Judas kihasználva apró előnyét, sikerül neki Marlene-t és Lily-t egy kiút felé terelgetnie. Ugyan szükségük volt némi védelemre, pálcájukat kénytelenek voltak elővenni és szinte esélytelen, hogy mindenhová egyszerre oda tudjanak figyelni, hiszen túl nagy a zűrzavar. Marlene lábát súrolta is egy kisebb átok, ami miatt lelassulnak. Elsőként Antonin látja meg a szökő báránykákat, és mivel Silje gyorsan elkeveredett tőle, ezért utánuk ered. Fenrir hasonlóképp tesz, már csak kívácsiságból is, hogy vajon a Dolohov fiú szökni próbál? A hármas csapat a csónakház felé veszi az irányt, de Fenrir okosan megkerülve őket hamarabb megérkezik, Antonin pedig hátulról keríti be őket...
Minden elképesztően gyorsan történik! Az egyik oldalajtó felé tuszkolom Marlene-t a tömegen keresztülvágva, mert hamar világossá válik: nem fogjuk tudni megközelíteni McGalagony professzort. Már nem is látom a tanárnő alakját! - Gyere! - ragadom meg Marlie karját, próbálok utat törni magunknak, amikor Judas is felbukkan, szinte a semmiből, és így hárman folytatjuk utunkat.
Érzésem szerint túlságosan hamar bukdácsolunk ki a nehéz, júniusi éjszakába. Levegő után kapkodva szorongatom szúró oldalamat, hiába, nem vagyok edzésben. Adrenalin dobol a fülemben. - A francba! Tovább tudsz jönni? - fordulok Marlie felé, mert eddig észre sem vettem, hogy sántikál. De jóformán meg sem várom a választ, ismét megragadom a karját, támaszkodjon rám, ha tud, és nekiindulok lefelé a domboldalon. Hol tudnánk megszökni? Hirtelen megbánom, hogy nem szedtem össze több embert, a csónakház még csak eszembe sem jutott odafönt! Pedig remek ötlet!
Fél kézzel Marlie-t támogatom, másikkal a pálcámat markolom. A szívdobogásomtól szinte semmit sem hallok, még a tavon lustán ringatózó, egymáshoz ütődő csónakok neszezését sem, mikor megérkezünk a kőépületbe. Elkötünk egyet, megbűvöljük, kész! Ám ekkor mozgásra leszek figyelmes. A sötétség arcába szegezem fegyveremet, átkok után kutatok, de semmi nem jut eszembe! Sikoltani akarok. Mégsem megy. - Ki vagy?! - kérdem agresszív, hisztérikus hangon.
you gonna hear me roar!
A hozzászólást Lily Evans összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 9 Aug. - 12:24-kor.
A zűrzavarban mindenki elveszti a fejét. Én is. Hiába próbálok meg tisztán gondolkodni, egyszerűen nem tudok és csak a többi ember szenvedésére sikerül felfigyelnem. Vajon mit ártottak? Pár kisgyerek még azzal sincs tisztában, hogy mi az a mágia, nem hogy varázsoljanak, harcoljanak. Pálcámat előhúzom és még mielőtt Lilyvel az oldalamon elindulunk, Harley pillantása és kijelentése meglep. Arcomra ki is ül ez, bólintok csak egyet, de hiába válaszolnék vissza, már nem látom őt, eltűnik a tömegben, ahogyan mi is Lilyvel. Judasba botlunk, hamar elkezd minket kivezetni a teremből egy ideig akadálymentesen, de viszont párszor résen kellett lennem, hogy elmormoljak egy pajzsbűbájt annak érdekében, hogy ne sérüljünk meg. Az utolsó pillanatban az átjáró előtt eltalált egy átok, amire felszisszentem, de az adrenalin miatt az elején szinte meg sem éreztem a fájdalmat, amit a bokám nyújtott. Sántikálva és lelassítva a többieket, haladtam Lily mellett, és mire kiértünk, már éreztem a fájdalmat. Nyilalló volt és égető, biztosan helye is maradt neki, de most nincs időnk erre. Nem állhatunk meg. - Tudok, csak lassan, ez a baj. - Elfogadom a támogatást, valószínűleg egyedül a domboldalon nem sikerült volna felmásznom, így is nehézkes volt. Levegőért kapkodtam, miközben a két mellettem sietőre pillantottam. Izzadságcseppek a homlokomon a kimerültség jeleit kezdték éreztetni. - Mit tegyünk? Merre tovább? - A csónakház félelmetes hatást keltett a félhomályban és Lily azonnal kiszúrta, hogy nem vagyunk egyedül. Elengedtem őt, hogy ha szüksége van akkor jobban tudjon védekezni. Fintorogva ugyan, de próbáltam magam minél jobban kihúzni és igyekeztem jelét nem mutatni annak, hogy megsérültem. Pálcám magam elé emeltem, a hátam mögött pedig lépteket hallottam. - Erről is! - Suttogtam. Három kettő ellen? Talán lenne esélyünk.
- Erre, erre! - kiabálok hátra a két lánynak, ahogy sikerül kijutnunk a Nagyteremből. Út közben használjuk a pajzsbűbájt, de a sérülés így sem kerülhető el. Meglepetésemre azonban nem én, hanem Marlene sérül meg, így a tempónk egy picit csökken, de a lány a fogait összeszorítva folytatja tovább az útját. Nem hiába Griffendéles, a legfontosabb az, hogy mind jól vagyunk, leszámítva ezt a kis balesetet. Viszont nem lehet megállni. Menni kell tovább. Amikor a Csónakházhoz érünk, kihasználom a rövid csöndet, és a szőke lány lábára szegezem a pálcámat, és erősen koncentrálok a Hippokrax varázsigére. Jelenleg ez az egyetlen gyógyító varázslat, ami az eszembe jut, és reménykedem benne, hogy sikerült. Ha nem, akkor kénytelenek vagyunk már egy sérülttel menni, ami hátráltatja az esélyünket arra, hogy épkézláb ússzuk meg, de kerüljön bármibe is, egymás segítségére leszünk. Senki másra nem számíthatunk, csak egymásra. - Csss, Lily! - suttogok - ha lehet, ne csapjunk nagy zajt. Talán diákok, kisebbek azok... - de nem árt minden eshetőségre felkészülni. Ezt mind kimondtam volna, de a szó a torkomon akadt. A pálcámat előre szegezem, és Lilyék háta mögé állok. Nem vagyunk egyedül, ez is biztos. Az aggasztóbb az, hogy nem hiszem el, amit mondtam. Ha diákok lennének, akkor már régen jelet adtak volna arra, amit mondtam. De a csönd gyanús, és bizony nagy szarban leszünk, ha Halálfalók lesznek itt. Eléggé nagy szarban. - Akárki is vagy... Gyere elő, mutasd magad! - hangomból ugyan bátorság hallatszik, mégsem vagyok annyira bátor. Nem félek, mert félelemnek helye itt nincsen, viszont nyugodt sem vagyok. Ki lehetne ebben a helyzetben nyugodt? Szerintem senki. Én sem vagyok az. A pálcámon nem gyújtok lángot, helyette csendben koncentrálok a Homenum Revelio varázsigére, és reménykedem benne, hogy sikerül megcsinálnom, és megtudjuk, hogy kik vannak itt, mielőtt felfednék magukat, és kellemetlen meglepetésben lenne részünk.
Nem érdekli a néhány kétkedő pillantás a maszkok mögül, amit rá vetnek, mikor maga elé engedi a halálfalókat. Megáll, és perverz elégedettséggel figyeli a kitörő káoszt a hatalmas ajtóból, szinte már flegmán. Az ajtófélfába csapódó varázslatok sercegő puffanására is csak ímmel-ámmal rántja el a fejét, mintha kísértené a sorsát, holott figyel ő, nagyon is. Miután kibámészkodta magát a nagyteremben folyó csetepatét illetően, a fáklyák árnyékába húzódik, és mikor meglátja, hogy jó néhány diák menekülésbe kezd, kisurran. Zavarja a maszk, és nem is igen foglalkoztatja, hogy felismerik-e, ezért odakinn, a sötétbe boruló birtokon leveszi. Itt úgyis csak a mérgezett egérként szaladgáló, magukat szerencsésnek tartó tanulók foltjai tarkítják a füvet, meg a nagyterem ablakaiból kiszikrázó, színes villogás. Ha meg is látja valaki, nem fogják tudni kivenni az arcát. Mielőtt maga is futásnak eredne, még keres egy célpontot. Ki is szúr egy lassan és bizonytalanul haladó kis csoportot, majd kaján mosollyal kocogni kezd abba az irányba, amerre ők tartanak, de jókora kerülővel, árnyékból árnyékba bújva. Őt nem lassítja bicegés, és egyébként is csúcsformában van, a vadászat izgalma, még ha csak három kis taknyosról van is szó, akiket fél kézzel is illene elintéznie, azért ösztöneit megmozgatják. Hátrapillant egyszer-egyszer, de őt úgy tűnik, senki sem követi, így probléma nélkül és nagyon gyorsan, a sötétben lavírozva ér a csónakházba, ami ekkor még kong az ürességtől. Villogó szemekkel telepszik meg a legsötétebb zugban, aztán vár, de nem kell sokáig ülnie magányosan. Amint felhangzik a zihálás és megérkezik a trió, felgyorsul az ő pulzusa is. Kihúzza magát, mikor a három diák odaér. Túlfejlett szaglása a veríték bűzét azonnal kiérzi. Lassan felemeli a pálcáját, és arrébb surran, de közben halkan nevet a leányzó ideges hangján és a pisszegő fiú álságos bátorságán. Nem ismeri őket, se látásból, se hangról, se szagról. Annál jobb; legalább biztos nem halálfalókölyköket fog szétcincálni. - A csúf, gonosz farkas - morogja kéjesen válaszul, árnyékról árnyékra járva, egy pillanatra sem véve le a gyerekekről a szemét. A falak felerősítik a hangját, a víz locsogása viszont eltompítja. - Eltévedtetek, báránykáim? Sötét talárja beleolvad a feketeségbe. Némán kezdi formálni elméjében az első átkot, egyfajta bemelegítésként, hogy rájuk ijesszen, átvegye a kezdeményező szerepét. Persze nem halálos átok ez. Habár... Egy éles vágást érezhet, aki elszenvedi, de az apró, ártalmatlannak tűnő, felszíni sérülésből a vér megállíthatatlanul szivárog majd, amint a skarlát fénynyaláb végigszántja a bőrt. Szóval lehet, hogy mégis csak halálos, attól függ, meddig fog tudni eljátszadozni velük, és egyáltalán eltalál-e valakit. Átka szándékosan felszínes, konkrét cél nélkül indul, de ezzel elárulja idézője pontos helyét. Ezért amint kilövi, Greyback máris továbbszökken a sötétben, igyekezve megkerülni őket és elzárni az útjukat, hogy meg se próbálják a menekülést, de ekkor ő is észreveszi a negyedik érkezőt, és megáll. Újabb áldozatjelölt vagy ezúttal játszótárs csatlakozik hozzájuk? Még nem tudja megmondani biztosan, de a mozgásából ítélve a meglepetésvendég nem úgy tűnik, mint aki menekül...
Hazudnék ha azt mondanám nem élvezem a dolgot, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztat a fejetlenség, a káosz és a páni félelem ami egyszerre villámcsapásként terült szét az egész termen. Silje csókja billogként ég még az ajkamon, kénytelen-kelletlen bólintok, de szememet lesütöm, hogy az ígéretem még se legyen olyan halálosan komoly. Hiszen annak ellenére, hogy tetszik a helyzet, hogy élvezem ahogy az adrenalin végigszáguld az ereimen, nem vagyok hülye. Tudok egy s mást, ismerek átkokat, de az igazság az, hogy sohase kerültem még éles párbajhelyzetbe, és az én reakció időm jóval alacsonyabb, mint az ide betörő haálfalóknak. Tudom, hogy bármikor eltalálhat egy átok, meghalhatok.. akkor mégis hogyan ígérhetném meg azt, hogy vigyázok magamra? Az egy dolog, hogy vele megígértettem, de másik dolog az, hogy nem szeretek neki hazudni. Hatalmas sóhajjal fordulnék vissza hozzá, hogy elkapjam a kezét, és inkább magammal rángatva tűnjünk el innen, de Silje már nincs ott. Lemerevedek. Körbenézek a teremben, mániákusan, őrült pillantással próbálom megtalálni a lányt, de sehol sem sikerül elkapnom a tekintetét. Szemem egyre csak egy vörös hajzuhatagon állapodik meg, akármerre fordulok, azok a tincsek mindig a látóterembe kerülnek. Feldühödök. Hülye sárvérű és a csürhéje! Eszembe jut egy ígéret, egy rég megtett ígéret, amiért a fizetséget ugyan már beszedtem, de mégsem tettem meg mindent annak érdekében, hogy McKinnon húgát kicsináljam. Itt az idő arra, hogy törlesszek. Siljét nem felejtem el, de itt egészen biztosan nem fogom tudni megtalálni. Túl nagy a fejetlenség. Túl nagy a zsivaj, a félelem. Úgy döntök inkább, hogy utánuk indulok. Idegesen kezdem magam elől ellökdösni az embereket, hogy nehogy nyomukat vesszem, mert ugyan idebent a világosságban a szememet szúrja ki Evans hajának vörössége, odakint a koromsötétben nem fog utat mutatni nekem. Igyekszem nem magamra vonni a figyelmet, sikeresen slisszolok ki az ajtón, kellő távolságra maradva a három gráciától. Beleolvadok a sötétbe, fejemre húzom a kapucnimat, úgy követem őket. Szórakoztat, hogy nem tudják, hogy ott vagyok, mint a vadász aki a zsákmánya után szalad. Meghallok egy hangot előlük, ők meg megtorpannak. Én is úgy teszek. Meg kell győződnöm róla, hogy nem ellenséggel állok szembe. Nem ismerem az alakot, nem is igazán látom jól a félhomályban. Összeráncolom a szemöldökömet. Akármi is történjen, nagyobb az esélye, hogy őket bántsa, minthogy engem. Farkasvigyorral a képemen mászok elő a félhomályból, pálcámat előre szegezve. - Hogy én mennyire vártam már ezt a pillanatot! - Sóhajom elégedett, kezem meg se rezzen, pálcámat rájuk szegezem. - Hova igyekeztetek? Csak nem megszöktök a buliból? Pedig a java még csak most kezdődik.. - Megvonogatom a szemöldökömet. - Úgysem halt még meg elég sárvérű.. - Szavaimat egyenesen Coxnak és Evansnak küldöm, elégedett, vészjósló mosollyal az arcomon.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Judas varázslata sikerül Marlene lábán, így egy picit mind megnyugodnak, nem kell a nyakukban egy sérülttel menekülniük. Megtorpannak amikor meglátják az árnyat, a hang pedig félelmet kelthet bennük. A meglepetés hatása végett a Homenum Revelio varázsige már nem jön össze, ezért nem tudják meg, ki áll előttük, esetleg következtetni tudnak, ha valamit kiszúrnak a férfiból, amire viszont nagyon pici az esély. Antonin hátulról érkezik és tökéletesen időzít. Fenrir valószínűleg szavaiból már sejtheti, hogy talán segítsége érkezett, és kihasználva az előnyt, elküldi az átkot, amely Lily pálcás karját találja el, amiből szivárogni kezd a vér. Ha a másik két tag próbálna valami varázslatot kilőni, már nem találna el semmit, de ha logikusan gondolkodnak, inkább védekezzenek, hiszen a sötétség mögé rejtőzik a gonosz és észrevétlenül támadhatja őket. Antonin egy kicsit jobban kivehető a sötétben, hiszen az iskola halovány fénye megvilágítja körvonalait, így ő most könnyebb célpontnak minősül. Nem állhatnak itt egy helyben, valamit tenniük kell, főleg hogy most ketten maradtak, hacsak Lily nem tud a másik kezével varázsolni. Így innen nincs mód elmenekülni, túl gyorsak az ellenfelek.
Nem hittem volna, hogy ilyen lesz. Nem hittem volna, hogy a valóság meghaladja minden előzetes elképzelésemet. A prefektusi fürdőben elsuttogott szavak, a tervezgetés, a szervezés, a toborzás, most mindez gyerekes játéknak, hülyeségnek tűnik. Felkészületlenül belerohanni az ismeretlenbe - egészen más mindez, ha a túloldalon egy csapat diák áll, még ha szörnyetegek is. Most viszont a túloldalon, a sötétségben az Ismeretlen Fenyegetés húzódik meg, a hangjára kiráz a hideg, remeg a térdem, és ha ez nem lenne elég, Dolohov is befut. Úgysem halt még meg elég sárvérű. A szavai áramütésként érnek.
Időközben fel sem tűnik, hogy Judas bűbája sikeres volt Marlie lábán. Akkor kapom ismét a fejem az árnyékban rejtőző ismeretlen alak felé, mikor a jobb karomra vörös fénycsík siklik, és megérzem az átok hatását. Felszisszenek, a pálcát is elejtem, éppen csak fel tudom kapni a csónakház padlójáról. A vágásból a taláromra csorog a vér. - Ezt tanulják a gazdájuktól?! Hogyan kell sötétből, lesből rátámadni másokra? Nem valami bátor! Mutassa magát! Ez a pöcs Dolohov legalább nem takargatja az arcát! - szólok oda, a hangom éppen csak egy kicsit remeg meg a magasban. Közben az esélyeinket latolgatom: bal kézzel sokkal ügyetlenebb vagyok, csak az alapbűbájok sikerülhetnek. Itt van még Marlie és Judas - vajon el tudnánk menekülni egy csónakban?
you gonna hear me roar!
A hozzászólást Lily Evans összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 9 Aug. - 12:25-kor.
Hálás tekintettel fordulok a fiú felé, a fájdalom elmúlt, örülök neki, hogy nem én leszek a teher a csapatban. - Köszi. - Suttogom, hiszen már javában észrevettük, hogy valaki van itt. Csak nem látjuk, ki is az. A sötétben rejtőzik, néhány mozdulatát az árnyakból láthatunk esetleg. A hangra megremegek, nem is tudok odafigyelni a másik két társamra hirtelen. Izzadt tenyeremben a pálca is forgolódik, elmémben sorakoztatom fel a különböző varázsigéket, amelyekkel most megvédhetem magunkat vagy éppen eltalálhatok valakit. A férfi az árnyakból nem tűnik túl kedvesnek. Pedig milyen jó is lett volna, ha megússzuk! Ezek csak szép álmok, és akkor érzem a helyzet súlyosságát a legjobban, amikor a barátnőm kezét eltalálja egy varázslat. Felszisszenek, odalépek mellé, de azért a velem szemben lévő Dolohov mozdulatait is kémlelem. - Lily, jól vagy? Tudunk valahogy segíteni ezen? - Nem is láttam még ilyen sebet, nem tudom, hogy be tudnám e gyógyítani, ha szükséges. Összeszorítom ajkaimat, nem megoldás, hogy ide-oda kapkodjuk a fejünket és a hangokat, rezzenéseket figyeljük. Pálcám előre emelem, váratlanul mormolok el egy Capitulatus-t, remélve, hogy sikerül eltalálnom Dolohovot. - Miért csináljátok ezt? Miért kell ártani másoknak? Ennek semmi értelme... - Nem csak az árnyalak felé célzom mondandómat, hanem Dolohovhoz is, aki nagyon jól tudhatja, hogy mennyire védelmezem a nem aranyvérűeket. A legjobb barátnőm is az, biztos lehet benne, hogy meg fogom védeni bármi áron! Inkább a védelmünkre fókuszálok, mint arra, hogy hogyan meneküljünk most el innen.
Volt már ennél izgalmasabb, kecsegtetőbb helyzetben is. Néhány roxfortos diák nem igazán kelti fel az érdeklődését, különösen nem ez a korosztály. Az apróbbak, az első és másodévesek, bennük még lenne potenciál, velük még érdemes lenne kíérletezni, elkapdosni őket, alaposan megismertetni Fenrir Greybackkel és a farkaskórral, de ezek… Csak edzésnek jók, legfeljebb. Ha nem gyűltek volna össze többen, még a játszadozást sem érné meg az egész, méltóságán aluli lenne komoly ellenfélnek venni egy gyereket. Különös, bizarr könyörülettel végezné ki bármelyiket, ha magányosan érte volna utol, de így, hogy csapatban menekültek előle, felébresztették benne a vadászösztönt és a szadistát. A könyörgés, a harciaskodás, a félelem és az elkeseredettség is mind olaj a tűzre. Most már bármit tesznek, Greyback nem tágít mellőlük, míg ki nem sajtolja az ellenállás utolsó cseppjét is belőlük. Az érkezőt azért csendben meghúzva figyeli, és a röpke, kaján elégedettség után bosszankodik, hogy megzavarja egy ilyen ficsúr. A fiú szavai hallatán pedig felszalad fogáról az ajka. Ő sincs oda a sárvérűekért, de a varázslók felsőbbrendűsége számára is okozott épp elég fájdalmat, így fellobbanó ellenszenvvel húzódik vissza, és surran arrébb ismét. Ha vérfarkas társa csatlakozott volna, kifejezetten örült volna a fordulatnak, de így… Ez csak egy újabb nagyszájú gyerek, akinek a hangja valamelyest ismerősen cseng számára, de nem eléggé ahhoz, hogy meg tudja mondani, ki ez. Talán nem is találkozott vele soha, csak hasonló tónushoz szokott a füle, nem tudja, de itt a lehetőség, hogy kiderítse. Ha vár, lehet, hogy nevén szólítják majd a többiek, akik egyértelműen ismerik… És igen. Dolohov. - Mi lesz, Dolohov? Tedd hasznossá magad! – morran fel gunyorosan, mintegy mellékesen, aztán lebbenő talárral siklik tovább. Élvezi a tudatot, hogy a nagyszájű mardekáros sem tudja, ki rejtőzik a sötétben. - Gazda?! – szólal meg a mozgás közben. Hangjában megremeg a sértettség és a düh, de uralkodik magán, talán hallatszik is, hogy magára erőltette a vicsorszerű mosolyt. - Nincs szerencséd, kislány – susogja-morogja fenyegetően a falak mellett araszolva. - Nekem nincs gazdám. Elfojtott haragtól fűtve, ismét némán formál egy halványék bűbájt és küldi a trió felé, ami ezúttal a erős, robbanásszerű léglökéssel fejti ki hatását, ha célba ér. Szét akarja zilálni őket, mint ragadozó a csordát, és a tervei szerint a sötétben egyenként intézni el őket. Dolohov meg asszisztálhat, ha tud.
Ha eddig féltem, most... Nem, nem rettegek. Bátor vagyok és céltudatos, hiszen nem lehet helye a félelemnek. Meg kell védenünk magunkat, és ha a pánik úrrá lesz rajtunk, akkor az egészet baszhatjuk, és bizony még az is benne van a pakliban, hogy nem fogjuk megúszni ép bőrrel. Amit sem én, sem Lily vagy Marls sem szeretne. Mármint tényleg, ki az az elmebajos, aki szeretne meghalni? Nos ezen a kérdésen morfondírozni sem érdemes. Azt hiszem. - Dolohov, ugyan. Kit tennél te el láb alól? Ha tehetnéd, még mással is varázsoltatnál. - vetem oda a szavakat, viszont tudom, hogy képes lenne megtenni. Antonin Dolohov van annyira velejéig romlott, hogy ezt megtegye. Ám, mikor a másik hangot meghallom, a lábam egy cseppet földbe gyökerezik. Nem a félelemtől, inkább a meglepettségtől. Azt hittem, hogy csak Antonin van itt velünk, akkor egy picit könnyebb dolgunk lett volna. Viszont így, hogy van itt még valaki, aki minden bizonnyal sokkal erősebb, mint Dolohov és mi együtt véve. Így már mindez nem játék, habár eddig sem volt az. Figyelmesen hallgatom, hogy mit mond az egészen eddig is ismeretlen hang a sötétben, és próbálok rájönni, hogy kivel lehet dolgom. Pechemre azonban egy halálfalót sem ismerek közelebbről - ám ez lehet akár szerencse is. - Szóval azt mondod, hogy nincs gazdád. Magányos farkas, igaz? - bevallom, nem a legjobb egy csata előtt poénkodni, de ezzel nem csak ez volt a célom. A szavaiból leszűrve, ő más lehet. Az is fura volt, hogy a 'nekem' szó különös éllel hagyta el a száját, de ezzel ráérek egy picit később is foglalkozni. Egyelőre azt kell kitalálni, hogy Dolohovot hogy tegyük hatástalanná, és lássuk meg a sötétből szóló hang tulajdonosát. Tudnunk kell, hogy kivel állunk szemben. Pálcámat a háztársamra szegezem, és magamban koncentrálok a Lumos Solem varázsigére. Ha sikerül, talán egy kis előnyt szerezhetünk azzal, hogy összezavarjuk. Ezek után erősen koncentrálok az Avis varázsigére, hogy madarakat idézzek elő, és azok támadjanak Antonin-re. Tudom, hogy nem a leghatásosabb varázslatok ezek, de hősködni nem állhatok neki, és ha lefegyverzem, mi a garancia arra, hogy a másik alak nem támad meg minket? Emellett pedig, ha sikerül a Lumos Solem, a fejünk fölött megpördülök, hogy a Dolohovot összezavaró varázslat bevilágítsa a csónakházat. Miközben védekezésre is készen állok, ha valaki támadna ránk.
Félhomálynak alig nevezhető a megvilágítás. Nehezen tudom kivenni a három alakot. Nem látom az arcukat, nem látom, hogy félnek-e vagy sem, mindössze körvonaluk rajzolódik ki előttem, bár egészen biztos vagyok benne, hogy így is könnyedén megmondanám melyikük kicsoda. Felhorkanok a kérdések sokaságára. Mégis mit tudnak Ők arról, hogy mire lennék képes? Vagy mit tudnak arról, hogy mit jelent ez az egész? Nem érthetik, nem is fogják sohasem megérteni. Nem úgy nevelkedtek, még csak közük sincsen az egészhez. De minden esetre kihoznak a sodromból. Megy a fölösleges szájtépés a tettek helyett, holott semmi értelme. Kinek van kedve cseverészni, ha a tettek mezejére léphet? Pálcámat feléjük szegezem, nem igazán döntöm el kinek is szánom az átkot. Nincsen útja, csak célja. Meg akarom bénítani őket, bántani, megkínozni. Arra pedig egyáltalán nincsen esélyem, hogyha mindannyian egy kupacban álldogálnak karöltve a másiknak. Magamban mormogom el a Reductot, miközben pálcámmal határozottan suhintok feléjük. Remélem célt talál átkom, és szétrobbantja őket. Türelmetlen sóhaj szakad ki mellkasomból. Lépek egyet a trió felé. Igaza van az idegennek, aki ötletem sincsen, hogy kicsoda lehet.. nem szabad egy helyben maradni. Túl könnyű célponttá válok, hogyha a kastély fényében megvilágítva egy helyben ácsorgom. Ellépek balra, egy jóvalta árnyékosabb hely felé, ahol talán nehezebben vehetik ki alakomat. Szememet nem veszem le a három gráciáról, sőt pálcámat sem eresztem lentebb. Úgy döntök, inkább még egy varázslattal kellene megpróbálkoznom. Újabb non-verbális varázslatot küldök feléjük, ezúttal egy megkötöző bűbájt. Incarcerandus miközben az árnyékba húzódva araszolok balra, hogy közelebb kerüljek a két lányhoz. Az ígéretem és bosszúvágyam Őket választaná, mintsem Coxot. Őt azért volt elég időm kínozni.
Marlene lefegyverző bűbája csak súrolja a fiút, hiszen Antonin pont akkor lép félre, így apró karcolást hagyva rajta, elsüvít mellette a piros fénynyaláb. Lily keze egyre jobban vérzik, társainak sürgősen kellene valamit tennie, mert ha nem, akkor valószínűleg hamarosan a vérveszteség miatt rosszul fogja érezni magát és legyengül, így még nagyobb hátrányba kerülnek majd. Szerencséjük talán, hogy az erős fényvarázslat Judas felől sikeres lesz, ezért ki tudják szúrni az árnyékban rejtőző Fenrirt is, aki így egy picit könnyebb célponttá válik számukra, már ha elég gyorsak. Ennek jóvoltából tudnak elugrani a léglökéstől, amit a férfi küldött rájuk. Judas Avis varázslata nem sokat ér a Dolohov fiú ellen. Sajnos túl jó az összhang Dolohov és Fenrir között, még így is, hogy nem ismerik egymást, és Antonin robbantó varázslata nagyobb hatást ér el, ott robban a hármas előtt, Lily a földre kerül messze a többiektől, Judas közelebb Fenrirhez, Marlene pedig a vízbe esik a csónakok közé. Mindhárman szereznek sérüléseket, amiktől sokkal nehezebben tudnak mozogni és feltápászkodni is. Most a legkönnyebb megtámadni őket, egyesével, szinte védtelenül. Antonin megkötöző varázslatával nem éri el a megfelelő hatást, Judast találja el, de csak pár másodpercig lassítja le a fiút, ezzel előnyt élvezve és közelebb jutva a két, már így is sérült lányhoz. Marlenenek annyi ideje lehet, hogy elkössön egy csónakot, hogy ha később alkalmuk nyílna megmenekülni, könnyebb legyen. Túl nagy a nyomás és a hármasnak most már el kell gondolkodnia valami komolyabb varázslaton, amivel legyengítheti a két halálfalót, ha menekülni akarnak.
// Innentől kezdve egy hét, jövő péntekig várom a reagokat! //
A fülemben dobol a vér, miközben igyekszem talárom ujjából leszakítani egy darabot, hogy rászoríthassam a karomból szivárgó vér forrására. Fogalmam sincs, miként fogunk megmenekülni ebből a helyzetből, a szüleimre gondolok, és a nővéremre, akik holnap talán táviratot kapnak a Roxfortból, melyben az iskolai tanács kfejezi mély együttérzését és sajnálatát a lányuk elvesztése miatt.
Megborzongok, a pálcámat kitapintom a hátsó zsebemben, de bal kézzel csupán fájdalmasan silány bűbájokra vagyok képes. Azért úgy látom, mégis össze kell szednem magam, nem hagyhatom Marlie-t és Judast magára! Balommal előreszegezem a fegyvert, szokom az ismerős-ismeretlen érzést, ahogyan a fa hűvösen az ujjaim közé simul - de bennem szakad a levegő, amikor Judas bűbája megvilágítja az árnyékban rejtőzködőt. A leggyűlöletesebb pofa, akit valaha láttam! Szemei vadállatot idéznek, éhező, fékezhetetlen fenevadat, aki alig várja, hogy jól megvacsorázzon...
A robbanás letaszít a lábamról, méterekkel arrébb összekucorodva fekszem, míg a lökéshullámok elülnek. Akkor felemelem a fejem, zihálva Dolohovra szegezem a pálcám, és megpróbálok rájönni, ki csobbanhatott a vízbe. Sehol sem látom Marlene-t! A francba! - Olyan bátrak vagytok, hogy nem mertek közelebb jönni, mi?! Na, gyertek, mert különben nem fogtok kekszet kapni a gazditól! - kiáltok rájuk, igyekszem feltérdelni. A karomból szivárgó vér megfesti a mólót és az alattunk hullámzó vizet is. Az egyik csónakra szegezem a pálcám. Harmadikban tanultunk egy bűbájt, talán nem olyan nehéz, ha minden erőmmel koncentrálok! Mobiliarbus, hangzik fel minden sejtemben a varázsige, és amennyiben a csónak felemelkedik, semmi nem tart vissza attól, hogy felfelé rántva a vadállat férfi felé lökjem a levegőben.
you gonna hear me roar!
A hozzászólást Lily Evans összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 9 Aug. - 12:26-kor.
Közel a telihold, alig pár nap, és kiteljesedik, úgyhogy ha izgatottsága nem lenne elég, a dagadó hold képe csak tovább tüzeli. A vörös lány vörös vérének fémes illata Greyback elméjét is puha, vörös ködbe burkolja. Nem nagy sérülés az, és ettől olyan csodálatosan kifinomult, kifinomultsága pedig gyönyörű kontrasztot alkot a sötétben cikkcakkozó fenevaddal, akiben aligha találni efféle tulajdonságot. Ám az apró és megtévesztő sérülés tudja a legnagyobb pánikot kelteni, ha felfedezik, milyen veszélyes is valójában, de valószínűbb, hogy mire rájönnek, már késő lesz. Kár. Csinos lányka, meg kell hagyni, és bár pezseg a vérében a mágia, Greyback épp elég muglit és mugliszármazásút kapott már el a halálfalók és Voldemort beteg eszméinek parancsát teljesítve, hogy halványan, de érezze, ha valakiben még sincs az "aranyvér" émelyítő kipárolgásából. Voldemort meg a többi sznob most nincs itt. Most tényleg nincs gazdája. Igazából üdítő érzés ilyen tiszta, ilyen egyszerű szagot kóstolni megint, de sok ideje nincs az élvezkedésre, és a már-már kéjes vizslatásra a sötétből. Érzékeny szemeit elvakítja a hirtelen fellobbanó fény, ösztönösen elrejtőzik előle, eltakarja a szemét, az arcát, és félvakon szökken odébb. Dühös. Nagyon dühös, amiért képesek voltak meglepni, ettől pedig egy pillanatra teljesen átengedi magát a fenevadnak. A Dolohov által felkínált lehetőségre állati énje előbb reagál, mint bármelyik, még emberinek nevezhető része. Hiába a lelepleződése, puszta kézzel nyúl ki az ügyetlenül megkötözött Cox után, hogy megragadja karommá korcsosult körmeivel a fiú karját vagy lábát, amit ér, és egyetlen mozdulattal végigszántson a vékony ruharétegek által védett húson és bőrön. Gyors, siet, és ezért lehet, hogy nem elég mély a seb, de kezdetnek megteszi. Még csak pálcát sem használ, ami hibának bizonyulhat, de ha szerencsés, akkor még időben visszahúzódik a sziklák közé. Dolohov talán lefoglalja a két leányzót, amíg ő a fiúval játszik. Gyakorlott mozdulattal surran arrébb, füle hall valami loccsanást is, de mivel a fiú van hozzá a legközelebb, a ragadozó csak a potenciális prédát látja maga előtt, semmi mással nem törődik. Még ha emberi alakban van is, nem tudja megállni, hogy el ne képzelje, ahogy a zsenge ifjonc bőrét, amit hamarosan a félelem verítéke fűszerez majd, felsértse a fogaival is. - Farkas... Nem is tudod, mennyire igazad van, fiú - suttogja felé a sötétben. Felemeli a pálcáját, de ezúttal vár, hogy kiderüljön, tudják-e a helyzetét, és meg kell-e védenie magát, vagy ismét támadhat. Addig pedig mélyeket szippant és elborult tekintettel mered Judasra, a megfelelő pillanatra várva, hogy még közelebb lehessenek egymáshoz. A tó vize felett és a sziklák közt cirkáló szellő a vér illata mellett a vadászat izgalmának adrenalinszagú bűzét is széthordja a csónakházban, ami az orr számára talán észrevehetetlen, de az elme... Az azonnal felismeri, és hatására tovább korbácsolja a rettegést a gyengékben. Ember és állat is fejet hajt az életösztön hatalma előtt, és ha menekülni nincs hová, nem marad más lehetőség, mint harcolni.
Meg sem tudok próbálkozni semmilyen varázslattal, hiszen egy pillanatig is ha habozunk, biztosan valamelyik meghallja és akkor fog megtámadni minket, amiket azt hiszem, nem lenne túl jó vége. Rosszul is érzem magam az miatt, hogy nem tudok hirtelen semmit sem tenni Lilyért. Egyszer felé, egyszer pedig Judasra nézek, közben azért próbálkozom egy s mással, mert nem tudok csak úgy egy helyben álldogálni és várni. Na meg hallgatni kettejüket, ahogyan próbálják előcsalogatni a két halálfalót. Már meg sem tudok mukkanni, hiszen igazából úgy tűnik, nagyon béna vagyok, főleg, hogy még egy egyszerű varázslattal sem találtam el a viszonylag jól kilátható ellenfelet. Pár pillanat telik csak el, mikor Judas egy fényvarázslatot küld a sötétben rejtőzködőknek. Kicsit elbizonytalanodom, hiszen most nem csak ők, hanem mi is jobban megvilágításba kerültünk és talán még könnyebb célpontok lehetünk. A következő pillanatban pedig már csak a felénk suhanó robbanó varázslat csóváját látom közeledni és időm sincs arrébb állni, telibe talál bennünket és hárman, háromfelé esünk. Talán egy pillanatig még az eszméletemet is elveszítettem, hiszen már arra eszméltem csak fel, hogy a víz alatt nem kapok levegőt. Gyorsan próbáltam cselekedni és felúszni a felszínre, majd mély levegőt vettem és az egyik csónak biztonságos, erős szerkezete mögött kerestem szememmel a másik két társamat, de ekkora már csak a Judast cipelő Fenrirt pillantottam meg és Lilyt, aki a földön hevert. Pálcámat szerencsére elég erősen szorítottam hogy ne süllyedjen el a vízen. A hidegtől libabőrössé vállt a testem minden pontja, és lassan próbáltam kimászni a mólóra, de ekkor veszem csak észre, hogy a kezemre nem tudok rendesen támaszkodni, biztosan beütöttem valahová vagy még a robbanás következte. Nehezen, szinte már kibírhatatlanul sikerül csak fellépnem a mólóra, és pálcámat a csónakok kötelére irányítottam, az összeset elvágtam, hátha ebből még valami jó kisülne. Ha szükség van rá védekezek és segítek Lilynek ha nem késő már, valahogyan vigyáznunk kellene egymásra.
A köcsög madarak célba vesznek. Összeszorítom az ajkaimat, mielőtt káromkodnék, és egyik kezemet védekezően emelem az arcom elé, nehogy az állatok kikaparják a szememet. Szerencsére Judas nyomorult varázslata elég gyengére sikeredett, így különösebben nem lett bajom. Gúnyosan nevetek föl. Örömittas tekintettel figyelem ahogy varázslatom célba talál, és a díszes társaság három felé kerül. Az ajkamba harapok, nehogy az ajkamra hatalmas vigyor kússzon. Tekintetem a két lány között ugrál. Melyiket válasszam? A sárvérű Evanst, vagy Mckinnont akinek még meg kellene adnom azt ami jár? Nehéz döntés.. igazán nehéz! Úgy döntök, hogy Lily felé veszem az irányt.Túl nagy a szája, és közelebb is van. Pálcámat egyenesen rászegezem, lassú, megfontolt léptekkel haladok felé. Végigmérem magamnak. Sohasem voltam hozzá még ilyen közel. Mindig csak a távolból figyeltem, vagy padsorokkal arrébról szóltam neki oda, de soha nem kerültem még hozzá öt lépésnél közelebb. Eddig. Három meglehetősen nagy lépés választ el tőle. A haja már zavaróan vörös, de meglehetősen megkapó. Csinos kis boszorkány lenne, ha nem lenne sárvérű, ha a jó oldalra állna, és ha befogná a lepcses kis száját. Túl sok vele kapcsolatban a ha.. - Látom te a szájkarate mestere vagy.. - Megforgatom a szemeimet. Látványosan, színpadiasan, elnagyoltan. - Ideje lenne megtanulnod, hogy ez a varázsvilág sárvérű! - Szinte köpöm felé a szavakat. Aztán pálcámat immáron nem Lily mellkasára szegezem, hanem a lába elé, és hangosan, szinte sziszegve ejtem ki a mardekárosok, és az általam is legkedveltebb varázslatok egyikét. - Serpensortia.. Csillogó szemekkel nézem a pálcám végét, remélem, hogy pillanatokon belül kicsúszik belőle egy kígyó, ami majd Felé siklik. Kíváncsi leszek mit kezd majd a kígyóval.
Tudtam! Annyira tudtam! Ahogy megjegyeztem, hogy az illető farkas, és szinte már-már ő mondta ki, hogy micsoda, egyből leesett. Erről tájékoztatnom kell a többieket is, előbb, vagy utóbb. És meg kell tudniuk, hogy kivel állunk szemben, mert ez így aztán már tényleg nem játék. - Nos, akkor ebben az esetben. - fújom ki a levegőt, majd beszívom, és elkiáltom magam. - Lily! Marls! A Dolohov társa egy vérfarkas! Nagyon vigyázzatok vele, hogy hozzátok ne érhessen, sehogyan. - éppen eléggé hangosan mondom, hogy visszhangozzon a csónakház, és a vérfarkas figyelmét magamra vonjam. Ugyan sokáig a távolságát nem élvezhetem, hiszen a háztársam átka egyenesen oda röptet elé. A köteleket leoldottam magamról nagy nehezen, viszont mire odajuthattam volna, hogy távolabb is táncoljak, már felsértette a karmaival a bőrömet. Azt hiszem, hogy nem fáj annyira, ezért ahogy tudok feltápászkodok, és a pálcámat a vérfarkasra szegezem, majd erősen gondolni kezdek a kaszaboló átokra. Dolohov nem marad ki belőle, felé is célzok egy kaszaboló átkot, és remélem, hogy mind a kettő találni fog, hiszen valahogyan meg kell menekülnünk. Együtt. - Lily! Vipera Ivanesca! Használd, csak ez tudja eltüntetni azt az undorító csúszómászót! - a pálcámat magam elé tartva kémlelem a sötétséget, hogy támadóm mikor lép ki a homályból. A vérem a talárom alól a padlóra csöpög, ami csak egy cseppet zavarhat, a támadómat pedig annál jobban ingerelheti, hogy marjon bele a húsomba. Nos, remélem nem fog összejönni. Nincs kedvem kaja lenni ma este, ráérek később is az lenni. - Félsz kilépni a sötétből? Vagy nem szereted használni a pálcádat? Vagy esetleg mindkettő? Ám legyen. - a zsebemben turkálva sötétségport keresek. Oda szórom, ahol a támadómat feltételezem, és meggyújtom a pálcámmal, hátha összezavarja picit. A mardekáros társaimnál néha bevált, hát nála miért nem válhatna?!
Lily sikeresen elrepteti a csónakot és Fenrir már csak akkor veszi észre azt, amikor Judasszal megindul távolabb és kénytelen valami zúzó varázslattal a fejük felett széttörni a csónakot. Ahogy az darabokra hullik, Judasba és Fenrirbe is beleszúródik egy csomó darabka ebből, ezzel megzavarva őket és kicsit le is lassítva, mert nem biztos, hogy most pont erre kellene koncentrálniuk, mármint a darabkák kiszedésére. Marlene ismét szerzett egy sérülést, amely miatt nehezen mozog és mivel most ő került a legtávolabbra a barátaitól, nem sok lehetősége van. A csónakokat elereszti, és mivel ekkor meglátja, hogy Antonin éppen Lily felé közeledik, nem túl békésen, mindenképpen barátnője segítségére siet. Judas is hasonlóan tesz, de a két varázslat közül egyik sem talál, hiszen túlságosan elvonja a figyelmét az őt vonszoló vérfarkas. Lily még ha meg is hallja az ellen varázslatot Antonin kígyójához, akkor sem túl sok az esélye rá, hogy sikerüljön neki, és legalább egyszer megmarja az állat valamelyik testrészén. Marlene hátulról tudja így megtámadni esetleg barátnőjét kínzó fiút, Antonin pedig egy csapásra két "legyet" is leüthet, ha már mindkét lánnyal van elrendezetlen dolga. Az udvar felől érkező földremegés itt is észlelhető, kicsit felrázza a vizet és meglepetten pillanthatnak körbe, hogy mi történik, de egyikük sem érezheti úgy, hogy ez most nagyobb veszély lenne a két halálfalónál. Judas sötétségpora megzavarja egy pillanatra Fenrirt, és esélye van kilépni a vérfarkas markából, de ettől még az mindig gyorsabb tőle és nem tántorodik meg túl sok időre egy ilyen piti kis trükktől.
Élvezettel teli pillantással figyelem, hogy a kígyó egyre közelebb kúszik az ellenséghez. Nem hiába ez a legkedveltebb átkom. Kígyó vagyok, könnyű szerrel megidézek egy viperát.. - azért remélem, hogy ilyen alapon Evans nem tud oroszlánt idézni, mert akkor kurva nagy bajban leszek - Élvezettel figyelem, ahogy a felmérgesedett állat büszkén emeli meg a fejét, és határozott, utánozhatatlan mozdulattal mereszti ki a fogait, hogy aztán a lány felé döfjön velük, belemélyessze azokat a húsba, két apró sebet ejtve a lábon. Felkacagok. Jó ízűen, elégedetten. Ha nem tesz valamit az állat ellen, vagy nem segít valaki neki, akkor a kígyó össze-vissza fogja marni. Megremeg a lábam alatt a talaj. Összerezzenek, pillantásomat pedig a kastély felé emelem. Csak össze ne dőljön ez az ezer éves tákolmány. Elkap az idegesség, görcsbe rándul a gyomrom. Silje valahol odabent van, veszélynek van kitéve, és a lába alatt remeg a talaj. Lehet, hogy rádől az a nyavalyás kastély! Vicsorgok egyet, mint valami rossz kutya. El kell intéznem itt a dolgaimat minél gyorsabban, aztán vissza kell mennem megkeresni Őt. Bolondság volt hagynom, hogy eltávolodjon tőlem, magammal kellett volna rángatnom. Most idegeskedhetek miatta is. Fasza. Ezt jól megcsináltam magamnak.
Ijedt pillantással sietek Lily és Antonin felé. Rossz érzés, hogy Judason nem tudok segíteni, de Lily sokkal de sokkal nagyobb bajban van most, úgy tudom felmérni a helyzetet. Pálcámat előre szegezem, de már egészen későn, hiszen a kígyó megmarja barátnőmet, és ugyan nem tudom milyen következményei lesznek ennek, de nem meredek le, hanem a többiek háta mögül a pálcámat a kígyóra szegezem. -Vipera Ivanesca! - Próbálkozom, hátha valamit elérek, és most már bebiztosítottam azt is, hogy Antonin meglássa, közeledek feléjük. Még a földregés sem tántorít el attól, hogy pálcámat a fiúra szegezzem és könnyűszerrel hátba támadjam. - Stupor! - Ordítom, majd ha sikerül ha nem, megtorpanok, kicsit lehajolok és szusszantok egy pillanatot, főként, hogy kicsit az egyensúlyomat is megzavarta a földrengés. Látom, ahogyan a többieket is ugyan úgy meglepi ez a dolog mint engem. Mi lehet az? Az iskola felől jön. Egy percre odavetem ködös pillantásom, nem sikerül semmit sem kivennem a színes fénycsóvákon kívül amik az udvarról jönnek és az ablakokon keresztül is látszódnak a bent történtek. Még nem csak mi vagyunk sakkba állítva... de azért nem mondhatnám, hogy ez túl jó. - Miért a leggyengébbet célzod meg? - Sziszegem végül Antonin felé, célozva itt arra, hogy inkább engem támadjon meg, mint Lilyt akinek már így is elég baja van. Velem szinte még semmi komoly nem történt, azon kívül persze hogy a karom egy picit sajog. Próbálok nem a rengésre koncentrálni, valamiért úgy érzem, nincs túl sok jelentősége, csak aztán meg nehogy pofára essünk...
A dög Dolohov pálcájából - határozottan felém kúszik. S bár hallom Judas hangját, biztos vagyok abban, hogy a varázslatot nem tudnám végrehajtani. Sérült jobbom ernyedt, tehetetlen túlsúly csupán, már egészen zsibbad a sok vértől, amit veszítettem. Bal kézzel pedig nem próbálkoznék meg egy ilyen típusú bűbájjal, mert félő, még nagyobb bajba sodornám magunkat.
Az állat azonban feltartóztathatatlanul közeledik. Lábaim idegesen ránganak, próbálok a móló vége felé csúszni. Fogalmam sincs, miért érzem ezt, de a jelenlegi helyzetnél még a vízben is biztonságosabb! Vagy nem? Nem?! - Takarodj! - kiabálok, veszettül rúgkapálva a sikamlós test felé, a szívem egyre hevesebben dobog, mert már tudom, nem fogom eltalálni. S éppen akkor, mikor ez tudatosul bennem, a bestia fogai a bal lábszáramba mélyednek. A vibráló fájdalom hosszú másodpercekre elhomályosítja a látásom, ordítást hallok, de nem tudom eldönteni, a távolból jön-e, vagy én kiáltozom kínlódva. Tompán érzékelem, mikor az állat eltűnik, hipp-hopp, a lábam azonban úgy remeg, mintha táncosláb-rontást szórtak volna rám. Csak éppen nem olyan vicces.
- Marlie! Judas! - egyszerre kiáltom és köhögöm fel a neveket, próbálok beléjük kapaszkodni. Itt vannak még egyáltalán? Vagy egyedül maradtam egy lángoló katlanba reteszelve? A földrengés a móló szélére kúszott remegő testemet kis híján valóban a vízbe löki, de tudom, lábtempó nélkül megfulladnék odalent, s így minden használható ujjpercemmel kapaszkodom a biztonságot nyújtó lécekbe.
you gonna hear me roar!
A hozzászólást Lily Evans összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 9 Aug. - 12:27-kor.
A picsába. Picsábapicsábapicsába! Nagyjából ezek a szavak jutnak eszembe, amikor még mindig nem tudok szabadulni a vérfarkas markából. Valahogy nem túl jó arra gondolni, hogy nemsokára kaja lesz belőlem. Oké, csak derűsen. Mit mondhatna James Potter ilyenkor? Csak nézzük az előnyeimet: csontos vagyok, nem vagyok dagadt, és kevésbé izmos. Mik a hátrányaim? Hosszú hajam van, ami talán megakad a torkán, ha úgy határoz, hogy felfalna engem. Tuti, hogy kilökne a gyomra, és kihányna, mert olyan ízű lehetek, mint egy poshadt lángnyelv whiskey. Hogy honnan tudom mindezt? Ne kérdezze meg senki, hiszen én sem tudom. Bár ha én James Potter lennék - aki határozottan nem vagyok, még ha J-vel kezdődik a keresztnevem, és S-sel is végződik - akkor tuti kitalálnék valami jó dolgot. De én Judas vagyok, és pillanatnyilag csak annyit teszek, hogy a sötétségporos trükköm után kiszabadulok végre a vérfarkas fogságából, a saját tengelyem körül megpördülök, és pálcámat a vérfarkasra szegezem. A másodperc tört része alatt cselekszem. - A picsába is veletek! - köpök egyet a földre. - Crucio! - akarom! Akarom, hogy szenvedjen, hogy nyüszítve, az életéért könyörögjön a padlón, és az undorító karmaival, amivel engem karmolt meg a földet kaparja. Azt akarom, hogy a fájdalma olyan nagy legyen, hogy végül könyörögjön, hogy abbahagyjam. Gyűlölöm! Őt is, és azt a féreg Dolohovot is! A testemet átjárja a gyűlölet. A házam iránt, ahonnan mindig csak megvetést, és gyűlöletet kaptam; a vérfarkas iránt, aki az előbb megkarmolt, és ez minden bizonnyal csak a kezdet lesz! Gyűlölöm azt is, amiért ezek a férgek megtámadták az otthonomat, és megtámadják a barátaimat. Gyűlölöm azért, mert Lilyt megharapta Dolohov kígyója, és Marlie meg én is jóformán tehetetlenek vagyunk. Alkalmazták rajtam ezt az átkot, tudom mivel jár. De a testemet egy csapásra valami más vette birtokába, egy olyan érzés, amit eddig nem ismertem: a tébolyult düh. Ez mellé pedig a gyűlöletem összpontosult egyetlen egy pontban. A pálcámat kitartóan a vérfarkasra szegezem és nem tágítok. Minden porcikámban érzem azt, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell! Túl kell élnünk ezt az egészet, és ha ehhez olyan módszerekhez kell folyamodnom, amiket magam is megvetek, hát akkor megteszem. És ha én nem is maradnék meg, hát legalább a két lány élje túl. Eléggé nagy szarban vagyunk, azt hiszem.
Marlene mindkét varázslata sikeres, néhány percre eltávolítja Antonint a csatatérről, amivel előnyhöz jutnak, és Lilyhez léphez felsegíteni a lányt vagy akár arrébb vinni valami biztonságosabb helyre, mint a móló széle, amin kapaszkodnia kell a rengés miatt. Ők is hallhatják a távolból érkező kétségbeesett ordítást majd az azt követő vakító fényáradatot az égen. A burok, ami védővarázsaltokkal látta el az iskolát, a burok, ami megakadályozta a hopponálást innen, megszűnik, és vele együtt láthatóan minden más védővarázslat is. Antoninnak ekkor sikerül észhez térnie, Judas pedig ekkor haragítja magára a lehető legjobban a farkasembert a sikeres főbenjáró átokkal, ami pillanatokig kínzóan hat a férfira, ameddig nem sikerül annak ellenállnia, és felmordulnia mindenkire aki a közelben van. A mágikus erőlöket, ami a rengés utóhatása volt, itt már szinte hatástalan, ugyan megérzik, hogy valami történt, de talpon tudnak maradni gond nélkül. Fenrir a többiekre támadna, de Judas remélhetőleg hősiesen és védelmezően próbálja továbbra is feltartóztatnia azt. A sötét jegy a halálfalók karjaikon ekkor kezd el égni, a Nagyúr magához hívatja őket és ezt szóban is közzé teszi: - Most esélyt kaptok csatlakozni erős seregeimhez. Esélyt arra, hogy döntsetek, hová is tartoztok. Ha elég bátrak vagytok hozzá, azonnal hopponáljatok el hozzám. Ha senki nem csatlakozik, az iskolátokat romokban fogjátok látni. - Innen már csak egy út van, Antonin választhat, hogy túszként elviszi e az eddig sértetlen Marlene-t, akivel egyébként is lerendezetlen ügye van, vagy pedig a saját bőrét menti. A táj elcsendesedik, a fények kialszanak, a törmelék sem hullik tovább. Talán vége van? McGalagony professzor végszóra érkezik meg a társasághoz, segítséget nyújtva a sérülteknek.
// Ez az utolsó kör, szeretném ha becsületesen írnátok még egy-egy zárót, és innentől már rátok bízom, hogyan viszitek tovább a helyzetet, Antonin dönthet, hogyan tovább, Fenrir és Judas is a saját belátásai szerint cselekedhet. Köszönöm az együttműködést! //
Kezdőlap
//
