Elaine és Grace az egyre fokozódó rémületben botlanak bele Alasterbe. A Nagyteremben ugyan még mindig nagy a felfordulás és a káosz, Evangeline segítségével sikerül kijutniuk, és a lépcsők felé venni az irányt. Ott azonban megtorpannak, mert a lépcsők előtt várja őket egy csuklyás, és álarcos alak. Marcell az, akiből szinte már egyből árad valami furcsa. Ő nem egy olyan halálfaló, aki bent a tanárokat lövöldözte az átkokkal. A diákok megpróbálkozhatnak támadással, de a férfi fenyegető kisugárzása mégis bizonytalanságot okoz bennük. Ahogyan egyelőre Marcell is kivár, és a diákok mögötti falat lerobbantja úgy, hogy csak egy rés marad, ahol egyszerre egy ember fér ki. Nincs menekvés visszafelé, csak fölfele. A lépcsők pedig mozognak, így a diákoknak és Marcellnek is ügyelnie kell erre, ha támadást indítanak a másik ellen. Ám egyelőre minden csendes és nyugodt. Alaster oldaláról a nyugtalanság tükröződik, Elaine-t a félelem járja át, Evangeline már támadna, de mégis van egy olyan dolog, ami visszatartja. Grace pedig leblokkolt. Marcell pedig semmit nem tesz azon túl, hogy lerobbantotta a lépcső mögötti falat. A kivárással kezdődik meg ez a csata.
- Kösz… - mormolom hangomban igazi, szinte tapintható hálával és félelemmel Grace-nek a rövidke szót. Jól jött, hogy felsegített, de még mindig nem látom Amy-t, és csak egyre jobban aggódom miatta is. Nem tudom, nem hiszem, hogy ezt az egészet megúszhatja egyedül, és nagyon szeretném, ha a lány egy tanár mellett lenne. Attól megnyugodnék, mert képtelen lennék elviselni, ha Al húgával valami történne. Az az én hibám is lenne. Ha hagyja, akkor megragadom Grace kezét, miközben a kijárat felé igyekszem, majd amikor a tolongó diákok közt megtorpanunk, rá pillantok, és próbálok elmosolyodni. Elég gyatrán sikerül, és valószínűleg tükröződik benne a pánikom is, de ezzel most nem foglalkozom. Lényeg, hogy maradjunk nyugodtak, már amennyire ebben a helyzetben lehetséges. - Nem lesz semmi baj, ígérem! – soha nem éreztem még ilyen elszántságot, mint most. Túl fogjuk ezt élni, nem eshet semmi bajunk. Muszáj, mert megígértem. Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor látom, hogy Alaster is a közelben van, majd amikor már tudom, hogy ő is lát minket, egy lányt kezdek követni, aki meglepően gyorsan halad előre a tömegben. Mégis, a kijelölt hely, és a tanárok helyett a lépcsők felé sodródunk. Megfagy az ereimben a vér, erősen szorítom Grace kezét, ha még nem húzta el, amikor megpillantom a Halálfalót. Félek, soha nem féltem még ennyire. Enyhén reszketek, kezeimmel védem magam a robbanás során szétreppenő kődaraboktól. Tudom, hogy Al nagy stratéga, és remélem van valami terve, hogy hogyan tovább. Szorosan tartom a pálcámat, készen arra, hogy megvédjem magam, és igyekszem helyezkedni, félig Grace elé állva. Kapkodom a tekintetem, búvóhelyet keresek. Nem merem megkérdezni, hogy Alaster látta-e a húgát. Nem merem, mert ha megtenném, és azt mondaná, hogy nem tudja hol van, biztos összeomlanék. Egy oszlop felé próbálok oldalazni, ami egy kis párkány mellett áll. Talán ott meg tudjuk húzni magunkat mind, egy ideig. Remélem a többiek követni fognak, vagy van más ötletük, hogyan ússzuk meg az egészet.
Bólintok egyet Elaine köszönetére, de most a kisebb gondunk is jobb annál, hogy legyen időnk hálálkodni. Majd ha túléljük, akkor rendezünk valamit és megbeszéljük. Addig pedig csak próbáljunk kimenekülni innen. Elkapja a karom, kicsit megnyugodom, végre nem kell egyedül haladnom tovább a tömegből. Ügyetlenségem pedig erre csak rátett volna még egyel, hiszen hirtelen egyetlen jó bűbáj vagy átok vagy akármi sem jut eszembe. Teljesen leblokkolok, főleg miután kijutunk a tömegből, egyenesen a lépcsőkhöz -mondjuk totál kiesett, hogy hogy értünk el ide, de valószínűleg azt az ismeretlen idősebb lányt követve- és meglátom ott a Halálfalót. Nem lesz baj.. Visszhangzik a fejemben Elaine szava, és közben észreveszem, hogy egy fiú is csatlakozott hozzánk. Elhúzom a szám, fintorgok és nem tudok megmozdulni, annyira rosszat érzek. Pálcámat izzadó tenyeremben szorítom össze, forgatom kicsit kezemben, miközben beharapott ajakkal próbálok előásni valami egyszerű varázsigét, de nem jön. Semmi nem jön. Kicsit összébb húzom magam amikor a robbanás mögöttünk megtörténik. Egy lyuk tátong a falon, de eszembe sem jut arra meneküli. Ez valami csapda lehet. Viszont ahogy felnézek, a lépcsők mozognak és egyszerűen most semmi esélyét nem látom annak, hogy valahogyan meg tudnánk menekülni. Próbálom követni a többieket. - Mit tegyünk? Mit akar tőlünk? - Remegő ajakkal próbálom kideríteni, a többiek mit lépnének. Remélem van valami jó ötletük, vagy esetleg annak az idősebb lánynak, mert hogy én itt nem leszek a hasznukra ha nem jut eszembe semmi, az is teljesen biztos.
» We take up arms and fight! Fight hard! Resist and do what's right!«
Amitől a legjobban féltem, bekövetkezett. A Roxfort támadás alatt áll, és Lily meg én elkéstünk, nem tudjuk a legjobb esélyeket megadni az iskolának. Most mindenki pánikol, és még az én szívem is gyorsabban ver, ahogy átverekszem magam a tömegen, oldalra taszítva néhány embert, hogy eljussak a Hugrabug asztalához. De nem találom a húgomat, és nem találom Ellát. Basszus. Hol lehetnek? Alighogy kikerülök a Nagyteremből, immár a tömeg mozgását követve, meglátom őket. Nem a húgomat, ő még mindig várat magára, hanem Ellát, és egy másik Hugrabugos lányt, ahogy a lépcsők felé sodorják őket. Hagyom, hogy engem is arra irányítson a tömeg. Jobb is – ha a támadók helyében lennék, már várnám a nagy kapunk kitóduló tömeget, egy egész sorfallal. Pont belerohannának az átkokba. Körülbelül ugyanakkor érek oda hozzájuk, és teszem a kezem Ella vállára, amikor megpillantom a Halálfalót előttünk. Pont elállja az utat, pedig a Griffendél klubhelyiségéig, ha eljutunk, ott ki tudunk alakítani egy jobb pozíciót magunknak. Eltorlaszolni az ajtókat, az összes többi nyílást, senkit nem engednénk be, akit nem ismerünk… De a halálfaló az utunkban áll. Egy nagyobb és erősebb ellenfél. Lázasan kutatom az elmém, hogy mit lehetne tenni, másodpercek alatt pörgetek le csatákat a fejemben, miközben fedezék felé próbálom húzni a lányokat. Fontos, hogy együtt maradjunk. Szóval, mit teszel, ha nagyobb és erősebb ellenféllel kerülsz szembe? Megosztod, földarabolod, ameddig nem kerül kezelhető állapotba. Az itt nehéz, lévén, hogy egy emberről van szó. De nem lehetetlen. – Ella, menj jobbra, te, ballra – intézem utóbbi szavaimat az általam nem ismert lánynak. Halkan beszélek, már amennyire tudok ebben a helyzetben. – Használjátok a lépcsőket, hogy fölé és mögé kerüljetek. Én magamra vonom a figyelmét. Ha tisztán ráláttok… Nem érdekel, mivel, de kapjátok el!
Az egyre fokozódó őrület nekem csak kedvez. Én így érzem jól magam, ha minél több a sikoly, és minél többen rettegnek. Egy átkot sem szórtam ki, a varázspálcám a köpenyem belső zsebében pihen. A puszta látványomtól is megijednek, és ez soha nem volt másképp. A maszkomat egyelőre magamon tartom, de utálom hordani. Jobban szeretem, ha az emberek látják, hogy kitől fogják összecsinálni magukat, és ki lesz az, aki az életüket elveszi. Piszkosul játszom, és még úgy is piszkosul, de néha megadom nekik azt a kegyelmet, hogy láthassák az őrületet a szememben, amikor megölöm őket. Egy szőke hajzuhatagot keresek minduntalan a szemeimmel, de úgy tűnik Victoria már biztonságosan kijutott. Nem vettem volna a szívemre, ha ő egyáltalán itt lett volna, és már jobbnál jobb tervek cikáztak a fejemben, hogy megmentsem őt valahogy, aztán vessem bele magam ismét a csatába, de ez a pillanat hála Merlinnek nem jött el. Nem azért, mert nem védeném meg a csinos kis fenekét; pont ellenkezőleg. Csak azt védeném, és elfelejteném az eredeti feladatomat: az öldöklést, a rémület keltést. No nem mintha annyira fűlne a fogam ahhoz, hogy Roxfortos kölyköket öljek meg, de nem ez lenne az első alkalom, és ha megtenném, ezer százalék; hogy nem az utolsó lenne. A legnagyobb nyugalomban sétálok a lépcsőkhöz, és összefűzöm a kezeimet a mellkasomon. Bevallom, hogy egy picikét unatkozok, hiszen erre még egy kölyök sem rohangált sikonyálva, ami eléggé szar. Hogy fogom így örömömet lelni a kínzások végeláthatatlan sorában, és a repkedő halálos átkok erdejében? Ajánlom, hogy valaki ideérjen, vagy elkezdek unatkozni, és az nem jó, ha én egyszer unatkozni kezdek. Akkor bizony a szokásosnál is kegyetlenebb leszek, és akkor jaj mindenkinek. Viszont valaki meghallgatta óhajomat, sóhajomat, és már fel is bukkannak az első pacsirták. Egyelőre meg sem mozdulok, hiszen valószínűleg nem vettek észre. Azonban amikor ez megtörtént, lerobbantom a menekülő utat a nagyterem felé, és a maszkom alatt mosolyogva figyelem, ahogy a fiú máris tervezget, a lányok pedig leblokkoltak. - Nocsak, semmi üdvözlés? Semmi köszönés? Ejnye, a szüleitek nem tanítottak titeket némi jó modorra? - játszott sértődöttséggel a hangomban teszem szét a kezeimet. A pálcámat most veszem elő, de egyelőre nem szegezem senkire. - Tisztázzunk valamit, kedvesem. - fordulok Alaster felé - Tényleg ennyire meg akarsz halni? - nevetek fel, aztán pálcámat Alasterre szegezve egy piros fénycsóvát küldök, ami ha eltalálja, akkor bizony egy nagyon csúnya vágás jelenik meg a jobb lábán. A többiek sem maradnak ki a szórásból, mindhárom lány felé egy Cruciot küldök, amolyan példamutatás gyanánt. Remélem le tudom gyorsan rendezni őket, és nem tör három kölyök borsot az orrom alá. - Egyébként pedig tényleg hiányzik belőletek a jó modor. Be sem mutatkoztatok. - csevegő hangon folytatom. - Oké, tudom, én sem tettem meg, de legyen annyi elég, hogy a nevem H-val kezdődik, és alál-lal végződik. Ja, és igen. Ha nem tanították volna meg, nem okos szétválni egy ilyen helyen, hiszen A; könnyen leeshettek, B; esetleg nem csak a varázspálcám van nálam, és bízzatok bennem, hogy élvezettel tépném ki a beleteket a helyéről, hogy aztán a derekatok köré csavarjam, és úgy lógjatok le a csillagvizsgálóból. - sóhajtok egyet, aztán felnevetek, majd összecsapom a kezeimet. - No, de ne rohanjunk ennyire előre. Te! Fiú, azt mondtad te fogsz engem lefoglalni. Ám legyen. - ismét meglendítem a pálcámat, ezúttal egy zöld fénycsóva repül Alaster felé. Ez nem a halálos átok, ettől csak a csontjai fognak ripityára törni, ha eltalálja. Felkészültem arra is, hogy a többiek támadnának a pálcával, a varázslat, ami egy pajzsot képez körém, azóta él, mióta az első átkomat küldtem. Kíváncsi vagyok, mit tudnak a nagy Dumbledore tanítványai.
Alaster taktikáját követve a többiek jobbnak érzik azt, hogy szétszélednek, és úgy kísérlik meg Marcell megtámadását. Viszont nem megy ez könnyen, köszönhetően a Roxfort trükkös lépcsőinek. Elaine továbbjut, és elkerüli Marcellátka, azonban Grace-t fogságba ejti a lépcső, így a kínzás átka telibe is találja Őt. Alaster vakarhatja a fejét, mert bár megpróbál taktikázni, az ellenfél mégis egy halálfaló. De Marcell sem legyőzhetetlen, Alaster próbálkozhat még más taktikákkal. Viszont nagyon hátráltató oknak számít az, hogy a halálfaló első átka célba ért. Alaster lábán egy csúnya vágás jelenik meg. Pozitív célpont, hogy a griffendéles fiú az első átoktól megtántorodik, így Marcell második átka nem talál. A szavaira érdemes odafigyelni, hiszen a helyzet amúgy sem túl fényes, Marcell szavai mégis félelmet kelthetnek a diákok lelkeiben. De a helyzet nem veszett el, semmi nem veszett el. A halálfaló nem legyőzhetetlen, erős ellenfél, de nem legyőzhetetlen.
Rövid, kétségbeesett borzongás fut végig a hátamon, amikor megérzem Al kezét a vállamon. Biztos ki van rám akadva amiért nem vigyáztam a testvérére, és nem is hibáztatom érte. Ha már biztonságban lennénk, a helyében én már rég ordibálnék vele. De most nem vagyunk biztonságban a legkevésbé sem, és ő szerencsére teljesen más mint én. Dermedten hallgatom a Halálfalót, a félelem úgy árad szét a testemben, mint a hullámok a tóba dobott kő körül. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy valahogy meg kell menekülnünk. Elindulok az egyik lépcsőn, az oszlop felé amit kinéztem már korábban is. Grace sajnos nem követ, pedig reménykedtem benne. Látom, hogy teljesen tehetetlen, ez pedig a legrosszabb amit csak tehet egy ilyen súlyos helyzetben. Nem akarom, hogy Alaster magára vonja a férfi figyelmét. Nem akarom, hogy bántódása essen! Épp visszafordulnék a lépcsőn, hogy visszamenjek mellé, amikor megmozdul a lépcső, és egy párkány felé fordul. - Al! – sikkantok, látom, hogy megsebesült. Olyan erővel harapok az ajkamba, hogy megérzem a vérem ízét a számban. Gyakran megesik ez velem, ha izgulok vagy félek, kviddics közben is volt már… Egy átok épp mögöttem csattan, már majdnem a lépcső tetején járok, így inkább hasra vetem magam, hogy a korlát takarásában legyek, és kúszva haladok a párkány felé. Elmémben kutatok, próbálok gondolkodni, de semmi használható nem jut az eszembe. Aztán, rájövök, hogy mit kell tennem. Mély levegőt veszek, és elkezdem végiggondolni, hogy én mit tennék az ellenfél (ez esetben inkább ellenség) helyében. Az biztos, hogy nem jönnék el ostromolni az iskolát, ha nem vagyok kellőképpen képzett és tapasztalt. Az is biztos, hogy valamilyen pajzs bűbájt alkalmaznék, hiszen a diákok sokan vannak, mögém is kerülhetnek, s ha eltalálnak, máris fölém kerekedhetnek. Idegesen nyalom meg az ajkam, reszketve figyelem Alastert, hogy képes-e talpon maradni. Menjen fedezékbe, ne terelje magára a Halálfaló figyelmét fölöslegesen, azzal nem segít! Aztán látom, hogy egy átok eltalálta Grace-t, és a cruciatus átok hatására máris szemmel látható fájdalmai vannak. Azonnal könnyek gyűlnek a szemembe, soha ilyen rémületes, vérfagyasztó dolgot nem láttam. Koncentrálnom kellene, de nem tudom mire, vagy hogyan. Nem merek megkockáztatni egy átkot, ami a férfit célozza, de talán sikerül megszűntetnem a Grace-t kínzó átok hatását, ha elég gyors vagyok. Bárcsak segíthetnék a barátomnak is valahogy! Csak remélni tudom, hogy nem esett komolyabb baja, de most nincs idő arra, hogy amiatt aggódjak ami már megtörtént. Az ellen kell tenni, ami még ennél is rosszabb, és megtörténhet. - Descendo! – emelem a Marcell fölötti lépcsőre pálcám, és remélem, hogy sikerül úgy eltalálnom a robbantó átokkal, hogy az alázuhanó kődarabok összezavarják, figyelmét meggyengítsék és így nyerjek egy kis időt mindhármunk számára támadásra vagy menekülésre. Kapkodva veszem a levegőt, beljebb gördülök a párkányon, de még fekve maradok, hogy ne lehessek tiszta célpont. Tekintetemmel a lányt keresem, akit eltalált a cruciatus átok. Segítenem kellene rajta, ezt nem tudom elviselni! Könnyeimmel küszködve, reszkető kézzel fordítom felé a pálcám, majd halk, elfúló hangon mormolom az egy szem varázslat megszüntető igét, ami eszembe jut, de nem fűzök hozzá túl nagy reményeket. Mégsem bírom ki, hogy ne próbáljak meg segíteni rajta, még akkor is, ha ezzel esélyesen magam sodrom veszélybe. - Finite Incantatem!– suttogom.
» We take up arms and fight! Fight hard! Resist and do what's right!«
Fájdalmamban fölkiáltok, ahogy az átok eltalál. A lábam megroggyan, de utolsó erőmmel még fedezék felé vetem magam, hogy ne legyek egyhelyben fekvő céltábla. A másik lábamra helyezem a sújt, és próbálok állva maradni, mert ha elterülök, egészen biztosan elbukunk. A tervem még éppen csak mozgásba lépett, és Ella hangjából ítélve nem is feltétlenül rosszul. – Maradj ott! – kiáltok vissza a lánynak, majd a következő szavaimat Marcell-nek címezem. Minél többet beszél, minél többet foglalkozik velem, annál jobb. A fogamat összeszorítom, hogy a hangomon ne érződjön a fájdalom. – Épp eleget tudok a fajtádról ahhoz, hogy tudjam, nem sok választásunk van az ügyben! De viszonzásul fölajánlom: tedd le a pálcád és nem esik bántódásod. Szabadon elmehetsz. Ezt hívják magabiztosságnak, azt hiszem. Mindenesetre próbálom fölmérni a helyzetet. Láttam, hogy Grace-t eltalálja az átok, és azt is, hogy Ella még szabadon mozog. Kihajolok a fedezékből, éppen elég időre, hogy két átkot ellőjjek a Halálfaló irányába, szemből. – Reducto! – kiáltom a taroló átkot, melynek, ha van egy kis szerencsénk, meg kell zavarnia és ki kell ütnie a ritmusból. A másodikat anélkül lövöm el, hogy megvárnám az első hatását. – Stupor! Majd visszahúzom magam az oszlop mögé, és azon gondolkodok, megpróbáljak-e elmenni Grace-ért. Föladnám mind a pozíciómat, mind az eredeti tervem, de nem szívesen hagyom ott. Végül úgy döntök, maradok – biztosabb várni egy kicsit, mielőtt sutba dobnám az eredeti ötletem. De ha ez így folytatódik, elmegyek a lányért.
Alaster szavai löknek ki a meredtségből. Teljesen leblokkoltam, nem is tudom igazán, mit tehetnék ebben a helyzetben. Nincs kiút, visszafelé csak nem indulhatok meg, biztos vagyok benne, hogy más halálfalók állják el az utat. A lépcsők... azt hiszem ez volt az egyik legrosszabb dolog ami még a ma este folyamán történhetett velünk. Hogy ide keveredtünk. A legnehezebb, hiszen nem könnyű menekülni, főleg nem a lépcsők heves mozgásában. Amilyen béna vagyok, én pedig biztosan botladozni fogok. Mégis hallgatok a többiekre, nem állhatok egy helyben és várhatom ki, hogy eltaláljon valami rémes átok. A másik oldalról próbálom elérni a lépcsőket, szétválunk a többiekkel és pálcámmal a kezemben -amit szorongatok, nagyon, csoda hogy még nem tört el - fejemet behúzva próbálom a történteket figyelemmel kísérni és közben elgondolkodni valami értelmes varázsigén, amivel talán meg tudom védeni magam. Gondolkodj! Utasítom magam egyfolytában, szinte megállás nélkül, és csak egy pillanatra fordulok meg, amikor ugyan is egy tökéletesen célzott kínzó átok talál el. A lépcsőn összeesem a fájdalomtól, felkiáltok, szinte már segítségkérőn, és nem is tudom abbahagyni, annyira fáj. Talán közben még pár lépcsőfokot lejjebb is csúszom, és csak reménykedni tudok, hogy nem esem le a mélybe - de igazából még olyan magasan sem vagyok -, hiszen éppen elég ez a kínzó fájdalom, amitől nem szabadulok. A halálfaló szavait szinte nem is hallom, csak néhány szó marad meg a fejemben abból, amit a többiek beszélnek. A félelem átjárja a testemet, és csak reménykedni tudok abban, hogy valamelyikük tud rajtam segíteni, mert ha nem, nem tudom mennyi ideig bírom elviselni ezt az őrült fájdalmat.
Még van pofája ennek a taknyosnak utasítgatni engem! Engem! Kinek képzeli magát?! Mit gondol, kivel áll szemben? Ha olyan ember lennék, akit csak az érzései irányítanak, gond nélkül nekiugrottam volna, de tudom, hogy nem szabad lebecsülni őt sem. Hiszen ahogy megállapítottam, azonnal elkezdett ellenem valamit forralni, de az édes kis lelkesedését sajnos le kell törjem; itt valaki ma este meg fog halni. És ha ő lesz, vagy a két lány... Esetleg mindhárom, nekem annál jobb lesz. Ha azt hiszik, hogy ezt ép bőrrel megúszhatják, akkor nagyon nagyot tévednek. A maszkom alatt őrülten elmosolyodok, amikor az átkaim célba találnak. Nem hiába tartanak engem és Finnt a legkegyetlenebb halálfalóknak. Kár, hogy ő most nem ezt a csatát élvezi, garantáltan elszórakoznánk a kölykökkel, és akkor talán egy pici könnyebb dolgunk is lenne. De szeretem én a kihívásokat, és szeretek is egyedül küzdeni több ellenfél ellen. Általában én szoktam győztesen végezni, ha pedig szorul a hurok, hoppanálok. Viszont itt azt nem tudok, így mindenképpen meg kell ölnöm őket. Mindet, vagy nem, nekem mindegy. Tettem én már elég rossz dolgot ahhoz, hogy ez után sem lesz lelkiismeret furdalásom, hogy elvettem egy, esetleg több életet. Nincs is lelkiismeretem, nincs ami furdaljon, tök egyszerű, igaz? A fölöttem robbantott lépcső maradványait egy pálcasuhintással a mélybe taszítom, de elérték azt a hatást, hogy egy picit összezavarodjak, így a védelmem gyengül. A reducto átok miatt megtántorodom, és egy pajzsbűbájjal védem ki a kábító átkot. Viszont most már tényleg vége a gyerekes játszadozásnak, leveszem a csuklyámat, és kezemet a maszkom előtt elhúzva eltüntetem azt. Ideje komolyan venni ezt a három taknyost, még a végén borsot fognak törni az orrom alá, azt pedig nagyon, de nagyon nem akarom. Legyőzhetetlen én sem vagyok, bár be kell vallani: nagyon meg kell izzasztani ahhoz, hogy valaki fölém kerekedjen. - Oké, kölyök. - ropogtatom meg a nyakamat - Megtanítottak párbajozni? Tudod a szabályokat? - Elaine felé küldök egy Cruciatust, aztán pedig Alaster felé indulok meg. A szabad kezembe egy pengét csúsztatok, azt pedig Grace felé dobom. Félúton megállok Alaster búvóhelye előtt, és szusszanok egyet. - Griffendéles létedre elbújsz egy oszlop mögé? Hát persze... Soha nem voltál bátor. Csak azt úgy gondoltad, de valójában egy jelentéktelen kis senki vagy. - küldök felé egy átkot, ha előbújik a fedezékből. Ha célba talál, akkor egy csúnya vágás jelenik meg a pálcás kezén, ami terjedni fog a karján, egészen a válláig. - És arra sem veszed a bátorságot, hogy kiállj velem szemtől szemben. De ha azt hiszed, hogy én lerakom a pálcámat, akkor nagyon, nagyon nagyot tévedsz. Élvezettel fogom átvágni a torkodat, hogy a gyomrodat azon keresztül húzzam ki! - a lányok búvóhelye fölé célzok, és a pálcámból tüzet varázsolok feléjük, remélve, hogy sikerül előugrasztanom őket onnan.
Elaine mindkét varázslata sikerült, így Marcell feje fölött robbant a lépcső, azonban a halálfaló könnyűszerrel taszította a törmelékek egészét a mélybe, így fellélegezhet, hogy egy diáknak a varázslatát már ki tudta védeni. Grace testében a fájdalom egyelőre teljesen megszűnik, Elaine ellen varázslata megszüntette a kínzás átkát. Alaster varázslatai csak részben sikeresek, a kábító átok nem találja el a halálfalót, aki így örülhet, hogy nem kábult el, hiszen akkor a csatának is vége lett volna. Viszont a hátráltató ártás megzavarja Marcellt, így egy kis levegőhöz juthatnak, vagy akár támadhatnak a diákok. Grace megpróbál felegyenesedni, és erőt venni magán, hogy megvédje magát, azonban a felé repülő pengét már túl későn veszi észre, így csak annyit tud rá reagálni, hogy a kezét maga elé emeli. A kés így belefúródik a kezébe, ami újabb kellemetlenséget okoz. Ha Elaine elég gyors, ki tud térni a Cruciatus átok elől, azonban Alaster egyetlen szabadon hagyott testrészére, az ujja hegyétől kezd terjedni a vágás, a pálcás kezén, egészen a válláig, lassan és égető fájdalommal kísérve. Elaine, és Grace sem lehet nyugton, Grace vérző keze a kisebb gond, ha felfelé pillantanak, rájöhetnek, hogy Marcell varázslata sikeres volt, és a föléjük varázsolt tűz egyre közeledik hozzájuk.
Nem tagadom, hogy egy hajszálnyi megnyugvással tölt el, ahogy hallom a lépcső robbanását, és látom, ahogy a Halálfaló félresöpri a lehulló darabokat. Most a túlélés a tét, és legalább míg ezzel foglalatoskodik, addig sem lő ki újabb átkokat ránk. Azt hallom, hogy Grace szenved a kínzóátoktól, de sokkal jobban aggódok azért, akinek hangját sem hallom. Alaster hogy van? Mennyire súlyos a sebe? Ott kellett volna maradnom mellette, nem lett volna szabad szétszóródnunk, ilyen hülyeséget…! Aztán nem bírom tovább hallgatni Grace hangját, ahogy fájdalmában sikolt, így megpróbálkozok egy varázslat megszüntető igével. Újabb megnyugvás árasztja el a testem, mikor rájövök, hogy ez is sikerrel járt. Ahogy ott fekszek a rejtekhelyemen, azon töröm a fejem, hogy hogyan tovább. Látszólagos „biztonságban” vagyok, de ez nincs jól így. A többiek élete veszélyben forog, a barátomé is, és ezt nem hagyhatom, nem fogok szó nélkül állni (jelen esetben feküdni) míg valaki megpróbálja megölni őt. Annál sokkal fontosabb számomra, fontosabb mint az, hogy velem mi fog történni. Tartozom neki azzal, hogy megpróbálok segíteni, csak még azt nem tudom hogyan! Lázasan pattognak agyamban a gondolatok, míg meg nem hallom, hogy a Halálfaló gyávának nevezi Alastert. Gyáva?! Nem mi támadunk meg nagy és félelmetes halálfaló létünkre diákokat! Úgy pattanok fel, mintha madzagon húznának, épp időben ahhoz, hogy elkerüljem a felém lőtt átkot. - Ő nem gyáva! Te vagy az! Reducto! – kiáltok oda a támadónknak, és meg is toldom egy átokkal a mondandóm első dühömben, majd elbizonytalanodok, mert tudom, hogy ez pocsék ötlet volt. De az ember nem hazudtolhatja meg önmagát, világ életemben meggondolatlanul cselekedtem, ha sértésekről volt szó. Végre látom is mi történik, látom Al kezén a sebet terjedni, és látom, hogy tőlem nem messze Grace szintén megsebesült. Merlin szakállára, nagyobb butaságot nem is csinálhattam volna, mint hogy magamra vonjam a férfi figyelmét, de nem hagyhattam, hogy Al egyedül állja a sarat mert a végén még tényleg megöli. Nagy lendülettel indulok el lefelé a lépcsőn, aminek a vége épp a semmibe néz, de egy ugrással el tudom érni a párkányt amin Grace van, onnan pedig még szabad út vezet Alhez is. A tűztől nagyon megijedek, épp az elrugaszkodás pillanatában terül szét fejem felett, és ha nem kviddicseznék, nem lennék hozzászokva a váratlan helyzetekhez. Már le is zuhantam volna, ha nem lennének ilyen gyorsak a reflexeim a sportnak köszönhetően, de szerencsésen terülök el hason a lány mellett, bár nem ilyen landolást terveztem. Látom, hogy a karján penge okozta a sebet, más körülmények közt valószínűleg elájulnék a vér látványától, de most ennél a vágásnál kis gondunk is nagyobb! - Menj a párkány felé, miért állsz itt kint?! – kiáltok fojtottan a lány felé, és azt latolgatom merre induljunk a tűz elől. Egyelőre nincs semmi ötletem, félve pillantok hol a Halálfalóra, hol a barátomra. Most mit csináljunk, itt nem maradhatunk… - Protego! – mormolom az egyetlen értelmes dolgot, hamarabb is eszünkbe juthatott volna a pajzs bűbáj. Remélem Grace is a hatása alá kerül, vagy egyáltalán, nem vagyok túl zaklatott ahhoz, hogy sikeres legyen. Lényeg, hogy hatásos legyen, és nyerjünk újabb másodperceket ahhoz, hogy elmeneküljünk.
A fájdalom elmúlik, én pedig fellélegzem. A libabőr ami az egész testemen ott ragad, nem éppen valami jó érzéseket tükröz. Az arcom sem, amikor felkelek. A hányinger kerülget és nem is volt több időm gondolkodni, mit tegyek vagy mit ne, csak a fájdalomra tudtam koncentrálni. Egy hálás pillantást azért vetek a lányra, mert az leesett, hogy ő volt az, aki megmentett most. Hogy kerülhettem ilyen szerencsétlen helyzetbe? A halálfaló szavaira még jobban elbizonytalanodom és elfehéredek. Nem szeretném ha még valaki megsérülne, de igaz, nem én döntöm ezt el. Csak úgy röpködnek a varázslatok, én pedig ahogyan felállok és indulnék másfelé, hiszen egy pillanatnyi előnyt látok, egy kés szúródik a kezembe. Ezt nem hiszem el! Most már teljesen biztos, hogy nem tudok kijutni innen sértetlenül, mármint külsőleg. A lelkem más dolog. Elaine könnyed ugrásaival már mellettem is terem, én pedig csak dadogok és hebegek-habogok, de nem sokáig, mert tényleg arrébb megyek vele, ahol talán egy kicsit nagyobb biztonságba kerülhetünk. - Próbáljunk meg inkább neki segíteni... - Súgom halkan és meglátom amit eddig még nem. A tűz. Egyre csak közeledik és terjed, most már pálcámat nem csak szorongatom kezemben, hanem végre összeszedem magam és megpróbálok tenni ez ellen valamit, még ha nem is jön össze... - Aquamenti! - Csak reménykedni tudok abban, hogy a vízbűbájom sikerül és egy kicsit hatásos lesz. Ha nem, akkor a pajzsot húzom fel magam elé én is, nincs jobb ötletem jelenleg, s hiába adtam az ötletet, hogy segítsünk a fiúnak, nem hiszem, hogy hasznomat vennék. Főleg nem a sérült, még mindig vérző kezemmel, ami nem mellesleg most már kezd nagyon fájni.
» We take up arms and fight! Fight hard! Resist and do what's right!«
Ahogy szavait hallgatom, csak elvigyorodok a fedezékem rejtekében. Ó, az ostoba… Ha nem tudnám, mit művel, már előrontottam volna, átkokat szórva, házam becsületét védve, miközben a lehető legegyszerűbb céltáblát nyújtanám neki. De pontosan tudom, mire játszik. Az ellenség mindig maga szolgáltatja a legyőzésének módját – és nincs jobb módja annak, mint rávenni, hogy veszélybe sodorja saját magát. De akkor derítsük ki, vajon tudja is, mit csinál, vagy csak egy tizenkettő-egytucat gonosz kis senki, akibe annyi egyéniség nem szorult, mint egy átlagos faékbe? – Senki? – kérdezem. – Nem nekem kell bizonygatnom magamnak, mennyire erős és hatalmas vagyok azzal, hogy diákokra támadok felnőtt ember létemre. De mit várhatnánk? A vértisztasági mániátok miatt a családfád amúgy is egy körre hasonlíthat jobban. Kevésen múlik, hogy nyöszörgés helyett nem ordítok föl fájdalmamban. A rohadék eltalálta a kezem, a pálcás kezem! A vér folyását nem tudom megállítani, de időm sem lenne rá. Hallom, ahogy Ella rátámad, és nem tudok mást tenni, mint megmarkolni a pálcámat, annyira biztosan, amennyire lehet, hogy ne csúszkáljon a vértől, majd kihajolni és, egyetlen pillanatnyi gondolkodás után elbődíteni magam. – Sectumsempra! – Ezt a varázslatot csak hírből ismerem, Potteréktől hallottam róla, akik éppen Pitonról diskuráltak, amikor csatlakoztam. Abból, amit tudok, fájdalmas egy varázslat, és pontosan erre hajtok. Csak remélem, hogy Ella elterelte a figyelmét, és a pár másodperccel később érkező varázslatom eltalálja majd. Az eredményt már nem várom meg, a fedezékem túloldaláról lendülve igyekszem, a lábamba nyilallt fájdalmat amennyire tudom, figyelmen kívül hagyva, a fejemet lehúzva, eljutni a lányokhoz. Van egy új ötletem, de ehhez magasabbra kell kerülnünk. És ha Marcell felém figyel, remélem, a többiek rá tudnak küldeni néhány rontást. Vagy ártást. Vagy bármit, amivel foglalkozhat.
Az, hogy miért támadtuk meg az iskolát, mindenkiben más gondolatokat ébresztett. Egyrészt én sem vagyok egy érzelemmentes, lelketlen szörnyeteg, hiszen rengeteg jó emlék fűz a Roxforthoz, és elsőnek húztam a számat, hogy támadjam meg a diákokat, a volt tanáraimat, az iskolát. Viszont a másik felem, az üvöltő fenevad bennem pedig ujjongva éljenzett, hogy végre ezt is megtehetem! Mert én ilyen vagyok. Velejéig romlott, ugyanakkor mégis érzek. A varázslataim sikerülnek, és alig várom, hogy előugorjanak a fedezékből, és csapdába ejtsem őket. Mert a csapdákat is nagyon kedvelem, hát még azt, ha valaki beleesik abba, és mint egy állat; könyörög nekem hogy engedjem el. De nem szoktam megtenni. Inkább megölöm. Megöltem már számtalan diákot, hát ha hárommal több lesz a listámon, ám legyen, nekem ez nem sokat számít. A fiú szavaira csak felvonom a szemöldökömet, majd az eddigi szavaimtól teljesen elütve, normálisan beszélek. - Nyilván tudod, hogy a parancs, az parancs. - nevetek fel gonoszan - Másrészt pedig ha tudnád a családfámat, magad elé köpnél ahogyan én tenném. - vonom meg a vállamat. - Ugyanakkor harmadrész pedig: én már régóta nem bizonygatok magamnak. Ma este hármatok közül egyikőtök meg fog halni. És a másik kettő végig fogja nézni. Szívesen tartanék neked kiselőadást az eszmékről, de úgy gondolom nem a legjobb hely és idő ez erre. - ördögi mosolyra húzódik a szám. A sectumsemprát egy pálcasuhintással kivédem, majd eszelős röhögésbe kezdek. - Csak nem gondolod, hogy egy magadfajta taknyos, egy hasonszőrű varázslatával képes vagy borsot törni az orrom alá?! - tisztulnak le ismét a vonásaim - Rendben van. Mondd meg a neved kölyök, szeretném tudni, hogy kit fogok ma este elszórakoztatni. - sóhajtok fel, majd a lépcső végéhez célzok, és egy robbantó átokkal ismét bekerítem őket. - De tudod, ha igazán bántani szeretnél: azt akarni kell. Ha szeretnéd, hogy egy ilyen varázslat sikerüljön, minden porcikádban akarnod kell azt. - sóhajtok fel, majd Grace felé célzok a pálcámmal. - Így: Avada Kedavra! - a halálos átok a fiatalabb lány felé röppen, majd ismét közelebb lépdelek a fiúhoz. - Nos, kölyök. Most választás elé állítalak titeket, és ezt komolyan fontoljátok meg: vagy abbahagyjátok az ellenállást, és akkor megússzátok ép bőrrel... Vagy nem, de akkor nem leszek kíméletes. Mennyire féltitek az életeteket? Ha nagyon, és most lerakjátok a pálcáitokat, megkötözlek titeket, és túlélitek. De ha nem, csak abban bízhattok hogy Merlin kegyelmes lesz hozzátok. Mert én nem leszek az. - három kötöző átkot küldök feléjük, és várok.
Elaine varázslata nem sikerül, így úgy tűnik. hogy a halálfaló nem tántorodik meg, azonban a baj sokkal nagyobb, mint bárki is gondolhatta volna: egyértelműen látszik, hogy Grace teljesen elvesztette az eszét, és alig-alig képes már logikusan gondolkozni, ami a társai hátrányához is vezethet, az pedig feszültséget a hármas fogat között. Öröm az ürömben, hogy a fiatalabb Hugrabugos lány varázslata sikeres, így a tűzeső nagy gondot nem jelent nekik, éppen csak arra volt jó, hogy rájuk ijesszen, és elmozduljanak a búvóhelyükről. Ez mindazt eredményezi, hogy Marcell gyilkos átka Grace felé tart, aki ha elég gyors, egy kőtömböt a romokból maga elé emelhet, és ezzel megállíthatja a gyilkos átkot. Ha ezt megteszi, a kőtömb szétrobban, és a lánynak nem lesz semmi baja. Alaster támadását a halálfaló könnyűszerrel kivédi, és a három kötöző átok közül kettő célba is talál: Elaine és Grace harcképtelenné válik, így már csak a Griffendéles fiú marad, aki felveheti a harcot Marcell-el. A helyzet egyre szorultabbá válik, hiszen most már segítségre is alig-alig számíthat Alaster, de nem gondolja úgy, hogy fel kell adnia. Úgy érzi, bele kell mennie Marcell játékába, csak így nyerhet némi esélyt arra, hogy megmentse a többieket és saját magát.
Egyre inkább azt érzem, hogy veszett ügy ez az egész. A feladás is megfordult már a gondolataimba, de az, hogy én a halálfaló elé ugorjak, az semmiképp. A lépcsők teljesen megnehezítik a dolgunkat, itt-ott már szinte esélyünk sincs átlépni rájuk, hiszen Marcell tett azért, hogy még rosszabb legyen. Sehol sem biztonságos, még a párkány alatt sem ahol mi vagyunk. A tűzeső rohamosan közeledett felénk, és attól, hogy őrülten gyengének és harcképtelennek érzem már magamat, meg kellett nekem is próbálkoznom valamivel, amivel segíthetem a többieket. Ezt a varázslatot azt hiszem még elsőben tanultuk meg, ezért lehetett, hogy sikerült. Így egy aprócska gonddal kevesebb van, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy a halálfaló célba vegyen ismét minket. Hogy lehet valaki ilyen gyors? Ez jár egyfolytában a fejemben és azt sem tudom, hogy hogyan tudnánk a fiút megmenteni. Marcell szavaira a szívem csak hevesebben ver, nem túl jó az egész felállás és gondolom nem csak ecsetelgeti amit mond, hanem tényleg meg is fogja majd tenni. Elfehéredek és tekintetem Elainera vetem, segítségkérően. Ekkor már szinte késő, hiszen a halálos átok felém tart, egy pillanatig azt hiszem, itt a vég és még akkor is, amikor a kőgömböt rögtönözve kapom magam elé. Varázslattal már semmiképp nem tudtam volna kivédeni ezt az átkot, azt hiszem az erőm se engedte volna meg. A kezemet elkapom amikor a gömb szétrobbant, fájdalmasan pillantok csuklóimra próbálok egy kicsit lejjebb ereszkedni. Sokkos állapotom miatt csak a levegőt kapkodom, és nem figyelek még mindig eléggé, ezért talál el a másik átok is, amitől a pálcám kirepül a kezemből és én pedig a földre rogyok, pár pillanatig, eszméletlenül. Ha sikerül is feleszmélnem, nincs erőm szavakra, de tudom, meg kell próbálnom felkelni és segíteni a lánynak is. - Ne velem foglalkozz, próbálj neki segíteni. - Súgom oda, lapulva a földön, harcképtelenül. Komolyan, egy ismeretlennek miért segítenének ennyit? Megleszek valahogy most már... itt a földön.
Nem mondom, hogy nem félek a tűztől. Azt sem, hogy kifejezetten jó ötlet volt átugrani a másik lépcsőre. De mégse hagyhattam, hogy Grace egyedül legyen, ahogy azt se, hogy teljesen védtelenül álljon ott. Mert szemlátomást nem igazán tudja kezelni a helyzetet. Alaster Griffendéles, de még ha nem is lenne az, akkor is tudnám, hogy bátor. Ő nem fogja feladni, nem fog megfutamodni a probléma és a veszély elől. Ahogy a halálfalót nézem, egyfajta béke száll rám. Már tudom, hogy se a pánik, se a félelem nem segít rajtunk. Se az, ha elveszítjük a fejünket. Eltalál Marcell átka, megérzem a körém fonódó köteleket, szorításuk erős. Hallom amit mondanak, hallom, amit Grace mond, de ezzel kicsit mintha elkésett volna. Cseppet sem hiszem, hogy itt jó helyen lenne, de már én se tudok tenni semmit. Legalábbis, semmi olyat ami garantálhatná bármelyikünk biztonságát. Kit akarok átverni?! Senki nem garantálhatná! Pálcám szorosan markolom, de hiába, így nem tudom használni egyáltalán. - Rendben. Te próbálj a falhoz kúszni, és Merlinre kérlek, próbálj elbújni! – suttogom aggodalmasan, majd bólintok a lánynak, és kúszva indulok a fal felé, hogy a lépcsők segítségével juthassak közelebb a barátomhoz. Félek, hogy nem maradt elég ereje a védekezésre. A sebei súlyosnak tűnnek, és látom, hogy rengeteg vért veszített már. Mi van, ha nem tudja tovább védeni magát? Mi van, ha Marcell kerekedik felül? A gyenge lábakon álló higgadtságom egy pillanat alatt csap át pánikba, és kúszás közben átbillenek a lépcsőre, ahonnan így megkötözve már csak lefelé vezet az út. Nem valami szerencsés és nem is elegáns, ahogy lefelé bucskázok, de valahányszor a bordáim vagy a karom koppannak a köveken, arra gondolok, hogy nem akarok meghalni. Nem akarok egyedül meghalni, és nem akarok egyedül maradni, ha Alasterrel valami történne. Azt nem tudnám megbocsájtani magamnak. Tehetetlenül sodródok lefelé, és várom, hogy mikor ér véget a lépcső, mi fog majd megállítani és hogyan.
» We take up arms and fight! Fight hard! Resist and do what's right!«
– Akkor már ketten kapunk hányingert tőled – közlöm csevegő hangnemben, mintha csak az időjárásról beszélnék. A dolgot leginkább az rontja el, hogy a fogaim között kell szűrnöm a szavakat, hogy beszélni tudjak. Kezdem érezni, hogy nem fogok élve kijutni ebből, és ez meglepően… nyugtató hatású. Sejtettem, hogy előbb-utóbb ez lesz. De ha én belepusztulok a mai napba, akkor ő is jön velem. Az ilyen szarházik nem érdemelnek jobbat.
– Mi más zavarna egy patkányt? – kérdezem, inkább csak halkan, magamtól. Összeszorított fogakkal figyelem, ahogy a halálos átok Grace felé röpül, tehetetlen dühvel. De a lány képes kivédeni, és szívem szerint ujjongani kezdenék. Na, ezt figyeld, rohadék! Az ezt követő szavait már csak egy vigyorral hallgatom. Tudom, mit kell tennem, tudom, minek kell történnie. Nem tudom még, hogyan fogom megoldani, de abban biztos vagyok, hogy valahogy sikerülni fog. A monológ végén csak felröhögök. Idióta…
– Ismered Szun Cét? Persze, hogy nem, vagy tudnád, hogy érdemes befogni a szádat. Soha nem szabad sarokba szorítani az ellenséget, a menekülés reménye nélkül hagyni őket. Inkább hagyj nyitva egy utat, és zúzd össze őket ahogy futnak – felelem, helyzetünkből fakadóan furcsa derűvel. – De ezt nem érti a te fajtád. A harc nem nagy szavakról szól. Majd kivetem magam a fedezékemből. A fájdalmat érzem a lábamban, de nem veszek róla tudomást. Minden erőmet beleadom ebbe a rohanásba, majd előrevetem magam – még ha el is talál egy átok, elérem a célom. Ami Marcell. Az egyetlen lehetőségem már az, hogy leütöm, ha kiütöm a pálcát a kezéből. Aztán a két kezemmel fogom megfojtani, ha minden jól jön ki. De nem tud megállítani. Az elrugaszkodás pillanatától semmiképpen sem. Ha meghalok, akkor is ellököm, ha elkábít, akkor is. Ő egy pillanatig nem játszott tisztességesen. Mostantól én sem fogok.
Kezdi elönteni az agyamat a szar. Az pedig sem a kölyköknek, sem a Roxfortnak, de még nekem sem fog kedvezni. Olyankor jobb, ha mindenki tartja tőlem a húsz lépés távolságot. Nos itt csak egyetlenegy probléma van: itt nincsen meg a húsz lépés távolság. Érzem, hogy az ellenállásuk gyengül, és az erőm kezd felülkerekedni az övékén. Az ilyen helyzetekért érdemes élni. Nos, azt hiszem én ezekért is élnek. Szeretem azt a hatalmat, ami a kezemben összegyűlik, de nem hagyom, hogy egy pillanatra is megrészegítsen. Az őrület, amely átjárja a testem segít ugyan abban, hogy sokkal többet mutassak magamból minden egyes alkalommal, azonban a szememet is kinyitotta. Tudom, hogy hol vannak a korlátaim. Ám még cseppet sem értem el azokat, és ha el is érném a határaimat, a többiek számára nem lesz menekvés. - Ugyan, kölyök. Ha azt hiszed, hogy a mi oldalunk az 'erősebb vagyok és te pedig megdöglesz' felfogásról szól... - nevetek fel - akkor sokat nem tévedsz, de! Mire mész a te felfogáso... - elakad a lélegzetem, amikor felém ugrik. A lökéstől megtántorodok, és nekiesek a párkánynak. A fájdalom egy villanás alatt hasít át a hátamban, ahogy érzem, hogy nekiestem az egyik lépcső törmelékének, mert elkövettem a lehető legnagyobb hibát: lankadt a figyelmem. Azonban a fájdalmamat most muszáj annyira leküzdenem, amennyire csak tehetem, nem követhetek el még egy hibát. A pálcámat az utazóköpenyem zsebébe süllyesztem, hogy pusztakézzel bosszuljam meg a tettét. Fújtatok egyet, majd megragadom a torkát és lelököm magamról. Bal kezemmel megragadom a haját, lábammal pedig egy jókorát rúgok a combcsontjára. Nem csak a varázspálcámat forgatom ügyesen. Elfelejtettem mondani, hogy a fizikai fájdalmat a varázspálcám nélkül is ügyesen tudom átadni. Letérdeltetem nekem háttal a fiút, és a haját fogom a kezemmel, lábammal pedig a hátára lépek, így előre görnyesztem, egy nagyon groteszk pózba, lehetőleg úgy, hogy minél nagyobb fájdalmat érezzen. - Nos kölyök, itt a vége. - őrült vigyorral lehelem a szavakat a fülébe, majd előszedem a pálcámat, és őt is megkötözöm. - Tehát akkor, kezdjük újra ezt az egészet, rendben? - emelem meg a hangomat úgy, hogy már mind a hárman hallják azt, amit mondok. - Vesztettetek. A másik lány legjobban teszi, ha valahogy levánszorog ide. Nem fogod megköszönni azt, amit tenni fogok veled, ha nekem kell felmennem érted. - címzem hozzá a szavakat, míg a bucskázó lányra pillantok. Felemelem a pálcámat és mind a három diák pálcáját a kezembe gyűjtöm. Odalépdelek a lányhoz, aki legbucskázott a lépcsőkön. - Mi a neved? - emelem fel az állát, hogy a szemeimbe pillanthasson. - Jobb, ha válaszolsz, ha kedves neked a fiú élete. - suttogom, számat ördögi vigyorra húzva. Eltávolodok tőle és felmegyek a lépcsőre. A köteleinél fogva megfogom a másik lányt, és leviszem a többiekhez. Lerakom óvatosan a fal tövébe, és leguggolok oda. - Hogy hívnak kedvesem? - kedvesen, szinte már törődő hangon szólok hozzá, közel hajolva. Érzem a leheletét az arcomon. - Talán nem félsz tőlem? - felvonom a szemöldökömet. - A haláltól nem kell félned. Csak egy apró villanás, egyetlen másodperc, és már itt sem vagy. - paskolom meg az arcát gyengéden, majd felállok, és felmegyek a lépcsőre. - Ahogy elmondtam. Nem adtátok fel. Egyikőtök ma meg fog halni. A kérdés az, hogy ki lesz az? - összefűzöm a két kezemet magam előtt, és úgy tekintek végig a három összekötözött diákon. A kérdés a fejemben ugyanaz: melyiket öljem meg? -
Alaster hirtelen támadása ugyan meglepte Marcellt, azonban a halálfaló közelharca hatásosnak bizonyult, és az átok is, amit használt. Sikerrel járt, így Alaster is csapdába esett. A kisebb földrengés itt is érezteti a hatását, ami mind a négyükre a meglepetés erejével hathat. A csatát úgy tűnik Marcell nyerte, de hogyan tovább? Beváltja az ígéretét, és valaki tényleg meg fog halni a mai este folyamán? Grace és Elaine sem lehet nyugodt, a halálfaló szavai most már tényleg a páni félelmet idézhetik fel, és nem csak benne, a Griffendéles fiú sem lehet biztonságban. Marcell szándékai biztosak, valaki meg fog halni ma este, de kicsoda és miért? Az ő gondolatai is ekörül forognak, ám meglehet, hogy számára egy sokkal boldogabb szempontból, mint a három diákéból. Senki nem érezheti biztonságban magát, hiába látják be; hogy a harcot elvesztették. A két lányra valahogy erősebb hatással van az, hogy a halál ott lebeg a fejük fölött, Alaster szintén nem nyugodt. Most az egyetlen ember aki az, Marcell.
Amikor Elaine rábólint, hogy elmegy segíteni a barátjának, akkor csak egy aprót sóhajtok, mert belegondolok, hogy lehet, mégis rossz ötlet volt itt maradnom egyedül. Eddig még olyan nagyon durva komoly sérülést szerencsére nem szereztem, de az ügyetlenségemből kifolyólag, sosincs késő, hogy valamit még elkapjak. Azt hiszem a halálos átkot is csak azért tudtam kivédeni mert valami őrületes szerencse keríthetett hatalmába vagy egy angyal vigyáz rám. Most már elég sok mindenben elkezdek hinni, azt hiszem nem kell ezt tovább mesélnem. A földön heverek, sokkos állapotban még az iménti események miatt és közben a halálfaló hangját hallom, na meg a griffendéles fiúét. Felnézni nem merek, mert biztosan megint bajba kerülnék, így hát csak ott lapulok, én is kötelekkel kötözve. Pár pillanatig tart csak a nyugalom amit érzek a testemben, és a halálfaló nem feled el, odajön hozzám, megfogja a köteleket és a többiekhez visz. Szememet végig behunyva tartom, csak akkor nyitom ki újra, amikor hozzám szól. Legszívesebben felsikoltanék amikor közel hajol hozzám. Szívem oly hevesen ver, hogy még biztosan ő is hallja, testem minden porcikája pedig megremeg. Összeszorítom ajkaimat, de végül válaszolok. - G...Grace...- Dadogom, de a következő kérdésére nem válaszolok, hiszen azt hiszem elég egyértelmű. Örülök, hogy ellép mellőle, az undor járja át a testemet, hányinger kerülget és a félelem... ilyen félelmet még sosem éreztem. Látom, ahogyan örül annak, hogy valakit ma meg fog ölni. Szinte a földrengésre sem figyelek fel, csak őt nézem, ha engem fog megölni, hát akkor a szemébe akarok nézni végig, hogy örök életében kisértse a tekintetem.
Biztos vagyok benne, hogy megkötözve lebucskázni egy lépcsőn nem túl jó ötlet. Ahogy az sem, hogy egyáltalán hagytam magam ilyen helyzetbe kerülni, de mégse bújhattam el egy oszlop mögé, míg Grace és Alaster harcoltak az ellenséggel. Lassanként beletörődök, hogy az effajta csatározás nem nekem lett kitalálva. Nem vagyok olyan bátor mint hittem, nem vagyok se ügyes se gyors, az eszem pedig lehetne sokkal de sokkal élesebb. Kitalálhattam volna valamit, vagy elővethettem volna magam a rejtekhelyről. Gyáva vagyok, és nem hiszem, hogy ha valami csoda folytán túlélném ezt az estét, akkor képes lennék még tükörbe nézni. A bukdácsolás és töprengés miatt lemaradok arról, ahogy Grace kivédi a neki szánt átkot. Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy halottnak tettessem magam mikor a halálfaló mellém lép. Aztán rájövök, hogy az elég nagy marhaság lenne. Megborzongok az érintésétől, a gyomromból induló reszketés fut át egész testemen. Undorodom és félek ettől az apró pici érintéstől is. Előbb makacsul szorítom össze ajkaim, belőlem aztán ki nem húzza a nevemet! Aztán, amint Alastert említi, azonnal kiszalad az arcomból minden vér. - Elaine. Elaine O’Kelly. – bár eltökéltem, hogy akkor se sírok, ha egy csapatnyi barlangi troll ül a nyakamba, két kövér könnycsepp gördül végig az arcomon. Egyrészt még sosem éreztem a félelemnek ezt az intenzitását, másrészt közelről minden sokkal rémisztőbb. Könnyű volt a lépcsőkön állva szemlélődni, onnan pár átkot küldeni. Így, hogy ennyire közel van a halálfaló, és látom, hogy Al sérülései milyen súlyosak, egy óriási hullámmal csap át fölöttem a pánik. Mi van, ha tudja? Mi van, ha tudja, vagy valahogy rájön, hogy mugli származású vagyok? Engem fog megölni, és hiába, hogy szavait Gracenek szánja, szinte látom magam előtt a zöld villanást. Próbálok úgy tenni mintha ott se lennék, nem lélegezni, nem is pislogni. Mi van, ha hazudik? Ha mind meghalunk? Soha nem gondoltam még bele ilyesmibe, hogy mennyire kevésen múlhat az életem.
» We take up arms and fight! Fight hard! Resist and do what's right!«
Sikerült! Elhinni sem akarom, és ha nem éppen arra koncentrálnék, ha ne üvöltsek, vagy éppen talpon maradjak, egészen biztosan felkiáltanék diadalmámoromban. El sem hiszem, hogy sikerült túljárni az eszén, legalább egyszer… Sajnos azonban, lestrapált állapotom miatt nem tudom tovább üldözni, nem tudom kihasználni az előnyöm. Azon pedig már meg is lepődnél, ha nem lenne világélvonalú verekedő is, beleillik a képbe. Hogy pont nekünk kellett ezt kifognunk… Annyiban azonban nem hagyom magam, bár a rúgásai fájnak, de amikor a földre nyom, kitépem magam a keze szorításából, és, amilyen gyorsan csak tudok, ráharapok a kezére, az sem érdekel, ha a hajamat viszi vele. Vér íze tölti meg a számat, és nagyon remélem, hogy legalább az ujját sikerül magammal vinnem. Mert ha ez összejött, erősen kétlem, hogy túlélem. – Ne mondd el neki! – szisszentem, miközben már csillagokat látok. Nem tudom, az elszenvedett fájdalom-e az oka, vagy a vérveszteség. Lehetséges, hogy mindkettő. Amikor viszont Grace felé kezd sétálni, vergődni kezdek, ami biztosan nem jó senkinek. Nekem főleg nem. – Ha engem akarsz megölni, egész életedben találgatni fogod, ki voltam! – közlöm vele, még mindig dacosan. Az utolsó pillanatig, felemelt fejjel. Félek? Hát hogy a viharba ne? De a félelem nem jelenti azt, hogy meg kellene hajolnom bárki előtt. – Vagy engem választasz – mondom, de már küzdenem kell, hogy élesen lássam a vérveszteség következtében, – vagy a világ végéig üldözni foglak. Megértetted? A Világ végéig is. És amikor újra találkozunk, te fogsz meghalni. Nagy szavak valakitől, aki már csak puszta akaraterejével kapaszkodik az ébrenlétbe. A sötétség hívogat, annyira kényelmesnek, melegnek, barátságosnak tűnik… Annyira szívesen mennék. De nem. Ha engem akar megölni, nem hagyom, hogy egy eszméletlen bábuként végezzem. Ha pedig a lányokat… Én vezettem őket. Én buktam el. Az én felelősségem. És csak egy gyáva féreg, mint ez a szarházi nem nézné végig, mi következik most.
Kezdőlap
