Bájitaltan terem

Tagok ezen a helyszínen:

Damien Leroy
Harley McKinnon
Isabelle Howell
Lucius Malfoy
Narcissa Black

[justify]

Morsmordre!

A diákoknak Damien Leroy vezetésével sikerült a Halálfalókat elkerülve egy biztonságosabb úton a Bájitaltan terembe jutniuk. Az útjukon a terem felé nem botlottak nagyobb akadályba, de Harley és Izzy számára több ismeretlen is van az egyenletben. Hogy juthattak be a halálfalók a kastélyba? Ahogy a bájitaltan teremben egy szusszanásnyi idő jut, arra, hogy a bizonytalanság szikrája hatalmas tüzet szítson még az amúgy is annyira összetartó Harley és Izzy között. Ahogyan Lucius és Narcissa sem bízhat senkiben. A bizalmatlanság beférkőzött a terembe, és tudni sem lehet, hogy egy váratlan pillanatban ki fog a másikra támadni. Lucius előtt egy nem várt lehetőség körvonalazódik: megtámadja a két Griffendélest, és elmenekül Narcissa-val, vagy sem? A professzor pedig egyre szorultabb helyzetben van, hiszen kint a halálfalók csatáznak a tanárokkal, ő pedig itt van bent a gyerekekkel. Az érzelmek hulláma egyre nagyobb és nagyobb lesz.

I'm in trouble

but the trouble is my middle name

Látom, ahogy a halálfalók ellepik a nagytermet. Néhányan szemükkel jeleznek, senki nem szólít meg, amíg kifelé tolom a két gyereket. Szemem sarkából még látom, ahogy Killian elkapja a húgát, s elindul vele. A bosszúság rögtön arcomra ül, ezért még meg fogom büntetni. Nem szeretem az árulókat, habár tudom, nem önszántából lett az, aki, hanem azért, mert rákényszerítettem. A lényegen nem változtat. Csak remélni tudom, hogy más nem vette észre azt, amit én.
Időközben ki kaptam még két lányt a sorból, s sietős ütemet diktálva elindultam az alagsorba. Nem tudom miért vitt erre a lábam, talán a szokás hatalma, miután én magam is sokat töltöttem itt az időt diák koromban. Akkor még ez volt az otthonom, mára börtön lett számomra, s most... nos, most azt hiszem a falak megadják majd magukat és a lábunk elé omlanak.
Betoltam a négy jómadarat bájitaltan terem ajtaján, majd bezártam magam mögött, s nekidőltem. Mélyet sóhajtottam, miközben fejem oldalra fordítva próbáltam hangokat kiszűrni. lehetetlen volt innen lentről bármit is figyelemmel követni. Lelkem egy igen meghatározó része vissza akart menni, s részt venni a harcba. Segíteni a társaimat, nem pedig itt téblábolni néhány kamasszal, akik összecsinálták már a gatyájukat. Forrt a vérem, miközben igyekeztem parancsolni fonásaimnak. Elvégre most az iskola egyik professzora voltam, nem pedig halálfaló.
- Okééé.... - szusszantam nagyot, majd tekintetem végigfuttattam a négy diákon. - Mindenki nyugodjon meg, itt biztonságban vagytok. - egyelőre...
Azért észrevétlenül megtapogattam a pálcámat, hogy biztos helyen van-e. Reméltem, hogy nem lesz rá szükség. Nem bukhatok le.

••••••••••••••••••••••

made by © lynn

Morsmorde

Mindenki visít, a legtöbben megpróbálnak kijutni az épületből, de a halálfalók elállták a kijáratokat. Minden olyan hirtelen történt. Egyik percben még szépen vacsoráztunk, száj húzva figyeltük a mardekár asztalát, ahogyan örülnek az idei házkupa miatt, világ megváltó gondolatok birizgálták az elmém, most meg fejvesztve menekülünk Izzyvel, hogy nehogy valaki elkapjon minket. Hiába tanultunk sötét varázslatok kivédését, s hiába párbajoztunk most úgy érzem, hogy minden tudásom elillant, s magamra maradtam, magunkra maradtunk. Ha most egy halálfaló idejönne, simán végezne velem, hiszen leblokkoltam. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök majd, mivel eddig még sosem hagytam el magam.
Szorosan fogom Izzy kezét, amikor Damien Leroy, a sötét varázslatok kivédése professzorunk megragad és magával ránt le az alagsorba, egyenesen a bájitaltan terembe. Kissé nagyobb biztonságban érzem magam a tanár úr társaságában, hiszen ő azért van itt, hogy megvédjen bennünket. A futástól kifulladva tekintek fel és pillantom meg Lucius Malfoyt és Narcissa Blacket. Csak öten vagyunk a teremben, mindössze mi négyen vagyunk azok, akiket Leroy professzor magával hozott. Vajon van valami terve a menekülésre vagy ő is csak menekül, mint mindenki más?
- Rendben – bólintok majd megannyi kérdés fogalmazódik meg bennem. Muszáj feltennem őket, különben megőrülök. – Hogyan tovább? Van valami terv? Hogy jutottak be? Egyáltalán mit akarnak?
Nagyon gyorsan össze kell szednem magam, hiszen ez a viselkedés nem rám vall. Olyannak kell lennem, mint a mindennapokban. Nagy levegőt veszek és máris érzem, ahogy a szívverésem stabilizálódik.

Let the games begin.

Szívem riadt rabmadárként vergődik bordakosaram védelme alatt; ijedten rezzen össze minden egyes kósza érintésre. Még az érzékeim is kiélesednek; hangos ordításként verődik vissza koponyámban a halkan elsuttogott szó, s talán nem is érzékelek ebből a káoszból semmit, talán fel sem fogom a kecsegtető lehetőséget, amely ott hever a lábaim előtt, mindössze csak meg kellene ragadnom. Hosszú pillanatokról maradok le, az elmém képtelen feldolgozni az események gyors sodrását; legközelebb már csak akkor eszmélek fel, mikor a bájitaltan terem jellegzetes bűze facsarja orromat, s a mellettem álló Harley kétségbeesett kérdései visszhangoznak a teremben. Csak ekkor, ebben a szekundumban eszmélek rá arra a tényre, miszerint egészen eddig szorítottam Narcissa kezét, s most sem lépek el mellőle, sőt, félig elé állva próbálom meg védelmezni saját testemmel, ha esetlegesen egy párbajra kerülne a sor.
- Ostobaság volt idejönni. - Jelentem ki fennhangon, azt is figyelmen kívül hagyva, hogy egy tanár, s nem mellesleg egy halálfaló utasításait követve lyukadtunk ki ezen a helyen. Ezen a helyen, ahol a lehető legnagyobb veszélyben vagyunk, ugyanis a diákok fele tehetetlen; megvédeni sem bírják magukat egy erőteljesebb varázslóval vagy boszorkánnyal szemben, az pedig nem megoldás, ha bezárkózunk egy tanterembe és megvárjuk a vihar végét.
- Engedjen ki minket. - a testem sokkal előbb reagál, s mielőtt az eszem vészjelzéseket küldhetne, addigra már elő is húzom a pálcámat, Leroy professzor felé tartva azt. Talán félnem kellene, talán most másképpen kellene döntenem, s ahelyett, hogy a menekülés lehetőségét keresném, ki kellene mennem és csatlakoznom kellene a társaimhoz, mert bizony, a jel ott ég a karomon, akár egy billog, ami elől nem futamodhatok meg, ami immár a Sorsommá vált. - Álljon félre, különben esküszöm, hogy megölöm.
Ki akarok jutni innen; egyre csak az visszhangzik elmémben, hogy mielőbb ki kell jutnunk a darázsfészekből, ha életben akarunk maradni, én pedig még nem készültem fel arra, hogy elbúcsúzzak az életemtől, legyen ez bármennyire is romlott, az apám által irányított lét. Most az egyszer magamhoz akarom ragadni a döntés jogát, hogy a későbbiekben semmit ne kelljen megbánnom. Így állok szemtől-szemben a férfivel, ki egy közülünk, s nézek vele farkasszemet. Hogy szavaimat mennyire gondoltam komolyan? Kiderül, ha nem áll félre az utamból…

↯

Rettenetes a felfordulás. Mindenki nyüzsög, egymás hegyén-hátán próbál menedéket találni, és vannak, akiknél már a pálca is előkerül, hogy aztán átkot bocsájtsanak a másikra. Fel sem tudom fogni mi történik körülöttem.
Kétségbeesetten kapkodom a fejemet egyik oldalról a másikra, ujjaimat Lucius kezére fonva, igyekszem minél közelebb húzódni hozzá. Kicsit sem érzem azt, hogy biztonságban lennék, még a közelsége sem képes megnyugtatni bódult idegrendszeremet, testem bizsereg, és meg-megremeg a hangzavar közepette.
Kénytelen-kelletlen követem a jegyesemet, Leroy professzort, és az időközben magunk mellé vonszolt két Griffendéles lányt ki a Nagyteremből, át a folyosókon, egészen az alagsorig, menedéket találva a bájitaltan terem rejtekében.
Tehetetlen vagyok. Egyik lábamról a másikra állok, ujjaimmal jobb híján a hajtincseimet kezdem el csavargatni, míg a másik kezem szorosan ragaszkodóan simul Lucius tenyerébe, mintha el sem akarná engedni, már soha sem. De nemhogy ő, még a professzor szavai sem képesek lecsillapítani a forrongó kedélyeket, legszívesebben még a szemeimet is megforgatnám a közhelyes mondat hallatán. Hogyan is lehetnénk képesek nyugodtak maradni, mikor a kastély a jó, és a rossz végeláthatatlan harcának színterévé vált? Bele sem merek gondolni mi fog történni a diáktársaimmal, sem pedig abba, hogy a testvéreim merre lehetnek, mit csinálhatnak, csak remélni tudom, hogy nem fog bántódásuk esni.
Félve nézek körbe magam körül, másodpercekig időzöm a két lányon, majd oldalról Lucius-ra pillantok, míg az egyik lány beszélni, mi több, hadarni kezd. A kérdései bennem is felhalmozódnak, és én is szeretnék mihamarabb választ kapni rájuk, de, hogy mindezt kitől várhatnánk el, fogalmam sincs.
Egészen addig a pillanatig, míg meg nem hallom az ismerős hangszínt. Lucius kétségbe vonja a professzort magát, a tetteit, és a szavait, én meg csak állok némán, és tehetetlenül, akárcsak egy rongybaba. És csak még jobban megijedek, amikor kiejti az ajkain azokat a bizonyos szavakat. Megöli. Meg fogja ölni. Nem kellene meglepnie, hiszen jól tudom, hogy ki, mi is ő, mégis megrémiszt, amint az életével fenyeget bárkit is. Megnyugtathatnám, de meg sem próbálkozom vele, kétlem, hogy sikerrel járnék.
Legszívesebben felsóhajtanék, még sem teszem, helyette engedek az ujjaim szorításán, kevésbé fogságban tartja Lucius kezét. Elbizonytalanodom, nem tudom mi lenne a legjobb nekem, mit is tehetnék. Mérlegelem a lehetőségeimet. Maradjak vele, vagy nélküle? Lüktetni kezd a halántékom, szabad kezemmel hozzákapok, elkap a szédülés, még hányingerem is támad, hogy teljes legyen a lista. Lucius oldalába kapaszkodok, bár igyekszem tartani magam. Nem lehetek ennyire gyenge, most semmiféleképpen sem. Nagyot nyelve próbálok kiegyenesedni.

Morsmordre

©

Morsmordre!

A külső zajok kezdenek egyre inkább csillapodni, amiből azt vélhetik felfedezni a bent ragadt diákok, és a professzor, hogy a csata innen talán elvonul. De jól kell vigyázni, hiszen semmi sem az, aminek látszik, és a bizonytalanság, a félelem még mindig általános összetevője a teremnek. Harley megnyugodhat egy pillanatra, de ez tényleg csak addig tart, ameddig meglátja, hogy Lucius pálcát szegez a tanárára. Izzy sem lehet tökéletesen nyugodt, ilyen helyzet még csak a beszélgetéseikben sem fordult meg, hogy egy diák pálcát fog a tanárára.
Azonban egy sokkal hálátlanabb dolog is megjelenik a teremben, a bizalmatlanság, ami kétellyel párosul. Narcissa nem tudja egyre inkább, hogy mitévő legyen, hiszen Lucius épp most szegezett pálcát a saját professzorára. Ez még az oly sokat látott diákok idegrendszerét és józan gondolatait is próbára teszi.
Ha van valami, amit ennél a helyzetnél is jobban utál Leroy professzor, akkor az biztosan az, hogy a Malfoy fiú pálcát szegezett rá. Nem lenne ínyére megtámadni a saját diákját, de nem kockáztathatja meg azt, hogy lebukjon. Mérlegel fejben, de már készen áll arra, ha esetleg harcra kerülne a sor. Ő nem támad, hiszen azzal könnyen bajba keveredhet. Vajon a fejében el tud számolni saját magával? Hányadán áll a dolgokkal? Az életével? A kétely rajta is úrrá lesz, de ez a többiek előtt láthatatlan marad. A bonyodalmak sora még csak most kezdődik el. Lucius érzi, hogy talán elvetette a sulykot azzal, hogy pálcát fogott a Damienre.

I'm in trouble

but the trouble is my middle name

McKinnon kérdését nemes egyszerűséggel engedem el a fülem mellett, leginkább azért mert lövésem sincs, mit kéne válaszolnom. Csupán a szemkontaktusom jelzi, hogy célba ért a kérdés, ám az arcomon nyilvánvalóan látszik a tanácstalanság. Nem vagyok tanár! Fogalmam sincs, hogyan kéne biztonságba helyezni ezeket a kölyköket, s őszintén megvallva nem is érdekel, csak a lebukás veszélye miatt tettem, amit tettem. Kár volt, hagynom kellett volna a fenébe az egészet.
Ahogy Malfoy hangja fülemben cseng, már találkozik is vele pillantásom. Előhúzza a pálcát, nekem pedig magasba röppen szemöldököm. Érdekes fordulatot vettek az események. Csupán nagy erőfeszítések árán sikerül leküzdenem a reflexeimet, és nem rántok én is pálcát. Nem is értem mit gondolt ez a fiú. Azért, mert ott van a sötét jegy a karján, azt hiszi, halhatatlan lett? Valószínűleg, még a halálos átkot sem tudná használni, én viszont egy másodperc töredéke alatt elvehetem az életét, minden erőfeszítés nélkül.
Közben oldalvást Narcissára pillantok, figyelem, ahogy elszürkül az arca, s kissé ernyedten lóg a fiún. Nem hagyom sokáig elvonni a figyelmemet, egy lépést teszek a Malfoyfiú felé. Tekintetem valami olyasmit sugároz, ami közel sem hasonlít egy diákjait védeni próbáló tanár pillantására.
- Tedd el a pálcád, mielőtt megsérülsz. - szólalok meg végül, nyugalmat erőltetve a hangomra. A félelem régóta nem játszik szerepet az életembe, ám már egészen paprikás hangulatba kerültem.
Fejem egy pillanatra oldalra fordítom, mintha elcsendesült volna a fenti zaj. Ez csak képzelet lehet, mert ennyi idő alatt biztos nem vonultak el a halálfalók. Ki akarok menni! De előtte hidegre tenném ezt az ostoba kölyköt aki előttem áll! Nem tudom, melyik miatt kapnék fájdalmasabb büntetést a Nagyúrtól.
A gondolatra újra Malfoyra néztem. Halványan elmosolyodtam. Igyekeztem úgy beszélni, hogy a másik három diák ne értse. Léptem felé egyet.
- Talán át kéne gondolnod ezt az egészet. - villantom rá jelentőség teljes pillantásomat. - Nagy bajba kerülhetsz emiatt. - Igyekeztem nyomatékosítani néhány szót, hogy megértse. - Ráfogni a pálcát egy tanárra. Ezt még az igazgató sem fogja elnézni neked. - persze a mondandómnak semmi köze nem volt Dumbledorehoz, sokkal inkább gondoltam valaki olyanra, aki nem tűri az árulást. - Mintha egyáltalán lenne esélyed ellenem. - Sziszegtem arcába még mindig egészen nyugodt arccal, ahhoz képest, hogy mennyire dühös voltam.

••••••••••••••••••••••

made by © lynn

Soha sem gondoltam volna, hogy így ér véget a tanév. A vacsora ugyanúgy indult, mint szokott, semmi különleges nem volt benne, esetleg csak a gyomromat görcsbe rántó érzés, miszerint még sincs minden teljesen rendben. Eleinte próbáltam elhessegetni a gondolataimból a negatívumot, a gyanúm mégis abban a percben beigazolódni látszott, mikor erőteljes robaj rázta meg az ódon falakat.
Akkor kezdődött minden szörnyűség, ami ebben a percben is gombócot varázsol kiszáradt torkomba. A félelem lassan, de biztosan átitatja a szívemet, megszólalni sem tudok, csak pislogva kapkodom tekintetemet egyik emberről a másikra. Akkor kapok kellőképpen frászt, mikor Lucius a professzora emeli a pálcáját, és kiejti ajkain azokat a bizonyos szavakat. Bár tudom ki, és mi ő, soha sem hallottam még fenyegetőzni, így nyíltan pedig összeszorul a szívem a gondolatra, hogy valóban képes lenne rá, még akkor is, ha csak védeni próbál minket.
Persze, ha nem más a szándéka. A kétely akaratlanul is elönt, a bizalmam kezd lassan romokban heverni, fogalmam sincs, kiben bízhatnék meg, ha egyáltalán megszabad bárkiben is. Leroy professzor tekintete sem tölt el bizonyossággal, a két lányt meg nem is ismerem, csak látásból, így magam maradok a kétségbeesésem közepette. Azt sem tudom kire hallgassak, kinek adjak igazat.
És jól sem érzem magam, talán túl kevés bent a levegő. Szédülni kezdek, mintha migrénem támadna, majd hányingerem, és ezek sokasága egyre erőteljesebben tör rám, és bontakozik ki végül. Előbb a halántékomhoz, majd a hasamhoz kapok, míg másik kezemmel Luciusét szorítom. - Szükségem van egy kis friss levegőre. De nem így, ne tedd meg. - suttogom félhangosan fülébe. Valóban vágyom rá, de azért nem a professzor élete árán, kell, hogy legyen más megoldás. - Csak legalább kettőnket engedjen ki, professzor, és velünk már nem lesz gondja. Vigyázunk magunkra, egymásra. - kérem, és bizonygatom, mintha csak ezen múlna az egész, noha sejtem, nem a féltés beszél belőle, korántsem. De, ha nem akar engedni nekünk, Lucius minden bizonnyal a torkának ugrik, márpedig azt nem szeretném. És szerintem a lányok se.
Tekintetem rájuk emelem, míg a férfiak farkasszemet néznek egymással. Szavak nélkül, szinte csak egyetlen pillantással jelzem nekik, tennünk kell valamit. Végül is, mégiscsak a bájitaltan teremben vagyunk, körülöttünk minden polc, és szekrény tartalmaz valamit, ami, ha kicsit is, de segíthet nekünk, rajtunk. Még, akkor is, ha valamelyikünkön keresztül kell, hogy gázoljunk.

Morsmordre

©

Let the games begin.

A döntések határozzák meg az életünket; a döntések határoznak meg minket és formálják az egész jellemünket. Ha most nem állnék ki magamért, ha nem lépnék elő jeges tekintetek kereszttüzében, talán örökre bánnám, hogy egy gyáva módjára megfutamodtam; hogy nem ragadtam magamhoz a felkínálkozó lehetőséget, ugyanakkor az is elképzelhető, hogy ezzel a lépéssel túl messzire mentem; hogy a saját határaimat is túlléptem. Millió gondolat rohanja meg elmémet, akár a sáskák, úgy telítik el, hogy aztán egyetlen épkézláb, józan ötlet szikrája se maradjon meg koponyám légüres terében. Pár hosszú pillanat erejéig, pár szívdobbanásig talán mindenki abba a hiú reménybe ringathatja magát, hogy átkot szórok a férfire; hogy kimondom a halálos ítéletet, holott képtelen lennék rá, nem bírnék elvenni egy életet, még akkor sem, ha az illető korántsem ártatlan. Szaggatottan fújom ki a tüdőmbe rekedt levegőt; pálcámat a talárom zsebébe süllyesztem, de nem kérek bocsánatot a tettemért, egyetlen szó erejéig sem említem meg a köztünk lezajló kis incidenst, s talán ez Damien szerencséje; hogy nem buktatom le a naiv Griffendélesek előtt. Figyelmemet azonban a halkan csengő mondatfoszlányok kötik le, s a belém makacsul kapaszkodó ujjak tulajdonosa, kinek arca sápadt-szürke.
- Narcissa, jól vagy? - szemöldököm rögtön a magasba szökken; nem bírom elnyomni magamban a rosszalló kis hangokat, amik minduntalan a legrosszabbra figyelmeztetnek; halál közeleg. - Csak próbálj megnyugodni. Attól senkinek nem lesz jobb, ha elveszítjük a fejünket, inkább találjunk ki egy… tervet, vagy valamit, ahelyett, hogy itt bent várnánk arra, hogy a halálfalók ránk törjenek és végezzenek velünk. Mert ez fog történni, ugye, professzor?
Talán pont ő az, kinek az egész művelet kipattant a fejéből; talán ő mindvégig tudott erről, mégsem tett semmit annak érdekében, hogy legalább a diákok egy részét biztonságba helyezze. Talán pont azt élvezi, ha gyilkolhat, ha ártatlanok vére tapad a kezéhez. A düh és a tehetetlenség kettőse keveredik szervezetemben, szívem a dupláját veri, vérem is versenytfut ereimben, arcvonásaim mégis a lehető legteljesebb nyugalomról árulkodnak, ahogyan újra kézen fogom a Mardekáros szőkeséget és egy félreeső asztalhoz húzom őt.
- Hozok neked egy kis vizet, rendben? Csak ülj le és próbálj megnyugodni. - A lehető legjózanabb döntést próbálom agyamba diktálni; ahelyett, hogy párbajozni kezdenék a professzorral, inkább a lány állapotát tartom szem előtt. Leguggolok elé, fülé mögé tűrök egy hosszú, szőke, rakoncátlan tincset, ami eddig szépen ívelt arcát keretezte.

↯

Szinte elhinni nem tudom azt ami itt folyik körülöttünk. A szép évzáró lakomából egy pillanat alatt rémálom vált. Halálfalók sokasága vesz körbe minket mi pedig... Nekünk pedig fogalmunk sincs arról, hogy mitévők legyünk, nem tudjuk, hogy merre megyünk, ahogy szerintem egyikünk sem tudja azt, hogy ez a kis "összejövetel" hogyan fog végződni, kik élik túl, hányan halnak meg közülünk.
Tagadhatnám azt, hogy nem bízok Damienbe, de nem tagadom, sőt, nem is próbálok úgy tenni, mintha hinnék neki, és elhinném azt, hogy biztonságos helyre visz minket. Eleve nem hiszem, hogy ebben a pillanatban bárhol is volna egyetlen biztonságos hely is, és a menekülés helyett inkább a többieket kéne megmentenünk, tanárként legalábbis ennek kéne a fő pontnak lennie.
Szorosan fogom Harley kezét ahogy ő is az enyémet, nem tagadom, félek, de közben, ha belegondolok abba, hogy hányan fognak ma meghalni... A gyomrom felfordul tőle. Miközben követjük a tanárt, - akiben nem bízok még mindig - halkan, remélve, hogy csak a legjobb barátnőm hallja, megmondom neki azért, hogy Damien gyanús a számomra.
Habár figyelek a tanárra, de nem mondok semmit, mindenki ki van akadva és ideges, én inkább maradok csöndben, mert félő, hogy olyat mondanék amit megbánnék. kezdetek óta unszimpatikus nekem és ezért is jó, hogy itt van a pálcám a zsebemben amit egy pillanat alatt elő tudok venni, ha a drága tanárunk valami rosszat akarna tenni. A tiltott átkokat nem használnám, de lefegyverző varázslatot vagy bármi mást ami időt nyerne nekünk, bátran használnék.

Morsmordre!

Úgy tűnik, hogy a kedélyek, egy picit csillapodnak, mikor Lucius elteszi a pálcáját. Damien is belátja, hogy itt az uszítás már hiábavaló. Azonban egy újabb gondolat tolakodik az agyába, amit nem tud sehogy kikergetni onnan: mi történik akkor, ha az ifjú Malfoy lebuktatja? Vajon akkor is ilyen nyugodt lesz mindenki? És ha ez meg is történik, akkor mi lesz a reakciója a két Griffendéles lánynak, és Narcissa-nak.
Luciust pedig egyre inkább az ijedtség gondolata kergeti körbe-körbe, hiszen látható, hogy a kedvese nincs jól, és ha rosszabbul lesz, kénytelen segítséget kérni az egyetlen embertől ebben a teremben, aki jóval erősebb, és hatalmasabb tudású nála: Leroy professzortól. A kérdés az, hogy ha így történne minden, a professzor segítene-e Narcissán?
Izzy és Harley is megnyugszik, és úgy vélik, hogy a helyzet alkalmas arra, hogy közelebb lépjenek, és valami tervet eszeljenek ki arra, hogyan jussanak ki együtt. Vagy akár csak ők ketten. Igaz, a folyosókról ismét a csata zajai tódulnak be. Úgy néz ki, újrakezdődött a harc a termen kívül. A kérdés még továbbra is az, hogy ki fogja elveszteni először a türelmét: Leroy professzor, vagy Lucius?

Morsmordre!

Lucius végül úgy dönt, hogy nem támadja meg Leroy professzort, azonban Harley és Izzy nem örülhet ennyire, a professzor mégis megtámadja őket. Ők ugyan felveszik velük a harcot, a tanár elkábítja őket és Narcissat kihagyja a szórásból.. Lucius értetlenül áll a történtek előtt, mégis be kell lássa, hogy a tanár felfedte magát, és nyíltan vállalta a Sötét Nagyúrhoz való kötődését.
A termet egy hatalmas földrengés rázza meg, amit senki nem tud sehová kötni .Végül mindnyájan rájönnek, hogy a Roxfort védővarázslatai; az összes - megtörtek -. A következő pillanatban pedig a földrengés nem erősödik, hanem csillapodik, és egy fülsértő hang beférkőzik a falakon, a következő szavakat mondva, szinte sziszegve:
- Most esélyt kaptok csatlakozni erős seregeimhez. Esélyt arra, hogy döntsetek, hová is tartoztok. Ha elég bátrak vagytok hozzá, azonnal hopponáljatok el hozzám. Ha senki nem csatlakozik, az iskolátokat romokban fogjátok látni. - A hang elhalkul, az utolsó mondat megismétlődik, a halálfalók kezeiken lévő jelek pedig izzani kezdenek.
Leroy professzor és Lucius jobbján Cissyvel a jegy izzására pedig úgy dönt, hogy dehoppanálnak az iskola területéről, és csatlakoznak a Sötét Nagyúr seregeihez.

// Ez az utolsó kör, szeretném ha becsületesen írnátok még egy-egy zárót, és innentől már rátok bízom, hogyan viszitek tovább a helyzetet. Köszönöm az együttműködést! //

A szívem tripláját veri a szabályos ritmusának, szinte felkúszik a torkomba, és ott dobog tovább, szorítja, és marja egyszerre. Szédülni kezdek, hányingerem támad, és bár nem vagyok benne biztos, de valahol mélyen mégis tudom, hogy nem csak a félelem játszik velem nekem cseppet sem tetsző játékot, mintha valami más is lenne a rosszullétem mögött.
Gondolkodni rajta nincs időm, elájulni sem, bármennyire is zúg most a fejem, muszáj figyelemmel követnem az eseményeket, hogy, ha kell, akkor Lucius mellé tudjak állni, bármit is kövessen el. Mégiscsak a jegyesem. És mégiscsak a szerelmem.
Még magam is elhiszem, hogy képes lenne átkot bocsájtani a professzorra, de, ahogy leereszti a pálcáját, én is lehajtom a fejemet. Bűntudatom támad, csalódok magamban, hogy képes voltam ilyet feltételezni róla, még akkor is, ha a helyzet, amibe keveredtünk, teljesen megzavarja a testemet, és az elmémet egyaránt. Amúgy is, emberből vagyok, én is tévedhetek, bár nekem még az se megengedett..
Halkan suttogok egy nemet a kérdésére. A lábaim még mindig remegnek, úgy, ahogyan az egész testem is, bármelyik pillanatban összecsuklanék, ha Lucius nem vezetne az asztalok egyikéhez. Próbálok hallgatni rá, megnyugodni, de egyszerűen képtelen vagyok, az ajánlatára is csak bólintok egyet, kiszáradt ajkakkal még a beszéd is nehezemre esik. Melegem van, és fázom egyszerre, a hasam mélyen belül pedig úgy görcsöl, mintha ki akarna szakadni belőlem, kézfejemet rá is simítom, remélve, hogy az érintésemmel csillapítani tudom a fájdalmat, ha csak egy kicsit is. Sikertelenül, persze.
Aztán, mintha minden a feje tetejére állna, a professzor a lányokra szegezi a pálcáját. Fogalmam sincs mi történik, csak zavarodottan kapkodom a fejemet köztük, míg nem mindkét lányon úrrá nem lesz a kábulat, és úgy csuklanak le a padlóra, mintha csak rongybabák lennének. Sápadtan nézek Luciusra, majd a professzora, előbbin is látom a meglepődést, én viszont csak a félelmemet észlelem. Összezavarodok, azt sem tudom, hogy mi is történik itt. A professzor mégsem mellettünk áll? De akkor minket miért nem támad meg?
Mikor a terem rázkódni kezd, riadtan pattanok fel a székről Lucius mellé, hozzábújok, és belékapaszkodom, míg nem a rengés alább nem hagy. De nem nyugodhatok meg, a hang, ami óvatlanul kúszik be a falak közé, nem kecsegtet szép reményekkel. Képtelen vagyok olvasni Lucius gondolataimban, de nem is kell, mikor a karjára, majd a szemeibe pillantok, már tudom, hogy mi az, amit szeretne. Csak rajtam áll, hogy vele tartok-e, hogy hogyan döntök, melyik oldalra állok, mostmár nem elég az arany középutat járnom. Végül megteszem azt, amit egész életemben rettegtem, aminél annyiszor kerestem a kiskaput, ami megmenthet tőle, most mégsem visszakozom. Egyszerűen szeretném, ha lenne még hova visszatérnem szeptembertől, és, ha ugyanazok az ismerős arcok fogadnának, akik még élnek, és, akiknek nem akarom a halálukat. Mások miatt döntök így, nem magamért, és bármennyire is tölt el rossz érzéssel, a ujjaimat Lucius tenyerébe fonom. Történjen meg, aminek meg kell, nem számít, én örökre mellette maradok.

Köszönöm a játékot! És sajnálom, hogy a végére már nem olyan tempóban haladtunk, ahogy az elején, és, ahogy kellett volna.
Mindennek ellenére én élveztem, nagyon is, úgyhogy még egyszer köszönöm, hogy részt vehettem benne! : )

» Lily x Nora /átváltoztatástan terem/
» A türelem rózsát terem...
» Bájitaltan- VII. évfolyam
» Bájitaltan- VII. évfolyam
» ↳ Zane & Lachlan ~ Bájitaltan szertár

Bájitaltan terem

Bájitaltan terem

Similar topics

Similar topics