Nincsen időm feleszmélni, nincsen időm gondolkozni, sőt még arra sincsen időm, hogy védekezzek. A dög McKinnon pálcájából a piros fénycsóva olyan sebességgel halad felém, hogy képtelen vagyok félreugrani, esélyem sincs arra hogy elhajoljak előle, így csak tehetetlenül állok, másodpercekig nézve ahogy közeleg a fény, és végül a mellkasomba csapódva eléri hatását. Nem mondanám, hogy jó érzés ha valakit megátkoznak, ha eltalál egy varázslat, aminek akkora hordereje van, hogy méterekkel arrébb repít és úgy vág a földhöz, mint egy hegyi troll a bunkós botját. Ahogy testem a földhöz vágódik, óriásit nyekkenek, és minden elsötétül körülöttem.
Nem tudom meddig voltam kiütve, de kissé szédelegve térek magamhoz, érezve a mellkasomon a varázslat súlyát. Éget, ahol a bőrömhöz ér. Talpra pattanok, és mint egy felbőszült bika indulnék, hogy nekimenjek a lánynak, kicsináljam, kínozzam amiért ezt megmerte tenni. De nem jutok oda hozzá, sőt nem jutok sehova. A lábam földbe gyökerezik, kitágult szemekkel bámulom a mugliivadékot, nézem ahogy a pálcájából kilőtt fény célba ér és legalább egy percre ívbe feszíti áldozatát. Apró félmosoly kúszik az arcomra, amolyan elégedett fajta, undok pillantással. - Csak megéred te a pénzed sárvérű! Nem hiába kerültél a Mardekárba.. legalább majd ha rád vadászom, tudni fogom, hogy te is annyira akarod az egészet, mint mi.. - Megnyalom izzadt felső ajkamat. Igazán jól szórakozom rajta, sikerén, átkán. Megborzongom a hangtól, egy ismeretlen érzés kerít a hatalmába, gombóc gyűlik a torkomba. Igazán akarom én ezt? Szükségem van erre? Akarva-akaratlanul eszembe jut Amycus elkeseredett próbálkozása a jegy eltüntetésére, és kétségbeesett szavaira. Mielőtt esélyem lenne meggondolni magamat összeszedem minden bátorságomat, és céltalanul csak Rá gondolva hoppanálok.
Köszönöm szépen a játékot, és a lehetőséget a karakterfejlődésre, felejthetetlen volt! Illetve külön köszönöm nektek, hogy megmutattátok Antoninnak, hogy az ellenálló felekben is rettenetes erő zajlik.
Az, hogy sikerült egy olyan átok, amit a fölöttem járó háztársaim gyakoroltak rajtam nagyon-nagyon sokáig, el kéne hogy keserítsen. Azonban keserűségemnek nyoma nincs, és nem is lehet. Bődületesen nagy hibát követtem el azzal, hogy egy vérfarkasra a kínzás átkát mondtam ki, de muszáj volt valamivel távol tartani magamtól, és a többiektől. Azt hittem, hogy sikerülni fog addig, ameddig el tudjuk fogni. Azt hittem sikerülni fog, és vonagló tagjaival nem bír. Tévedtem. Reakcióm ösztönös volt, ahogyan láttam, hogy a vérfarkas a többiek felé támad. Ahogy a lábam bírta, azonnal rohanni kezdtem felé, és éppen Lily és Marlie előtt fékeztem le. A fejemet felszegtem, a szám sarkából, az orromból és az arcomról csordogáló vért letöröltem. Az a vadállat sebesebben közlekedett, mint gondoltam, de még egy kiáltásra volt erőm. - Gyere, ha van merszed; te korcs! - pálcának használata itt felesleges, azzal az erővel kell gazdálkodni, ami nekem van; valljuk be, az nem sok. Minden egy pillanat alatt történik, ahogy a farkas már előttem van, egy szempillantás alatt mozdulok meg én is. Látom, ahogy rám veti magát, csuklóit próbálom megragadni és távol tartani magamtól, lábammal pedig gyomra felé rúgok, hogy ezzel is távol tartsam magam Tőle. Tudom, hogy nem sokáig bírom már, de minden pillanatát igyekszem kiélvezni. Lehet, hogy ma meghalok, viszont nem érdemtelenül teszem meg. Ha meg is halok; megmentettem két értékes életet. Két sokkal értékesebb életet, mint az enyém. Vajon hiányoznék bárkinek is? Akárkinek? Mystique? Cece? Fogalmam sincs, hogy túlélem-e ezt, de ha igen; minden más lesz. Ha megharap, én is farkas leszek. Már pedig meg fog harapni, és inkább tegye ezt velem, int tegye a többiekkel. - Mire vártok még? Fussatok, bolondok! - és ebben a pillanatban az erőm már nincs többé. Érzem, ahogy karmai a bőrömet szántják végig, azt, ahogy éles fogai a húsomba marnak. Felordítok, és próbálok küzdeni ellene, de már nem megy. Nem tudok mit tenni, mint megpróbálni lefejteni magamról, és várni, hogy az édes halál értem jöjjön. Ha valamilyen csoda folytán mégis túlélném, már megkönnyebbülten pillogok a csónakház tetejére, egészen addig, ameddig a vérveszteségtől eszméletemet nem vesztem.
imádtam ezt a kalandot, annyira jók voltatok, tényleg <3 ☼ Kredit
Kezemet barátnőm felé nyújtom miután meglepetten pillantok Antoninra, akit sikerül elkábítanom. Ettől még nem érzem magamat jobban. Csupán csak arra van szükségem most, hogy a barátnőmet megfogjam és egy kicsit arrébb segítsem, mielőtt valami baja esne neki, ettől nagyobb is. Ígyis sajnálom, hogy nem tudtam eleget segíteni, hogy a fiú ennyire kinézte őt magának. Nem tudom, milyen hatással lesz majd ez az egész ránk utólag a nyár folyamán. Szeretném, ha mind rendbe jönnénk. Szeretném... ekkor jut eszembe Harley és az utolsó mondata, amit a Nagyteremben hallottam tőle. Vajon jól lehet? Az omladozó iskolát nézve szinte lemeredek pár pillanatra ennek a gondolatnak a játszadozásával. Félek. Rendesen átjár a félelem. A kínzó hang üt ki a gondolatokból, de csak összeszorítom a számat és erősen próbálom egy pillanatig behunyni szememet, hogy ne kelljen látnom. Elfordulok. valahonnan a távolból egy sikoly hallatszik, majd egy fényáradat, amelytől az iskolát védő varázslatburok, szinte leolvad. Nem tudom ez mit jelent. Nem tudok gondolkodni, de azt tudom, hogy az ébredező Antonin nagy bajt jelenthet számunkra. Viszont amikor Judashoz intézi szavait, Lilyt még távolabb segítem tőle. Ezután jön a hang. A hang, ami oly fülsiketítő, hogy kénytelen vagyok kezeimet a fülemre tapasztani és minden erőmet összeszedni ahhoz, hogy ne rogyjak most térdre. Legszívesebben sírni volna kedvem, érzem, ahogy a könnycsatornáim meg is telnek vízzel, de mégsem jönnek ki, nem engedem. Úgy tűnik vége. A halálfaló fiú elhopponál, semmi sem marad utána. Mégis, Judas ordítása betölti újra az egész teret félelemmel, és hiába a szó, hogy fussunk, egyikünknek sincs már szerintem arra ereje. A homályban pálcafényt vélek felfedezni, és örömmel nyugtázom, hogy a házvezetőnk az. - Kérem, professzor asszony! Siessen. - Kérlelő hangom egyre csak halkul, mindkét társam rosszul néz ki, és segítenék, de most mégsem érzem magamat elég elhatározottnak ahhoz, hogy megpróbálkozzam valami gyógyítóbűbájjal. Ezért csak próbálok nem láb alatt lenni, és azt tenni, amit a házvezetőm tanácsol.
// Nagyon jól éreztem magamat, köszii! Szuper izgis volt ez a sztoriszál veletek ^^
Talán anyám méhében lehettem utoljára ilyen kiszolgáltatott. Ilyen magatehetetlen. A hang behatol a bőröm alá, méregként terjed szét, és már nem tudom megállapítani, mi volt előbb, a kígyó vagy a hang, a hang vagy a kígyó, a kígyó vagy a fájdalom, a fájdalom vagy a sikoly, a sikoly vagy a hörgés, a hörgés vagy a végtelen, sötét víz csobogása. Marlene-be kapaszkodom, mikor hozzám ér, mint a józan ész utolsó jelébe, mint az utolsó emberbe a számunkra hirtelen elveszett világból.
- Hol van Dolohov?! - nézek körbe, szemeim a sikolyokkal tűzdelt éjszakát kémlelik, melyet egyszerre vakító fényességbe von az iskolát védelmező varázsmező eloszlása. Behunyt szemekkel várok. Mikor lesz vége? Mikor változik végre valami? Mikor áll be a rend? Félek, tör rám a felismerés. Most jobban félek, mint eddig valaha. Mert kiszolgáltatott vagyok, mint a gyermek az anyja méhében, de ezúttal nincs itt anyám, hogy a testével védjen. Most nincs itt senki.
Kérem, professzor asszony! Siessen! Lábak dobogása, egy talár surrogása, McGalagony fedetlen fője, kócos, máskor fegyelmezett kontya. - Tanárnő! - elcsukló hangon nyúlok az ismerős kéz felé, mielőtt a lábamba hasító fájdalomtól megvonagló arccal irányt váltva, ismét Marlie-ba kapaszkodnék.
Kezdőlap
