki másnál elszakad a cérna, ami lehetőségeket nyit ki előttem. Előbb-utóbb valaki lépni fog, sőt talán hibázni is és nekem minden lehetőséget meg kell ragadnom. Ráadásul a csevegés némileg elűzi a lassan beálló unalmat és talán elaltatja mások éberségét is.
Káosz, sikolyok minden irányból, egymást taposó diáksereg. Mindenki szeretné magát a nagyteremtől a lehető legtávolabb tudni, de még az iskolától is, amilyen gyorsan csak lehet, nem számít mások testi épsége, mindenkinek csak a sajátja, a saját élete. Így esik meg, hogy egy szerencsétlen botlásnak köszönhetően hamar a földön találom magam, pánikoló diáktársaim pedig úgy taposnak rajtam keresztül, mint egy apró hangyán. A fájdalom vörös köde elborítja egész elmémet és vészvillogók jeleznek csak az agyamban, amelyek arra sarkallnak, hogy menjek már valahová, ahol biztonságban vagyok, de képtelen vagyok mozdulni. Egyrészt olyannyira fáj mindenem, hogy kételkedem benne, hogy valaha is lábra fogok újra állni, másrészt meg a tömeg olyan szorosan ölel körbe, hogy képtelen lennék bármerre is mozdulni. Így kell meghalnom, hogy halálra tapos a menekülő diákok csordája és még csak meg sem tudtam próbálni elmenekülni, vagy megvédeni magam? Ennél mindig szebbet képzel el magának az ember, pláne ha teljes tudatában van annak, hogy matrica vékonyságúra tapossák össze. Kábult fejemet fölemelve nézek körbe a lábak erdejében menekülési útvonal után kutatva, amikor meglátom szinte élettelen bal kezemet, aminek nem csak a fájdalmát nem érzem, hanem magát a létezését sem, hogy ez a testrészem még hozzám tartozna. Föléled bennem újra a pánik, ahogy nézem a lilás feketére rúgott, taposott karomat és ez olyan erős adrenalin löketet ad, hogy a fájdalomról rövid időre megfelejtkezve indulok el kúszva oldalsó irányba, hogy a padok alatt menedéket keresve mentsem az életem, de nem könnyű a feladat. Mintha nem akarnának elfogyni az emberek. Mások lábába belekapaszkodva húzom magam a védelmet nyújtó padig, elviselve lerázó erős rúgásokat, és mire sikerül bekúsznom a pad alá, már csak homályos foltokat látok a világból, a hangokat egyre tompábban hallom és nem csak a bal karomat nem érzem, hanem egyáltalán bármiféle fájdalmat, ami ilyen esetekben fellép. Reszketve nézek föl a pad aljára, már amennyit látok belőle és hagyom, hogy az eszméletvesztés magával sodorjon.
Néma csend. A sikolyok elültek, nem hallom őket, illetve mégis, de nagyon távolról, mintha füldugó lenne a fülemben. A pad fájának erezetét kezdem egyre élesebben látni, ahhoz képest, amennyire szédülök és hányingerem van, nem beszélve a mindenemet széthasító fájdalomról. Mi történt? Miről maradtam le? Halk sziszegést hallatva nézek oldalra és figyelem azt, ahogyan nem történik semmi, csak lábakat látok, amik nem tudom kikhez tartoznak. Lábak, amiket ismét homályosan kezdek látni, megjelennek a fekete foltok és agyam jobbnak látja, hogyha újra a tudattalanság mezejére sodorna, hadd pihenjek egy kicsit, csak amíg ez az egész véget nem ér, de testem önmagától mozdulva próbálkozik meg a felülés megerőltető feladatával kezdve azzal, hogy bal kezemre támaszkodva próbálom meg feltolni magam, minek következtében soha még nem érzett fájdalom fut rajtam keresztül, akár a villámcsapás, ködösödő elmém pedig pillanatok alatt tisztábbá válik, mint amilyen valaha volt. Szemeimet sós könnyek marják, számat pedig erőnek erejével szorítom össze, hogy ne ordíthassak, de legalább sikerült felülnöm. Hátamat az asztal lábának vetve, a fájdalom által generált hányingerrel küszködve nézek le a használhatatlan végtagra, amit mintha ezernél is több izzó késsel döfködnének. A többi fájdalom, amit érzek, ehhez képest csak csiklandozás egy vidám nyári napon. Nadrágom szárát felhúzva húzom ki zoknimból a pálcámat és szegezem rá a törött karra. Fogaim összekoccannak a reszketéstől, ajkaimat pedig hiába próbálom nedvesíteni, nyelvem is olyan száraz, mintha egy darab szappanos szivacs lenne. 'Hip... hippo... hipp... hippokr... ' - nem tudom kimondani. Képtelen vagyok rá fogaim kocogása miatt. Hideg verejték csorog végig az arcomon, pálcát szorongató kezemet pedig leeresztem. És most mi lesz? Itt maradok az asztal alatt, amíg ki nem mennek, hogy aztán kereket tudjak oldani? Nem megyünk innen egyhamar sehová, ha jól sejtem, legalábbis a beálló csöndből ítélve. Látom Dumbledore talárját, mögötte pedig áll még másvalaki is. Remek, nem csak én vagyok az egyetlen szerencsétlen, aki itt ragadt bent. Ideje lenne előmásznom az asztal alól, mindenbizonnyal már meghallották az elcseszett próbálkozásomat karom csontjainak összeforrasztására, de még ha ezt nem is, akkor az összekoccanó fogakat biztosan. Hátam mögé nézve mérem föl a búvóhelyem alól való kimászás kockázatait, de pillanatnyilag szabad a terület. Akadálymentesen jutok ki, ugyanis a menekülők minden széket fellöktek, ami az útjukba akadt, de nem lepődöm meg azon sem, hogy az ételmaradékok szanaszét hevernek a földön, tálak, tányérok törtek össze, padok mozdultak el a helyükről vagy dőltek fel. Nem volt még itt semmiféle csatározás, de máris úgy néz ki a hely, mintha itt dőlt volna el minden. Vergődve mászom ki az asztal alól és amint tornacipős talpam a földet éri, rögtön üvegszilánkok kezdenek csikorogni alatta. A pálcát egy másodpercre sem engedem el, és amint fölegyenesedem le sem eresztem, de ha most megtámadnának a pálca sem védene meg, maximum annyira, hogy hozzájuk vágom és elszaladok. Hova tűntek a főként magamtól megtanult átkok és rontások a fejemből, nem beszélve a kötelező tananyagról, ami arra tanított, hogy hogyan védjem meg magam? Mondhatnám azt, hogy jelenleg velem is csak eggyel többen vagyunk a teremben. Sietve, már amennyire fájó lábaim engedik, kerülök az igazgató úr védelmének sugarába, az ellenségről tekintetem egy percre sem veszem le. Félek, az az igazság. Már nem érdekel, hogy mennyire fáj ez meg az, csak az, hogy élve jussak ki innen, szívem pedig majdnem kiugrik a helyéről, amikor egy hang közvetlenül mellettem a nevemen szólít. Dühös pillantás kíséretében nézek a mellettem lévőre, de mint fölismerem benne Andrewt, a kemény tekintet helyét ismét átveszi az, ami félelemmel van teli. 'Te sem jártál túl jól.' - célzok az orrából patakzó vérre, majd nézek le az élettelen karomra, mivel megemelni nem tudom. Összerezzenek a hirtelen megszólaló férfi hangjától, de tekintetemet ide-oda kapkodom a jelenlévők között. Ideje bátornak lenni.
Megpillantom Finnick-et, éppen csak egy pillanatra nézek félre, rá, majd pár másodperc alatt sodródom el Antonin mellől, a morajló diák-, és halálfalóseregnek hála. Bár igyekszem higgadtnak látszani, mégis kiül a kétségbeesés az arcomra, nem szerettem volna őt elveszteni, az pedig, hogy jelen pillanatban megtaláljam a kastélyban, ami most leginkább egy nyüzsgő méhkashoz hasonlít, igencsak kevés, hiába kapkodom egyik oldalról a másikra a fejemet. Fel is adom, bár nem szívesen, de saját magammal kell most foglalkoznom, belátom, így próbálok kitörni az emberek ostroma alól. Vállakat, és karokat ragadok meg, és lökök félre, kíméletlenül gázolok át diáktársaimon. Mindössze egy cél vezérel, hogy magamat mentsen, mert az ígéretem Antonin-nak, megszeghetetlen. Csak az arca lebeg előttem, és az, hogy minél előbb láthassam végre. Már majdhogynem sikerül elhagynom a termet, mikor megérzem egy kar szorítását a sajátomon. Hiába igyekszem kiszabadítani magamat a fogásából, egyszerűen képtelen vagyok. Dühösen nézek fel a kéz tulajdonosára, tekintetem szembetalálkozik az igazgatóéval. Legszívesebben arcon köpném, csak engedjen el, semmi szükségem nincs rá, sem a segítségére, ami jelenleg inkább akadályoz engem, mintsem segít. Eszembe jut, amit Finnick-nek mondtam róla, hogy nem tartom semmire se, gondolataim pedig máris körvonalazódni kezdenek, most valóban bebizonyíthatom, hogy tényleg nem hiszek benne, és az úgynevezett hatalmában. Ernyedten engedem le a karomat, látszólag megadva neki magam, hagyom, hogy magával vonszoljon a szerinte biztonságot jelentő terület felé. A terem lassan kiürül, mindenki szétszéled, csak páran maradunk bent, az igazgatóval, egy professzorral, két diáktársammal, és egy halálfalóval az élen. Utóbbit látásból már ismerem, Finnick tanítás révén láttam már párszor, viszont fogalmam sincs, hogy a felismerés kölcsönös-e. Mindenesetre egyelőre meghúzom magam, és nem csinálok semmi kétértelműt sem, a körülöttem lévőkkel sem törődök különösebben, mindössze egy-két lopott pillantást vetek rájuk. Igyekszem nem okot adni a pálcahasználatra, viszont a saját gesztenyefám erősen simul a tenyerembe, hogyha kell, használni tudjam majd. A kérdés már csak az, ki ellen?
“Nem bírtam harc nélkül feladni az eleve vesztes csatát.”
Engem is megbélyegzett a hatalmas káosz egy jó nagy adag feszültséggel. A rohanó diákok, az őket menekíteni próbáló tanárok, én meg csak állok itt egy helyben, hagyom, hogy az ajtó felé sodorjon a tömeg, de.. De hisz nem engedhetem, itt van rám szükség. A tömegből minden erőmmel próbálok kitörni, és végül sikerül. A fal mellé kerülök, mire kiürül a terem. Hatan maradtunk, és az ajtó ropogva csukódott be a tömeg után. Körbenézek a teremben, és azt kell látnom, hogy szeretett főnököm ura a helyzetnek, kényszertársam pedig nem hiszem, hogy rá fog támadni. A három diák többé-kevésbé jól néz ki, bár a fejvesztett menekülésnek ők is áldozatai lettek, mint fizikailag, mind mentálisan is.
Nem kimondottan félek, de azért az idegesség látszik rajtam, még, ha igyekszem is takargatni. Ezen kívül pedig oltári nagy kínban vagyok. Dumbledore mellé állnék, de közben itt van Talbot is, aki biztosan hátamba mártja a kést a Nagyúrnál az első adandó alkalommal. A kezemen kirajzolódó billoggal már nem is igazán törődök. Minek? Sosem érdekelt a sötét oldal, csak a testvéreimnek akartam jó gyerekkort. Akkora bűn ez?
Egy kis habozás után a két ellenséges oldal közé sétálok, és jobbra-balra tekintgetve gondolkodok, kezemben pálcával. Tisztában vagyok a ténnyel, hogy rosszabb helyet nem választhatok erre, de jelen pillanatban nem akarok biztonságos helyen lenni. Át akarok állni oda, ahová való vagyok, mégis, ha elindulok az egyik irányba, valószínűleg a másik oldalról a hátamba jön egy átok, így cselhez folyamodok. Persze, a jó oldalt választom, mégis Talbot felé indulok el hátrafelé menetben, mikor meglátom, hogy neki én vagyok a célja. Ha azt hiszi, hogy vele vagyok, remélhetőleg nem támad rám, és így legalább közelebb leszek hozzá. Biztosabban fogok tudni célozni rá. Mögé lépek és próbálom az igazgatóval szó nélkül közölni, hogy miért is álltam ide. Kezdetnek pálcámat a legapróbb szögben fordítom az előttem álló felé ügyelve arra, hogy azt ő ne vegye észre, de a professzor sasszemének feltűnjön ez az apróság.
Kollégáimnak hála egy percet sem vesztegetünk el, mégis zsigerileg támad a szörnyű bizonyosság: még ez sem lesz elég a diákok kimenekítéséhez. Nem nyerhetünk egérutat, mikor váratlanul csapnak le ránk Tom hiénái. Valószínűleg őt bosszantaná leginkább, ha tudná, még mindig nem vagyok hajlandó jelenleg preferált nevén nevezni egykori tanítványomat. Voldemort. Vajon ők, akik most betódulnak, szétzilálva az évszázadok alatt létrehozott biztonságos fészek nyugalmát, hányan merik főnöküket megszólítani? Hányan mernek majd a szemébe nézni, miután visszavertük őket?
Merthogy ez meg fog történni, afelől nincs kétségem. A kavarodást kihasználva sebesen megidézem patrónusomat, és a főnix pillanatok alatt, néhány sebes szárnycsapással eltűnik az ásító égbolt peremén. Londonba veszi az irányt, ahol a Mágiaügyi Minisztérium aurorjai hamarosan felismerik majd a Roxfort igazgatójának hangját: "Voldemort csatlósai megtámadták az iskolát! Jöjjenek annyian, amennyien tudnak, és hozzák magukkal medimágusok különítményét is!" Így már nincs más hátra, mint feltartóztatni a kegyetlenkedőket. Szemeimben indulat villan, amint megpördülve felismerem Talbotot.
- Valóban, csodás volt. Figyelmeztetlek, fiam, botorság volt ma este idejönnötök! Az aurorok hamarosan ideérnek, és minden csepp ártatlan vérért drágán meg fogtok fizetni! - szólok mennydörögve, majd a teremben ragadt diákokra nézek. Egy apró hunyorgás kíséretében megpöccintem a pálcám, és pajzsbűbáj választja el Agathát, Siljét és Andrewt a veszélyes ellenféltől. Ezzel is nyerek számukra néhány másodpercnyi előnyt. Ekkor tűnik fel pedagógustársam furcsa viselkedése. Látom, amint testbeszédével próbál jelezni, remélhetőleg elértem a célzását. Egyelőre nem próbálkozom legilimenciával, nyílt terepen talán meggondolatlanságra késztethetné a jelenlévő halálfalót. Közelebb lépek az ellenséghez, pálcámat előre szegezem. Nem túl agresszív módon, de jelzem: kész vagyok támadni, és megvédeni mindazokat, akik hozzám tartoznak. A nagyterem falain kívül is.
A patthelyzet, ami a teremben alakult ki, már-már idegőrlőbb, mint a kintről beszűrődő csatározások, sikolyok és kiabálások zaja. Mégsem tehet senki semmit, hiszen az ajtó bezárult, és itt bent is készül kialakulni egy, vagy akár több párbaj. A diákoknak Dumbledore professzor mögött egyelőre nem eshet bántódásuk, Evan egyértelműnek látszó jeleiből kiderülhet az is, hogy kinek az oldalán áll. Fabian pedig nem lépett egyelőre akcióba, senki ellen. No, de képes kezelni ezt a helyzetet? Vajon tudja már, hogy mihez kezdjen? Ő is tudja, hogy botorság lenne megtámadnia az igazgatót, ahogy azt Dumbledore professzor is elmondta, Hayes professzorral azonban nem ez a helyzet. Egy próbát megérhet. Mindeközben Agatha és Andrew örül a védelemnek, amit az igazgató ad, Silje gondolatai egészen más irányba terelődhetnek. Ha megtámadja az igazgatót, vajon milyen lesz a helyzet? Soha nem lehet tudni, mégis ez egy olyan gondolatot szül benne, ami visszafogja. A patthelyzet tehát tovább folytatódik, a kérdés az: meddig? Ki bírja kevesebb ideig a feszültséget? Kin uralkodik el a türelmetlenség, ki nem bírja elviselni a terhet, ami a vállait nyomja? Minden jel arra mutat, hogy Fabian az, aki a legkevésbé bírja elviselni ezt az egész szituációt.
Hát a fene vigye el ezt az egészet. Az egész sötét varázsló oldalt, mindent. Ő csak egy vacsorát akart, pihenést, és a tanév végét. Olyan nagy kérés volt ez? Andrew kicsit felhúzta magát. Nem, nem fog nekimenni senkinek sem, annyira sikerül megőriznie a hidegvérét, de gyomra bukfencezik, stresszfaktora a végét járja. Mély levegő, kifúj. Remek. Orra még mindig sajog, és talán szivárog is, azonban nemigen hatja meg, csak kézfejével törli meg a problémás területet, amivel nem ér el nagyon semmit. Sőt. A kezét farmerjába törli, jó pasi módjára, nők rémálmaként. És akkor nem is kell arról beszélni, hogy mennyire maszatos a képe. Azonban nem ezt tartja most fontosnak, már rég nem az, hogy hogyan is néz ki. Az alakok körvonalazódnak, majd kilépnek a rivaldafénybe. Szó szót követ, és egy ismerős alak, akit majdhogynem nap mint nap láthatott, érdekes fordulatot vesz. Hát ilyenkor derülnek ki csak a dolgok. Persze, neki ez egyelőre nem egyértelmű, inkább hiszi azt, hogy nem tudja kezelni a helyzetet, tanácstalan, összezavarodott. Ki ő, hogy bárkit is elítéljen. Nem fog, majd csak akkor, ha annak komoly jele lesz. A jelek azonban szép lassan tornyosulnak. Ez egy ilyen helyzet, szerencsére neki semmi rejtegetnivalója nincsen. Másoknak talán igen. Ezek után majd a leplek hevernek a földön, nem a köpönyegforgató emberek állnak előttünk. Követi tekintetével a férfi menetelését, és ő csak annyit lát ebből, ami a látszat. Fel is mordul, és elfordulva, a szájába mosódott vértömeget egyenesen a padlóra köpi. Nem sok, mivel ajkai nem sérültek, de elég arra, hogy ő megmutassa, mit gondol a rosszakról. A védelemtől, melyet nyújtanak nekik, némileg megnyugszik a lelkiállapota, fellélegzik. Ha másra nem is, arra tökéletesen időt ad, hogy átgondolja, mit tehet meg akkor, amikor majd a pajzs lehull, és cselekednie kell. Addig is figyelhet arra, akit maga mögé utasított. Nem fordul Agatha felé, csak mellé slisszan, tekintetét a trión tartva, minden mozdulást követve. - Ez? Ugyan, semmiség. Csak ellenállhatatlanabb vagyok tőle – még egy vigyort is megenged magának, tudván, hogy feszült helyzetben egy kis humor jót tesz csak. Reméli. Tekintete végül elszakad az alakoktól de csak addig, ahol a lány karja pihen. - Sosem tudsz magadra vigyázni.. – a vigyor eltűnik, helyette morcos pillantás, és hangnem veszi át a helyét. Nem biztos abban, hogy ezzel teljes mértékben meg tudna birkózni, de nem is maradhat csak így. Most nem. A sérült kart finoman emeli fel, mintha üvegből lenne, azonban csak annyira, hogy rászegezhesse a pálcáját. - Ferula – mondja határozottan, mire a törött karon egy szorosan tartó, nyomást, és terhelést csökkentő sínpólya jelenik meg. Érezhetően könnyebb lesz a helyzet. – Nem akarok kísérletezni, de ez kitart, ameddig nem tudunk a gyengélkedőre menni – reméli, egybe is fog maradni. Elengedi a kezét végül, és ismét visszatekint a varázslók felé. Csak legyen eszük, és menjenek innen.
Nincs ínyemre a kialakult helyzet és akkor még igencsak finoman fogalmaztam. Bár az én alaptermészetem is a türelemben gyökeredzik, most igazán ingó talajba ért ez a gyökér, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a drága Dumbledort nem győzhetem le ebben a „ki a türelmesebb” játékban. Mily átkozottul bosszantó ez a helyzet, de talán én gondolkodom túl sokat. Néha talán nem a megfontoltságra kellene hagyatkoznom, hanem az ösztöneimre, amik veszettül ordítanak, hogy csináljak már valamit. Túl sokat mérlegelek és a percek egyre csak peregnek megállíthatatlanul. Szavaimmal próbáltam a jó igazgató úr végtelennek ható türelméből lemorzsálni valamennyit, de úgy tűnik nem jártam sikerrel, sőt kénytelen-kelletlen be kell látnom, hogy ügyesen elérte, hogy az időhúzás immár nekem se kedvezzen túlságosan. Nem is vártam kevesebbet a vén rókától. A szavaira bólintok, pontosan megértettem a verbális fenyegetése mögött húzódó komolyságot és pontosan ekkora komolysággal feszül a vállamra teherként, hiszen nem vagyok egy komolytalan ember. De ki engedhetné meg magának Dumbledor professzort félvállról vegye? Ha van ilyen varázsló vagy boszorkány szívesen látnám jelenleg az oldalamon. - Ohh, akkor ez az este immár számomra is lassan kellemetlenné válik, bár bánom, hogy rögtön elmondta a meglepetést, így lelőtte a poént... - válaszolok némi csalódottsággal hangomban. Nem csak az igazgató aggasztott, hanem a Hayes is. Még mindig nem derült ki, hogy akkor most velem, avagy ellen kívánkozik harcba bocsátkozni, ha úgy adódik? És ezzel az eggyel tisztában voltam, hogy úgy fog adódni nem sokára. Nem lepett meg, hogy Dumbledor biztonságba helyezte a diákokat, s eléjük állt kitakarva őket előlem, rám szegezett pálcával. Jó lesz figyelni arra a pálcára, főleg, hogy drága tanártársunk lassan mellém kezdett hátrálni. Nah ez a tény rohadtul nem nyugtatott meg, főleg, hogy mögém akart kerülni. A-a. Nem vagyunk mi annyira jóban, hogy csak úgy nézzem, hogy engem használ menedéknek. Nem is beszélve arról, hogy immár az egyetlen lehetséges célpontom ő volt, amit minél előbb ki is kell használnom. De öljem meg? A Nagyúr biztosan nem lenne elragadtatva a hírtől, hogy végeztem az egyik kémjével, én pedig a Nagyúr esetleges haragjától nem lennék elragadtatva. Persze lehetne ez az én kis titkom, mondhatnám, hogy véletlen baleset történt a professzorral, ám kételkedtem benne, hogy ettől megenyhülne a szíve. Pálcám még mindig Evan mozgását követte. Ha nem ölöm meg sem hagyhatom, hogy szépen kisétáljon látókörömből. Igazán sajnálatos, hogy rá kell támadnom, mert így egy esetleges szövetségesnek is búcsút intek, de jelenleg úgy ítéltem, hogy nagyobb kockázati tényező, mint hasznos. Hogy milyen kellemetlen, hogy ki kell iktatnom, ráadásul úgy, hogy bántódása ne essék. Egy pillanatra mégis előbb Dumbledorra irányítom a figyelmemet, mintha bíznék abban, hogy Hayes nekem jön segíteni. Egy sima lefegyverzés nem elég, mert attól tartok a drága tanár úr még pálca nélkül is okozna nekem néminemű kellemetlenséget, amihez semmi kedvem nem volt, jobb mindent csírájában elfojtani. Még mindig az a problémám, hogy a legnyugodtabb akkor lennék, ha megölném, ám még sem a halálos igét mormolom el visszafordulva rá, hanem egy gyors Petrificus totalus-t suttogok felé, ám sajnos nem igazán nézhetem, hogy sikeresen betalál-e első átkom, kénytelen vagyok ugyanis hátrébb ugrani pár lépést. Hátha Dumbledor is kihasználja a kínálkozó alkalmat, ráadásul mivel nem tudtam figyelemmel kísérni, hogy átkom célba találta-e Hayes professzort is szemmel kell egyelőre tartanom, amíg bizonyosságot nem nyer, hogy bizony sóbálvánnyá vált. Az első támadás után kénytelen leszek a védekezésre koncentrálni, akár sikerrel jártam, akár nem, így feszült figyelemmel, pattanásig feszült idegekkel készülődöm. Kezd igazán bosszantani, hogy ennyi mindenre kell figyelnem, Dumbledorra, Hayesra és még a diákokra is, még a végén belehasad az én amúgy is eltorzult elmém. Közben azért reménykedtem benne, hogy nem csak az én helyzetem ennyire kellemetlen, hanem többi társamé is.
Megígértem Antoninnak, hogy nem folyok bele a kelleténél jobban, mégis már nyakig merülök el benne, legalábbis úgy érzem. Annak ellenére, hogy fogalmam sincs egyelőre ki mellé álljak, és mit tegyek. Pár diáktársam mellettem, mindketten sérültek, talán félnek is, de soha sem voltam olyan empatikus, hogy mások bajára segítséget nyújtsak, csak lusta tekintettel szemlélem őket, és kényszeredetten elmosolyodom, ha rám pillantanak. Mint egy kígyó, úgy siklok át Dumbledore alakjára. Hallgatom szavait, míg beszél, kissé megrázom a fejemet, hitetlennek gondolhat, aki látja, az is vagyok. Majd nézem, mint varázsol körénk pajzsot, védelmünk gyanánt, és habár két társamat mindez hálával töltheti el, engem inkább felbosszant, hogy képes ennyire lebecsülni minket, hogy nem engedi a pálcáinkat használni, még csak esélyt se ad nekünk sem a védekezésre, sem pedig a támadásra. Esetemben éppen az utóbbi kezd körvonalazódni gondolataimban. És abszolút nem a véletlen dönti el, ki ellen használjam gesztenyefámat, bár egyelőre senki számára nem lehet nyilvánvaló hovatartozásom. - Expulso! - irányítom pálcámat arra a plafonrészre, mely a társaság felett helyezkedik el, majd, ha szerencsém van, és a robbantás is úgy sikerül, ahogy szeretném, energiát, és időt nyerek, hogy zavart okozva kiszakítsam magam az igazgató védelméből, és, ha nem is teljesen mellé, de Fabian közelébe helyezkedjek. Már tudom, mit akarok, és amúgy sem volt a kastély soha sem a valódi otthonom. Így hiszem legalábbis.
Az, hogy Fabian nem lépett, végül lépésre kényszerítette az őrlődő Siljét. Az átok hatása egy pillanatra zavart kelt, így lehetséges az, hogy az igazgató védelme meggyengül, a Mardekáros lány kiszabadul az igazgató védelméből, és Fabian oldalára áll. A kezdeti sokkra most senki nem érhet rá, hiszen cselekedni kell. Andrew és Agatha nagy bajban vannak. Ha csak nem találnak ki valamit, akkor könnyen súlyosabb sérülést, sérüléseket szerezhetnek. Hayes professzor előtt itt van a nagy lehetőség, hogy melyik oldalt válassza: Dumbledore professzor és a diákok oldalát, vagy a most már kettő fősre bővült támadók oldalát. A döntés egyre közelebb kerül, amikor Fabian lépésre szánja el magát, és megtámadja az igazgatót. Silje pedig a két diáktársának a támadásán gondolkozhat, hiszen tétlenül még sem állhat ott. Egy biztos: vissza már nem mehet, a nyílt oldalfoglalás pedig Dumbledore professzoron is kifoghat, hiszen mégis csak egy diákjáról van szó, aki ugyan elárulta őt, és rájuk támadt, de mégis a diákja. Volt. Dumbledore professzor pedig a tanulóit mentené, de a felé suhanó átok miatt is bajban lehet. Merre fog először mozdulni? Mindkettőre egyszerre is lehet lehetősége, ha kihasználja.
A heves csata következtében egy lezuhanó, hatalmas kőtömb agyonnyomja Fabient, aki a sérülések következtében szörnyet hal. Evan végül dönt, és Dumbledore-al szembe helyezkedik el. A közöttük kibontakozó hatalmas párbajba Silje is beszáll, míg Agatha és Andrew Dumbledore oldalán harcolnak a két halálfaló ellen. A termet egy hatalmas földrengés rázza meg, amit senki nem tud sehová kötni. Végül mindnyájan rájönnek, hogy a Roxfort védővarázslatai; az összes - megtörtek -. A következő pillanatban pedig a földrengés nem erősödik, hanem csillapodik, és egy fülsértő hang beférkőzik a falakon, a következő szavakat mondva, szinte sziszegve: - Most esélyt kaptok csatlakozni erős seregeimhez. Esélyt arra, hogy döntsetek, hová is tartoztok. Ha elég bátrak vagytok hozzá, azonnal hopponáljatok el hozzám. Ha senki nem csatlakozik, az iskolátokat romokban fogjátok látni. - A hang elhalkul, az utolsó mondat megismétlődik, a halálfalók kezeiken lévő jelek pedig izzani kezdenek. A hang hívására Evan marad, míg Silje dehoppanál, a csatának pedig itt is vége szakad. A diákok, és Dumbledore professzor és Hayes professzor fellélegezhet.
// Ez az utolsó kör, szeretném ha becsületesen írnátok még egy-egy zárót, és innentől már rátok bízom, hogyan viszitek tovább a helyzetet. Köszönöm az együttműködést! //
Kezdőlap
Rossz előérzetem támad, képtelen vagyok a vacsorára figyelni, inkább diáktársaimon jártatom a tekintetemet. Bellát keresem, íriszeim elidőznek rajta, kifejezéstelen, mégis várakozással, egyfajta izgalommal teli arcán, szempárján, amitől még inkább a hatalmába kerít egy megmagyarázhatatlan érzés, mely először a torkomba varázsol gombócot, majd a szívembe gyűrűzik tovább, mintha tudna valamit, amit én még nem, egyelőre.
Akik velem lesznek egy csoportban: igyekszem majd jobbakat irni a második körtől :3
Fáradt vagyok, poros és valószínűleg én vagyok az egyetlen ember a teremben, akiből különféle varázsfőzetek maradékainak illata illetve szaga árad, erős menta illattal keveredve. A Szükség Szobájának kipofozása év végén nem a legegyszerűbb feladat, ha év közben a felgyülemlett piszok mennyiségével nem is foglalkozik az ember, hanem a takarítást folyton csak elnapolja, így sikerült kitolnom egészen az utolsó napig és szentül fogadom, hogy jövőre másképp csinálom. Hetente fogok nagytakarítást rendezni és nem tántoríthatnak majd el a lustálkodós gondolatok, vagy kisebb-nagyobb kalandok a birtokon. Ugyan, hagyjuk már! Jövőre is ugyanennyire szétszórt leszek, mint idén, ugyanúgy késésben leszek a beadandókkal, ugyanúgy azt fogom mondani, hogy Áh ez még nem is piszkos, az a pár csepp főzet a földön, falon, mennyezeten, széken, pulton, egér bundáján nem számít. Ha nagyobb lesz a baj, akkor érik meg a takarításra. Jövőre is minden ugyanolyan lesz, mint idén, leszámítva azt, hogy ugyanezen a napon nem úgy fogom elhagyni a kastélyt, hogy nemsokára ugyanitt, ugyanekkor, ugyanezekkel az arcokkal, hanem elindulok a magam útján az ismeretlen felé. 
Megpillantom Finnick-et, éppen csak egy pillanatra nézek félre, rá, majd pár másodperc alatt sodródom el Antonin mellől, a morajló diák-, és halálfalóseregnek hála. Bár igyekszem higgadtnak látszani, mégis kiül a kétségbeesés az arcomra, nem szerettem volna őt elveszteni, az pedig, hogy jelen pillanatban megtaláljam a kastélyban, ami most leginkább egy nyüzsgő méhkashoz hasonlít, igencsak kevés, hiába kapkodom egyik oldalról a másikra a fejemet. Fel is adom, bár nem szívesen, de saját magammal kell most foglalkoznom, belátom, így próbálok kitörni az emberek ostroma alól.
